Térkép a csillagokhoz

"Neked sem ártana, ha néha kérdéseket tennél fel magadnak:

1. Nagy seggfej voltam?
2. Dilisek a kölykeim?
3. A nejem talán egy pénzéhes lotyó?"

(A tégla)

Hollywood mára már megkopott imidzse, hogy a csillogás, a sikersztorik, és a korlátlan lehetőségek különvilága. Befutott hírességeit (írók, színészek, rendezők, stb.) vérbeli győztesekként reklámozza: mennyire irigylésre méltóak ezek a celebek, amiért

• karrierjükben oly gyorsan elérték a vagyont és elismerést,
• idejükkel az átlagnál jóval szabadabban rendelkezhetnek,
• nevük pedig a kedvenc filmjeink révén örökre fennmaradhat.

Mintha rájuk nem is állnának a "hétköznapi emberek" napi szintű nehézségei (pl. ha nincs elég munkalehetőség, magánéleti válságok, lelki traumák). Ha meg némelyikük körül mégse stimmel valami, azt a minden nap őket leső bulvársajtó úgyis kiteregeti.

A Térkép a csillagokhoz szatirikus gúnyrajzot tesz közzé erről az úgymond "áloméletről". Bruce Wagner forgatókönyvíró és David Cronenberg egyértelműen kimutatják vele, mit is gondolnak Hollywood egészéről: modern Babilon, amely aranykalitkába zárva tartja kegyeltjeit. Eszerint a siker és pompa vörös szőnyegének túlvégén mást se találni, mint képmutatást, deviáns romlottságot és jéghideg birtoklásvágyat. Válogatott hasadt, pszichésen defektes figurák vergődnek mások elvárásai és saját berögzült egójuk között, míg a "szeretetet" koncepcióját puszta sminknek tekintik a társaság számára.

Frissítőnek találtam, ahogy Hollywood a kilátástalanság mezejévé változik a szemeim előtt. A szereplők elő- és magánélete illusztrisan ferde, tele eltakarítatlan mentális szeméttel. Az elején 3, egymástól elkülönült szál halad külön, melyek fél óra után észrevétlenül fonódnak egymásba:

1. Agatha, egy 18 éves, piromániás lány elindul, hogy "meglátogassa" családját L.A.-ben.
2. Benjie egy arrogáns, koraérett kölyök, akit gazdag celebszülei bábuként használnak ki saját anyagi jólétük fenntartásához.
3. Havana Segrand cinikus középkorú színésznő, aki a halott anyja elismertségére áhítozik, holott gyerekkorában amaz szexuálisan molesztálta őt.

Tudni, hogy Hollywood is csak karrierérdekek színtere egy dolog. Ilyen tömény formában látni egy másik. Közhelynek hangzik, de Hollywood-ban cseppet sem könnyebb érvényesülni, mint másutt. Akiknek a munkája bármilyen módon a sztároktól függ, azokkal eldobható lábtörlőként bánnak, legyen az testőr, asszisztens vagy egy TV-sorozat sokadik producere. Miközben ők maguk is csak sekélyes kirakatáruk, akik teljesen az imidzseiktől és kapcsolataiktól függenek.

Mia Wasikowskának az tetszett nagyon Agathában, hogy egyszerre sötét és jóhiszemű, és próbálja megtalálni az identitását. Nekem is ez volt a benyomásom: a karikatív antihősök közül ő az egyetlen, aki tényleg Hollywood áldozatának látszik. Pedig ő sem ártatlan: gyerekként, mikor öccsével eljátszották az esküvőjüket, gyógyszert adott neki, majd felgyújtotta a régi házukat. Ezért 7 évig egy floridai szanatóriumban állt gyógyszeres kezelés alatt. Céltalan, magányos fekete bárány, akinek fején és kezein műtött égési nyomok árulkodnak a múltjáról.

A Weiss-ek élő példái, milyen grand-kanyon-i szakadék tátonghat a gazdagság és empátia között. Konkrétan nincs nekik olyan: a lányt valamiféle nevelés csődjének, pszichopata-jelöltnek tartják, akitől teljesen elidegenedtek. Mit keres itt? Lehet, hogy megint valami őrültséget tervez? "Jóvá akarom tenni." Kicsit melodráma-szerű helyzet, de itt most érdekfeszítőnek találtam. A lány a múlt takargatott árnya, ami rávilágít, mennyire felszínesek ezek az emberek: apja előbb pénzt ajánl neki a távozásért, majd később, mikor házában találja, az utcára hajítja ki. És a lány még tetézi is a fájdalmát, mikor apja TV-show-ját hallgatva sír a kádban. Íme a filmcsillagok élete, glória nélkül!

John Cusack olyan szereplőt alakít, aki egyszerre unottan közömbös és borzasztóan manipulatív. Tipikus karrierista ragadozó/dögevő, aki az átlag emberi gyarlóságot mindig a saját hasznára törekszik fordítani. Nemcsak a fősodor-médián keresztül terjeszti álszent életvezetési tanácsait, de terapeutaként más hírességek pszichéjét is kezeli - köztük Havanát. Cristina és férje tudják, hogy ők csak másodhegedűsök, a fiuk az aranytojást tojó tyúk, ezért is hagynak Benjie sok szabadidőt bulikra. Ez szerintem nagyon jól kifejezi, hogy Benjie mitől válik olyan pökhendivé: honnét tudná, mi a törődés, mikor a környezetében mást se látott, mint pénzéhséget és megjátszottságot?


A rendező nagyon jól látja, milyen szülői devianciák torzíthatják el egy ember személyiségét. Agatha és Havana is ilyen, de Benjie-nél a legcifrább a dolog: 13 éves, de már részt vett drog- és alkoholelvonó-kúrán, és annak a lánynak a szelleme kísérti, akit halálos betegként egyszer meglátogatott. Élő példája annak a kiégettségnek, ami sok gyereksztárra jellemző: érdektelen, fásult koravén partikölyök, aki drogokkal csikarja ki a jó közérzetet.
Eszméletlenül szórakoztatott, ahogy megnyilvánul az érzéketlensége. Mikor a még élő rajongóját piárfogásból meglátogatja, rögtön azt kérdezi: "Hogy van az AIDS-ed?" Utána is csak a karrierjéről fecseg, majd a téves infóért leszidja és lezsidózza testőrét az utcán. A leggroteszkebb poén viszont, amitől lehidaltam a mozis székemen, mikor egy nagyházban mulat pár barátjával: a hülye haver pisztolyt hoz, Benjie kiveszi a golyókat, hadonászik... aztán épp a kutyára célozva sül el a fegyver. "Lelőtted a kutyámat! Te beteg állat...!" Ha egy ilyen értelmetlen halált sikerül úgy átfesteni, hogy az komikusnak érződjön, akkor a film tényleg működik, mint szatíra.

Havana az egó és psziché közti őrlődés egy másik változata. Mint Benjie-t, őt is kísérti egy múltbéli szellem: sztáranyja, aki szexuálisan zaklatta őt gyerekkorában, helyi legendának számított a szakmában. Mivel remake készül a filmből, mellyel befutott, lánya most előjogának tekinti, hogy ő játssza a főszerepet. A zaklatottságon kívül tehát a bizonyítási kényszer és a kisebbségérzet is bejátszik.

A nő ráadásul nem lát tovább a saját problémáitól. Újra meg újra bizonyítja, hogy a kedvességet nem tartja többre egy póznál:

• Hisztérikusan ordít Stafford jógafoglalkozásán, + mikor ügynöke közli telefonon, hogy nem ő lett a befutó.
• Mikor riválisnőjével és kisfiával találkozik az utcán, lehetetlenül nyájasan üdvözli őt.
• És mikor a kisfiú balesetben meghal, a vonalas részvétnyilvánítás után örömujjongásban tör ki, hogy mégis övé a szerep.

Carrie Fisher cameója meglepő és okos ötlet volt az elején, mivel hát ő is egy hercegnőszerepben vált világhírűvé, ugyanakkor megszenvedte a szupersztárságot. Ő ajánlotta be Agathát Havanának, miután már ismerte őt a Twitteren. Tetszik, hogy ezt ilyen triviálisan kezelik, ezzel is deglorifikálva a színészi életpályát.
Hátterüket ismerve arra számítanánk, hogy ez a 2 ember valahogy segíteni fog egymáson: Agatha tűzben égett meg, ahogy Havana anyja is elhunyt. "Az emberek nem véletlenül jönnek az életünkbe. Mi hívjuk őket." Ez kelt valami futó szimpátiát benne a szakadt, vézna lány felé. Mia Washikowska és Julianne Moore közös jeleneteit egy fél percig se tudtam unni; Moore pompásan játssza el az önző, mégis szánnivalóan gyűrött celebboszorkát.

  

A kérdésre, hogy Akkor mi romlott el?, az lehetne a találó válasz: "Keresd a férfit". Robert Pattinsont úgyszólván semmire nem tartom aktorként, de a karaktere jól van elhelyezve. Jerome limuzinsofőr, de emellett kezdő színész és író. Ő is azt lesi, mikor tud hírességek közelébe jutni, kapcsolatokra szert tenni. Tetszik az ötlet, hogy Agatha fiúja olykor sztárokat is fuvaroz, hisz Agatha Weiss maga is egy sztárcsalád sarja. És igen, ez is csak látszatkötelék: a fiú felismeri és kihasználja a lányban legfőbb hibáját, hogy elkeseredetten próbál kötődni, tartozni valakihez.

2 rosszból nem lesz 1 jó, olvashatnánk ki Havana és Agatha sorsából. Az idősebb nő perverz módon a háza előtt dugatja meg magát Jerome-mal. Nem érdekli, ha Agatha meglátja-e, ahogy az sem, hogy amaz csak véletlenül piszkolta be ezután a méregdrága bútorját. Valódi utálatot ébreszt, ahogy a láthatóan zaklatott lányt dölyfösen szidalmazza, mint ő lenne a hibás. "(...) Ezt kapom, amiért kiemeltelek a sárból!" Ez a felszínesség legszörnyűbb velejárója: észre se vesszük, ha eltiporjuk, sőt eláruljuk a bennünk bízókat. 

Van valami egészen szívszorító abban, ahogy Agathában elszakad a cérna, és épp a volt munkaadó aranyszobrával üti fejbe Havanát. Az Oscar-díj gyakorlatilag Hollywood Szent Gráljának minősül, és ez a jelenet nyílt lerombolása a szobor köré épült nimbusznak. Agatha tette reflexív és szomorú, hisz az utolsó ember, akibe még valamiképp kapaszkodhatott volna, sebezte meg a legocsmányabbul. Hihetetlen hatása van, ahogy a kamera Havana nézőpontjába vált, majd lassul a mozgás: Agatha többször megismétli a gyilkos mozdulatot. Ezzel nemcsak Havana koponyáját zúzza véresre, de saját jövőjét, a jobb élet reményét rombolja szét.  

A szülők vérfertőző házassága valahogy Oedipus és Iokasté tragédiáját juttatta eszembe. Csak nem egy anya és fia, hanem egy testvérpár házasodott össze úgy, hogy nem tudták, kijei ők egymásnak. "Mennyi az esély erre? 1 a milliárdhoz." Több bibliai motívumot is beépítenek itt tűzhaláltól a vérfertőzésig, rájátszva a párhuzamra Hollywood és Bábel között. A származásukat jobban nem részletezik: egyszerűen ez az eredője Agatha furcsa testvérházasos játékának (valószínűleg a gyerek egyszer hallhatta a szüleit erről beszélni). 
Különös módon Benjie-t és Agatha-t épp a bűnbeesés hozza össze: Benjie az utált tévés riválisát megfojtja a klotyón, miután az őt kísértő szellemnek képzelte a gyereket. És azért Stafford sem ússza meg veszteség nélkül az ügyet: Cristina bűntudatból felgyújtja magát, s a gyerekeik újrajátsszák a hajdani testvérházasságot, halálos adag gyógyszerrel kiegészítve a rituálét. Mindezt valami olyasfajta kiteljesedésért, amiből az életben nem kaptak, így hinni sem tanultak meg benne. És ha úgy vesszük: így elkerülik a börtönt/szanatóriumot.


Oké, negatívumok...

Annak ellenére, hogy tényleg tragikus a végkifejlet, több szála is fejletlen. Kezdve azzal, hogy a Havanán kívül egyik karakter se igazán törekszik valamire. Stafford Havanán keresztül tudta meg, hogy Agatha itt van: miért nem próbálta meg vele kidobatni őt a negyedből, miután hiába adott neki pénzt? Sántít az időpont, aohl a neje felgyújtja magát: logikusabb lett volna, ha előbb a szülők tudomást szereznek gyerekeik önkezű haláláról, és úgy omlana össze a nő. Vagy az túl tanmese-szerű lett volna...?

Annak dacára, hogy a szereplők sekélyessége célba talált nálam, egy ponton túl már zavart gyengeségük. Agatha látogatásánál már elvileg komolyan kellene vennünk, amint a családfő elrángatja őt az épp megenyhülni készülő anyjától. Ez kissé túl szappanopera-ízű. Nem mintha nem lenne életszerű, hogy a híres anyai ösztön így csődöt mond. Azt is értem, hogy Agatha lelki sérült, pszichésen jobban függ a Weiss-ek jóindulatától, mint a gyógyszereitől. Ha valaki soha nem kapott igazi kedvességet a családjától se, mit várhatna a nagyvilágtól, amely gyerekkorában diliházba küldte?

Aztán itt vannak a szellemalakok. Végig megjátszott az, ahogy a szereplők odavizionálják őket maguk elé (Beijinél ráadásul a fojtogatás után kettőződik a jelenség). A kísértetek egy az, hogy se nem félelmetesek, se nem érződnek halott vagy képzelt lényeknek. Másik pedig, hogy ezek több műsoridőt foglalnak a kelleténél, és nem szövődnek elég finoman hozzá ahhoz, ami szereplők körül történik. Egyszerűen előugranak, beszélnek és komótosan tovatűnnek. Ha a kísértethistóriák elemeit akarták a készítők vegyíteni a szatírával, hát a dolognak ez a része nem jött össze. 

A Térkép a csillagokhoz az idei kedvenceim közé ugrott föl, mégha a mindenkoriak közé nem is. Nagyszerűen demitologizálja Hollywood-ot, a szakmai táplálékláncot, mely saját produktumait, gyermekeit őrli föl és falja fel, akár Szaturnusz isten. Csípősen, őszintén, üresjárat és műcsavar nélkül illusztrálja, hogy a helyi sztárelitnek az élet tényleg csak egy színház.

Non-Stop

"Ez a vadállat földbe paszírozza a gépet!"

(Die Hard 2.)

Liam Neeson ideális jelölt akcióhős alakítására. Amellett, hogy a kellő karizmával és több mint elégséges termettel rendelkezik hozzá, olyasmit képes megjeleníteni, amit a zsáner legtöbb skatulyaszínésze képtelen volna. A drámaiságot. Arcán fantasztikusan képes tükröződni a hétköznapi ember minden kétsége és sosem mutatott fájdalma, és az ezen szükségből felülemelkedő, józan tettrekészség. Az érett szellem jelenléte. 

Bill Marks légi marshall titkos frekvencián üzenetváltásba kerül egy terroristával. Vagy átutal 150 millió $-t egy számlára, vagy 20 percenként megöl egy utast a gépen. Mivel az utasok közül bárki lehet a tettes, és saját múltja sem makulátlan, Marksot a hatóságok nagyon hamar mint a gépeltérítőt azonosítják a médiában. És így kéne megtalálnia a gyilkost!

Jaume Collet-Serra, aki megcsinálta a Viasztesteket és az Ismeretlen férfit - utóbbit szintén Neesonnal - most a 9/11 utáni repülésbiztonságot állítja pengeélre. Köztudott, hogy az amerikai kormány - és sajnos Hollywood is - 13 éve sulykolja, mennyire valós kockázat manapság a gépeltérítés, a terrorizmus. 9/11 óta rendszeresen légi marsallok felügyelik a járatokat, és ha bárki gyanús, azonnal felléphetnek ellene. 

Collet-Serra szerintem ezt a kiszáradt ál-mítoszt akarhatta felforgatni: antagonistája úgy játszik, hogy a biztonság főemberét minden protokoll és elszánt intézkedés csak még bűnösebbnek láttatja. Mintha ő jelentené a tényleges fenyegetést az utasokra nézve. Igen éles politikai kritikát sejtek itt a mélyben, és sajnálom, hogy végül nem tud kibontakozni. A rendező erőteljesen feszült atmoszférát teremt, és ezt kb. a film 2/3-ában meg is őrzi. De aztán a vége felé a cselekmény, a mondanivaló és a szereplőmozgatás is fokozatosan szétesik benne - nem beszélve magáról a gépről.

A zárt, szűk helyszín keltette klausztrofóbia eleve besegít a feszültségkeltésben. A rendező tudatosan nem kerekítette ki a történetet és a karakterek hátterét, hogy ezzel is erősítse a bezártság érzetét. Marks-nak messze nem ez az első ellenőrző útja, de a szakmai tudása ezúttal haszontalan. Nem tudja megmondani

• melyik és hány utas az elkövető,
• melyikükben mennyire bízhat akárcsak 1 pillanatra is,
• sőt a gyilkos módszerét sem ismeri.

Ráadásul a legelső gyilkosságot épp ő kényszerül elkövetni, mikor egy kollégája pisztollyal rátámad, nehogy kiderüljön, hogy drogot csempészik.

Julianne Moore a főhős alkalmi segítőjét játssza, akire szintén többször vetülget a gyanú árnyéka. Jen picit túlbuzgó alakja az egyetlen olyan mellékszereplő, aki személyként megjegyezhető. Párosítása Neeson-nal érdekes ötlet, de működik: Jen és Bill között azért találtam érdekesnek a csapatmunkát, mert nincs igazán jellembéli átfedés köztük, mégis gyorsan vág az eszük. Mikor Bill Jenre gyanakszik, a nőnek 1-2, alig más hanglejtésű szó elég, hogy ezt átlássa.


A többiek azonban már tényleg nem voltak többek tologatott archetípusoknál:

• a fehér utaskísérő
• a fekete utaskísérő
• a fekete programozózseni (Íme a magyarázat, hogy törhető fel titkos frekvencia, és nyitható egy vadidegen nevére bankszámla!)
• a mohamedán orvos
• a gyűrött, tar zsaru

 stb.

Neeson karakterét egy másik blogíró úgy jellemezte, mint az Elrabolva Bryan Mills-e ötvözve John Ottway-jel a The Greyből. Van benne igazság: Bill Marks alkoholista, magányos rendész, akinek kislánya leukémiában halt meg, és ő inkább távol maradt tőle, mintsem végignézze a leépülését. Őt reprezentálja az a kislány-utas, aki szülői felügyelet nélkül utazik a járaton (Bill helyében megkérdeztem volna, miféle szülő küld gépre egy akárcsak 10 éves gyereket egyedül??!).

Különös módon nem hatott erőltetettnek a mozzanat, ahol Marks mindezt beismeri a már nyíltan ellene fordult utasoknak. Hiábavalóan ostoba lett volna az őt elítélő médiaadás és az utasok nyílt támadása után is a rend őrének szerepében intézkednie. A legtöbbünk Marks helyében valószínűleg jobban odafigyelne - még ekkora vészhelyzetben is - arra, hogy az utasok bizalmát megalapozza. Ami leszűrhető az esetből, hogy az ellenőrzések, a rang és a protokoll nem helyettesíthetik a polgári lakosság kooperációját. Végülis: az előírások célja elvileg az ő biztonságuk.

Szinte mindenki kritizálta ezt a filmet, hogy a bábmester lelepleződése egyben a film leggyengébb, tolókocsis lábakon álló darabkája. Ő volt az az ember, aki még a reptéren egy rövid párbeszédet folytatott Marks-szal, aztán a marsall ott találja az utasok között. "Mi lett Amsterdammal?!" Hogy épp ő a tettes, és az, ahogy elkendőzik a bűnösségét az írók, az még rendben volna.

Minden egyéb szempontból csalódás a karakter:

• Lelepleződése egy bagatell hiba és a saját túlreagálása miatt következik be.
• Semmi jelenléte a vásznon, akár tetteti magát, akár nem.
• Nem olvasható le róla az a magas intelligencia-hányados, amit ennyi előkészület, taktika és az események fölötti kontroll fényében látnunk kellene rajta.
• Mégha az adatgyűjtés, a mérgezett tűk használata be is jön... honnan tudja, hogy amit eltervezett, az pontosan be is fog jönni? Még el is dicsekszik vele: "Van fogalma róla, hogy milyen könnyű volt?!"

Végül: a merénylő motivációja nem egyszerűen "gyenge" vagy "vékony". Mikroszálas! Egyetlen zaklatott nagymonológgal reklamál azon, mekkora hazugságnak tartja az USA külpolitikáját és a terrorizmus elleni óvintézkedéseket. Reménytelen kibogozni a zagyva mondatokban a vezérfonalat. Közvetlenül csak az esik le a nézőnek, hogy a fickó marhára rühelli a biztonságos légi utazás reklámját. Mivel a légi marsall munkája ezt jelképezi, kiválasztja közülük a leglabilisebbet, és gondosan besározza. Oké! De hogy ennek mi köze a közel-múlt közel-keleti háborúihoz, az nem derül ki. Marad a fegyveres nyafogás.

És ezt a forgatókönyv-szuvasodást az alkotók a létező legbagatellebb módon próbálják meg betömni. Látványos akcióval.

• Nem elég, hogy belerakták az elcsépelt időzített bomba elemét (mégha drót nélkül is);
• Nem elég, hogy a vadászgépek és a légi irányítók elkeserítően süketek arra, hogy mik a valós történések;
• Nem elég, hogy a zuhanó gépen Bill külön-külön eltusakodhat mindkét elkövetővel. 

Hogy lehet az, hogy a gép legalább 20 helyen eltört és behorpadt (Bill cigizéséből látjuk, hogy a füstriasztó eleve nem működött), mégis egyben marad annyira, hogy ezt halljuk földet érés után a légi utaskísérőtől: "Jelentem: mindenki szerencsésen lejutott." Ez egyszerűen nem létezik: az a zuhanás legalább egy tucat utas életét követelte volna. Csak én érzem abszurdnak, hogy egy rendőr viccelődik Billel, miközben meglőtt mellkassal zuhant kilométereket az égő, szakadozó gépen?

Ez az első olyan idei mozifilm bármelyik zsánerből, ahol a különbség a film eleje és vége között ennyire kiáltóan nagy. Könnyű volna elintézni, hogy van egy jó meg egy rossz fele, hisz az közepest ad ki, annyira rossz pedig nem volt az összélmény. Kénytelen vagyok az általános iskolai tanárok módszerével élni, és részpontozni a 3 nagyegységet:

1. Bevezetés: 8/10, nagyon erős atmoszférateremtés
2. Bonyodalom: 7/10, ügyes kitalálósdi (a tettes személyéről), de semmi rendkívüli 
3. Befejezés: 3/10, gyenge, de legalább jó teátrális.

A Non-Stop-ra végülis egy erős közepest adok. Az utolsó 15-20 perc sokkal gyengébb sztorifronton, és a mellékszereplők többsége csupán sztereotípia. De amíg a terrorista kiléte - és gyengesége - le nem lepleződik, amíg a cselekmény nem próbálja megindokolni önmagát, addig egy nagyon erős hangvételű, izgalmas thrillert követhetünk nyomon.

Don Jon

"Ajánlanék egy videót, úgy könnyebben menne."
"Megvan a Farkasokkal táncoló? Vagy a Batman? Vagy a Sztálin éneke...?"
"Ez egy pornófilm."
"Jöhet."

(Csupasz pisztoly 33 1/3)

Joseph Gordon-Levitt sejthette, hogy legtöbben azért váltanak majd jegyet a Don Jonra, mert ez az ő debütálása mint direktor és mint forgatókönyvíró. Kiszemelt témája olyan területre esik, melyből sajnos már hordónyi szenny komédia született: egy hétköznapi fiatal szexuális élete/szokásai.  
Ez a darab az ellenpélda: fiatalos légkört teremt, de éretten áll hozzá a tárgyhoz. Üdítően őszinte a mondandójában, miközben feltűnés nélkül egyensúlyozza ki a humort a drámával.


Jon egy huszonéves facér fickó, aki abszolút sikeres a nőknél: keresete, külseje, modora és önbizalma mind megvan ahhoz, hogy bármelyik napon találjon magának egy merész csajt a nightclub-ban. Barátai irigylik, ezért aggatják rá a "Don Jon" becenevet. És mégis: a pornóvideók valahogy közelebb viszik őt a testi-lelki megelégedéshez, mint egyéjszakás kalandjai.
Könnyű belátni, hogy ez kényes téma, és fokozottan társaságfüggő, milyen véleményt adunk róla. Hollywood-ban tele a polc filmhulladékokkal, melyek röhejnek állítják be pl. a női visszautasítást, a pikáns videókat, lebukni a nézésük közben, és így tovább. Ennek énszerintem etikai eredete van: a hagyományos erkölcs azt diktálná, hogy a pornó abnormális hobbi, ami szégyen, köznapibb felfogásban nevetség tárgyaként kezelendő. Pedig ez manapság férfiaknál se nem ritka, se nem tabu.




Szóval: mikor Jon úgy dönt, hogy kipróbálja a tartós kapcsolatot Barbarával, egy újonnan megismert szőke bombázóval, ismeretlen területre téved. Persze, hogy "járni" valakivel bonyolultabb, mint könnyűvérű nőkre vadászni, következmények nélkül. De mivel jár ez? Mik egy párkapcsolat - vélt és valós - kitételei? Megéri-e azokat vállalni, feladva a léha szórakozást - úgy a csajozást, mind a pornót?

Úgy gondolom, kifejezetten használt a project-nek, hogy Gordon-Levitt szabad kezet kapott benne. Nemcsak sikerült létrehoznia egy hús-vér karaktert valószerű viselkedésformával, de a jellemfejlődéséből is kigyomlált minden giccset és túlzott naivitást. Jon, ez a látszólag csajmágnes "Don Juan" nem önmagát keresi, nem egy álmot akar elérni, hanem megtapasztalni akar valamit: a testi-ÉS-lelki eksztázist, minél tisztább formájában. Hiszi, hogy létezik, de nem tudja, hol találhatja meg valaki, miről lehet felismerni.
Erre szolgál az, hogy - minden srácismerőséhez hasonlóan - pornóoldalakat látogat. Ott nincsenek olyan apró "használati feltételek", pl. óvszer használata, mit preferálnak aktus közben a nők, milyen pozíciónak mi a hátulütője. "De nagyon sok időbe telik megtalálni a megfelelő pornót." Az egész movie tehát afféle útmutató, a bulizástól a transzcendens öröm megtalálásáig.   


Aki még nem látta a filmet, annak érdemes szem előtt tartani valamit: a Don Jon inkább könnyed dráma, semmint vígjáték. Humor terén direkt szűkmarkú a fizikai humorral, kerüli a túlkomplikált bohózatot meg a béna altesti poénokat. A szóbeli viccek általában szellemesek.
A vallás Jon számára elvileg fontos, de a gyónásai inkább az, mikor valaki levegővel mosakodik. Minden héten szinte ugyanazt a szöveget nyomja a fülkében, a pap pedig gépként osztogatja neki a miatyánkat és az üdvözlégyet. Jellemző, hogy ezeket a konditeremben zavarja le edzés közben, hogy ezzel se veszítsen időt.

Még egy csapdát kikerül Levitt azzal, hogy Jon narrációja mikor és hogyan tűnik elő és újra föl. Sose kényelmetlen, nem próbál tanmese-jelleget adni az egésznek. De nem is köntörfalaz arról, mikor mi járhat egy hapsi fejében.
Elevenjére tapint, mikor Barbara végre lefekszik Jonnal, ám a "Don" továbbra is késztetést érez arra, hogy pornóvideókat csekkoljon. Már aznap éjjel lebukik, de még kimagyarázza. Második esetkor Barbara egyből szakít vele. (Sajnos a szövegfüzet legidiótább mondata itt hangzik el: "Azt hittem, te más vagy.") Szóval Jon reménytelen eset? Nem tud szakítani a perverzebb szokásaival, mert a lelke mélyén egy telhetetlen disznó?

JGL-t a szereposztásért is dicséretet érdemel: a színészek többsége prímán passzol a szerepébe. Tony Danza mindenképp: az egyenes apa, aki ordítva szurkol a tévé előtt, legtöbbünknek ismerős figura. Jon haveri lényegtelen poénkeltők, miként Jon húga is inkább csak cselekményszerszám. Nem tagadom, hatásos, ahogy a látszólag teljesen rezignált facebook-bújó az 1 árva mondatát épp a kritikus pontra időzítve elsüti. Elsőként mutat rá, miért nem működött a kapcsolat Barbarával. Mert egyoldalú volt, szinte mindenben Jon engedett.
Az egyetlen szereplő, akitől szabályos utálat fogott el, az a sztereotip aggódó anyuka. Van egy pont, ahol lekapcsolja otthonukban a tévét, illusztrálva, hogy a boldog házasok is utálhatják egymás némely szokását. Ezt leszámítva ballasztnak tartottam, és láncfűrész-kezelést kívántam neki.


Scarlett Johansson ideális választás volt a női főszerepre: alakítása természetesnek hat, noha a karaktere aligha nevezhető annak. "Barbara" neve nyilván utalás a Barbie-babára: azt a típusú sznob dívát kell látnunk benne, aki nem rosszindulatú, de igazságtalanul magasak az elvárásai. Modora sejteti, de 1-2 hónap után már egyértelmű: ez a nő elsősorban önmagát akarja szeretni a társában. Jon olyasformán tetszik neki, mint "ígéretes alapanyag": hasonlóan céltudatos valaki, akit minél több apró dologban hozzáhasoníthat a fejében élő profilhoz. Ez egy nagyon gyakori vakvágány fiatalok kapcsolataiban: fontosabbá válik a kívánt norma vagy imidzs, mint maga a partner, akire rá akarjuk szabni. És ha nem felelünk meg ennek, elkezdünk hazudni...
 

Fontosnak tartottam, hogy Jont ne láttassa felsült baleknak az, ahogy ráeszmél erre. Nagyon is érthető,

1. miért kezd kényelmetlenné válni számára a kötöttség,
2. miért csak most,
3. és eleve miért épp Barbarától várta a katarzisélményt. "Nálad szebb dolgot még nem láttam soha életemben."

Egyértelmű, hogy ezt a viszonyt felszíni vonások ihlették:

• Jon első látásra, külseje alapján választja ki Barbarát, hogy ő legyen a hosszútávú barátnője.
• A lány annyira szereti az ódivatú romantikus filmeket (szerelem első látásra, érzelgős szakítás, puccos esküvő, stb.), hogy azok alapján is képzeli el a párkapcsolatot.
• Ugyanígy a hagyományos "menetrendet" tartatja be Jonnal: randiznak, találkoznak egymás haverkörével, Jon bemutatja őt a szüleinek, még az istentiszteletre is velük tart.

Julianne Moore igen furcsa választásnak tűnt Esther szerepére - a nőére, akivel Jon végülis megtalálja a rég keresett áttörtést, a harmóniát. Méghozzá kötöttség és kényelmetlen kompromisszumok nélkül. Moore a való életben egy emberöltővel idősebb Joseph Gordon-Levitt-nál. Hiszem, hogy ez is burkolt üzenetet hordoz: nem számít, milyen korú az, akiben végül felismered a lelkitársat. És erről a párosításról a néző előre nem láthatja biztosan, hogy összejön-e.
Mindig felnézek egy aktorra, ha közel tud hozni a nézőhöz olyan karaktert, akiről szinte semmit se tudunk. (Idei filmek közül a Gravitációban vitte ezt végbe remekül Sandra Bullock). Esther Jon egyik csoporttársa az esti tanfolyamon, ahová még Barbara miatt iratkozott be. Nem tudjuk, a vörös hajú nő miért iratkozott be ide, mik a tervei. Az is csak a vége felé derül ki, hogy mi miatt sírt, mikor Jon először belebotlott: a gyásztól. Attól, hogy 1 éve elveszítette a családját. Egy szokványos románcműben ez szinte biztos, hogy érzelgősnek hatna; itt azonban jót tesz, hogy a nők hátteréből közel se mutatnak annyit, mint a címszereplőéből.



Jon és Esther beszélgetéséből bukkan elő a történet tanulsága: a jó kapcsolatnak nincs receptje. Onnan tudod, hogy működik, hogy "el tudsz veszni a másikban" - azaz mindabban a külső-belső tulajdonságban, ami azt a személyt alkotja.
Ezen a szálon múlt a legtöbb; ez volt az, ami hamisság esetén magával rántja az egész filmélményt. Az elsőre nemigen egymáshoz illő páros összehangolódását azonban - énszerintem legalábbis - ügyesen oldotta meg a rendező. Persze, hogy a lekötött Jon még kerüli a rányomuló nőt (sőt még le is kiabálja Esthert). De azután sem sietnek egymás közelébe, hogy Barbara eltűnt a képből, a hasonló gondolkodás magától generál vonzalmat. Esther nemhogy nem marasztalja el a fickót a pornónézés miatt, még javaslatot is tesz a témában - paradox módon a tényleg leszokás felé mozdítva el Jont.

Talán amit legtöbben elleneztek Gordon-Levitt rendezésében, azok a montázsismétlés gyakorisága. Jon szokásairól majdnem egzakt ismétlődnek ugyanazok a pillanatok újra és újra. Nem nehéz kitalálni, hogy a rendező így fejezi ki a figura életének egysíkúságát: minden napja lényegében ugyanazzal telik. Jon magánéleti sikerei mellett is a szokásai (nemcsak a pornó, de az edzés, verda, bulik, stb.) rabja.

Unalmasnak azért nem nevezném: a cselekmény tempósan halad, és a hétköznapi élethelyzetek se lehangolóak. Jobban zavart volna, ha a mű cinikusan győzködni próbálna, milyen "rossz dolog" ilyen megszokásosan élni. Egy túrót: sokan már azzal beérnék, ha olyan jó dolga lenne, mint Jonnak a legelején!

Miként nincs egyértelműen helyes vagy helytelen, Jon sem bűnbánásból akar változtatni. Hanem mert késztetést érez valami újra. Ugyanezért

1. ismeri be az arctalan paphangnak is a templomban, hogy többször kamuzott a "bűneivel",
2. vagy a sokadik sofőrnek, aki felhúzza, az úttesten kiszáll, hogy beverje a képét - vagy az ablakát.

Az ezen a hivatalos poszteren látható jelzőkkel nagyjából egyet tudok érteni. A Don Jon egy valóban eredeti hozzáállású és magabiztosan levezényelt film, ami pontosan tudja, mit akar és hogyan fejezze ki magát. Visszafogott humora mellőzi az idétlenséget, az utolsó harmada pedig kimondottan érzelmes. Leginkább ahhoz hasonló utóérzettel hagyott hátra engem, mint a Good Will Hunting.

5-ből 4 pontot adok rá.





"Gyónd meg a bűneidet, fiam..."
"Ahhoz kevés egy éjszaka, Atyám. Elmesélem a legutóbbi alakításomat."

(Sin City)

Az elveszett világ - Jurassic Park 2.

Sajnos nemcsak a zászlóposzter gyűrődött meg, hanem a mese is. Az elveszett világ megint tisztán elődje sikere által életre hívott szervalabda; külsőre hasonlít a nagy elődre, de minőségileg utcahosszal marad mögötte. Pikantériája az ügynek, hogy már az alapul szolgáló könyv Michael Crichtontól is az Universal stúdió kérésére készült el. És ha már a könyv kritikusai ujjat mutatnak, az minimum egy nagy ciklonfelhő a motion picture ege fölé.

A Terminátor 3.-hoz hasonlóan erőltetett, ahogy a teremtők utólag hozzátoldanak egy tisztesen lezárt műhöz. Láttam lehetőséget a Jurassic Park zárásában egy sequel-ra, de ez alig hasonlít rá. A karakterek tompák, a cselekmény toloncolt, az effekteken szintén látszik a spórolási szándék. Egyértelmű, hogy az 1. film újrázása folyik, cérnaerejű visszautalásokkal és cameókkal a kontinuitás kedvéért.

Apropó visszautalás: a sztori arra az utánatoldásra épül fel, hogy a Park nem a dinoszauruszok igazi létrehozási területe volt, csupán egy "decoy" (="kamudarab"). Ha így volt (talán logikusabb is, hogy nem a kirakatszigeten gyártják a lényeket), arra már az 1. részben gondolni kellett volna, nem titoktartási szerződésekkel és a projekt titkosságával kimagyarázni utólag. Épeszű ember a Parkra lépett emberek helyében kitálalt volna, ahogy azt Ian Malcolm figurája meg is tette a sztori szerint.

Azt is nevetségesnek találom, hogy a Park elszabadult állatait elvileg a sziget szétbombázásával tették ártalmatlanná. Spekulálhatnánk, hogy a dínókat teremtő cég, az InGen színfalak mögött kiegyezhetett a hadsereggel, hogy titokban takarítsanak, de ezek igenis fontos információk ahhoz, hogy a háttérben maradjanak.

David Koepp és Steven Spielberg nem építkezett elég következetesen itt, forrásanyagtól ide vagy oda. Az 1. Jurassic Park ugyan döntően szintén látványfilmnek számított, mérsékelt karakterrajzzal. De a hibái és benézései közül csak egy-kettő nyomta rá a bélyegét végig egy-egy történetszálra (pl. a biztonsági felszerelések a Park körül).  

Itt viszont minden a látványról szól: a gyorsan lezavart felvezetés után jöjjön még több dinoszaurusz, még több látogató, még több rombolás, még több lélekszakadt rohanás. Az atmoszféra érdekében a háttér legyen hasonló az első filmhez, sok éjszakai, sötét szobás és esős jelenettel a dínóknak. Csak csínján a filozofálgatós részekkel, nehogy unalmas legyen, és rögvest adott egy kívánatos, tárcafejő pénzautomata.

Szóval itt ez az evakuált sziget, Sorna, ahol a dínók egy hurrikán óta szabadon mászkálhatnak. Rögtön itt lenne 1 kérdésem: akkor mi a helyzet az ottani repülő őshüllőkkel, mint a Pteranodon és a Pterodactylus? Nem vagyok paleontológus, ezért nem tudom, hogy ezek a lények eljuthatnak-e a más szárazföldek légterébe. De hogy ne észlelje őket senki 4 alatt, az vagy csoda, vagy véletlen a köbön tercen.

Hammond expedíciót küld Sornára, akik bizonyítékot gyűjtenek a lakosságnak a hüllők létezésére. Teszi mindezt, mert az InGen új igazgatója, Ludlow Amerikába vitetné a lényeket saját embereivel. Megint a "még többet"-elv: 1 helyett 2 csapat fogócskázik majd a dínókkal, több lesz és nagyobb terepen a helyzet fejvesztett álkezelése.

Családi matinéról lévén szó több a rokoni kötelék is: Ludlow Hammond unokaöccse, unokái cameót kapnak az elején, Ian barátnője, Sarah az expedíció tudósa, sőt lánya, Kelly szintén ott reked potyautasként.

Ezek közül egyik kötelék se hatott meg, részben mert a színészek nemigen kapnak kiemelt pillanatot, ahol ügyes alakítással kitűnnének a többiek közül. Amennyire érdekelt a hajsza végkimenetele, azt se bántam volna, ha csak Ian marad meg, hírmondóként immár a 2. dinokatasztrófából.

Néhány kérdés soron kívül:

• Hogy lehet, hogy a vadászok még a prédáik pontos nevét sem ismerik?
• Minek  engedik szabadon a ketrecbe fogott dínókat, ha azok szétrombolják a felszerelésüket?
• Sarah miért hozza be a bébi Tyrannosaurust, mikor az korábban mág külön hívta is a mamáját? Sőt, ő maga is felismeri ezt, mikor itt a két szülő?
• Miért nem tudják a kocsi ablakát betörni?  Sarah az egyikre rázuhan, alig reped, de a puszta moccanása többet tör rajta.
• Hogy az Istenbe tarthat meg és vontathat föl egy dzsip 2 lakókocsit 1 darab kötélnél fogva?!
• Hogy a Sátánba nem találja el a lógó Iant és Saraht a pont rájuk zuhanó 2 kocsi?!
• Ha az 1. filmben a T-rex egy dzsipet utolért, most mitől nem tud utolérni egy csapat előle futó embert? (maga Hammond is szóvá tette a sebességüket az 1. részben.)
• És mikor az apa-T-rex a hajón át San Diegóba érve rombolászni kezd, annak is igencsak elbagatellizált a médiavisszhangja.

Érdekes, hogy ebben a filmben a gyerekek mennyire nem bírnak számottevő veszélyérzettel.

A mű elején egy Sornán kikötött család gyereke odaköszön az apró Compsoghnathus-nak, megvárva, hogy odajöjjön a többi, és - természetesen kamerán kívül - felzabálják.
Kelly akrobatikája pedig vetekszik Dick Greysonéval A Mindörökké Batmanből. 

Egy jelenetben apját épp egy Velociraptor szorítja sarokba: erre a kislány beszól neki (!), elterelve a figyelmét (!!), és lábbal kirúgja a hüllőt az ablakon (!!!).



Ezek után nem értem, mitől kellene megragadjon Ianék "ádáz" harca a hüllők befogása ellen: a szkript érezhetően mentegeti őket, és több kárt okoznak, mint a vadászok, akik megmentették őket, és megmondták, hol a rádiótorony, ahonnan üzenhetnek!
Párbeszédeikben sincs lényeges mondandó merő "fillerek" (="idő-kitöltések"), míg megérkeznek a produkció igazi sztárjai. 

>Lássuk a dínókat!<

Az effektek picit kopottabbak, mint az első részben, de ez nem zavaró mértékű. Számos új fajt mutatnak be, a régieket pedig nagyobb számban. 

Ahogy a Jurassic Parkhoz, most is mellékelnék néhány képet róluk:

Pacycephalosaurus

Stegosaurus

Mamenchisaurus



Triceratops

Parasaurolophus

Pteranodon

Találóan fogalmazta meg egy magyar cikkíró a filmről, hogy az voltaképpen (idézem): "Spielberg homokozója, ahol animált játékdínókkal üldözheti az embereket." Teljes mértékben egyetértek: felejthető sokadszereplők imitálnak egy elostobáskodott túlélő-túrát, és a lényekről szóló morális diskurzus kevés, lapos és önmagát járatja le a főszereplők inkonzisztens cselekedei révén.

A Jurassic Park folytatása nálam mindössze