Doctor Strange az őrület multiverzumában

 

„Vörösek! Imádnivalók.” 

 

Újra átnézni a Doctor Strange az őrület multiverzumábant kicsit olyan, mint a diagnosztika egy tömegkarambol túlélőjén: a páciens képtelen megállni saját lábán, tele van zúzódásokkal és sebhelyekkel, szervei alig működnek. Azok a sebek „fan-service” és „easter-egg” néven szerepelnek a beteg kartonlapján, pulzusa pedig erőtlen és szabálytalan; végig a teljes összeomlás szélén táncol.

 

Stephen Strange pangó magánéletében már az is esemény, hogy ex-barátnője, Christine Palmer esküvőjén részt vehet-…-ne, ha nem zavarná azt meg egy nagy polipszörny az utcán. Rendrakás után kiderül, hogy a célpont, America Chavez képes kaput tud nyitni párhuzamos univerzumokba. 

A megbízó pedig nem más volt, mint Wanda, azaz Skarlát Boszorkány, akinek a gonosz Setét Könyv eltorzította elméjét, hogy bárkit és bármit feláldozzon gyerekei feltámasztásához. Vajon Strange és America melyik alternatív világban találnak megoldást az őrült ex-Bosszúálló ellen…

 

Megannyi zsánerpélda ötlött fel előttem csak ezzel a névvel: "MARVEL", ahogy figyeltem ezt a szétszórt vizuális klasztert.

1. Másodszor szúrtak ki Sam Raimi-vel olyan film rendezése kapcsán, mely Marvel–anyagból készült. De ebben a folytatásban a túl sok szál és szereplő még a Sony Pókember 3.-jához mérten is halovány, így aztán persze, hogy hamar szétesik a történet.
2. Inkább nevezhető ez a darab egy WandaVision másfeledik évadnak, melyet Doctor Strange az őrület multiverzumában címen reklámoztak. Ez nem Strange élettörténetének újabb felvonása, ő csak végigasszisztálja a körülötte zajló eseményeket.
3. A Vasember 2. óta nem láttam, hogy a Marvel direkt így elsekélyesíti egy rendező munkáját, igazi folytatásból merő reklámplatformot csinálva a saját tágabb világtablójához.
4. Egyértelműen a Pókember: Nincs hazaút sikerén buzdultak fel a stúdiófejesek, hogy megint egy ilyen többuniverzumos sztoriformulát vettek elő. A jó mágiadokinak újra egy ifjú tehetség miatt fő a feje, és próbálja elejét venni a világokon átívelő káosznak, amiért részben ő a ludas. Csakhogy amott tényleg ludas volt, mert teljesítette Peter infantilis kérését, itt meg csak folyton ujjal mutogatnak rá a más univerzumbéli énjei tettei miatt.
5. Megint tumorként telepszik rá az egész filmre egy túl hatalmasra megírt, rőt hajú fúria, akinek csak a pusztításon és a gőgös szemezésen jár az esze, akármilyen ürügy motivációt mázoltak rá föl. De az X-men: Az ellenállás vége legalább tisztességgel le tudta zárni cselekményét, illetve az idegesítő főboszi sorsát.
6. A stáblistába tömött, rajongócsali pluszcuccokról pedig ugyanaz a régimódi véleményem, ami eddig: olcsó, kétszínű reklámfogás, ami utólag árt a tartalom mélységének és visszaél a néző türelmével.

Benedict Cumberbatch rutinból hozza, amit szerepe kíván tőle: Strange maradt az a modoros humorú, akaratos fickó, aki már 6 éve van jelen az MCU-ban. De ez a film csupán a számos látványtrükk egyikeként kezeli őt, hiába húzzák rá ezt a cérnavékony szálat, 

miszerint a saját egójával, az önhatalmú intézkedésre való hajlamával kell szembenéznie. Ezt az egót képviseli majd elvileg az egyik másik világbéli önmaga, aki maga is megszenvedte a Setét Könyv átkos hatását. 

Ezzel – és a film összes többi ötletével – nem kezd semmi érdemlegeset a fogatókönyv, sőt a szereplők közti kapcsolati pontokat is taccsra teszi ez a sok vagy rohanva akciózó, vagy súlytalan átvezető rész.

Xochitl Gomez Americája tűrhetően vérszegény egyéniség, ahogy egyébként Christine is. Csak az erején és eredetén túl még az zavaros, miért is jelentené a hatalma elszívása a halálát. Talán az életerejébe van ágyazva az a hatalom, hogy random portálokat tud nyitogatni? A film léha munkát végez a szabályok felállításában és abban is, hogy egyáltalán érdeklődést ébresszen az agyament mágiák magyarázatai iránt. 

Teljesen elsietett volt a Vishanti könyv, a Kamar-Taj és az Illuminátus tanács szerepeltetése, azok csak röpke megállók a nagy fogócskában, melyet egy bóvli, megrendelésre bedobott ál-konfliktus hajt előre. Egyszerűen nem érdekes az, ami történik ebben a "folytatásban", akár magára Steven-re, akár a tágabb Marvelverzumra fókuszál a néző.

Nem Elizabeth Olsen tehet róla, de marveles avatárját itt a máglyára kívántam! Akárhogy erősködik a produkció, hogy sajnáljuk Skarlát Boszorkányt a gyerekei miatti elvakultságáért: ez egy háborodott, utálatkeltő, sekélyes banya, akinek agyára ment a túl sok kozmikus hatalom. "Eddig visszafogtam magam." 

Vetekszik Az utolsó Jedik Holdójával az öncélú utálatosság terén: a stílusa, ámokfutása, sőt a Setét Könyv hatása alá kerülésének a magyarázata is. De a 23. tőrdöfés a karakternek mégis a bukása: visszahőköl saját tetteitől, mikor az egyik megszámozott világban megijeszti az ott tényleg létező kölkeit, és egy bűnbánó utolsó rombolással magát is jól eltemeti.

Köszönjük, Kevin Feige producer és társai: ez a Sailor Moon gőgös boszorkái köré írt „drámák” és „motivációk” színvonala!

 

Mintha Marvel-varázslókkal próbálnának előadni egy nagyon megbonyolított részt a Sliders-ből: „Képzeld el, hogy ezernyi különböző világba látogathatsz, ahol az évszám ugyanaz, és te is önmagad vagy, de minden más megváltozott!” Kreatív ötletet itt csak látványfronton éri meg keresgélni: Strange lassított zuhanása és deformációi a külön világsíkok közt nálam a film legjobb vizuális eleme. 

De azért pl. „Setét Strange” vagy a hullájából rögtönzött porhüvely is, hát… murisan dilis ötlet volt. Na ezeket megértem, hogy egy olyan ember folytatásfilmjébe rakták be, akinek a már tulajdon vezetékneve is az, hogy "Furcsa"!

Ugyanakkor a Disney-Fox-üzlettel az MCU fegyvertárába került ikonok – Charles Xavier és Reed Richards – kicsit sem hoztak lázba. Ebből csak az tűnt ki világosan, hogy az időutazás után most már a verzumok közti ugrabugra is príma sablon lesz egy-egy halott – vagy csak halott franchise-ból kivett – karakter visszahurcolására.

Hiába nem vagyok MCU-rajongó, még nekem is feltűnő, mennyire szétszórva, nem-célirányosan viszik tovább ezt a most már „cinematic multiverse”-t a Bosszúállók: Végjáték óta. Mintha most érnének abba az összebicsaklós fázisba, ami a DCEU-nál már az elején, a Batman V Superman-nel bekövetkezett. 

Gonosz stúdiómágia fosztotta meg Dr. Strange-t a saját folytatásától; egy 3. résznek – sikerüljön bármilyen jóra vagy rosszra a saját jogán – végre tényleg újra őróla, a mágia és orvoslás világának összekötőjéről kell majd szóljon! 

Nem pedig arról, hogy egy seregnyi jelmezes bábu világokon át kergetőzik egy „cselekménynek” nevezett káoszban, csak azért, mert egy mohó cégóriás imád a filmjogaival páváskodni.

 

A Doctor Strange az őrület multiverzumában egy 2/5-öt kap tőlem, főleg a széteső történet meg a hergelő antagonista miatt. Annyira nem lett jól összekalapálva, hogy saját első részétől is lemarad, nemhogy pl. Vasemberétől.

 

Charlie angyalai (2019)

Mostanra bizonyos lett előttem, hogy ez a manapság terjedő „woke-kultúra” semmi egyéb, mint sekélyes nősovinizmus, ahol zsigerből a „mérgező férfiakat” lehet vádolni, ha egy csupa-női-főhősös akciódarab negatív visszajelzést kap, illetve, ha anyagilag alulteljesít az elvárásokhoz képest. Író-rendező-színész Elizabeth Banks is ilyesmire hivatkozott az új Charlie angyalai bukása kapcsán, újra igazolva, hogy Hollywood egyre több nagy márkanevét használja politikai reklámcégérként: Szellemirtók, Star Wars, Marvel, vagy az évtizedek óta vonszolt Terminátor.

Nyilván az ilyen "SJW"-hangadók fejében meg sem fordulnak olyan kicsit valósabb talapzatú ellenérvek, mint pl. hogy 

• a film amúgy többször átírt forgatókönyve egy zagyvasághalmaz;
• a párbeszédeket mintha kisiskolások firkálták volna össze;
• a be-speed-ezett akciómontázsok jellegtelenek és kvázi követhetetlenek;
• a film egész hangulata iszonyú steril és elidegenítően felszínes, mint egy popzeneklipben;
• a történet csontmaradvány;
• a karakterek pusztán egy arcból és egy modorból állnak, plusz egy kósza infómorzsából a hátterükről: Jane szófukar MI6-exügynök, Sabina ex-javítós vadóc, Elena meg a prűd akciószűz;
• és hogy már megint ez a „világ női harcosai, egyesüljetek a gyűlöletes férfiak uralma ellen!”-rejtjelezés süt le a gyatra szereposztásról és szereplőkezelésről.

Egy nagyvállalatnál kifejlesztenek egy új okosrendszert, a Calistót, ám a fejlesztés felelőse, Elena rájön, hogy pici átalakítással alkalmas távolsági gyilkolásra is. Miután nem tudják hallgatásra parancsolni, likvidálni próbálják, de egy Charlie nevű fantom kommandós ügynökei, az „Angyalok” megmentik, és innéttől őket fogja segíteni az ügyben. Idővel gyanús lesz, hogy a női Bosley, Rebekah összejátszik Elena főnökeivel, ám kiderül, hogy a nyugdíjba vonuló, eredeti férfi Bosley az áruló. Jókora nekikészülés után leállítják a gonosz Patrick Stewartot és hímtársait, Elenát pedig beveszik a csapatba, mint próbaidős új Angyal.

A Charlie Angyalai-mozikkal úgy vagyok, mint a Conan-filmekkel: egy se került még a szemem elé, mely ne lett volna agyhalott bóvlikarnevál. Nos, a legújabb változatban olyan, hogy „Charlie” inkább csak mint elméleti fogalom van jelen, a „Bosley” név pedig egy titulus és a mindenkori összekötő inkognitója. 

A mindenható high-tech ügynökség „angyalai” verhetetlen szupervomenek, akik csupa férfi segítővel vagy ellenséggel vannak körülvéve: na tippeljetek, melyik oldalon hullanak majd a nulla mélységű szereplők! 

„A nők bármit meg tudnak csinálni.” 

„Lehet, de ez nem azt jelenti, hogy kell is, nem?” 



Elizabeth Banks három fronton vallott teljes kudarcot ezzel a filmmel – négyen, ha a létjogosultságot is belevesszük. Rendezése percek alatt kiirt minden feszültséget: 1 megjegyezhető vagy súlyát éreztető jelenet nem bír létrejönni, a látvány túl dekoratív és kirakatüveges, a vágás sonkaként szeleteli föl az amúgy is vékony narratívát. Ez a film vagy kapkod, pózol vagy dögunalmas – esetenként mindhárom egyszerre. 
Ne reméljük, hogy a banális sztori a tömeggyilkos eszköz megszerzéséről több lenne filléres alibinél: kizárólag az az összkép fontos itt, hogy a „gonosz férfiak világában” mindenki hím szürke szekértoló vagy ripacs gennyzsák, és az angyalok - a maguk felsőbbrendű árja glóriáikban fürödve - szét kell verjék a gonosz seggüket! Még Banks figurája is töményen ezt árasztja magából: színészi játék helyett ugyanazt a beképzelt fejet és arrogáns modort erőlteti, mint holmi agresszív plázadiktátor. 

Az itteni karakterkínálatban az a „főnyeremény”, hogy két Stewart nevű színészt is leszerződtettek bele. Ennyi. Kristen Stewart karrieráttörésére még várni kellesz: irritáló az olasz vérű vagánycsaj, Sabina szerepében, be nem áll a szája, és szinte rá se bagózik másokra, akkor se, ha egyenest a szemükbe néz! Elena, mint a Calisto-program agyasa olyan, mint egy elmegyenge apácagyakornok, aki a sok életveszély és buzdító amazon között valahogy megtökösödik, elméletileg. 

Jane pedig akár Mace Windu lánykiadása is lehetne a faarcával meg a kőszikla modorával: a meghatónak szánt pillanat, mikor a robbanásban lesérült Sabina kórházi ágyán könnyez, még patetikusnak se nevezhető, annyira semmilyen. Ez a három nő egyszerűen soha a büdös életben nem tudna alkalmi csapattá sem összeforrani a való életben, nemhogy ikonikus igazságosztókká, akik nyomozómunkát is tudnak végezni.

Szegény Patrick Stewartot sajnálom a legjobban: várom az interjút, melyben a 80. évű lovagszínész nyíltan megbánja itteni szereplését. John az eredeti, ebben a változatban már agg Bosley, Charlie cégének első asszisztense, akinek a nevét tiszteletből címként használják azóta az utódok/kollégák (mint a Caesar nevet A Római Birodalomban). Banks tehát látszólag tiszteletet épít a karakter köré (személyiséget bezzeg nem)… hogy azután John-t tegye meg „hatásos csavarként” a gonosz fő árulónak, akit ráadásul Banks Rebecca Bosley-ja kényszerít talpra a végén! Mégha az alaptörténet nem is az ő ötlete volt, ebből akkor is töményen süt a színésznő elfogultsága magánemberként.

Az új Charlie angyalai tehát lényegében egyszemélyes propagandahadjárat, amely ifjú színészhölgyek munkapályáját hivatott előremozdítani. A felszínen csak életképtelenül gyengus, nemtörődöm kontármunka, mögötte pedig egy már komikusan egyoldalú ultrafeminista kinyilatkoztatás. Mint a 2016-os Ghostbusters vagy Az utolsó Jedik estetében, ebből is szinte sugárzik a  „DIE, ALL MALES, DIE!!”   burkolt üzenete – kb. olyan érett tálalással, mint mikor egy csecsemő hisztizik, mert kedvenc csörgőjét nem a megszokott helyére pakolta vissza a mama. Érzéketlenül hangozhat ez – főleg egy ilyen amatőr FÉRFI írótól, mint én –, de akkor is ezt az értelmi színvonalat képviseli az Elizabeth Banks-féle Charlie’s Angels.

Az Emoji-film

"Nem tudok mondani semmi vicceset róla, mert arra késztet, hogy kinyírjam magam!" 
(The Verge)

"Olyan, mint egy egzisztenciális szakadékba bámulni." 
(Entertainment Weekly)

"Lélek-összeroppantó katasztrófa."
(The Wrap)

"Vacak és brutálisan lehangoló."
(IndieWire) 

A The Emoji-movie a The LEGO-movie és az Inside Out zabigyereke. Azok sémájával akar babérokra törni, csak játékok és érzéslények helyett most emotikonok állnak a reflektorfényben. Az emotikonok ugyebár olyan hangulatjelek, amikkel a közösségi honlapokon díszítik a szöveges válaszokat. Mára már rengeteg típusuk kialakult, és akkor még nem is beszéltünk még a matricákról.

Felszínesen mintha ugyanazt a témát vették volna elő, mint A Kör c. thrillernél tavasszal. Ez a film szemlélteti kicsit, ahogy a közösségi médiák, sőt a modern társadalom mennyire hajlamos adathalomként kezelni a benne élőket. Még a való életnél is könnyebb a Neten külsőségek alapján vonzónak találni, megvezetni vagy megutálni valakit. És ha nem az előírt arcunkat mutatjuk a külvilág felé - ahogy Gene -, könnyen kiutálhatnak, talán eltávolítanak, sőt akár szó szerint "törölhetnek" is bennünket. Hiába vagyunk érző-gondolkodó emberi lények.

Gene-nek ez a szabványarca a búbánat. Mint a szülei, ő is "meh"-emódzsi, de túl sokféle érzés van benne. Élete álma kikerülni az üzenőfalra.

Mikor azonban gazdájuk, egy iskolás tanuló telóján jelenése van, olyan durván felsül, hogy a fiú szervizbe akarja vinni a telót, és akkor mindenkit törölni fognak. Így a rendszert felügyelő emoji-főnök, Smiler adattörlő robotokat küld Gene ellen.

Menekülés közben a srác mellé csapódik egy haver kéz-emoji és egy királylány-emojiból lett vadóc. Szándékosan nem írom le még a nevüket sem a filmből.

Unom az élettelen tárgyakból mikro-társadalmat építő 3D-meséket, és fájlalom, hogy a kézzel írt, 2D-s rajzfilmek mára kihaltak Hollywood-ból. Az Emoji-film egyikért sem kárpótol minket, épp ellenkezőleg: matekképletre írt tucatdarab, abból is a szerencsétlenebb fajta.

Nem érdekelt a steril, zavaros és folyton megszegett szabályok szerint működő, 3D-s művilág. Nem tudtam érdeklődést kipréselni magamból a benne élő gnómalakok felé - még akkor se, mikor az adattörlő robotok kinyírják őket. És ami a humort illeti: egyszer se nevettem a produkció alatt.

Csak néztem, ahogy ez a mese hetet-havat összekotor A Lego-kalandból, Agymanókból, Virslipartiból, stb. 

• Egy újabb mikrovilág, élettelen tárgy lakókkal,
• akik emberek alárendelt lényei, csak mi ugye nem tudjuk,
• Az átlagvesztes főhős óriási bajba jut, mert megőrzi egyediségét,
• kalandos útját bármi áron teletömik ugra-bugra-poénokkal,
• és lehetőleg valami szerelmi szálfélét is odaizzadnak a főhős és... "a lány" köré.

Legalább akkora szakadék tátong az Emoji-film és elődei közt, mint pl. A Maszk fia és A Maszk között. Éppolyan természetellenesnek hat benne minden, és éppúgy nincs értelme. Nem akarom csak visszhangzani a külföldi lapokat, de iszonyú árucikk-szag árad ebből a "meséből". Mikroszkóppal talán rábukkannék

1-2 mókás vagy érdekes pillanatára, de semmi olyan nem rémlik, ami tudat alatt bíztatna engem, hogy megéri. Az egész olyan összképet nyújt, mint a legbóvlibb TV-műsorok a Minimax-on. Gene-re éppúgy nem emlékeznék, mint a hozzátoldott társaira, ha nem őt mutatnák a legtöbbször.

Kapaszkodjanak most meg a tisztelt olvasók: nekem SOHA életemben nem volt se okostelefonom, se tabletem. Nem viccelek! Közösségi oldalból is egy kezemen megszámolom, hányat használok rendszeresen - bár a hangulatjeleket szívesen használom. És ez a film a gyakorlatban inkább az ellenszenvemet noszogatta, mint a lelkesedésemet:

hiába a sokféle hely és teremtmény, egyik se olyan vonzó, érdekes vagy legalább fontos, hogy elkapja a figyelmünket. Csak jégtáblák, amiken Gene ide-oda vergődhet, míg a cselekmény le nem futja az előírt útvonalat.



Az Agymanók kamaszlányához képest ki nem állhattam az emberfőszereplőt. Egy közömbös, öntelt, felszínes kölyök, aki inkább robotként gondolkodik, mint hús-vér személyként. Egyike a listányi dolognak, ami abszolút nem működik az Emoji-filmben: az emberalak viszonyulása a filmbéli mikrovilág lényeihez. Csak amiatt pazarol egyáltalán külön gondolatot a jelekre, mert ingerült lett, mikor valamit nem úgy tükröztek vissza, mint az SMS-ében akarta. Egyből arra gondol, hogy ki kell iktatni, amiről úgy sejti, hogy neki kellemetlenséget okozhatott.

Telitalálat, hogy a főgonosz rendszergazda a "smiley", a legelső emoji. A kényszeres, kiüresedett mosoly, a mi világunkban is oly gyakori képmutatás megtestesülése. Őt is elpazarolták a forgatókönyvírók, a bugyuta szövegeitől kezdve a bukásáig, ahol is hirtelen és kurtán kifekszik, mikor végre markában tartotta Gene-t és a szüleit. Lehangolóbb főgonosz-bukást mesében még nem láttam ennél.

A hieroglifák és a képírás említése okos húzás lett volna, ha nem felejtik az írók rögtön azután, hogy fölvetették. Ennél még a 2004-es Macskanő is hálásabban bánt a saját motívumaival.

Fogalmam sincs, mire gondolt Patrick Stewart, mikor igent mondott az ürülék-emoji szerepére. De csak mert ez a figura (hál'Istennek!) alig kapott műsoridőt, feltételezem a Sony-ról, hogy nem direkt csinált ilyen sekélyes, értelmi fogyatékos vackot, mint a The Emoji-movie. Egyedüli létjogát abban látom, hogy egy megacég újabb márkákat és kliséket próbált hányavetin kisajtolni. 

1/5; az év egyik selejtje.