Flash - A villám

Nyugodtan mondhatjuk, hogy bekrepált a DC nagy megújhodási kísérlete – furamód épp azért, mert halogatja magát az újraindítást. Elhiszem, hogy a Warner és DC – azaz David Zaslav és James Gunn – még utoljára ki akarják sajtolni a holttá nyilvánított DCEU-ból azt a pár extra dolcsit, ami még adja magát a nagy reboot előtt. Ám ez az üzleti stratégia eddig igencsak nagyot harapott vissza a fenekükbe:

1. a Black Adam látványos hasalása Henry Cavill végső cameóját Superman-ként is kukába tette;

1. Három hónap után már alig emlékeznek a lagymatag Shazam 2. – Istenek haragjára; ezzel szemben

1. máig őrjöng a fél rajongótábor, amiért Cavill-t leírták, miközben a mind inkább pszichopata hírében álló Ezra Miller-t tovább szerepeltetik Villámként;

1. és a tetejébe Jason Momoa-tól is várnak még egy utolsó kasszafejést év végén az Aquaman 2.–vel.

Pazarul összecseng mindez a projekt–káosz a Flash – A Villám cselekményével. Ez a kis csodakapcsoló – mely úgy hírlett, hogy az egész DC moziverzumnak volt hivatott új lendületet adni – olyan érzést kelt, mintha Christina Hudson (Birds of Prey, Űrdongó) mellett egy sor más kézen is átszáguldott volna a forgatókönyv – talán még többön, mint ahány világot Barry Allen felfedez itteni útja során. Lekörözték még a Doktor Strange: Az őrület multiverzumát is abban, mekkora egy zűrzavaros, gyűrött világtérképű, favicc-dús és a semmi közepére kifutó karambol lett végül az alkotás. Töprengtem is már a megnézése alatt, vajon a viharos DC–történelem melyik hírhedt gyártmányához tudnám hasonlítani, 

mígnem a végén – Bruce Wayne összes eddigi megformálói közül – be nem köszönt maga a nagy ember: George Clooney. Akkor minden „értelmet nyert.”

 

Barry Allen kettős melót lát el Bruce Wayne és az Igazság Ligája jóvoltából: szuperhérosz–kosztümben „mellékesebb” civil-mentő melókra küldik, civilben pedig egy bűnügyi labor asszisztense. Magánélete siralmas: főnöke lenézi, barátja alig, nő nuku, és az anyja megölésével vádolt apját se tudja tisztázni. 

Ekkor az a ragyogó ötlete támad, hogy hipersebes futással elvileg átruccanhat a múltba, elintézve, hogy mamája nem haljon meg. Kurvára túllő a célon: másik idősíkba jut ugyan, de egy párhuzamos világéba, ahol az Igazság Ligája és Superman sosem lépett színre. Aztán szupererejével is gondok támadnak, és így kéne aztán a két Barry-nek megfékezniük azt az istencsapást, melyet csak maga Superman tudott a maga valóságában megállítani: Zod tábornokot!

 

Kezdjük a főszereplővel: Ezra Miller abszolúte nem működik. Nem a valóéletbeli botrányai és nem egyedül a Kylo Ren-szerű alakítása miatt. Saját a neki szentelt film nem tud bánni a karakterrel: Az Igazság Ligájában, mellékszereplőként, az istenszerű hősök közt megfelelni akaró „egyszerű” srácként még szimpátiát tudott kelteni. Itt viszont egy két lábon futó katasztrófa, aki végig önnön galibáit próbálja hebehurgyán helyrehozni, és egyáltalán nem rokon- hanem ellenszenvet kelt maga iránt. „Személyisége” két véglet váltogatása: a birkatürelmű vesztes és a bicskanyitogató poéngép, aki szó szerint nem bír leállni! Pont ettől akaratlanul is ironikus, amikor a másik világbeli énjével találkozik, és hallgathatjuk ezt a két testet öltött végletet egymással száj-karatézni.
 

De az összes jelenése közül a leg–ideg–forralóbb az a mentőakciója kell, hogy legyen még a nyitójelenet során! A Liga kispadosa földrengésnél úgy menti az omló kórházból kihulló csecsemőket, hogy az elkapdosásuk közben pótolja a kalóriaadagját a hulló törmelékhalmazban, majd a kicsiket röhécselve az utcán hagyja, a romok és a beszakadt utca mellett! 

Sőt: az egyik kisbabát még a belassított zuhanás közben… fogja és beleteszi egy MIKROHULLÁMÚ SÜTŐBE! Most függetlenül attól, hogy nincs-e áram alatt az a mikró, vagy hogy a korhatár-besorolási szokás szerint eleve kizárt, hogy itt holmi csecsemőhalál forduljon elő: 

A SAJÁT KEZEMMEL AKARTAM KITÉPNI A SZÍVÉT A MELLKASÁBÓL ÉS A SZÁJÁBA TÖMNI ENNEK AZ ÁLLATI MARADÉK IDIÓTÁNAK, PEDIG MÉG 10 PERC SE TELT EL AZ ISTENVERTE FILMBŐL…!!
 
 

2 Ezrát kapunk 1 áráért, mondhatnánk jópofizva. De az ebből fakadó dráma és komikum egyformán bűnhamis. Elvileg lehetne mulattató, ahogy a filmeleji hülyegyerek a józan ész hangjaként győzködi az „átlagos” helyi mását. Sosem lesz attól okos, hogy be nem áll a szája, akár saját magukról ecsetel valamit, akár a verzumok és időhurkok halandzsa törvényeiről. Ellenben az sokat elmondhatna a karakterről, ahogyan a két Barry egymás tükörképeként szembesül vele, milyen emberré válhatnak, ki-ki a maga múltjával és világával. Mintha Barry, a szuperhős beszélne a „normális” énjével, majd az időleges erőhiány alatt az ex-szuperhős társalogna a lehetséges utódával. 

Ehhez képest Andy Muschietti rendező kibulizta, hogy mindkét Barry-t zsigerből utáljam, másokkal csapatba állva pedig egy Ernest P. Worrell szintű csődtömeget lássak benne. Még amikor jóérzést próbál mutatni pl. Kara fogsága vagy Keaton-Bruce magánya láttán, az is ezerszer inkább besavanyodott, mintsem megható vagy emberi.  

 

Az X-men: Az eljövendő múlt napjai óta mind több akciófilm próbálja ki ezt a trükköt, hogy összegyűjtik a széria addigi részeinek szereplőit és szálait – sőt olykor a korábbi szériaverziókét is –, hogy egy vad, apokaliptikus fel-alá rohangászás révén mind megkapja a maga méltóbb lezárását. Legutóbb a Pókember: Nincs Hazaútnak sikerült ezt jól végrehajtania. 

Ha az ilyen „összegző-részeket” sorra veszem, alighanem a The Flash eddig a sereghajtó. Gyászos, mennyire súlytalanok a DC jobb napjaiból föltámasztott karakterverziók és történetszálaik, vagy az, hogy a variálások mennyire mesterkéltek és izzadtságszagúak – főleg a kriptoni invázió beemelése a film nagy csatájául, ahol Cavill-t Sasha Calle emós, sötét hajú, enyhén Faora-szerű Supergirl-je helyettesíti.

 

Vitán felül Michael Keaton visszatérte a Denevéremberként volt a film fő reklámfogása. Őróla olyasmi a benyomásom, mint Christopher Reeve-ről a Superman IV.-ben, vagy éppenséggel Cavill-ről a BvS-ben: megteszi, amit tud, de a forgatókönyv elpazarolja munkáját. Legóból készült paródiájának több volt a jelenléte amazokban a filmekben, mint itt az övé. Teljesen lecsupaszították és értelmetlenné tették Wayne utóéletét az alternatív jövőjében, ahol a két Barry szakállas remeteként talál rá: már ez a fordulat vörös riadó, hogy ne próbáljuk túlságosan beleélni magunkat az ottlétébe.  

A mű sem az ő, sem Affleck Bruce-ának nem ad érdemi szerepkört: megmutatják, benyög és feszít kicsit, hogy aztán végérvényesen leköszönjön. Megértem sok DC-fan felhördülését, amiért a nagy öreg meghal a kriptoniak elleni csatában, de persze olyan alaposan, hogy azon az idő-visszafutás se segíthet. De annyira nincs semmi belseje itt Bats-nek, mint egy retro akciófigurának, így nosztalgia szintjén se rendített meg a dolog:

Nicolas Cage Sups-ának röpke képe a soha el nem készült Superman Lives-ből jobban fölkapatta a figyelmemet.

És nem azért érzek így, mert speciel nálam az innét hál'Istennek hiányzó Sötét Lovag Trilógia a favorit élő-szereplős Batman. A történet olyan skicces és távolságtartó, olyan félvállról babázik a szereplőivel, mintha a világ legtermészetesebb dolgának hinné, hogy a rajongók úgyis bezsongnak majd ezektől a kis "ajándékoktól". 
 

Kicsit olyan ez a multiverzum–ötlet, mint a bevásárlás: minél több cuccal pakoljuk tele azt az 1 nyamvadt kocsit, annál jobban potyog, döcög, borul az egész. Beleteszik a fénysebességen futást, a pillangóhatást, a párhuzamos világok közt utazgatást via Sliders, az időparadoxon jelenségét azzal a rémfura Bizarro-Flash-sel és a jó ég tudja, még mit! Kutymasz a fizika és magyarázata is, így Barry-Numero-Uno felismerése, miszerint vannak „elkerülhetetlen problémák”, amiket megmásítani nem, csak továbbrontani lehet, üresen kong. Ráadásul elég cinikusan jön le, ahogy önmagát állandó metszéspontként azonosítja be a rengeteg balf–fffff–fogása után. 

Dereng valamelyest, hogy hová akar kilyukadni a srác fölfogása (na meg a produkció): a veszteségeink és annak kezelése része annak, hogy kik vagyunk és kivé formálódunk – szemben a fizikai valóság babrálásával, melynek a legtutibb zseni se láthatja előre minden mellékhatását. Egynek elmegy-üzenet, csak az, ahogy elvergődünk idáig, arra a legjobb szó talán a „kínkeserves” volna.

 

A látvány minősége változó, de az akciójelenetek mindig csak ez a páni kapkodást tükrözik – szó szerint és értelmezés szerint is. A CGI-használat úgy Man of Steel-mértékű: az ismeretlen másvilágok csarnokszerű képe kicsit Jor–El magyarázó ábráira emlékeztet a Kripton múltjáról. A lassított felvételekből is legföljebb követhetőbb lesz egy-egy jelenet, de nem drámaibb. 

Danny Elfman zenéjét megidézni a Burton-érából éppolyan esetlen húzás volt itt, mint 6 éve Az Igazság Ligájában: ezt a kis adalékot eddig 1 helyen, a Harley Quinn Animated Series-ben láttam okosan bedobni (konkrétan a 3. évad 8. részében). Ez, ahogy minden más is, merő díszletkelléknek érződik, amivel a készítők vért izzadva koldulnak a rajongók lelkesedéséért. Pont az az egységes szerzői vízió nem tetten érhető az egészben, amit korábban, jobb DC–produktumokban már átélhettünk. 

 
 

Szinte már szórakoztató, mekkora lendülettel siklatja ki a The Flash a DCEU amúgy is többször kisiklott járatát. Ritka rosszul kalibrált narratív roncstömeg, amely kacsázva robog végig tucatnyi világ, vészhelyzet, látkép, szereplő és szereplőkiadás sztrádáján. Hiába igyekszik a kvantumfizikával személy-fölöttivé tenni Barry Allen saját kalandját, olyan taszító képet sikerült festenie róla, amit csak a fásultság ellensúlyoz a sok üres nosztalgiacsali közepette. Külön fájó, hogy egy kerek 10 éves idővonal („Snyderverse”) végére került ez föl töviskoszorúként, mely ráadásul a DC retro nemzedékeit is megidézte hamvaikból – persze csak a kirakat kedvéért. Mert ennyi a Flash – A Villám: egy túlfűtött, össze nem passzoló részekből bütykölt, hajmeresztően kusza és gyermeteg, a 2. félidőben az atomjaira széteső és komolyan vehetetlen vidámpark, megpakolva szuperhősi figurákkal és játékszereikkel. Az új Batman & Robin – mínusz jeges viccek.

 
 

1/5-ös gyászmasnit kötök rá búcsúzóul. 

 

Dumbo (2019)

„Egyébként az az igazság, hogy nálatok mindenki úgy viselkedik, mint egy robot.”

(Beverly Hills-i zsaru)

Egy művészi értelemben rég kiégett rendező és egy önfényező, kapzsi cégbirodalom közös torzszülöttje a 2019-es Dumbo. Míg az élőszereplős Aladdin és Oroszlánkirály még csupán száraz, de ártalmatlan utánzatai voltak régi önmaguknak... addig az új Dumbo konkrétan lélektelen! És nemcsak a 78 éves eredetijével összehasonlítva, amely a stúdió első rajzfilm-klasszikusai között látta meg a napvilágot. Hanem az unott rutin és tömény utálat kavargó elegyedése miatt, melynek hatása alól képtelenség kivonnia magát a nézőnek.

Az első világháború végén járunk: Holt Farrier, a két gyerekes özvegy veterán elvesztette fél karját a fronton, mire visszatér Max Medici vándorcirkuszába. Ekkortájt hozza világra kicsinyét a társulat egyik elefántja, ám a csöppség fülei jócskán nagyobbak az átlagnál. A végülis Dumbo névre keresztelt újszülött az 1. fellépéskor nem mindennapi dolgot produkál: füleit siklószárnyként használva repül! A sztárrá avanzsált csöppség híre eljut egy gazdag vállalkozóhoz, aki felvásárolná Medici cirkuszát – azt tervezve, hogy mindenkit kirúg, Dumbó anyját pedig örökre eltűnteti a színről.

Hogy miért tartom ezt a Disney remake-mánia egyik eddigi mélypontjának? Nos… 

1. a karakterek tátongó üressége,
2. a nem létező színészi játékuk és fülvéreztető párbeszédeik,
3. az ordítóan bugyuta és hamis drámázás

alapból hamar kikezdik az ember tűrését – akár felnőtt, akár gyerek, de főleg, ha a '41-es Dumbo rajongója.

Viszont: ami mindennek betesz... ami miatt Burton végleg elásta magát nálam az elvarázsolt kastélyos stílusával együtt... az az, ahogy a film, és a film sztoriján belül a szereplők zöme Dumbóval bánik, de normális dramaturgia nélkül. Ez a film: taszító! Az egésznek az alapmentalitása idegenes és rideg, még a szimpatikusnak szánt mellékszereplők részéről is. 

Valami tapintható gyűlöletesség árad az új feldolgozásból, mintha minket büntetne azért, amiért megrendelői belekényszerítették a létezésbe. Sötétnek persze, hogy sötét, de nem „művészien” vagy „drámai” értelemben véve. Szellemtelenül sötét! 

Na, nem maga Dumbo: őt szerencsére kifejezetten cuki módon keltették életre CGI-vel! Pont ezért végig azt kérdeztem magamtól: mit keres ő ebben a szeméthalomban? Teljesen mellékszereplővé kényszerül a saját történetében, akárcsak pl. a ’92-es mozis kalandjukban Tom és Jerry. 

Dumbo-t nemcsak a főgonosz, hanem maga a film is eldobható trófeaként kezeli és mutogatja a közönségnek. Ha épp róla is van szó, emberidegen az, ahogy ide-oda váltogatják a vele való bánásmódot: születésekor hangosan össze-torzszülött-özik, majd váratlan repülése után körbeajnározzák, végül burkoltan fenyegetik a profitért. 

Még a végig őt segítő gyerek, Holt lánya is úgy gondozza őt "kedvesen", mint valami droid. Hab a tortán ez a könnyfacsarónak szánt, fafejű ötlet, hogy az anyját bármi áron el kell tüntetni mellőle. Mi a csudának? 

Michael Keaton főgonosza egy begőzölt idióta ripacs, ezt elsőtől az utolsó jelenetéig ékesen bizonyítja. De még így se értem, hogyan hiheti valamire való üzletember, aki többek közt állatokkal foglalkozik, hogy egy csecsemő- vagy kisgyerek elefánt ettől jobban teljesít majd. Tömegközönség előtt? 

Ocsmányul kikencézve, sok más sminkelt, már-már rémálomba illő karikatúra mellett, olyan nézők előtt, akiket mintha démonok szálltak volna meg? És akkor még nem vettük hozzá Eva Green figurájának, Colette Marchant-nak a számát, amelyben a bébielefántot megülve repdesnének körbe-körbe? 

Burton és Ehren Kruger elvesztek a részletekben, mikor a forgatókönyvet írták. A rajzfilmben Dumbo maga akart bizonyítani, és ebben állatfigurák segítették, anélkül, hogy teret és műsoridőt vettek volna el tőle. Itt minden üres alak meg ocsmány külsőség fontosabb az ide-oda ráncigált állatgyereknél. 

Benyomásom szerint Burtont sokkal jobban érdekelte, hogy megint mielőbb egy cirkuszt - a kedvenc vizuális játszóterét - állíthassa előtérbe a címhős kárára, mint annak idején a Batman visszatérnél (gondolom, nemcsak én asszociáltam erre a DeVito-Keaton színészpáros láttán). De ez most még rosszabb: ott legalább a képi hatások és zene életet tudtak vinni egy következetesen sötét színezésű hangulatvilágba.

Összeomlott a befejezés, akár a főgonosz álomparkja az óriási tűzben. Senki nem tanult semmit a rengeteg potya léleknyúzás után: 


sem Medici, sem az alkalmazottak, sem a gyerekek, és főleg nem az inkompetens félkarú papájuk, aki végig a mindig kompetens neje emlékéről hablatyol, de ő maga gerinc és agysejt nélkül asszisztálja végig a történéséket. Sejthető, hogy Holt vélhetően új társat talált Colette személyében, csak épp igazi érzelemtől és jelentéstől mentes ez is. 

Az egésznek annyi jó lenyomata marad meg az emberben, amikor végre lezárul: Dumbo ledolgozta, amitől logikusan fölösleges volt őt megfosztani. Együtt maradhat anyjával, akivel hajón eljutnak az eredeti élőhelyükre. Olyan ez, mintha a készítők az utolsó percben beszúrtak volna a végén egy Nat.Geo-Wild-klipet, hogy lecsitítsák a zúgolódó állatkínzás-ellenző lobbit a tesztvetítésen.

Sajnálom, hogy nem tudok jót mondani az új Dumbóról. Átfúrt szívű, üres, szürke és nyomasztó bóvliparádé, ami az életkedvet is elszívja az emberből. Nagyritkán sikerül a kiselefántnak pici bájt vagy jókedélyűséget futólag átpréselni a sok hamisságon, de ez édeskevés. Ha egy elvileg megható mesében morzsaként kell kaparászni megindító és értelmes drámájú percek után - ráadásul ilyen botsivár történetsivatagban -, akkor én nemhogy nem tapsolok: dühöngök, amiért egy csaló banda rászedett engem.

1/5-öt adok erre a siralomra. Talán majd valaki YouTube-on össze tud vágni egy 3-4 perces videót Dumbo aranyosabb pillanataiból.

Pókember: Hazatérés

A Sony eddig 2 Pókember-feldolgozást barmolt el a nagyvásznon.

A Marvel Studios eddig 3 értékálló képregényfilmmel tudott előrukkolni.

Közösen végre összehoztak egy jó Pókember-mozit.

Ha egy stúdió irányításmániája zsákutcába visz egy kultikus szuperhős-szériát, az általában már elég, hogy végre alázatra szorítsa az ottani filmcsinálókat.

A tónusbutítás, a viták, leváltások, átírások, stb. háttérmachinációk ilyenkor már végre eltűnnek a képből. Valódi rendezőt sem árt keríteni, aki fütyül rá, hogy szuperhősről mesél el történetet, ellenben van esze és elhivatottsága, hogy a hősikont élettel telve, hihetően támassza föl az árokból. Ez történt az unalomig dicsért Batman: Kezdődiknél, és most a Pókember: Hazatérésnél.

Pedig az új változat cseppet sem kimagasló, vagy formaújító darab. Egyszerűen csak végre jól mondja föl a leckét! Természetesnek érezni a film hangulatát, a drámát, és magát Peter-t, a new york-i diák karakterét - és nemcsak azért, mert Tom Holland a valóságban is alig 21 éves. Ez a Peter nem az élet minden nyomorúságát a vállán hordó, depressziós korafelnőtt, hanem végre tényleg a "barátságos szomszéd Pókember". 

Mi vagyunk ez a kölyök! A mai fiatal, akit a suliban olykor cikiznek, mindennap tanulnia kell, és szeretné lenyűgözni a középiskolai szerelmét. Ez a 15 éves gyerek csöppent élete bulijába az Amerika kapitány: Polgárháború alatt: amit csak bírt, leszelfizett és fölrakta a YouTube-ra. Imádtam a found-footage-filmekre hajazó bevezető részt! Tényleg egy segítőkész tini túlzott lelkesedése és tettvágya jött át nekem az új változatból. Nem pedig az, hogy a Sony az utolsó ötletmorzsáit kaparja elő a már 2. reboot-hoz. 

Szóval ez a Peter egy türelmetlen, egyszerű észjárású zöldfülű, akinek fő célkitűzése, hogy a Bosszúállók teljes jogú tagja lehessen. Délelőtt éli az átlagos kis életét, amire a kutya se kíváncsi,

délután és este viszont a Stark-féle spéci ruciban "gyűjti a pontokat" jótetteivel. Most rábukkan egy kisstílű bandára, amely a Bosszúállók harcai után maradt fémhulladékból fegyvereket gyárt. A banda esze azonban keményebb diónak bizonyul, mint Parker gondolta.

Jót tett a földhözragadtabb megközelítés. Tom Holland Peter-e szimpatikusabb, és a gondjaival is könnyebb volt azonosulnom, mint a korábbi "komoly" Peter-eknél. Nem zavart, hogy az "új Peter" ennyire felelőtlen, és folyton galibát okoz: nem éreztem butítottnak vagy idétlennek - ellentétben azzal, ahogy a testes iskolahaverja viselkedik.

Cseppet sem bántam, hogy Ben Parker egyszer sem teszi tiszteletét, könnyebb volt nélküle tiszta lappal indítani. Petert itt még nem érték drasztikus hatások, nem árnyékolta be az életét családi tragédia. Jon Watts rendező azt akarta, hogy filmje szuperhős-sallangok nélkül is működni tudjon, az iskolapadban, az iskola folyosóján, közegében, közösségében. És mikor Peter Pókemberré válik, saját bőrén tapasztalja meg a buktatókat, a maga kreálta helyzetekben csiszolódik. Önmagához kell felnőnie, nem elvont filozófiai frázisokhoz.

Aki követni szokta az előzeteseket, tudhatta, hogy Tony Stark - aki itt afféle mellékmentor - egy ponton visszaköveteli a "Vas-Pókruhát", és nyomós okkal. Peter kétszer is majdnem katasztrófát idézett elő:

1. először, mikor az osztálytársait kellett kimentse Washington-ban, 
2. és hogy egy kompon nyílt csatát kezdeményezett a Keselyűvel, hogy learassa a babérokat.

Rengeteg múlt azon, hogy a készítők ne túlozzák el Peter naivitását vagy egóját. És az is fontos, hogy Stark, azaz Vasember nemcsak kevés műsoridőt kap, de nem is próbál - egyelőre - beleszólni a fiú életébe. Semmi instrukció, túlzott ígérgetés, stb.

Úgy már képmutatás lett volna, hogy a pénzeszsák önbíráskodó mi mindenbe bevezet egy kiskorút (high-tech ruha, szuperhőscsata, stb.), utána meg számon kéri rajta, hogy elszállt magától. Jó jelenet és komoly pillanat ez Peter számára, ami életében először alaposabb önvizsgálatra kényszeríti. "Ha semmi sem vagy a ruha nélkül, akkor nem szabad, hogy viseld."

De ez nem megint a voltaire-i "Nagy erővel nagy felelősség jár"-duma! Peter itt kezdi fölismerni, hogy egy probléma sosem csak annyiból áll, amennyit a felszínen látni belőle. Nem tudhatsz be sikersztorinak pusztán annyit, hogy álarcban ugrálsz, kiütöd a rosszfiút, és úgy sül el a dolog, hogy épp nem halt meg senki.

Minden akciódnak lesznek következményei, amiket nem söpörhetsz a szőnyeg alá, és amik után hiába esküdözöl, hogy "jóvá teszed a hibádat". Van erre egy találó idézet A. Einstein-től: "Nem lehet azzal az észjárással megoldani a problémákat, amivel okoztuk őket." Tony tudja, hogy Peter jelleme mégcsak most kezd igazán formálódni, és hogy egy túlbuzgó szuperstréber éppoly közveszélyes valakivé válhat, mint aki(ke)t el akar kapni. "Felejtsd már el azt a ronda madarat!"

Végre tényleg hús-vér embert kaptunk főgonoszként egy Pókember-filmbe! Adrian Toomes, alias a Keselyű nemcsak egy mecha-páncélban repkedő bandavezér, hanem családos ember, aki a hazai Bosszúálló-csaták romeltakarításából élt, de majdnem tönkremegy, mikor a Damage Control (Stark cége) önhatalmúlag megfosztja a megélhetésétől. Tökéletesen passzol rá a neve: szó szerint abból eteti a családját, amit a szemétből guberál, miután a műhelyükön fegyvert eszkábált belőlük, és továbbpasszolta azokat helyi bűnözőknek. 

Michael Keaton a film színészi fénypontja, és Toomes motivációja a legfelépítettebb is. Ő Peter sötét tükörképe abban, hogy szintén egy kisstílű átlagfickó, aki a felszínen sikerrel megoldja az égető gondokat, de a módszere drasztikus, és súlyos erkölcsi árat kell érte fizetni.

Hiába játssza ki Adrian a törvényt, vagy lépi át a gyilkosság mezsgyéjét: itt egyértelműen ő az áldozat. Saját bőrén tanulta meg, hogy "a gazdagok és tehetősek" a mai világban bármit megtehetnek. Bármikor kisemmizhetik a dolgozó embert, következmények nélkül, tekintet nélkül arra, mi lesz a családjukkal. 

Boldoggá tett azt látnom, hogy az utolsó harmadára mennyire személyessé válik az egész a protagonista számára. Peterről világosan lerí a sokk és tanácstalanság, mikor kiderül, hogy Adrian nem más, mint iskolai szerelmének, Liznek az apja.

Most üt vissza rá mindaz, amiért Tony alkalmatlannak találta rá, hogy felvegyék a csapatba:

• kiderül, hogy szinte semmit nem tud a ruhán kívüli képességeiről;
• még ő sodort veszélybe az elismerés utáni vágyával ki tudja hány embert;
• látja, hogy a trófeának szánt bűnöző ugyanolyan ember, mint ő vagy a szeretteik;
• a számára talán legkedvesebb valakit tönkre is teheti azzal, ha lecsukatja az apját;
• aki a Peter akciói körüli malőrök és furcsaságok hallatán rájön, hogy ő Pókember.

Ehhez képest a végső koccanás Spiderman és Vulture között eléggé szokványos lett - a korábbi akciójelenetek tükrében mindenképp. Élesebb párbeszédváltást vártam volna a küzdelmük nyitányaként, mivel Adriannek részben igaza van. És ahhoz képest, hogy a végén búcsút kellett vennie Liztől, totálisan hidegen hagyott a szimbolikus kibékülés Tonyval. De ezek fölött végülis napirendre tértem, mert hihetőnek találtam, ahogy Peter a ruha nélkül boldogul, illetve hogy miért is őrizné meg a börtönbe zárt Toomes Parker titkát (ebben most nem megyek bele). 

Vevő voltam többnyire a produkció humorára. A suliközegben elsütött poénok egy része kissé bugyuta, és nem hibáztatom, aki szerint Peter még 15 éves szuperhősnek is túl naiv és felelőtlen. A könnyed hangvétel viszont nem erőltetett vagy szánalmas, tényleg a film lüktetését segíti, majd természetes módon halványul el, amikor Peter helyzete komorabbra fordul. 

Ha már Hollywood nem hagyott szerzői szintre emelni egy komolyabb Pókembert, legalább egy vicces-szórakoztató Pókemberhez megadta a kreatív inputot. Én így fogom föl a Pókember: Hazatérést. Nekem az első olyan feldolgozás Peter Parkerről, amely nem érti félre a karakter lelki világát, nem rántja szereplőit ál-komoly letargiába, és amit nem zsúfoltak tele fölös figurákkal az ingyen reklám kedvéért. Mondom: messze nem tökéletes, ahogyan főhőse sem az, de akkor is jól átgondolt, emberi, élvezetes tinifilm. Pontosan az a vérfrissítés, ami már nagyon ráfért a márkanévre. 

A Pókember Hazatérésre 4/5-öt adok.