Kung Fu Panda

"Már azt kezdtem hinni, hogy nem vagyok más, mint egy... elfuserált, szerencsétlen flótás. És erre ez történik."

(A kicsi kocsi kalandjai)

Az ezredforduló óta készült animációs filmek sokszor kiborítóan fantáziátlanok. Függetlenül attól, hogy drámai vagy gegcentrikus, a DreamWorks stúdiónak sokáig sosem sikerült összeszedni a merszet az újhoz, a bejáratlanhoz. Nem beszélve arról, hogy a legtöbb rajzfilm grafikastílusa - pl. a Jégkorszak-tetralógiáé - taszító, gnómszerű alakokkal teli, akiket a 3D-animáció sem tesz vonzóbbá. Épp ezért nem szeretem a Cápamesét, vagy a felhozott Jégkorszakot sem.

A Kung Fu Pandában viszont kellemesen csalódtam, és megértem azokat, akik számára friss levegő volt az animációs filmek palettáján. Igaz, ez a movie is használ témájából fakadó, előírásos motívumokat, mint

• a keleti harcművészet dogmái,
• az esetlen kiválasztott figurája,
• szeszélyes tanár,
• bukott sötét tanítvány,

stb.

Mégse jön le elcsépeltnek az, ahogy a szkript ismert zsánerpanelekből összegyúr egy történetet. A több korosztálynak is kielégítő szórakoztatás a célja, és ezt - legalábbis szerintem - valóban teljesíti. Történetelemei összeérnek, üresjárat nem nagyon jellemzi, nincsenek benne nyálas melodrámák, a szereplők pedig egyenlőtlen jellemrajzzal is kedvelhetőek. Az Őrjöngő Ötösről például semmi lényegeset nem tudunk azonkívül, hogy Shifu, a mentorfigura képezte őket harcosokká. A cselekmény pedig nem támaszt relevanciát arra, hogy többet kelljen tudnunk.

A panda mint protagonista ötlete ügyes fogás: legtöbbünk szelíd, béketűrő és társaságkedvelő lényként gondol rá, részben mivel mai napig a világ egyik legveszélyeztetettebb faja. Pedig erős és kitartó állat, robosztussága mellett is gyorsan tud mozogni.
Po karaktere is ehhez hasonló, persze vicces átiratban. Sokan a Beverly Hills-i ninja rajzfilm-verzióját látják bennem, és A legtöbb poén tárgya a főszereplő tohonyasága. Pót az elé állított próbák és gyakorlatok lefárasztják. Szimpla, óvatos humor, de működik. És ami még fontos: a viccek sosem válnak agresszívvé vagy sértővé a kövér emberek felé.

Megpróbálom nem ismételni magam: a stílusos grafika és működő humor felmentenek a kiszámíthatóság alól.  Ebből mindhárom megtalálható. A vizuális világ sokrétű; nemcsak hogy reklámmal együtt 2 oku ("százmillió" japánul) $-t ráköltöttek, de már a premier másnapján megrendelték a folytatást.
Ezúttal megérte az igyekezet: nincsenek kockás vagy elfolyó körvonalak, gazdagon használnak színeket, ám azok nem tolakodóak vagy ízléstelenek. Mikor az idős teknőcbölcs, Oogway elhalálozik, az őt körülölelő szirmok sziluettje vetekszik a Pocahontas hasonló képsoraival.







Szóval Po az a fajta fiatal lúzer, aki sosem nő föl teljesen. Lelkes híve a kung-fu-nak, amolyan fanboy. Már az nevetség tárgya lehetne, ahogy Oogway kiválasztja őt, hogy ő a régóta várt Sárkányharcos. Természetes, hogy mikor elmegy a templomba, a helyiek nyílt szkepticizmussal fogadják.
Különösen Oogway saját növendéke, Shifu, akire halála után örökül száll a vezetői poszt. Nem nehéz rájönni, hogy a film végére ő és Po tanítványtársai, az Őrjöngő Ötök is megkedvelik a pandasrácot. Hihetően van elővezetve, a rengeteg szürreális ugrabugra és szuperpofon nem teszi érdektelenné az események alakulását.

A szereplők harci mozdulatsorai jól követhető koreográfiát követnek, és rendszerint többről szólnak, mint, hogy mikor kiknek van kedve összeverekedni. A Mortal Kombat-ban a történet jobbára csak vázlattekercsként funkcionált, melyet kiterítve "itt a harcos, hol az ellen"-t játszhatunk, különböző videójáték-figurákkal.
Persze, sok a szándékosan és erősen túlzó mozzanat bennük (annyira, hogy némelyiket egy Superman-filmben se hinném el), de ettől még szórakoztatóak, és aránytalanság mellett sem lógnak ki a sztoriból. Az ilyen jeleneteket (pl. Tai Lung és Tigris harca a függőhídon) egyrészt nem nyújtják túl, másrészt az elsőre kapkodósnak tűnő kamerabeállítások sem teszik fárasztóvá vagy össze-visszássá őket.

Potenciálisan tehát adott a terep a velős viccekhez. Nincsenek paródiaszerű kiutalások, önirónikusnak szánt kikacsintások más művek felé. Po karakterével könnyű azonosulni a nézőnek, mivel semmi előnyös vonása nincs, kivéve lelkesedését és a helyén levő szívét. Csetlései és botlásai, lazának szánt szópoénjai is gyakran megnevettettek; mikor nem, akkor sem éreztem rátelepedőnek a vicceket.

Most pedig tessék; az 5 kedvenc dialógusrészlet, ami tőle vagy róla elhangzanak a filmben:

1. "A legnehezebb: feltakarítani utána!"
2. "Az ember azt hinné, hogy Oogway mester olyat választ, aki tud kungfuzni." "Vagy megérinteni a lábujját." "Vagy egyáltalán látja a lábait..."
3. "Milyen voltam?" "Mostantól létezik a Zéró-szint."
4. "Panda; nem mossuk bele a hónaljunkat a Szent Könnyek Tavába!"
5. "Többet szívtam ma, mint bárki a kung-fu történetében."

Tai Lung egy korrekt ellenség, amennyire meg tudom állapítani. Agresszív, destruktív hajlammal, másrészt büszke és egyenes jellem. El tudom hinni róla, hogy Shifu, aki kölyökkora óta nevelte, szomorúságot érez miatta. Bebörtönzése előtt Tai Lung is az ő tanonca volt, és önmagával együtt őt is félrevezette, azt várva, hogy Oogway őt nevezi meg Sárkányharcosnak. Kivételes tehetség, akit mégis száműzni kellett, mert indulatait rosszra használta.

Shifu e felállásban olyan kissé, mint Obi-wan Kenobi és Szecs'ka egybegyúrva:

1. Szecs'kára hasonlít fegyelmezett, akaratos, de olykor szeszélyes tanítási módszere miatt. Felismerve, hogy a kaja ösztönzi Pót, szabályos pálcika-csatát vív vele egyszer a szabadban.
2. Ugyanakkor jól ismert a kapocs a bukott tanítvánnyval. Az önhitt mester növendékét kiválasztottként neveli föl, de az dicsvágya miatt elbukik, szembekerül vele és legyőzi. Majd az általa mentorolt új kiválasztott is szembekerül vele, beteljesítendő a sorsát.

Szeretem, mikor 2, önmagában jellegzetes karakter éles kontrasztot alkotva kerül össze. Segít ébren tartani a figyelmet, bármennyire sejtjük, hová lyukad ki a mese. Tudjuk, hogy lesz végső összecsapás (ha másért nem, mert mondják), de Po és Tai egyénisége annyira más, hogy furcsának tűnik a harcuk. Félő, hogy Po győzelme összecsapottá, veresége túl komorrá tenné a párbajt.
Ezt hangsúlyozza ki Tai Lung hitetlenkedése is, mikor először látja Pót, amint bemutatkozik neki Sárkányharcosként. Azt hitte évekig, hogy ő lesz az. Erre most higgye el, hogy ez a tohonya senki? És vígjátékhoz híven Pót egy máskor poénként kezelt jellegzetessége segíti a harc során győzelemhez: a hája.
"Te csak egy hájas panda vagy...!"
"Nem egy nagy hájas panda. Hanem A Nagy Hájas Panda!"
Erről szinte azonnal az alábbi szövegrészlet jutott eszembe:
"Én vagyok a Nagy Fehér Ninja."

2 dolog van, amivel többszöri megtekintés után sem sikerült kibékülnöm:

Az egyik a fő bölcs, Oogway prédikációi. Bosszantóan szenilis karakter az övé. A dialógusain szinte mindig a révelgés, a figyelem elkalandozását hallani ki. Értem, hogy úgy érzi, közeleg számára az - úgy is mondhatjuk - elragadtatás. De attól még idegesítő, ahogy ilyen sorokat adnak a szájába, hogy:

"Nincsenek véletlenek." "Menjek, ne-menjek... leves, nem-leves..." "...de a holnap még rejtelem, de a ma adomány." Ha Tai Lungot is ilyen szöveggel kábította, megértem, hogy amaz ámokfutóvá lett!

A másik a tanulság csökevényessége. Mikor Tai Lung ellopja a Sárkánytekercset, amit grálként őriznek, a papíron nem talál írást. Po viszont érti; apja leves-receptje kapcsán ugyanezt a tanulságot ismerhette föl: "Ha valami különlegeset akarsz, csak el kell hinned, hogy különleges." Ez nem elég jó bölcsesség, uraim. Ez olyan, mintha én azt mondanám a gyerekemnek: "kicsim, ha elég különlegesnek hiszed magad, erősebb lehetsz, mint egy lokomotív."
Arra célozhattak ezzel az alkotók, hogy fogadd el magadat, ne akarj egy ideálképet kergetni. De a megfogalmazás valahol félresiklott.

Mindent összevetve a Kung-Fu Panda jópofa, jól végigvezetett, bár együgyű filozófiájú harcművész-komédia, amin őszintén tudtam hahotázni. Megkockáztatom, hogy 2000-es évtizedből még ez az egyik a legjobbra sikeredett nyugati mozi-rajzfilm.

 

Jurassic Park łłł

A Jurassic Park 3. sorozatgyártmány. Jeff Goldblum után most Sam Neillre várt a feladat, hogy saját karakterével összekötő kapcsot képezzen az 1. és a legújabb Jurassic Park movie-val. Egyszersmind az avatatlan civilek élén álljon, mint szakértő.

Ez az elgondolás "elmegy" szinten valóban működik, részben mert Dr. Alan Grant mellett Dr. Sattler karaktere is visszatér. A hivatásos tudósember alakja mégiscsak testhezállóbb erre a funkcióra, mint egy diszkriminált matematikus, akinek a beszédmódja sem természetes. 

Nemhogy az eredeti casting többi tagja, de a direktor sem tért vissza a záróakkordhoz. A Jurassic Park 3. egyáltalán nem egy trilógia befejezése, csupán utolsó rúgása egy olyan franchise-nak, amelyből már kifogyott a benzin. Egy B-kategóriás horrorral van dolgunk, bőséges vérellátmánnyal, oktondi hangyaemberkékkel és méltatlanul szűk eseményhorizonttal.  

Mindezek ellenére mégsem utálom ezen movie-t. Bizonyos értelemben még őszintébb is, mint Az elveszett világ. Nem próbál meg az előzőek folytatásának tűnni, hanem inkább spino spin-off-mellékvágányként elővesz 1-2 korábbról ismert szereplőt, beemel pár régi dínófaj mellé 1-2 újat, ráfűz egy nagyon átlátszó kifogást történetfélének, és kész a futószalag következő érkezettje.

Egyik nagy kifogásom, hogy a kaliberrel együtt az új ötletek keresését is visszafogták. Nem jöhetne egyszer más konfliktus, minthogy egy gyerek, a szülője és még páran a szigetre kerülnek, a dzsungelben futnak a szuperhüllők elől, és közben helytelenítik az ember hajlamát Istent játszani? Úgy értem... mi már jól tudjuk mindezt! Megtanultuk rögtön az 1. részben, a 2. pedig megtoldotta a klisé tanulsággal, hogy a természet, az élővilág úgyis utat tör magának az izoláció börtönéből (ahhoz képest felettébb nyugisan fogják ezt fel az elején).

Változatlanul kíváncsi lettem volna olyan részletekre, amiket egy igazi block-buster cselekménye köteles volna érinti. Pl. a repülő fajokkal mit kezdenek a kormányok, ha 1-1 példány a Sorna térségéből kijut egy ország területére? Nyilván nem akarhatják, hogy elszaporodjanak náluk. A katonaság hogy védi és tartja teljesen lezárva a területet? Miként viszonyul ehhez a mai nyilvánosság?

Szarkazmus nélkül méltatom a film legfőbb vívmányát, a Spinosaurus-t. A Tyrannosaurus helyett új csúcsragadozóként nálam jól vizsgázott, jelenései hatásosak. Bár antirealisztikus, hogy többször (kerítésnél, a repülőgép széttörésekor, etc.) csak hirtelen veszik észre. Közeli kameraállásokból látjuk, ahogy a sárkánygyíkok ugranak, fordulnak, rohannak. Sikerül megteremteni azt a benyomást a nézőben, mintha épp ő is ott lenne az állkapcsok és karmok  kellős közepén.

Szeretném önironikus fricskának betudni az íróktól a gyors párbajt, melyben a bajnok, a T-Rex megjelenik - praktikus egérutat nyerve Grantéknek -, és a kihívó Spinosaurus leteríti. Ahelyett, hogy ismét a Zsarnokgyík uralná a vásznat, kellően durva és hatásos módszerrel "kirúgták" a cselekményből. A kedvenc pillanat a produkcióban.

Míg nekik és a Velociraptoroknak sikerült rendes külsőt kölcsönözni, a növényevő dinoszauruszoknak - felteszem anyagi okokból - nagyon darabos a kinézetük. Rossz ránézni azokra a termetes, enyhén elmosódott óriásokra, hiába nem ők a sztárok ebben a műben.

Sam Neill hozza az elvárhatót színészi játék terén, de jellemrajz terén nincs semmi említésre méltó. Annak fényében, hogy végül a haderők végül indokolatlanul jönnek és kimentik őket, hidegen hagy, hogy kikből - vagy inkább hányakból - lakmároznak a fenevadak.
Dr. Grant az egyetlen, akinek egyáltalán jelentősége van a cselekményben, pontosan tudván, mennyire intelligensek és jól szervezett vadászok a raptorok. A hajdani eset a Nubla-szigeten máig kísérti (az ezt illusztráló képzelődés-jelenet kissé nevetségízű lett). Csakis azért megy bele Paul Kirby ajánlatába, mert raptorok terén végzett kutatásaihoz apad a pénz. Mégis, szerintem kicsit könnyen áll rá az alkura. Még úgy is, ha kizárom a tudatomból az előző két film sztoriját, és azok logikus konzekvenciáit. 

Így az a pillanat is alszik drámailag, amikor Grant és a Kirby-gyerek, Eric viszontlátják a szülőket a kerítésnél. Csak ennél lehetne sorolni a szkripten a piszkításokat:

• Mikor tanulják meg végre a mezozoikum teremtményei elrágni egy kerítésen a kötélrácsait?
• Hogy képes csörögni egy mobiltelefon egy dinoszaurusz gyomrában?
• Mire várt a mai napig, hogy áttörje a kerítés fémrácsát?
• És akkor hogy nem bírt áttörni egy simán reteszelt fakaput?

Végül: íme a film csúcspillanata:

A Jurassic Park 3.-ra adok egy 3/5-öt. Átlagos, másodrendű túlélő-mozi, amiben a T-rex halála több érzelmet képes megpendíteni a nézőben, mint az emberi szereplőké.

Az elveszett világ - Jurassic Park 2.

Sajnos nemcsak a zászlóposzter gyűrődött meg, hanem a mese is. Az elveszett világ megint tisztán elődje sikere által életre hívott szervalabda; külsőre hasonlít a nagy elődre, de minőségileg utcahosszal marad mögötte. Pikantériája az ügynek, hogy már az alapul szolgáló könyv Michael Crichtontól is az Universal stúdió kérésére készült el. És ha már a könyv kritikusai ujjat mutatnak, az minimum egy nagy ciklonfelhő a motion picture ege fölé.

A Terminátor 3.-hoz hasonlóan erőltetett, ahogy a teremtők utólag hozzátoldanak egy tisztesen lezárt műhöz. Láttam lehetőséget a Jurassic Park zárásában egy sequel-ra, de ez alig hasonlít rá. A karakterek tompák, a cselekmény toloncolt, az effekteken szintén látszik a spórolási szándék. Egyértelmű, hogy az 1. film újrázása folyik, cérnaerejű visszautalásokkal és cameókkal a kontinuitás kedvéért.

Apropó visszautalás: a sztori arra az utánatoldásra épül fel, hogy a Park nem a dinoszauruszok igazi létrehozási területe volt, csupán egy "decoy" (="kamudarab"). Ha így volt (talán logikusabb is, hogy nem a kirakatszigeten gyártják a lényeket), arra már az 1. részben gondolni kellett volna, nem titoktartási szerződésekkel és a projekt titkosságával kimagyarázni utólag. Épeszű ember a Parkra lépett emberek helyében kitálalt volna, ahogy azt Ian Malcolm figurája meg is tette a sztori szerint.

Azt is nevetségesnek találom, hogy a Park elszabadult állatait elvileg a sziget szétbombázásával tették ártalmatlanná. Spekulálhatnánk, hogy a dínókat teremtő cég, az InGen színfalak mögött kiegyezhetett a hadsereggel, hogy titokban takarítsanak, de ezek igenis fontos információk ahhoz, hogy a háttérben maradjanak.

David Koepp és Steven Spielberg nem építkezett elég következetesen itt, forrásanyagtól ide vagy oda. Az 1. Jurassic Park ugyan döntően szintén látványfilmnek számított, mérsékelt karakterrajzzal. De a hibái és benézései közül csak egy-kettő nyomta rá a bélyegét végig egy-egy történetszálra (pl. a biztonsági felszerelések a Park körül).  

Itt viszont minden a látványról szól: a gyorsan lezavart felvezetés után jöjjön még több dinoszaurusz, még több látogató, még több rombolás, még több lélekszakadt rohanás. Az atmoszféra érdekében a háttér legyen hasonló az első filmhez, sok éjszakai, sötét szobás és esős jelenettel a dínóknak. Csak csínján a filozofálgatós részekkel, nehogy unalmas legyen, és rögvest adott egy kívánatos, tárcafejő pénzautomata.

Szóval itt ez az evakuált sziget, Sorna, ahol a dínók egy hurrikán óta szabadon mászkálhatnak. Rögtön itt lenne 1 kérdésem: akkor mi a helyzet az ottani repülő őshüllőkkel, mint a Pteranodon és a Pterodactylus? Nem vagyok paleontológus, ezért nem tudom, hogy ezek a lények eljuthatnak-e a más szárazföldek légterébe. De hogy ne észlelje őket senki 4 alatt, az vagy csoda, vagy véletlen a köbön tercen.

Hammond expedíciót küld Sornára, akik bizonyítékot gyűjtenek a lakosságnak a hüllők létezésére. Teszi mindezt, mert az InGen új igazgatója, Ludlow Amerikába vitetné a lényeket saját embereivel. Megint a "még többet"-elv: 1 helyett 2 csapat fogócskázik majd a dínókkal, több lesz és nagyobb terepen a helyzet fejvesztett álkezelése.

Családi matinéról lévén szó több a rokoni kötelék is: Ludlow Hammond unokaöccse, unokái cameót kapnak az elején, Ian barátnője, Sarah az expedíció tudósa, sőt lánya, Kelly szintén ott reked potyautasként.

Ezek közül egyik kötelék se hatott meg, részben mert a színészek nemigen kapnak kiemelt pillanatot, ahol ügyes alakítással kitűnnének a többiek közül. Amennyire érdekelt a hajsza végkimenetele, azt se bántam volna, ha csak Ian marad meg, hírmondóként immár a 2. dinokatasztrófából.

Néhány kérdés soron kívül:

• Hogy lehet, hogy a vadászok még a prédáik pontos nevét sem ismerik?
• Minek  engedik szabadon a ketrecbe fogott dínókat, ha azok szétrombolják a felszerelésüket?
• Sarah miért hozza be a bébi Tyrannosaurust, mikor az korábban mág külön hívta is a mamáját? Sőt, ő maga is felismeri ezt, mikor itt a két szülő?
• Miért nem tudják a kocsi ablakát betörni?  Sarah az egyikre rázuhan, alig reped, de a puszta moccanása többet tör rajta.
• Hogy az Istenbe tarthat meg és vontathat föl egy dzsip 2 lakókocsit 1 darab kötélnél fogva?!
• Hogy a Sátánba nem találja el a lógó Iant és Saraht a pont rájuk zuhanó 2 kocsi?!
• Ha az 1. filmben a T-rex egy dzsipet utolért, most mitől nem tud utolérni egy csapat előle futó embert? (maga Hammond is szóvá tette a sebességüket az 1. részben.)
• És mikor az apa-T-rex a hajón át San Diegóba érve rombolászni kezd, annak is igencsak elbagatellizált a médiavisszhangja.

Érdekes, hogy ebben a filmben a gyerekek mennyire nem bírnak számottevő veszélyérzettel.

A mű elején egy Sornán kikötött család gyereke odaköszön az apró Compsoghnathus-nak, megvárva, hogy odajöjjön a többi, és - természetesen kamerán kívül - felzabálják.
Kelly akrobatikája pedig vetekszik Dick Greysonéval A Mindörökké Batmanből. 

Egy jelenetben apját épp egy Velociraptor szorítja sarokba: erre a kislány beszól neki (!), elterelve a figyelmét (!!), és lábbal kirúgja a hüllőt az ablakon (!!!).



Ezek után nem értem, mitől kellene megragadjon Ianék "ádáz" harca a hüllők befogása ellen: a szkript érezhetően mentegeti őket, és több kárt okoznak, mint a vadászok, akik megmentették őket, és megmondták, hol a rádiótorony, ahonnan üzenhetnek!
Párbeszédeikben sincs lényeges mondandó merő "fillerek" (="idő-kitöltések"), míg megérkeznek a produkció igazi sztárjai. 

>Lássuk a dínókat!<

Az effektek picit kopottabbak, mint az első részben, de ez nem zavaró mértékű. Számos új fajt mutatnak be, a régieket pedig nagyobb számban. 

Ahogy a Jurassic Parkhoz, most is mellékelnék néhány képet róluk:

Pacycephalosaurus

Stegosaurus

Mamenchisaurus



Triceratops

Parasaurolophus

Pteranodon

Találóan fogalmazta meg egy magyar cikkíró a filmről, hogy az voltaképpen (idézem): "Spielberg homokozója, ahol animált játékdínókkal üldözheti az embereket." Teljes mértékben egyetértek: felejthető sokadszereplők imitálnak egy elostobáskodott túlélő-túrát, és a lényekről szóló morális diskurzus kevés, lapos és önmagát járatja le a főszereplők inkonzisztens cselekedei révén.

A Jurassic Park folytatása nálam mindössze

Red

Red a DC kevéssé ismert képregényei közé tartozik. Én magam sem találkoztam vele, csak a belőle készült filmet vehetem alapul, mely 2010-ben középerős sikerrel mutatkozott be a mozi-pénztáraknál. Olyan rovott múltú ex-ügynökökről szól, akikről valaki egy napon csakúgy eldönti, hogy mind meg kell, hogy haljanak. Közülük Frank Moses lesz az, aki "Megállj!-t" parancsol a sorozatgyilkosságnak, magával rángatva egy futólagos ismerősét is a kalamajkába.

Sztárparádé nagy öregekkel és sok akcióval. Erről a képletről, ha Bruce Willis közöttük van, most már a legtöbbeknek A feláldozhatók ugrik be, jóllehet ott alig szerepelt.
Nos, ez a produkció nagyjából ugyanaz, annyi különbséggel, hogy forrásanyagból lett átdolgozva. A feláldozhatókhoz képest kevésbé melldöngető, és könnyedebb, viccelődőbb akciófutam (hasonlóképp, mint pl. az első Beverly Hills-i zsaru). Sok kilógó részlete, nagyvonalúan kezelt történése is ebből fakad: ez egy egyszeri kémtörténet, ahol a főhős a haverja(i)val megmenti a lányt. Az ilyen filmet nem kell túl komolyan venni, nem kell benne csavart, jellemcsiszolódást vagy bármilyen mélyebb dolgokat keresgélni.

Frank Moses az a fajta CIA-ügynök, aki frusztráció nélkül fogadja el a váltást a nyugdíjas életmódra. Mégis azonnal képben van, mikor megneszeli, hogy egy kivégzőosztag az életére tör. Nem kiégett vérvágyó, hanem egy, a világgal nyugiban levő, higgadt profi.  Számítva rá, hogy minden hozzá közel állót felhasználnak az üldözői, felkeresi lakásán Sarah-t, akivel eddig csak telefonbeszélgetésből ismerték egymást, és - a lány érdekében - elrabolja őt.

Később, mikor a nőt az üldözőik is elrabolják, Frank visszazsarolja az őrá vadászó CIA-ügynököt, Coopert. Ha a saját szeretteinek baja esik, Frank viszonozni fogja a szívességet. Ezt nyomatékosítandó a saját otthonából hívja őt, utalva rá, hogy korábban Mosest is saját otthonában akarták szitává lőni.

Coopert eléggé faízű rosszfiúnak találtam. Olyan törekvő, hogy azonnal végrehajtaná a parancsot egy volt kollegája megölésére, anélkül, hogy érdekelné, tényleg bűnös-e. Ehhez képest meg van lepve és ijedve, mikor saját házában, saját családja életével fenyegetik. Hatásos riposzt a főhőstől, csak bizarrul ciki az ellenfélre nézve. És a végén, mikor lelepleződik a gyilkosságok megrendelője, oldalt vált, és Frankéknek segít. 

Hamar érdektelenné vált a számomra, hogy ki kinek az oldalán áll. Az egyes szereplők nem fogtak meg különösebben, inkább a társalgásaik és az akcióik. Világos, hogy a régi kollegák - mint  a 80 éves Joe, vagy a mesterlövész Victoria - szeretnék mihamarabb elkapni a vadászaikat, de ezentúl egyikük egyénisége sem terjed túl a Bond-filmek mellékszereplőin.

Két dolog különösen mullattatott ebben a sztoriban. Az egyik a kezdeti összezörgölődés Sarah-val. Bár a nő végül majd rááll, hogy segítsen nekik az ügyben, mégiscsak civil, aki tegnap még átlagos életet élt, sóvárogva valami kis izgalomra. Kívánság teljesült! Már azon kiborul, hogy - egy sikertelen randit követően - az addig soha nem látott Frank egyszeriben ott köszön neki a szobájában. "Én vagyok. Frank. Az avokádós Frank..."

Ehhez jön még:

• az érdekében tett elrablása,
• hogy be kell tapasztani a száját, nehogy világgá kürtölje a tartózkodási helyüket;
• hogy Frank kikötözi egy ágyhoz,
• a sikertelen ellen-elrablása, ahol egy adag nyugtató kiüti,
• majd újabb kiakadása, mikor ébredezve meglátja a kocsiból az Empire State Buildinget. "Volt már jobb első randim is. De volt rosszabb is." 

Mivel viszont a film kifejezetten szentimentális, természetesen a lányt nem kínozzák meg a fogságban, illetve a befejeződés abszolút "happy end": a rosszak mind elhullottak, a jók mind örülhetnek, különösen Frank és Sarah.

A másik roppant nevettető dolog a paranoiás fenegyerek, Marvin Boggs, játssza John Malkovich. Boggs engem kicsit Tacklebarryre emlékeztetett a Rendőrakadémia-filmekből. Különösen, ahogy álcázza magát. A beszédstílusa jellemzően izgatott, mindig számít a gyilkos csapásra, és mindig kész volna egymaga hadat viselni a világgal. Pont az a fajta "élő fegyver", akire szükségük lesz a győzelemhez. 

 

Meglehetősen egykedvűnek, átlagosnak találtam ezt a movie-t. Azt a tipikus "nem jó, nem is rossz" típusú élményt nyújtotta számomra, néhány fölöttébb vicces szituációval, és pár kemény akciószekvenciával. Krimiszerű stílusával és magabiztos veteránjaival a Red akár acélos akciófilm is lehetett volna, ha meglett benne az ambíció. A maga miliőjén így is rendben van, csak épp nincs különösebben emlékezetes vonása.

Adok a Red-nek egy Közepest.

John Rambo

"Nevetséges, ha azt hiszed, hogy fegyver nélkül játszhatod a keresztes lovagot."

(Zorro {'75})

A Rambók egyszerű sémafilmek, melyek tetszik/nem tetszik alapon működnek, specifikusan az akciókereső közönség igényeire építkezve. Aki látványos akcióra vágyik, azoknak tuti befutók, és ezt haragvás nélkül állítom. A lényeg viszont mindig ugyanaz: Rambo, Rambo, Rambo és újracsak Rambo. Meg egy rakás hulla.

Mivel engem elsősorban az összetett sztori és a karakterek lelkivilága érdekel, ezért nem szimpatizálok ezzel a franchise-zal. Valahányszor egy Rambo-movie előkerül, a képlet változatlan: a kiégett Rambót valaki noszogtatja, és ezért visszamegy a frontra, bőkezűen szórva acélt és ólmot. Míg az 1. rész még próbált valami ívet adni történetének, folytatásai azonban megrekedtek a lapos tucatfigurák változó arányú hullatásától, mikor melyik hadszíntéren.

Itt sincs másképp. A John Rambo nosztalgiamozi a '80-as éveknek, Sylvester Stallone-val az élen - hasonlóképp, mint a Rocky 6 vagy A feláldozhatók is. Stallone bevallása szerint elbúcsúztatni szerette volna ezzel a filmmel a legismertebb filmikonját, a cél érdekében egyszerre rendezőként, íróként és főszereplőként.

Mint máskor, most is ambícióitól függetlenül mérlegelem pro és kontra, hogy mi működik a filmben, és mi nem. Márpedig ha az ember félresöpri a klasszikus "ne agyalj, élvezd!"-típusú hozzáállást, akkor egy középszerű, gyengén tervezett és felemásan kivitelezett szinemában lehet része, rengeteg vérrel, ám annál kevesebb cselekménnyel.

A vázlat: Burmában a katonai junta genocídiumot folytat az etnikai kisebbségek ellen. A thai-burmai határfaluban John Rambo veteránt katonát egy keresztény humanitárius csoport felkéri, hogy juttassa át őket a segélyezéshez. Elfogják őket, de Rambo sikeresen visszaszökik. A kiszabadításukra szervezett zsoldosok mellett ő is vállalja az újabb vérfürdőt.

Ez a mű 3 dologgal büszkélkedhet. Az egyik a 4. percben felcsendülő témazene, ami szerintem a 4 movie közül a legjobbra sikerült darab. A másik az említett brutalitási faktor. Mindenben kerülik a finomkodást a készítők. Ha kivágnák a véres, illetve csonkításos részleteket - mnt pl. mi magyarok a V mint Vérbosszúnál -, a film harmada a kukában végezhetné. Végül ott Stallone fizikuma. Ahogy Liam Neeson A fehér pokolban, úgy Stallone is 60 körüli korban, mégis szívósan állja végig a természetes terepet (mégha itt-ott rá is segítenek picit látványtrükkökkel).

Másrészt viszont: Stallone nem szentel elég figyelmet a saját teremtményének. Nem elég körültekintő sem a rendezéshez, sem a forgatókönyv írásához. Általánosságban látjuk, milyen sors várna azokra a külföldiekre, akik emberjogi segítségnyújtásról papolnak, és emiatt lekicsinylik a helyi viszonyok kíméletlenségét. Aztán persze egy csomó, hol hosszan, hol sebtiben lezavart akció után kapunk egy nosztalgikus zárószcénát (erről mindjárt).
Bolondokat megnevettető naivitást látok abban, ahogy pár elkényelmesedett városi civil ott akar az élelmiszeren túl Bibliából prédikálni, ahol naponta százakat ölnek le egyszerre, az élők pedig a pokol más-más bugyrait élik meg: gyerekkatonák besorozása, nemi erőszak, kényszerprostitúció, csonkítás és kínzások. 

Ezek közül az erőszakot leplezetlen őszinteséggel bemutatja. Repülő végtagok, ismétlőfegyvertől hulló emberek, loccsanó belsőszervek, gépfegyvertől szakadó testek, harci íj- és távcsöves puskalövéstől eltűnő fejek, puszta kézzel kitépett torok. Miután John és bajtársai kiszabadítják a misszionárusokat, többé nincs visszaút, le kell ölni a helyi diktátort és összes fegyveresét. Ez és Rambo karizmája maga a cselekmény értelme, a film létcélja: több a halálozás itt, mint az előző részekben együttesen.

Bántóan nagy távolságot tart a film a szereplőktől. Személyiségeik 1-1 arckifejezésből tevődnek össze. Akció ide vagy oda, nem tudom majd’ 2 órán keresztül ignorálni a tét ürességét, a motivációk hiányát, az egymásra vetett bociszemeket. Az egyetlen változás a főhős szempontjából, hogy eldönti: csak érdemes szétnézni a világban, és küzdeni, ahogyan tud.

Ezt az üzenetet halljuk Sarah-tól, az egyik önkéntestől. Ez a szőke primadonna előbb fedetten, majd esőben ázva győzködi Johnt, hogy ők legalább próbálnak változtatni a dolgokon. Meghatni viszont nem tud a szentbeszéde. Régóta tudjuk, hogy Rambo harcértéke 10 csillag az 5-ből. Másodszor a jelenet bőven túl szépelgő: szerintem Stallone csak a kora miatt nem írt ebből valami giccses romantikus szálat. Másrészt mert a tanulság túl futólagos, nincs elővezetve. Végül, mert idézőjelbe téve: "szarok" a párbeszédek:

"Fegyvert is visznek nekik?" 
"Dehogyis!"
"Akkor nem segítenek."
"Nos... az ilyen hozzáállás juttatta ilyen helyzetbe a világot!"
"Bassza meg."

Stallone, ilyen szinten a gimis kölykök tudnak szkriptet írni.

A sztár fizikumát kellően feljavította a szerephez. Testesebb, morcosabb, medveszerűbb vonások jellemzik, ami "még hitelesebbé" teszi hitehagyott szuperharcosnak. Az utolsó tűzharc valóságos tesztoszteronzuhatag. Meg tudom tehát érteni, miért jelent sokaknak sokkal többet ez a rész: kétségkívül aktualizálni igyekszik Johnt a XXI. századi mozijárónak.

Van egy rövid, rángatózó flashback, ahol az első 3 film történéseiből látunk villanásokat. Ezek szerepe teljesen öncélú, merő reklám a franchise-nak. Trautman ezredes is csak azért nincs itt személyesen, mert a színész Richard Crenna 2003-ban elhunyt.

Végül, itt van a lezárás, ami Napnál is világosabb utalás a franchise kiindulópontjára. John Rambo végiggyalogol a kihalt országúton, mint az 1. rész elején. Még a ruhája és a hajviselete is hasonló. Lezárásnak ez még nem is rossz, de akaratlanul is fricska ez a korábbi epizódoknak. Vajon ha Teasle seriff annak idején nem köt bele, akkor maradt volna érdemi történet a sok mészárláson fölül, hogy elmeséljék?

A John Rambo tehát inkább vérszomj-csillapító medicina, mintsem érdekfeszítő krónika egy ember életéről. Ha rosszindulatú lennék, azt mondanám, le kell kapcsolni az agyban a villanyt, hogy szórakoztasson. A Rambo 3.-nál azt írtam, hogy annak a filmnek jót tett volna, ha az elmondott brutális rémtetteket vizuálisan is megjelenítik. De abba a felvonásba valahogy mégis picit több szív szorult, mint a 4.-be. Több látszott Rambóból, mint egy unott dzsungellakó, aki szarik a világra. Azon a szinten tényleg sokat nyújt a trópusi látványvilággal és a tobzódó brutalitással.

Minden csepp tiszteletemet beleöntöm, amikor 4/10 pontot lövök be a John Rambo-nak. Gyenge film, de azért vállalható.

Hipervándor

Kezdem azt gondolni, hogy átok sújtja annak karrierjét, aki arcát adta egy Skywalker, azaz "Égjáró" megformálásához. Mark Hamill Joker hangjával a Batman: The animated series-ből éppolyan ikonná vált, mint Luke szerepében. Hayden Christensennek ezt a második ikont még bizonyosan nem sikerült meglelnie, és 2 Razzie-díjjal a háta mögött félő, hogy még évekig nem is fogja.

A Hipervándort túlzás érzete nélkül nevezem a század egyik legrosszabb sci-fi-mozijának! Valójában részletezni ezt a művet aligha jelent többet eleve rossz és elszúrt jó ötletek felsorolásától. Oly mértékben nem kapott valódi odafigyelést bármely aspektusban, ami már a készítők lenézését mutatja, nemcsak a 18 év körüli célközönség felé.
Úgyhogy ezúttal végképp nem fogok fukarkodni sem a negatív jelzőkkel, sem a trágár megjegyzésekkel. Egyszerűen undorítónak tartom, hogy anyagilag a film nemhogy nem volt veszteséges, de egyre több helyen egy lehetséges folytatás tervéről olvasok. Soha ne jöjjön el az a nap!

Istentelenül lócitrom forgatókönyvvel büszkélkedhet a Hipervándor! És ez külön elszomorító a számomra, miután tudom, hogy a 2 felelős egyike David S. Goyer, az egyik legkedveltebb hollywood-i íróm. Nem hittem volna, hogy ennyivel rosszabb filmben nyújtott segédkezet a Penge: Szentháromság után. Lelke rajta.

A sztori fő érdekessége az lenne, hogy a teleportációt, mint természetfeletti képességet prezentálja, hasonlóképp, mint az X-men-ek különbnél különb adottságai. Ezt viszont nem taglalja, nem írja körül (működés, mérték, használatmódok etc.). És az az igazság, hogy a film többi része nem is kelt miatta hiányérzetet. Egy alaptéma, ami kiaknázatlan, illetve egy csomó sablonroncs, ami még önmagában nézve is hiányos. Ezt kaptam a Hipervándortól. 

A címkarakter, David egy napon tudtára ébred, hogy a világ bármely pontján képes megjelenni. Először azt hiszi, végtelen szabadságot kapott az égtől, és ezt használva régi lányismerősét akarja lenyűgözni. Ámde nyomába ered egy fejvadász-szekta, akik bírják az ő képességét, és küldetésüknek tekintik az ő féléjének kiirtását.
Ezt próbálják megtoldani a végén egy lagymatag csavarral, miszerint anyja a fejvadász szekta, az ún. paladinok tagja, és Davidet, aki úgymond "vándor", elhagyta, hogy óvja a kollegáitól. Az asszony feltűnik, majd eltűnik, később ismét feltűnik, és nem a képessége miatt, hanem ahogy a karakterét mozgatják. És azzal válik el a fiától, hogy „előnyt ad neki”.

És most jöhet a beígért tipródás:

a figyelem szétszórt, a téma félredobott, a cselekmény romokban, a tagolás nem látszik, a rendezés felelőtlen, a vágás csapongó, a konfliktus röhej, a látvány kong, az effektek mosottak, a beállítások félszegek, a jellemrajzok firkák, a dialógusok dettó, a fantázia alulfejlett, a mítosz közhelyes, az összefüggések értelmetlenek, a szupererő hamar untató, a szereposztás mellékes, a színészjáték harmat/ripacs, az ötlettár ügyefogyott, a szálszövés fakezű, a románc fatökű, a dráma szenvelgő, a feszültség nem létezik, a vége érdektelen, a film morális üzenete pedig valami agyrohasztóan ocsmány fekáliatúró!!

Azt hiszem, amiről érdemes itt beszélni, az a szereposztás. Christensent már említettem, kezdjük vele. Jellegtelenül játszik, néha szépelgő, máskor lekezelően aggódó nézéssel. Kiválasztását pusztán a legismertebb szerepével tudom indokolni, mivel David és a prequel-béli Anakin elég sok tulajdonsága egyezik.

Szóljatok, ha ezekből bármi ismerős. Adott egy magányos, önző és beképzelt fiatalember, aki küszködik anyja hiányával. Egy naiv, ál-komoly lány miatt bűnös dolgokat tesz, aminek kiderülése a lányt kiábrándítja. Hősünk óriási természetfeletti erő birtokosa, és Samuel L. Jackson karaktere jelenti az egyik fő akadályt a fontosnak hitt vágyai előtt.

Hayden mentségére szolgáljon, hogy eleve ürülék alapanyaggal kellett dolgoznia. Ez a movie meg sem próbál pozitív tulajdonságokkal felruházni bárkit is. Persze, hogy a néző végre életszerűbb erkölcsiséget akar látni, mint Sam Raimi Pókemberében. Csakhogy itt nem antihősöket, vagy éretlen fiatalokat látunk (mint pl. a Good Will Hunting-ban), hanem egó-emó világcsavargókat, akik mindenki másra tesznek. Nem felelőtlenek, hanem ultraközömbös punkok.

Az amorális szuperkölyök abszolút telitalálata mégis maga David. Azt hiszem, szorítanunk kéne érte, amiért nem népszerű kamasz; amiért apja erőszakra hajlamos, vagy amiért udvarol egy lánynak. Ezek viszont attól nem lesznek pozitív dolgok, hogy szerepelnek a filmben. David Rice nárcisztikus, bődületesen tapló svihák, aki következetesen hazudozik szíve hölgyének. Nem tud meghatni, hogy aggódik érte, mert végig csökönyösen hitegetni próbálja, és mert a lány maga egy tucatliba.

A kölyök legaljább megnyilvánulása az, amikor TV-ben egy katasztrófa áldozatait nézegeti. Újító látásmódnak kellene betudnom, ahogy David cinikus mosollyal kikapcsolja a készüléket? Ha azt veszem alapul, hogy könnyebben menthetne meg bárhol bárkit, mint Bruce Nolan a Minden6óban, akkor nem. Mi több: guillotine általi kivégzésre ítélnék egy ilyen emberállatot!
Nem tudott érdekelni az egyébként is összehányt folyamat, ahogy - rengeteg lanyha győzködés után - duót alkot egy újonnan megismert sorstársával, Griffinnel. "Csak azt mondom, hogy ez már a kettőnk ügye." A 2 "vándor" harca Cox ügynök és a többi "paladin" ellen laposabb nem is lehetne, részben mert elkapkodott, részben pedig mert egyik oldal sem kap érdemi magyarázatot.

Samuel Jacksont elképzelni sem tudom, mivel győzhették meg - a pénzen kívül -, hogy szerepet vállaljon. Próbál egy olyan személyiséget megfesteni, aki elsőre elvakultan hisz a paladinok ügyében. De mivel az ő karaktere sem lett kidolgozva, és a teljesítménye is csak átlagos itt, lényegtelen a jelenléte, akárki más is játszhatná ugyanazt a senkit.



Kristen Stewart cameója a vége felé pedig igazolta számomra, hogy feltehetően milyen igényekre is szabták a szereplők személyiségét, illetve a történetet.

Semmi értékét nem látom ennek a tinisrác-vágyálomnak, ami egyik helyszínről a másikra ugrál szereplőivel, és elvárja, hogy jó képet vágjunk hozzá. Egyetlen porcikája sincs rendesen megmunkálva, hiányzik belőle minden szív és szellemi energia, ahogy jóízlést valósággal telibeszarva méltatja az abszolút közönyösséget. Egy szép napon, ha majd nekem is szülői teendőknek kell majd eleget tennem, egyenesen tiltani fogom a gyermekemnek, hogy végignézze a 2008-as Hipervándort.  

Az értékelésem rá tehát: Semmi/10

Star Trek 9. - (Űr)lázadás

Tiszavirág életűnek bizonyult a Star Trek-franchise megújhodása a 8. résszel. A Star Trek - Űrlázadás jelentős tónuskülönbséggel rendelkezik mindkét TNG-előzménymozijához képest. Kifejezetten családbarátabb és derűcentrikus atmoszférára törekszik, rengeteg napsütötte, vidéki tájat ábrázoló képsorral, illetve jópár hosszas, átvezető jelenettel, melyeknek alig vagy nincs jelentősége. Ezért aztán a 9. chapter-nél egyszer sem fordul elő lelövés általi halál, mindössze egy mellékszereplő bonyolult kivégzése, illetve a fő gonosztevő eltűnése egy detonációs felhőben.



Újabb bizonyítékát tapasztalom, hogy egy franchise két mozirész-premierje között minimum 3 évnek el kell telnie. Máskülönben egy elkapkodott, csigolyatörött termék kerül ki a piacra. Ritka kivétel ezalól a First Contact, ami szememben a legjobb az eddigi 11 felvonás közül. Most is minden összetevő adva volt, ami az előző epizódot rajongói és kritikai sikerré avanzsálta. Minden, kivéve a jó ötleteket, önkritikát és odafigyelést.
Sietséget olvasok ki a Paramount Pictures ütemtervén. 2 évente újabb TNG-movie. Mintha mert a TV-sorozat már 1993-ban lezárult, sőt '98-ra a Deep Space Nine is csaknem, igyekezniük kellene folyamatosan felszínen tartani  a trekkerek és egyéb sci-fi-fanok érdeklődését. Azonnal új felelőst választottak a vizuális effektusokhoz, miután az Industrial Light & Magic akkortájt a Star Wars Episode I.-hoz segédkezett. Lefogadom, hogy ha a 9. rész nem teljesít várakozáson alul (de bukás nélkül), már 2000-ben megkapjuk a Star Trek - Nemezist, még rosszabb fogadtatással.

"Mi csak 600 embert telepítünk át."

A sztori gyenge. Sokszor stagnál, nem tud súlyt adni a drámai pillanatainak, és egy elcsigázott mentőakcióvá redukálja a konfliktushelyzetet. Hasonló problémám van az egész elgondolással itt, mint a Star Trek V.-nél: komolytalanul és puhítva tálalják, és a fele időt jelentéktelen párbeszédekre vagy történésekre fordítják. 
A sokszoros idejű fiatalság bolygója olyan ügy, ami logikusan az ismert galaktika egy részét biztosan a rendszer birtokba vételére sarkallná (attól függően, mekkora élettartam-növekedést okozna). Nem beszélve, hogy milyen társadalmi következményei lennének. Jean-Luc még futólag el is ejti azt a mondatot: "Vereségünk miatt a Borg és a Domínium ellen, a Tanács úgy érzi, annyi szövetséges kell, amennyit csak szerezhetünk." Nem ragaszkodom pont ehhez a két ellenfélhez, de ne mondják nekem, hogy ilyen jelentéktelen, helyi csetepatéra korlátozódna az eset!



Direkt hoztam fel A végső határt példaként. Kísértetiesen emlékeztet a két mozis epizód "receptje": 

1. Az alkotók közül a rendező egyben oszlopos tagja a filmek és a sorozat casting-jének.
2. Kiválasztanak egy képzetet, ami közvetlenül az emberi faj végső céljaira, létezése határaira világít rá (Isten keresése | Örök ifjúság elérése). 
3. Erre felfűznek egy pofonegyszerű, logikakoldus forgatókönyvet,
4. amit bepermeteznek "könnyed hangvételű", valójában elbarmolt, debil pillanatokkal;
5. köztük nótázással.
6. Ehhez adnak majdnem Asylum-színvonalú látványtervezést,
7. és a végén a családias hangulat bájával próbálják leplezni a tanulság hiányát (Kirkék a tábortűznél | Data a szénakazalban bujócskázik).

2 okos metaforát olvasok ki rögtön a címadásokból, melyek végül a kukában végzik. "A végső határ" alapötlete, hogy a legkülső ismert űrrajzi ponton megtalálhatják a Teremtőt. Metaforikusan ez azt jelentheti: "Isten" az emberi fejlődés elképzelt végállomása, az emberi lét végső határa. És ha egyszer elérjük, az talán nem is olyan pozitív kép, mint addig hinni akartunk benne.
Ilyen szempontból az "Űrlázadást" úgy lehetne értelmezni: lázadás a Természet rendje, a lassú elmúlás elfogadása ellen.

Tehát a téma ígéretes. A távoli Ba'ku bolygón az emberek nem öregszenek; tehát a hely az örök, vagy legalábbis több száz évnyi ifjúság lehetőségét rejti. Ezért egy Csillagflotta-admirális, Dougherty szövetkezik a rendszerbéli "son'a" fajból Ru'afo-val, hogy az őslakosokat tudtukon kívül eltávolítsák. Picardék azonban szembeszállnak Dougherty tervével, mondván: bármilyen kivételes a Ba'ku, a helyieket nem vitethetik el.

Legalábbis: ezt igyekszik kifejezni a cselekmény. Hogy mennyire igyekszik! Helyette viszont egy olyan kacskaringós ál-filozófiát hoz létre, ami néhol még a Star Trek alapvetéseit is megtorpedózza. Pl. hogy a műszaki technika és a gépek elítélendő dolgok.  "...Mivel úgy döntöttünk, nem építjük be őket mindennapi életünkbe."
Főleg erről a hozzáállásról szeretnék írni, mivel szerintem ezen látszik legjobban a movie elpazaroltsága.

"Úgy tartjuk, valahányszor létrehozunk egy gépet, hogy az ember munkáját elvégezze, azzal elveszünk valamit az embertől."

Többször leszögezik a ba'ku-k, hogy bár elvetik a műszaki technológiát, értik annak hasznát. Érdekelne, hogy a ba'ku-k pontosan mit értenek "gépek" és "technológia" alatt. Merthogy túl jól tájékozottak. Elvileg ők már 300 éve itt élnek. Ellenben Picardék érkezésekor szóba hoznak olyasmiket, mint: űrutazás, térváltás, pozitron-mátrix. Na ebből a 3. mindenképp túl friss technoújdonság, hogy ismerjék! Nem tudjuk meg, honnét vannak aktuálinformatikai ismereteik. Csak annyit, hogy nem kérnek a gépekből.
De hadd kérdezzek valamit: akkor mi az öntözőhálózatuk? Vagy a gátjuk? Vagy ezek még környezetbarát kőépítmények, ezért elfogadhatóak? Ha "gépek" alatt a bonyolultabb mechanikai találmányokat értik (trikorder, computer és mikroáramkörös eszközök), akkor ezt már igenis kellett volna részletezni. Helyette az erre kínálkozó műsoridőt egy csomó üresjárattal tömik tele. Alig győztem kivárni, hogy érdemi fejlemény történjen.



Nagyon vak idillizációt erőltet magára a "ba'ku" népcsoport az életszemléletében. A tájképeket most hagyjuk, az csak hab a tortán. Itt a lakosok eredendően kedvesek, pacifisták, kollektív önvédelemre képtelenek. Vízközelben laknak, csupán színekben szegény ruhákat hordanak. És! A közösség látható jogi szisztéma nélkül, szokásalapon kötelezi őket szerény és környezetbarát életmódra. Ez még fanfiction-ben is kirína! Hiszen akadnak olyan felnőttek - mint Anij karaktere - akik 300 év alatt nem tanultak meg úszni. Pardon?!
Mellesleg: kíváncsi volnék, hogy vajon a Ba'kura költözéskor mennyi lehetett a létszámuk, és hogy voltak-e próbálkozásaik mégis visszaszokni a technika újításai felé.



Egyáltalán miért technikaellenesek ezek az emberek? Hogy vonja maga után az ideköltözésük a technika vívmányairól való lemondásukat? Spekulációm erre: úgy gondolhatják, hogy - miként a földiek is kifosztották kincseiből bolygójukat - ők is tönkretennék a Ba'kut, ahol a hosszú élet ajándékát kapták. De ez az egész egy annyira elvont és forszírozott ideált alkot, amit képtelenség a helyiek javára írni. Nincs megfogható az értékrendjük, amit pedig mutatnak belőle, az az agymosottakra jellemző.



Elég kompromitáló a "zöldek"-re nézve, ahogy sarkítják a két oldalt! Kiderül a vége felé, hogy a "son'ák" és a "ba'kuk" egyazon faj tagjai, drasztikus küllemkülönbségeik dacára. A "son'a" faj tagjai önként vagy többségi akaratból elkerültek a bolygóról, így most bosszút akarnak. A titokban költöztetés terve is ezt szolgálja.
Tudjá(to)k, hogy ez mit sugalmaz? Akik űrtechnikával, irányítottan törekszenek életük megjobbítására, azok agresszívek, hódítóak, bosszúvágyóak. Akik viszont a természettel harmóniára törekedve élnek, érdemesek részesülni annak minden kincsében. Mégha semmi közük a folyamathoz, és érdekes módon épp akkor mondtak le régi technológiájukról, mikor a hosszú élet bolygójára költöztek. Nincs mese: álszent, antitechnokrata reklámfilmmel van dolgunk.

"Pedig mi valaha felfedezők voltunk."

Röhejlavina, ahogy a bolygó fiatalító légköre hatni kezd az Enterprise legénységére! Ők többségükben normális homo sapiensek, akárcsak - valljuk be őszintén - a helyi lakók. Mivel az Enterprise hosszan időzik a Ba'kunál, logikus, hogy regeneratív sugárzása rájuk is hat. Aktívabbak, éberebbek, nagyobb az életkedvük. 

De ennek miért a hormonális aspektusait emelik ki? Értem ezalatt pl. hogy Riker és Troi tanácsadó beizgult tinikként heccelik egymást, Troi a férfi arcszőrzetét fújolja, majd egy fürdőkádban leborotválja neki. Vagy mikor Picard egyedül készül vissza a Ba'kura egy kazal nehézfegyverrel. Odajön a többi főtiszt, tele adrenalinnal, és kijelentik: ők is lázadni akarnak. Még a már megjavított Data is!

Az egyetlen tiszt változása, ami érdekes volna, az Geordi La Forge visszajövő látása. Ugye a Kapcsolatfelvételben már nem volt szüksége a VISOR-ra. Most ellenben teljesen rendbejönnek a látóidegei. Cseppet se hatott meg, amikor elkönyveli magában, hogy lemond a normális látás esélyéről. Itt legalábbis nem.

Biztos, hogy ezt már korábban írtam, de megismétlem: én nem minősülök keményvonalas Star Trek-rajongónak. A Star Trek sorozataiból kisebb-nagyobb arányban láttam részeket, mindig kevesebbet az epizódlista felétől. Ezért nem rovom föl hibaként, ha a filmek esetleg ellentmondanak 1-2 részletben a TV-show-nak.

Pár dolog viszont határozottan rémlik. A TNG egyik korai részében egy hormonokat megbolondító kór tört ki a hajón, amitől egyre többek szexuális túlfűtöttek lettek. Még az android Datára is hatott, mikor a néhai Yar hadnagy rányomult. És legalább 2 epizódban Geordinak a sors felkínálta a lehetőséget, hogy a VISOR nélkül is teljesen jól lásson. Mindkét esetben átéreztem a döntése súlyát és okát. Először nem tartotta jogosan kapott ajándéknak, másodszor (már gépészként) pedig mert úgy érezte: a VISOR a személyiségének a része.

Netán ezt a 2 sztoriötletet akarhatta Jonathan Frakes újrahasznosítani? Sajnálom, Egyes: nem sikerült ugyanaz a bravúr, mint korábban a borg-invázió ötletével.

"Hány emberre volna szükség, admirális, mire helytelennek számítana?"

Hogy fer legyek, nem minden elképzelés rossz. A kezdés még bíztató: Data, aki egy álcázóruhás megfigyelőcsapat tagjaként volt jelen, leleplezi a föderáció egy szintén álcázott hajóját. Ez fontos lesz, mivel később kiderül, hogy holografikusan rekonstruálták benne a ba'kuk élőhelyét, hogy tudtukon kívül csempésszék ki őket a bolygóról. Erős kezdés, és örültem neki, hogy Data nem züllött vissza a 7. rész udvari bolondjává. Korai örömnek bizonyult.

2 dolog kötődik ehhez a nagyjelenethez, amitől csak fogtam a fejemet:

1. Data magánakcióját egy zsákutca mellékszál követi, ahol Picardék egy új föderációs faj küldötteit fogadják díszegyenruhában, szüntelen jópofizás keretében. (Megjegyzés: csak szerintem kislányos az a fejdísz, amit Picard fejére tesz a delegáció vezetője?)
2. A meghibásodott programú Datát úgy szereli le Jean-Luc, hogy Worffal együtt egy indulót kezd énekelni egy másik hajóról. Ez már legalább a 3. Trek-mozifilm, ahol a karakterek dalolászni próbálnak, de csak magukat égetik vele.

Vigasztalásképp annyit, hogy az android ámokfutását legalább rendesen magyarázzák. Geordi szerint Data  morál-etikai programja (nem túlzás még ez is az érzelemchip mellé?) megsérült, majd felülírta az összes többit. Ez végre jó írás: Data útmutatásával jutnak el az ügyben az álcázott hajóig, benne a "ba'ku"-k élőhelyének holomásolatáig, és a "son'ákig". És a tény, hogy Data az erkölcsi programját követve cselekedett, eggyel több okot ad Jean-Luc-nek, hogy gyanakodni kezdjen az admirálisra.

„Egész kultúrák pusztultak el minden kényszerű népköltöztetésnél a történelem során.”

Egy másik érdekfeszítő idea megkérdőjelezni az Elsődleges Irányelvet, mely megtiltja a Flottának a beavatkozást más népek történelmébe. Függetlenül a szándéktól. Dougherty nem nagy gondolkodó, de az álláspontja érthető. Ha ez a bolygó exponenciálissá teheti az életet, illetve gyógyászati szent grál lehet, talán megéri megszegni a dogmákat. Itt pedig van 1 egész település, melynek lakói struccpolitikával élnek a semmibe.
Picard karakterét tudom a legkomolyabban venni az Űrlázadásban, és sajnálom, hogy a vitája Dougherty-vel nem sorakoztat föl elmésebb észrevételeket. Hangzatos, mikor Picard a Föderáció lelkének nevezi az Irányelvet. Csakhogy az egész dilemma arról szól: 600 lakos erőszakos költöztetése 800 milliárd másikért etikailag megengedhető-e. Ugyanott ragadtunk a kérdésben, ahol a Star Trek 2. megállt: a többség igénye a keveseké fölött áll. Miért is kéne Picardéknak szurkolnunk...?


Dougherty terve nekem inkább tűnik lázadásnak, mint amit Picardék tesznek, mikor kimenekítik a közösség tagjait a településükről. Persze: ő azt mondja, a Föderáció vezetése titkon támogatja az Elsődleges Irányelv mostani megszegését. Nem tudom eldönteni, hogy hazudik-e.
Ugyanis ha igazat mond, akkor legalább a Flotta Tanácsát, a fő döntéshozókat is mutatni kellene. Lehetőleg többször, hogy jobban lássuk a szembenállás nagyságát és horderejét. Ettől tűnik nekem annyira kidolgozatlannak ez az egész konspiráció, aminek 1 fő irányítóját ismerjük meg.


Miért nem használja egyik oldal sem a transzportert a ba'kukon? Valószínűleg én nem vettem észre valamit, de kétlem, hogy elég nyomós okot találtak volna ki rá. Itt van ez az izgalmasnak beállított képsor, hogy a fegyvert fogott tisztikar futva menekíti a ba'ku-kat, miközben az ellenség szondái apró géptölteteket lőnek rájuk, amikor elsugározzák őket a hajóra. Nem számít, mivel zárják ki a transzporteres felsugárzást. Mert maga a beállítás a lényeg, bármi áron. Hogy lássuk hőseinket hősiesen menteni az elesett helyieket a gonosz hódítóktól - persze még nem annyi CGI-jal, mint az Avatarban.

"Maradj velem."

Valamit még nem árt, ha futólag felhozok. Picarnak feltűnően sok, romantikusnak szánt momentumot írtak Anijjal, a helyi szépasszonnyal. Talán a férfi lelki megifjodását hangsúlyozná, hogy találkozik egy okosnak beállított nővel, és hosszan diskurálnak, milyen helytelen a kényszerű költöztetés? Ha igen, akkor sajnálom: nem működik a szál! (Apróbetűben súgnám meg, hogy a TV-sorozatnál legalább 1 eset előfordult, ahol Jean-Luc éppenhogy irányított költöztetést beszélt meg egy néppel.)

Anij egy leheletvékony antikarakter a szememben. Nem érdekel, hogy vonzódnak-e a kapitánnyal a másik iránt, ahogy az sem, mikor haldoklik, ám Dr. Crushernek hála megmenekül. Oké: ha az íróknak olyan fontos ez a kapocs, akkor miért nem mennek végig vele, és kreálnak szerelmi háromszöget? Mindegy: mindkét esetben csöpögős a kapott végeredmény.

"Nem lepne meg, ha ezt mostantól a Riker-manőverként tartanák számon."

Az utolsó fél óra végre meghozta az addig távolmaradt feszültséget a filmbe. Nem Pikard és Ru'afo párharca kapcsán. Hogy a kapitányt épp utolsó pillanatban sugározzák el Ru'afo hajójáról, az elég klisé megoldás volt.
Riker manővere a megtámadott Enterprise-zal viszont tetszett, és valószínűleg a leglátványosabb effekt. Ráncolom ugyan a szemöldökömet azon, hogy "kézi vezérlés" címén egy kicsi, joystick-szerű fogantyúval dönt be egy egész csillaghajót. De az, hogy a hajtóművek hátrahagyta üzemanyag-felhőt berobbantja, hatásos trükk. 

Jerry Goldsmith-re (akinek nevét szintén a Star Trek kapcsán ismertem meg) nincs panaszom. Teszi, amit kell. Az aktuális témazene tónusában passzol a filmhez. Nyugtató és hangulatfestő. Ugyanakkor viszont éppolyan felejthető és szokványos, mint a cselekmény, amelyet aláfest. És  bár jó volt újra és tisztán hallani a TNG jól ismert soundtrack-jét a záráskor, ez nem tudja elfeledtetni, milyen untató és halovány élményt tudhattam magam mögött a 9. nagyprodukcióval.

A Star Trek - Űrlázadás ismét olyan félresiklott zárórész, amit feltétlenül egy jobbal kellett később megtoldani. 3 vonulata akadt, ami végig stabil: Data belépője, Riker manővere és Jean-Luc Picard karaktere. Akadnak benne okos gondolat-felvetések, de csak szórványban. Éppenhogy azt tudom mondani, hogy "egynek elmegy": teljesen felejthető, agyonszelídített, illogikus és rémesen vontatott! A TV-sorozat egy hitványabb duplaepizódja, mozifilmnek álcázva.

Las Bandidas

Las Banderas Bandidas a címe egy 2006-os vadnyugati komédiának. Újabb példát szolgáltat arra, hogy hagyományosan férfipártoló zsánerben is éppolyan hős lehet a nő, mint a férfi. Még ha vígjátékról is van szó. Elnézhető movie, két talpraesett protagonistával, de a humorkészletének nagyja túljátszott és meglehetősen együgyű.

A stílusvilág leginkább a Desperado, a Campbell-féle Zorro-dilógia vagy a Kardok Királynője TV-sorozat (gyakorlatilag a Zorro álarca női átirata) világát juttatta eszembe. A hangulat hasonlóképpen szabados, percekig nyújtott tájkép-jelenetek nélkül, még épphogy komolyan vehető sztorival, és tűrhetően kivitelezett forgatókönyvvel. Nem tudom, milyen indíttatásból készült, de érdekes volt végre indiánmentes, illetve női főhősökkel villogó westernt látnom - mégha vígjátékként is.

Nyilvánvaló pozitívum Salma Hayek és Penelopé Cruz párosa, akiknek karakterei egy tetszetős formula kellékei. 2 egykorú, első látásra ellentétes személyiség, akik majd társakként ütőképes csapattá kovácsolódnak.
Valóban ezt is kapjuk a kész filmtől: María tanulatlan farmerlány, míg Sara művelt úrihölgy, de mindketten türelmetlen és heves természetűek. Szinte predesztináltnak tűnik a találkozásuk: egyazon bankember, Tyler Jackson ugyanazért, szinte ugyanakkor veszi el tőlük apáikat, akiket mindketten a legjobban szeretnek. Mégse egyformán élik át a törvényen kívüli életet: Sara a nélkülöző életmódot viseli nehezen, míg María a magányt és a nyügöt, hogy folyton előre kell gondolkodni. A Bandidasra keresztelt páros az egész sztori tengelye, és komédiához mérten egészen jól működik.

Becsülöm, hogy bár a film egyszerű sémát követ, hihető konfliktusból fakad. Adott egy gyors iramú földfoglalási svindli Mexikóban, melyben Jackson kényszerű szerződésekkel és orvgyilkossággal szerzi meg a környék földjeinek tulajdonjogát, egy vasútvonal építéséhez. Ennek revízióját képezi a Jackson alá tartozó bankok kirablása, hogy aztán a lányok - a sherwood-i erdő haramiáihoz hasonlóan - szétosszák a zsákmányt a károsultaknak.
Aztán persze bizonyítékot szereznek Sara apjának megölésére, megállítják a rosszfiút, és ellovagolnak a naplemente alatt. Azt tartom itt a legjobb ötletnek, hogy María nem lövi le végül, de mikor amaz próbálná lelőni, Sara meghúzza a ravaszt. Így fer. María apja túlélte, hogy az életére törtek, míg Saráé nem, így kettejük közül neki jogosabb bepiszkítania a kezét, amikor ezzel egyben a partnere életét is megóvja.

Annak ellenére, hogy tempóval nincs különösebb gond, az elém prezentált világot túl felszínes, egykedvű és vérszegény imitációnak találtam. Persze, nem kell komolyan venni, de így is hamis meg elpózolt az egésznek a beállítása. 

A mellékszereplők sokkal inkább karikatúrák, mint valódi karakterek. Jackson egy álmos műgonosz, akit bérenceivel együtt ki lehetne tömni. Quentin, a fiatal nyomozó pedig Sherlock Holmes mélygügye albínója. A többieket pedig említeni sem érdemes. És ez, hogy Sara apját "Don Diego"-ként említik... ezek egy paródia emberalakjaira emlékeztetnek.

Hiszem, hogy Quentin figurája csak cselekményeszköz a hölgyek ügyességét nagyobbítani. Nem találom se poénosnak, se okosnak, se különösebben szimpatikus mellékszereplőnek. A jóhiszemű, karrierista egyértelmű gúny tárgyát képezi, miután a duó táncoslányoknak öltözve beront az életébe: kikötözik, és úgy vallatják, hogy Sara a férfin tanítja be Maríát a csók művészetére. Mintha pubertáskori szárnypróbálgatást néznénk.
Időnként vidám helyzetekbe kerülnek trióként, persze.  De gyakran monoton, sőt szerencsétlen, miként a lányok pl. akció közben is a csókteljesítményükön rágódnak. És miért úgy akar Quentin segíteni nekik, hogy a rablásaikban bűntársnak áll? Amint elfogják őket, fenhangon panaszkodik, hogy eldobta a karrierjét, és hogy Saráék úgyse változtatnak semmin. A végén pedig hőssé dícsérik és puszilják, vagy ahogy a nyivákoló mennyasszonya körbeujjongja őt. Nem érdekel, hogy megsérült: fikarcnyit sem vált jobb személlyé.

Ha ez egy humoros neowestern akart lenni, típusszereplőkkel és ma is használatos kellékekkel (ujjlenyomat, érintésérzékeny riasztó a bankban, dinamit, stb), akkor szerintem meg lehetett volna kockáztatni, hogy paródiára szabják. Nem állítom, hogy akkor ütősebb lett volna, csak mert nyíltan "éget" más alkotásokat és a westernt általában. De az még több látnivalót és több vicclehetőséget rejtett volna. Itt túl sok geg megjátszott, nem elég okosak a szóbeli viccek, és egésznek a menetét 10 perc után meg lehet jósolni.

A Las Bandidasra 2/5-öt adok.