A bakancslista

"Az igaz barát többet ér a világ minden pénzénél."

(Szuperhekusok)

Vajon képes Morgan Freeman és Jack Nicholson úgy elvinni a hátán egy vígjátékot, hogy nem vesznek el egymástól teret? Igen! A bakancslista témája elevenjére tapint az ember talán legnagyobb félelmének: az elmúlás, a létünk örök megszűnése. És a pusztán azzal, hogy a 2 ellentétes figura humort csinál és kalandtúrát kerekít saját lesújtó diagnózisából, hétköznapi hősökké válnak. Sorra veszik, mit vesztettek az életben, és mi az, amin a halálközelség miatt se akarnának változtatni.

A milliomos, 4-szer elvált kórháztulaj Edwardot egy kórházi szobába rakják Carterrel, az idős, nagycsaládos szerelővel. Mikor az orvosok rákot diagnosztizálnak náluk, megmondva, hogy max. 1 évük van hátra, megszületik egy terv. Nevezetesen, hogy egy közösen összedobott listát követve kipróbálnak egy csomó extrém vagy csak szórakoztató dolgot, mielőtt "feldobják a bakancsot."

Csakhamar leesik, hogy mind a cselekmény, mind a tanulság teljesen a 2 fő karakter interakcióira, egyéni és közös tapasztaltaira épül. És mégis működik a film. Nicholson és Freeman profi játéka mellett karaktereik is életszerű, gazdag öniróniával megáldott vén rókák, akik ugyanakkor totál különböző életutat jártak be.
Mindketten bőven tapasztaltak, és bár felfogják a helyzetüket, mások szánalmából nem kérnek. Dialógusaikból is sikerült kigyomlálni a túlzott érzelmességet, az erőltetett poénhalmozást: mindent, ami a humort és a drámát is csöpögőssé tenné. Rettentően jól szórakoztam Edward és Carter világkörüli útján, melyhez A az anyagi, B a szellemi tőkét biztosítja. Ugyanakkor hihetőnek találtam, ahogy a kettejük közti haverság lépcsőzetesen kiépül.

Van egy amúgy mellékes konfliktus Carter és felesége, Virginia között, amit erősen megkörnyékez a giccs, de végül szerencsére elkerüli. Az idős asszony ellenzi a két férfi tervét. Elsőre úgy tűnik, mintha ő csak Carter egészségét féltené, a férfi pedig menekülne a megszokott, unalmas életétől. "Adja vissza a férjemet."

Valójában a nő azt hiszi, Carter ebbe a körútba akarja belefojtani az élni akarását. Hogy nem akar küzdeni a betegség ellen, csak jót mulatva bevárni, amíg lecsap rá. Ám "küzdeni" egy kór ellen nemcsak kórházi vizsgálatokkal lehet. Carter sem adta fel, nem is csak arról van szó, hogy - mint a piramis tetején mondja Edwardnak - üressé vált a házassága, miután gyerekeik felnőttek. Bepótolni akarja Edward ajánlatával mindazt, ami addig nem adatott meg a számára:

• a világot bejárni,
• egy piros Shelbyvel versenyezni,
• vagy régi álma szerint történelmet oktatni (jelen esetben Edwardnak).

Semmibe se néztem volna a filmet, ha "történet" címszó alatt csak egy rakás egzotikus helyszín váltogatásával akarja kiszúrni a szemem (mint teszem azt a Kéjjel-nappal). Tény, hogy sem a helyszínekre, sem az operatőri munkára nem lehet itt panasz. Ám nem elsősorban a nevezetes tájak formálják Edward és Carter látásmódját. Hanem az ottani az élményeik és diskurálásaik egymásról és egyáltalán az életről. Minden táj

1. vagy felidéz valamit a 2 világcsavargóban: egy emléket, egy célkitűzést, vagy egy helyi filozófiai bölcseletet (elsősorban a Nagy Piramis tetején vagy a Tadzs Mahalban).
2. vagy az illusztris poénoknak képez teret (pl. a repülőgépből kiugrás, vagy a száguldozás a Kínai Nagy Falon),

Az elmesélés módja lendít rengeteget a történeten. Rob Reiner rendező és Justin Zackham forgatókönyvíró jól ismert történetpanelekkel dolgoztak, mégis ki tudták manőverezni az elcsépeltséget és a monotonitást. Az ellentétes egyéniségű duó ötlete pl. ma már a klisé-osztályon szerepel. De a 2 fő színész és a frappáns párbeszédek révén mégis érdekes, sőt olykor szívderítő kettejük kontrasztja.
2-2 felvetésükkel remekül illusztálható, mennyire más a felfogásuk az életről, legalábbis kezdetben:

1. Carter: „Olyan életet éltél-e, amelyben örömöt leltél?” „Úgy éltél-e, hogy azáltal mások életébe örömöt vittél?"
2. Edward: "Sose hagyj ki egy jó fürdőt, pláne ne egy merevedést.” „Soha ne menj el WC mellett, ha az utadba kerül egy.”

:)

Vígjátékhoz képest A bakancslista igenis komolyan áll hozzá a halál elfogadásának témájához. Minden humor és tapasztalat arra irányul, hogy viszonyul valaki az elkerülhetetlenhez, amely már már ott settenkedik a horizonton. Carter tézise szerint az elmúlástól félni többszakaszos érzés: előbb tagadni próbáljuk, tehetetlen düh fog el minket, majd depresszió és beletörődés. Ezért is vidítja fel a nézőt, ahogy két férfi elfogadja egymás segítő szándékát, tanulnak a másiktól, egész amíg az utat be nem fejezik.
Külön megtapsoltam, hogy a drámai tetőpontot nem közvetlenül a betegség miatt következik be. Edward korábban bevallotta útitársának, milyen fájdalmasan érte lánya utála - főleg mivel jogosan védte őt meg az önkényes élettársától. Carter meglepetésként a lánya lakásához viszi őt, amitől Edward dühbe gurul. Mintha visszafordulna az út lényege, az addigi jellemérési folyamat: Edward visszavedlik azzá az arrogáns, önző üzletemberré, aki mindig is volt a kórházi kezelés előtt. "Én ezt szórakozásnak szántam! Ennyi volt! Semmi több!"

Kövezzenek meg, de hatásos fordulatnak találtam a fordulatot, ahogy az egyik főszereplőt utoléri a rák. Virginia épp kicsinosítja magát Carternek, mikor a földön heverve találja férjét. Állapota most fordult kritikusra. Innen már nem a fordulatok, hanem az események tálalása az, ami számít: Edward kibékül a lányával, megismerve időközben született unokáját, megemlékezik Carterról a temetésén - élete legjobbjának nevezve az elhunyt utolsó 3 hónapját.
Epilógusként pedig sokat csesztetett titkára, Matthew elviszi mindkettejük hamvait egy himalájai hegycsúcsra - mivel Edward imádott volna egy ilyen "törvénytelen" nyughelyet.



Még utoljára a hiányosságokról. Először is a következtetés, ahová az egész filozofálás életről és halálról végül kilyukad, semmi újat nem hoz a Nap alá: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Hiába rémisztő dolog a természetes halál, az még rosszabb, ha eltékozoltad az életed és az esélyt, hogy megtedd mindazt, amit akartál. Még ezt se igazán hibának venném. Inkább csak kényelmesebb ezen a jól bevált állásponton félbehagyni a dilemma boncolgatását.
Kicsit nehezen hiszem el a listán szereplő cselekedetek összeállítását. Elismerem: talán én nem figyeltem elég alaposan, hogy mi minden szerepelt rajta eredetileg. De úgy éreztem, mintha sok napirendi pontot menetközben toldottak volna hozzá a kórházban kifundált vázlathoz. Ezenkívül több pont közhelyes, abszolút nem konkrét dolog is felkerült rá, mint:

• "látni valami fenségeset."
• "sírásig röhögni."
• "megcsókolni a legszebb lányt a világon."
• "segíteni egy vadidegenen."

Nagyszerű kis komédia az emberélet alkonyáról, mely egyszerre képes megkacagtatni és meggondolkodtatni.

A tégla

Martin Scorsese filmje az egyik kedvenc amerikai remake-em, illetve zsarus filmem. Kiváló története és elsőrangú színészi játékai mellett légköre döbbenetes ötvözi a morbid humor és feszültséggel. Egyszerre brutális és elegáns krimi. Utolsó percéig izgalmasnak találtam a bűnügy részleteit, ahol 2 beépített férfi infót szivárogtat át, ki-ki a másik oldalnak.


Frank Costello, Boston keresztapája egy még gyerekként megismert fiút bejuttat a rendőrségre. Collin Sullivan nyomozóvá lép elő, és a testület pszichológusa az élettársa lesz. Eközben egy helyi bűnöző unokaöccse, Billy Costigan szintén belép a hatósághoz, és főnökei beszivárogtatják Costello bandájába. Telnek a hónapok, de a rengeteg bűneset dacára se tudják lecsukni a bandát. Aztán persze mindkét oldal megneszeli, hogy tégla van a soraikban, így a két "patkány" egymásra kezd vadászni.


Mesterkélt csavart vagy erőltetett szálat nem tudnék felhozni. Olyan folyamatos az egész, mintha egy mozgóképes detektívregényt lapozna a szemünk. Matt Damon és Leo DiCaprio fenomenális tükörképei egymásnak ebben a sztoriban: Sullivan sunyi, kitenyésztett karrierista, aki egy tömeggyilkosnak kémkedik, míg Costigan bizonyítani akaró fekete bárány, akit lassan felőröl az állandó személyiségcsere. Ahogy haladunk időben,

• mindketten átesnek a kacsahír-trükkön,
• mindketten végignézik főnökük/mentorfigurájuk elvesztését,
• csaknem egyszerre jönnek rá egymás kilétére,
• és mindketten egy hirtelen fejlövéssel halnak meg.

Egyszerűen briliáns az, ahogy a forgatókönyv az identitászavar témájára felfűzi az eseményeket. Mindkét tégla kettős életet él, örökké álarcban. 
A szakadás akkor áll be, mikor kiderül, hogy Frank az FBI informátora, s ezért nem tudták lecsukni. Billy/Bill és Collin előbb mentorfiguráikat veszítik el: Queenant lelökik egy háztetőről, Collin pedig végez Frankkel. Épp akkor jönnek rá egymás kilétére, mikor az őket elindító profikat megölték: most már ők a profik. És mihelyt önazonosságuk utolsó morzsája is elvész, meghalnak: Collin törli Bill fájlját, Billt megölik, de hátrahagyott üzenete révén magával rántja Collint, ahogy Dingnam később végez vele. 
"Csak ölj meg végre!"
"Én tényleg megöllek."
Tovább fokozza az iróniát, hogy Collin, ez a patkány, aki még saját segítőit is agyonlőtte, érdek nélkül dönt úgy, hogy rehabilitálja Billt, aki kis híján leleplezte. Ragyogó írói munka.



Jack Nicholson brillírozik Boston ír keresztapájának szerepében. A romlottság lábon járó enciklopédiája: cinikus, trágár, bágyadtan kéjhajhász, szadista tömeggyilkos. Korcsabb lelkű még táblával a nyakában se lehetne, ellenben őhozzá fut be minden. Ha csak ferdén néz az emberekre, azok tudják, hogy atrocitás érheti őket, és így a helyi rendőrség teljesen magára utalt.

Sőt a "szövetségesekkel" se stimmel minden: az államiak szinte rivalizálnak a helyi egységekkel, rossz és elégtelen az összehangolt munka minősége (az ál-mikroprocesszorok adásvételénél nincs elég rejtett kamerájuk). Nagyon tetszik, hogy ennek konkrét oka van a sztoriban, és annak kiderülésével szabadul el a Pokol a szereplőknek. Mint Frank mondja: "Amit csinálok, azt csak én tudom csinálni." Frank úgy működik, mint egy légypapír: takarítóként egyetlen bűnszerv hegemóniáját biztosítja, sok kisebbé helyett, akik bármikor egymásnak eshetnének. Halálával pedig a két tégla magányos farkassá válik, ki-ki a maga célját űzve.


Costello mellett jellegzetesek még a nyomozók: Ellerby százados, Queenan kapitány, és az örök cseszegető, Dignam. 
Ha Bill Colinnak, akkor Queenan Costellónak az antitézise. Istenfélő, józan eszű ember családdal, akik feltételezhetően nem laknak vele otthon. Erről csak utalás van, de nyilván más környékre vagy városba költöztek, ahová Costello keze már vélhetően nem ér el.Queenan karaktere valahogy védőgátként működik: az egymással szemben álló erők egyensúlya kibillen, amikor ő meghal. Bevallom, nem értem, miért nem rántott azonnal fegyvert, vagy futott, amikor a banda eljött likvidálni őt. Értem, hogy Billt tartja a legfontosabb láncszemnek a lefüleléshez. De miért tudná a támadókat eredményesebben feltartani, ha csak állva bevárja őket, rágyújt, majd magyarázkodni próbál nekik?

A film atmoszférája egyszerűen lehengerlő. És nemcsak a véres kivégzések, bűzlő beszédattitűdök és a gyanú egyre kiterjedtebb érzése miatt. A szcénák megfelelő arányban váltják egymást, nem túl lassú vagy túl rövid. Klisé nuku. Az alkotógárda nem próbál a robbanások extravaganciájára támaszkodni, inkább a szálak tisztes elvarrására figyelnek, és kiválóan.
Az egész filmet a rothadtság érzete hatja át, a nyers, kendőzetlen valóság. Bármilyen jelentéktelen apróságért kinyírhatnak téged és esetleg 1-2 szerettet is. Minden rendőr és bűnöző más-más helyzetben van, de mind érzik az ügy súlyát. Különösen miután a "téglaság" gyanúja ott terjeng a levegőben. Hiába nem lepleződik le egyik ifjú tégla se: addigra már környezetük teljesen elhidegült tőlük. A mióta húzódó ügy és saját hivatalos imidzsük mostanra közönyös utálatot keltett irántuk. Sullivant már csak közvetlen beosztottjai/kiválasztott emberei veszik emberszámba, és végül úgy pusztul el, amiként élt: patkányként.


 
A téglát minden idők egyik legügyesebben összerakott krimijének tartom, akár remake, akár nem. Azóta is már első perceiben megfog a film hangulata, még a legbénább senkik is hús-vér embereknek érződnek. Sose érezzük úgy, mintha csak céllövöldében lesnénk, hányan és kik maradnak végül. Kitűnő, vérrel és mocsokkal teli mozi, 10-es skálán 10 pontot érdemel.

Batman

Meg se próbálom felvázolni a produkció forrásanyagát, elkészültét és fogadtatását. Ezeket a Batman kapcsán könyvhosszan lehet taglalni. 1989-ben a képregényfilm műfaja a 2. nagy mérföldkövét kapta meg az 1978-as Superman után. Ennek a produkciónak köszönhetjük a Denevérember meggyökeresedését a mozivásznon.

A film legnagyobb érdeme, hogy nagy lélegzetvétellel törekszik egy CG-szegény, sötét, mocskos Gotham City, valamint egy homályban rejtőző árnyalak megalkotására. Gotham Cityben egy rejtélyes, denevérszerű alakról terjeng a szóbeszéd, aki az utcákon bűnözőkre vadászik. Ezért 2 újságíró, Vicky Vale és Alexander Knox bizonyítani akarja a Denevérember létezését. Vicky persze nem sejti, hogy az valójában épp az a jóvágású milliárdos, akivel randizik: Bruce Wayne.
A címszereplőt Burton annyira titokzatosnak akarta megtartani, amennyire lehetséges. Hirtelen bukkan elő az árnyak és gomolyag mögül, hogy kiélje bosszúvágyát a város bűnözőin. Annyi pletyka és szóbeszéd kering róla, melyek félelmet és paranoiát vált ki azon csirkefogókból, akik mesterségük folytán ki vannak szolgáltatva egy ilyen önbíráskodónak.

A kedvenc jelenetképem, mikor a Batwing a teliholdban látszódik, és a film legvégén Batman ott áll méltóságteljesen a Batsignal fényénél. Epikus beállítás.

Atmoszférateremtésből a film gyakorlatilag perfektre vizsgázott, és nemcsak az összkép miatt mondom. Olyan apróságokról beszélek, mint a gengszterviselet kalappal és öltönyvirággal, az elavult szellőzőcsatornákból feltörő füst, a film eleji rablás előtt az egyik szegényasszony rikácsolása: "Ezzel akarod kiszúrni a szemem?! Azt hiszed, ez nekem elég?" A gótikus, archaikusan magaslati építészet érdekfeszítő helynek láttatja Gothamet, ugyanakkor a lepusztult, reménytelen nyomor mementója, ahonnan csak a bűn vagy a golyó jelent kiutat.

Joker a legnépszerűbb antagonista a képregényvilágban, rikító és szélsőséges. Burton ezért komplex folyamatban prezentálja, "miből lett a cserebogár". Frappáns és izgalmas látni, ahogy Jack Napier, a maffia végrehajtója az enyhén savas vegyszertől eltorzul, magát meglátva megőrül, s az örökké vigyorgó szociopatává változik - mindezt részben Batman hibájából.
Burtonnek sikerül kellően veszedelmessé tennie Jokert, hogy félni lehessen tőle (mikor épp nem táncikál). Ahogy teljes lila öltözetében kacag, ahogy "művészetnek" nevezi gyilkosságait, ahogy megöli még a hozzá hűséges Bobot is, abban van valami sátáni. A fél városnak pénzt szór az utcán, csakhogy toxikus nevetőgázzal lemészárolja őket. Ugyanígy mikor a végén a holttesténél Gordon megtalálja a kis kacagóbatyut: mindezek tökéletesen láttatják, mennyire elmebeteg, hibbant bűnöző Joker.


Irónikus módon éppen ővele kezdődnek a film visszásságai. Nicholson játéka spektrumkitöltő, energikus, de fekete humora időnként túlontúl színpadias. Időnként a bohóckarakter túl sokat "bohóckodik", és emiatt visszaveti a hatást. A többi színész pedig sajnos képtelen tartani az iramot Nicholsonnal, még a címszereplő is háttérbe szorul.

Na ez a másik probléma: az állandó sejtetés történethézagokat teremt. Burton Batmant lehetőleg homályban tartja, de emellett annyira közel hozza Bruce Wayne-t a nézőhöz, ami már kíváncsivá tenne minket a háttértörténetére. Arra, hogy ez a fickó hogyan lett amaz a másik. Nem miért: hogyan. Enélkül a szürke, családias benyomást keltő Keaton képtelen felnőni Nicholson zakkant démonához. Annyi hangzik el futólag, hogy Bruce járt egyszer Japánban, tehát elvileg a sok kiállított műkincse sok külföldi utat jelent. Ennyi még sejtetésnek is túl halovány, hogy külföldön tett szert Legalább ilyen kézenfekvő magyarázat, hogy amerikai múzeumoktól vásárolta őket.

A két fő ellenfél eszközei merő vizuális édességek: Nicholson bohócjátékai (savlövő virág, hosszú puska, óriástorta) csak dísznek vannak. Batman inventóriuma pedig annyira kiaknázatlan, ami már magát a karaktert kezdi ki.

• Ha belépőjekor a köpenye szárnyként lassítja landolását, akkor az - mikor távozva leugrik - miért gyűrődik vissza köpennyé?
• Minek használ füstbombát az eltűnéséhez, ha nem tűnik el benne teljesen a rendőrök szeme elől?
• Miért éppen denevéreket tart és utánoz a kosztümjével?
• Mégis honnan jön elő a Batmobil plusz pajzsborítása, hogy kétszer akkorának látszik tőle az autó?
• Miért vannak puskák a Batmobilon és a Batwingen? A képregényekben Batman nem gyilkol, ez a karakter morális alaptörvénye!
• És mikor Jokerre tüzel, hogyhogy beméri a célpontját, és mindent eltalál, kivéve magát a célpontot?

Alfred és Knox hozzák a legtöbb színészi repertoárt a filmbe Joker után. Az összes többi szereplő - beleértve magát Batmant - alig tud kitűnni a szürkeségből. Vicky Vale szerepe egy sikongató Barbie-babáénak felel meg: ha nincs a kezében fényképezőgép, el nem hiszem róla, hogy profi riporter. Mikor Joker távozik a lakásáról, csak ácsorog ott zavartan. Billy Dee Williams pedig csupán azért Harvey Dent, mert a neve húzóerő a film reklámjához. Semmi köze a valódi Harveyhoz, külsőre és jellemében se. A polgármester egy dirigáló szócső, Gordon pedig túlzottan pocakos a képregénybéli énjéhez kéest.   

A filmnek érdekes saját ötletei vannak:

1. 200 éves évforduló,
2. Jack és Bruce ugyanarra a karaktertelen nőre hajt,
3. Vicky Batman mindkét énjét kutatja az igazság tudta nélkül
4. Joker volt Thomas Wayne gyilkosa.

Mindez együtt kicsit sok véletlen egybeesést feltételez. Nem állítom, hogy ez hiba vagy tévedés lenne. Ha egy film képes beszippantani a saját univerzumába, akkor az ilyesmi elnézhető. De az, hogy a templom tele van Joker embereivel, már nem. Spontán határozta el, hogy oda megy, és nem is láttuk, hogy az emberei bárhol is követték volna őt. A befejezés és a Batsignal az égen stílusos, mégha kicsit túl rajzfilmszerű látványosság is.


Jó film tehát a '89-es Batman, de számomra legalábbis nem az a kultikus mű, mint sok képregényfilm-rajongó számára.