Örökkévalók

 

Az Örökkévalók a Marvel Zöld Lámpása, összegyúrva csipetnyi Hegylakóval. Isteni CGI-játék, egy lélektelen, üres filmtermék kb. összes védjegyével: banális sztorironcs nem létező témaboncolással, ál-karakterek, kiknek lényege, hogy egy kisebbséget reprezentáljanak, hajmeresztően súlytalan és mesterséges akciók.

 

Az idők kezdetén a világteremtő Arishem a Földre küldte az Örökkévalókat, hogy óvják meg az embereket a vérszomjas szörnyektől, a deviánsoktól. Miután látszólag sikerrel jártak, hőseink az emberek között rejtőzve folytatták végtelen életüket. Napjainkban a kihaltnak hitt deviánsok visszatértek, fejlettebben, mint valaha. Ennél is szörnyűbb felfedezés, hogy teremtőjük becsapta őket: csak azért óvtak oly soká minket, hogy dús populációnk életerőmezeje tápláljon egy Földbe plántált, bolygópusztító űrmagzatot. Ha megszületik, pápá Föld...! 

 

Már az előzetesből sejtettem, hogy egyik szuperhatalmú istenféleség se nagyon fog a szívemhez nőni: a Marvel még az emberi szereplőket is csak nagy ritkán hagyja elmélyíteni, nemhogy az istenszerűeket. Két nevet bírtam a székemből felállva fölidézni közülük, és nem a rossz memóriám miatt: szupererejű, több ezer éves, kvázi elpusztíthatatlan lényeket egy okos mű akkor tálal jól, ha hihetően faragná a jellemüket emberivé, vagy ha legalább a mitológiájukat érdekesen kigondolná. 

Anélkül, hogy bántanám a rendezőt: Chloé Zhao-nak egyik se sikerült, abszolút. 

 

Tisztességes dráma vagy szereplők közti dinamika alig pislákol, holott ettől kellene ragyognia a történetnek: színes egyéniségek szétment csapata újraegyesül, miután sikerül oly hosszú idő után visszatalálniuk egymáshoz lelkiekben. Hosszan, mégis olyan ügyetlenül és hamisan tálalják a szereplők magángondjait, ami a néző figyelmét lassú halálra ítéli: 

• Aiak, a csapatvezető mártíromsága, 
• Szirszé úgymond magánélete, 
• Szipor pubertáskori hisztire emlékeztető kiakadásai, 
• vagy a katatón megőrülési rohamok, amik olykor csakúgy rájönnek Angelina Jolie (Pallas A)Thénéjére. 

 

A Marvel örökös gondja köszön itt vissza, de minden korábbinál feltűnőbben: nem hajlandó elismerni a nagyságrendeket. Galaktikus léptékű figurákat és sztorielemeket hajigál egy nyomorúságosan szűk cselekménysémába, és ezúttal a régi "marveles" könnyed stílus sincs, hogy elkendőzze, mennyire hamis az egész. Ezért olyan álságos, ahogy humanizálni próbálták a címszereplőket is. Az erkölcsi felelősség hatalmuk és kortalanságuk miatt, az „igazi küldetésük” kapcsán fölhozott civilizációs dilemmák, röviden: az összes érintett problémakör csak kirakati kellék. Ha akad is egy-két kósza mondat – pl. mikor egyikük tudatbefolyással beavatkozva állít le egy mészárlást –, narratíva nem épül köré; csak az időt húzzák, míg el nem érünk a ki tudja, hányadik világ-megmentős-akciózáshoz.

A meggy a torta habján pedig számomra a kurta kis beszélgetés volt arról, hogy Ultron vagy Thanos balhéját miért késték le direkt: az a hányaveti indoklás, ami aztán szóba se került többé. Csoda így, ha ezekben az isteni csavargókban az a legfigyelemfelkeltőbb, ha az egyikük képesnek bizonyul a meghalásra? 

Talán az idei Mortal Kombat-hoz tudnám hasonlítani ezt a felszínes, sivár, elnagyolt, megfoghatatlan drámautánzatot, ami feszt a komolyságát bizonygatja, nyomaték és érdekesség nélkül. Próbáltam valami mentőszempontot találni rá, mindhiába: az Örökkévalók vákuumtér,  unalom és fásultság a köbön.

Kung Fu Panda 3.

Megmosolyogtam, amikor a moziban egy ugrabugráló Po jelent meg a DreamWorks logóján, mivel mára vitán felül a stúdió zászlóshajója lett ez a franchise. Sejtettem, hogy a 3. rész tónusa - mint a Halálos fegyver trilógiánál - visszaszelídül az 1. rész szintjére. És szintén a pakliban volt, hogy érintetlenül hagyják az első két sikermozi formuláját: a szeleburdi pandaharcos meg kell, hogy tanuljon valamit magáról és színpompás világáról, a kudarc rémét pedig egy gonosz harcos testesíti meg, akit csak a Sárkányharcos képes legyőzni.

Shifu mester bejelenti visszavonulását, utódául pedig Pót jelöli meg. Váratlanul a városban találkozik rég elveszettnek hitt apjával, Li Shan-nal, aki elinvitálja őt a panda nép titkos hegyi városába. Miközben Po és Li távol vannak, egy Kai nevű szellemharcos visszatér a halandó világba 500 év után, és sorra elveszi Kína minden kung fu mesterének chi-jét. Po-nak szintén a chi, a lelkierő/életerő mesterévé kell válnia, hogy megállítsa Kai-t, de hogy e tudás miként lehetne az övé, azt senki sem tudja.

Elégedett vagyok a zárófejezettel. Sikerült szívvel megtölteni és érdemben továbbszőni: úgy éreztem, hogy valóban Po élettörténete, vagy legalábbis életének önkereső szakasza teljesedik ki. Kiszámítható volt ugyan a menete, de nem elcsépelt, érdekes jelenetek sorozata tartotta fenn a figyelmemet. A szereplők is maradtak, akik voltak, de nem felejtették el a múltat. A visszatérő szálak nem önismétlők, ténylegesen hozzászövik a 3. részt elődeihez.

Po énkeresése új szakasza két feladatot rak a vállaira: meg kell tanulni tanítani, illetve az életerő-adás ősi technikáját. Amiként Shifu Po tanításával vált a mesterré, akinek Oogway akarta, most a zabagép pandán a sor, hogy megtegye ugyanezt a lépést. Ez lehetőséget ad arra is, hogy Po megint balfékeskedjen kicsit anélkül, hogy a karakter idiótának tűnne. Hiába lett azóta profi harcművész, mások edzése merőben új feladat, és az Őrjöngő Ötös éppúgy kiborul tőle, mint amikor még beilleszkedni próbált közéjük..

Nem tartom elcsépeltnek azt az új információt sem, miszerint Oogway (és Kai) a régi idők pandáitól tanulta hajdan a chi-adást. Ebben nemcsak a forgatókönyvírók élik ki erőltetett predesztinálási hajlamukat, hogy "bezáruljon a kör" a sztoriban. Maguk a pandák - mint kiderül - már nem emlékeznek az ősi tudásra, hisz a 2. rész szerint szabályos irtóhadjáratot folytatott ellenük Shen, a pávavezér. Po nemcsak azért lett Sárkányharcos, hogy legyőzze anyja gyilkosát, hanem hogy egy új kort nyisson az életükben: előbb kung-fu-ra tanítja meg őket, majd velük egyszerre fedezi fel a chi-adás művészetét, amit végül a lerombolt, majd újjáépített templomban adnak tovább a tömegeknek. 

A készítők helyesen ismerték fel, hogy a humort az érdekesség is táplálja. Mr. Ping, Po lúd nevelőapja féltékeny Li Shanra, de ez a szál is kimanőverezi az elcsépeltség szakadékát. Li Shan segít Pónak megtalálni önmagát azzal, hogy a faluban bevezeti a pandák szokásaiba, de elhallgatja, hogy másik fő célját, a chi-adás módszerét egyikük sem ismeri.
Szép jelenet, amikor Ping és Li Shan Po csalódottságáról beszélnek. "Én 20 évig hazudtam Pónak arról, hogy kicsoda, és mégis megbocsátott." Kissé számítónak tartom, hogy Ping ezzel vigasztalja őt, de így is megható, ahogy Po és anyja közös képe fölé helyezi a nem rég készült rajzot hármójukról. "Szüksége van mind a két apjára." És a maga morbid módján humoros belegondolni, hogy egy lúd 20 évig egy panda faterjának tudja hazudni magát.


Az ismerős látványvilág kreativitása és sokrétűsége mit sem csorbult, ahogy Hans Zimmer zenekari és tradicionális keleti dallamokat vegyítő zenéje is fülbemászó. A harcok jópofák, lendületesek; az emberi testtartású szereplők mozdulatai hihetőek. A "chi", azaz lelkierő/életerő finom áramlása, illetve a panda nép chi-jéből létrejött sárkányalakú aura Po körül kimondottan tetszetősek. A jadeit-zombik szórakoztatóan vad ötletek egy animációs mesében: ha elveszik a chi-det, a tested zöld koronggá változik, amiből bármikor előpattanhatsz lélek nélküli zombi alakjában...

A film fájó Achilles-sarka számomra Kai. Személyiség alig szorult belé, csak egy felbőszült bika, harmatgyenge motivációval. Csak azon jár az esze, hogy Oogway örökségét lerombolja a világban, és minél több mester chi-jét harácsolja össze - ami még szánalmasabb cél annak tükrében, hogy Po a végső harcban "túltölti" őt vadonatúj chi-készleteivel. "Végre... Nem! Ez túl sok! Ez így túl sok...!" 
Valahol érzékelhető itt, hogy az írók miféle ellentétpárokban gondolkodnak:

1. Tai Lung Shifu ügyes bukott tanítványa, szemben az elsőre ügyetlen sikeres tanítvánnyal (aki ugye Po). 
2. Shen a nagy nemezis, a gonosz bajnok a jószívű bajnokkal szemben (aki ugye Po). 
3. Most Oogway ellentéte, a rég elfeledett nagymester elpusztítaná a helyet, mely a mostani önmagává tette őt, szemben a talán-majdani nagymesterrel, aki mégcsak most keresi önmagát (aki ugye Po).

Tudom, hogy a Dreamworks biztosra akart menni, ezért ilyen matekszerűen kiszámított a dramaturgia. Ezért kapott Kai ilyen anakin-skywalker-es hátteret, hogy Oogway egykori harcostársa, aki a pandák tanítását chi-rablásra használta, ezért Oogway száműzte, és most gyűlöli az emlékét. De ez így csak rámagyarázás, ha az egész lénye kimerül abban, hogy minél jobban degeszre tömje magát chi-vel.

Po karakterfejlődését nagyrészt sikerült kerekké tenni, nem csak úgy bedobtak valami szerencsesüti-tanulságot a gyerekeknek. Mikor Tigris, az Ötök egyetlen túlélője hírül viszi Oogway templomának pusztulását, Po a többi panda felkészítésében találja meg a megoldást. Míg az Ötök edzéséhez nem voltak világos elképzelései, itt rájön, mi a kapocs a harcművészet tanítása és a "tudd, ki vagy"-duma között: az önkifejezés. Tanítsd meg, miként fedezzék fel önmagukat, és abból, annak mentén fejlődjenek tovább. Felkészítésük Pót is előremozdítja a mostani leckéi megtanulásában. 

A sztorinak ezen a fertáján éreztem még, hogy erősen lötyög valami. Zavaros, hogy a chi-adásnak mi a módja. Hogyan kapcsolódik ez a "tananyag" a másik kettőhöz, a harctanításhoz és az önismerethez? Tigris, Ping a pandák a chi-jüket egyik percről a másikra képesek átadományozni Pónak... mert hálásak neki a kung-fu-leckékért??? Az életerő irányított használata attól függ, hogy mennyire vagy önmagad, és mi mindent adsz másoknak? Tudom, hogy kicsit röhejes azon hergelni magam, hogy logikát keresek egy mesefilmben. Csakhát ebben a felállásban igenis megvolna a logika, kirajzolódik egy világos gondolatmenet - kivéve azt a részt, ami a chi-adásról szól. 

A Kung Fu Panda 3.-ra 4/5-öt adok. Kortól függetlenül bárkinek ajánlom, nemcsak. éppoly szerethető, okos és változatos harcművész-monda mint elődei, de tisztes zárófejezete a trilógiának. A főgonosz és a fontosabb tanulságok egyike zsengébb a kelleténél, ez azonban nem siklatja ki az összértékét.     

Maleficent (Demóna)

Állítom, címszereplő nevét így nem másították el az X-men Kezdetek: "Farkas" óta.

Az, hogy "egy tündérmese filmváltozata új szemszögből közelítse meg a sztorit", dícséretes koncepció. Csakhát így csupaszon ez ugyanolyan sablon, mint pl. hogy "egy akciófilm legyen tele látványos robbanásokkal", vagy hogy a "sci-fi minél több CGI-effektussal illusztrálja, hogy sci-fi". Hiába a sok variálás az eredeti Grimm-meséhez képest, a pempős, túlfinomított hangvétel inkább megutáltatja, semmint megszeretteti a klasszikus történetet a nézővel.

Gyors névjegyzék:

1. Demóna Múria tündére, aki otthonát védelmezte az emberek királyával szemben.
2. Az emberek királya egy arrogáns vénember, aki trónját arra hagyja, aki megöli Demónát.
3. Stefan, az udvari szolga épp ezt bizonyítandó hozza el Demóna levágott szárnyait.
4. Aurora Stefan lánya, akit a bosszúszomjas Demóna átka miatt Stefan vidékre küld.
5. A 3 tündér azok, akik vidéken 16 évig nevelik,
6. Diaval pedig az emberré átváltozó holló, akivel Demóna Aurorát figyelteti.

Wally Pfister után most Robert Stromberg példázza, hogy aki a technikai munkában rutint szerez, rendezőként még nem biztos, hogy beválik. Lehet, hogy Oscart kapott az Avatar és az Alice Csodaországban látványtervezéséért, de a látványon kívül máshoz nem ért. Tartalmában az év egyik legfeszélyezőbb, legkínosabb pillanatokat nyújtó 2 óráját kellett végigülnöm a Cinema City Allee 4-es termében: drámatéren steril, a szereplők sík idióták, a cselekmény pedig úszik a verejtékben, annyira random és forszírozott.

Maga Demóna az egyetlen érdekes dolog ebben a mesében, ezért tőle indítok. Sikerült ebből a tradicionálisan gonosz boszorkából egy komor és megérthető antihőst kifaragni. Persze, a híres átokjelenetig még őt is lehúzzák a műanyag párbeszédek, amik a Disney szerint egy mesét mesévé tesznek. De Demóna nemcsak attól főszereplő, hogy a neve a címben van, vagy hogy övé a legtöbb műsoridő. Miután Múria uralkodójává teszi meg magát, új helyzetek és új felismerések várják őt.

Szóval Demóna és Stefan tinédzserként találkoztak, és barátság alakult ki köztük. Pillanatig sem hittem el, mikor a narrátor azt mondja: "A barátságuk egyszeriben átalakult." Ez csak duma: semmi jelét nem látjuk bármilyen intimitásnak köztük. A lényeg itt a bizalom, a kontaktus 2 külön világ 2 fiatalja között. Ezt árulta el Stefan, mikor évekkel később felkereste, elkábította, és majdnem szíven döfte a nőt - mindezt azért az őrületes jutalomért, hogy megörökölhesse hazája trónját. Ezt a tőrbe csalást is nagyon elsiették: talán 5 másodpercig halljuk Stefant Demónát győzködni arról, hogy figyelmeztetni jött a nőt.

Tetszik, hogy Demóna átka logikus válasznak tűnik Stefan eltitkolt bűnére. Azzal, hogy megölése helyett a szárnyait vágta le, Stefan a számára legbecsesebb dologtól, a húsa darabjától fosztotta meg (remek összefűzés, hogy emiatt jár bottal). Bizonyos értelemben rosszabbat tett vele, mintha álmában megölte volna. Aurora pedig Stefan vére, hús élete társának húsából, a férfi számára legbecsesebb dolog.  Ami ráadásul nem is létezhetne a Demónát ért gyötrelem nélkül. Demóna sem öli meg Stefant, hanem - látva a 3 múriai tündér nyalizását az áldásaikkal - kiötli, mi lehetne a halálnál is rosszabb büntetés a férfinak.

Az éles kontraszt a csupa mosoly "szörnyike", és a sötétben osonó "tündér-keresztanya" között legalább segít odaképzelnünk, ami sajnos nincs ott a karakterek között. Az érzelmi folyamatot. Demóna idővel megkedveli Aurórát, aki a bonyodalom során rájön saját és Demóna szerepére az egész konfliktusban. Megutálja, és az átok így utat találhat, hogy beteljesedjék. Ez remek példázata, mikor a bosszú visszaüt a kiagyalójára: előbb az új baráti köteléket, majd az események feletti uralmat veszíti el teljesen.

Mindig viccelődni szoktam Angelina nevével, hogy ő Jolie"-Joker", de ebben a movie-ban tényleg az. Az egyetlen értékelhető karakter és színészi játék az övé. Ahogy előtűnik az árnyak mögül, ahogy vonul, baljóslatú. Mágiája ugyan gyakorlatilag isteni mértékű, és nem veszem be, hogy az átkot csak azért nem tudta visszavonni, mert azt megtörthetetlennek mondta ki. Életében akkor egyszer használt megtörthetetlennek mondott varázslatot? De mimikája, mozgása és karizmája mind képes elhitetni velem, hogy egy személyt látok. Nem pedig csak egy gonoszul kacagó madárijesztőt, aki egyszercsak felocsúdik, hogy "B*** MEG! VISSZA AZ EGÉSZ!"

Őszinte tapasztalatomat írom le, amikor "mentális kínzásnak" nevezem a produkció dialógusait. Tele vannak bűzlő közhelyekkel és oda nem illő, emberidegen frázisokkal. De nem csak a dialógusok; a monológok is! A film eleji narráció természetellenesen kimért, ódivatoskodó; görcsösen próbálja megteremteni a "Hol volt, hol nem volt"-mesehangulatot. Minden szereplő vagy egysíkú és unalmas, vagy emellé még az ízléstelen, gyermeteg humorizálás is jellemző rájuk.

Utóbbi eset a 3 kisebb tündér komédiázása. Lebetegítő élmény percekig megszakítás nélkül hallgatni őket! És külön bosszantó, hogy sosem szenvednek büntetést, amiért őmiattuk beteljesedik az átok: Aurora 16. szülinapja előtt 1 nappal visszaszökik a kastélyba, ahol született, és a birodalomból begyűjtött rokkaroncsok egyikén megszúrja az ujját. Most már tudjuk, hogy a gonosz mindig győzni fog, mert a jóság nem elég okos.

Korábban írtam egy Top-11-es listát Az Egy rém rendes család című TV-sorozatról (hogy melyek a kedvenc jeleneteim belőle). Egyik részében elhangzik egy párbeszéd-részlet, ami szerintem tökéletes jellemzést ad Aurora hercegnőről:
"Mit jelent az, hogy "együgyű"?"
"Idióta, hülye, tökfej, debil, kretén; szóval tőled valamivel eszesebb."

Elle Fanning Aurora szerepében egy irreálisan naiv, buta, gondolkodásra képtelen mosolygépet kénytelen eljátszani, akinek elemi fogalma sincs az erdőn kívüli világról. Végig olyan elaléltan viselkedik, mint aki napi 10 ayahuasca-ceremónián esett át. Egyedüli fontos cselekedete, amikor a végső harc előtt kiszabadítja Demóna elzárva tartott szárnyait, így azok újraegyesülhetnek a gazdájával. Ezt leszámítva semmit nem csinál.

Leginkább talán a szembesítés jelenete vet rossz fényt a lányokra: Aurórára az éretlen hisztije miatt, Demónára pedig, mert füle botját se mozdítva nézi, amint a lány elfut - csak azért, hogy órákkal később lélekszakadva lovagoljon utána a palotába. Őszintén: ha ennyire meg akarja állítani a saját varázslatát, akkor minek hagyta elfutni?! Ez a pillanat attól különösen zavaró, mert súlyos percekre kizökkent Demóna már megindult karakterfejlődéséből.

Az unalmassági skálán alighanem Phillip, az ifjú királyfi áll a legmagasabb lépcsőfokon. A test nélküli csupasz lélek több személyiséggel bír nála, a befejezés pedig komplett balfácánt csinál a fiúból. Az átok szerint Aurorát csak "egy érző szív csókja" ébresztheti majd fel. Valami esetlen kikacsintás akarhatott lenni, hogy a 3 tündér nyafka győzködésére megcsókolja Aurórát, semmi se történik, és egyszerűen kiteszik a szűrét a szobából. Hiába tudom, mit jelent a jelenet, a közjáték benne szánalmas röhej. 
Demóna megesküszik az alvó Aurórának, hogy mindig vigyázni fog rá, és homlokon csókolja, megtörve ezzel az átkot. Könnyű kiolvasni ebből, hogy az "érző szív" alatt az őszinte, már erős érzelmi gyökeret vert szeretet értendő. Nem pedig az álmélkodó tinirománc, ami a 16 év körüli fiatalokra jellemző ebben a movie-ban. És bár Aurora mint személy abszolút nem érdekelt, örültem, hogy Demónának sikerült visszahoznia a számára legfontosabb valakit az életbe. Aki Stefan halála miatt uralkodóvá válik.


Aurora anyja talán 2 szövegsort ha kapott, így őt inkább kihagyom.

A számítógépes animáció hozza, amire számítani lehet: Múria, ez az idilli tündérország a sötétség birodalmává válik Demóna megkeseredésével. Az áldó és átkozó mágiák kontrasztja, a töviskordon és az alakváltások nem tűntek annyira hamisnak, mint ahogy számítottam rá. Demóna szárnyai, szarva és ruhája tökéletes. De a tündérek, manók és a többi természetfeletti erdei lény nem tűnnek egyébnek, mint animált fabábuk.

Szidhatnám az ementálélyukas forgatókönyvet, de 2 ponton még engem is elképesztett, mennyire nincs értelem az írói munkában:

1. Mégha az öreg király előtt évszázadokig senki se támadta meg Múriát, akkor is nevetséges felkészületlenség jellemzi a sereget. A tündéreket elvileg legyengíti a vas; egészen addig nem készült feljegyzés sem erről? És miért nem használnak a katonák nyilat, íjat vagy íjpuskát is, hogy célba vegyék a röpködő tündért? A már bomló elméjű Stefan királynak a végső harcnál még mindig volt elég esze, hogy íjpuskásokat küldjön a nőre!
2. Stefan az átkozás után megparancsolja, hogy minden rokkát gyűjtsenek be, és égessenek el. Akkor mit keresnek azok a szövőszék-roncshegyek a palota belső folyosóin? Elszabotálták valakik a királyi parancsot?

A jelenethez, ahol Aurora és az erdő lényei sárral dobálóznak, könnyű odaképzelni a készítők arcát, amint ők is több millió dollárokkal dobálóznak itt. A Maleficent/Demóna nemcsak értelemszegény mint önálló történet, de olyan szinten infantilis és igénytelen, mintha 7 évesek írták volna. Demóna karaktere, plusz néhány érdekes látványelem az, amibe szalmaszálként kapaszkodhat az ember, ha megpróbálja végigülni.

A Demóna (Maleficent) 2014 sereghajtói között virít: sekélyes, idióta mese, akárhogy variálja történetét.

Kung Fu Panda 2.

"Szerintem te vonzod a kalandokat, a veszélyes helyzeteket. Úgy értem, körülötted mindig történik valami."
"Azt hiszem, igazad van..."

(A kicsi kocsi újra száguld)

  

A Kung Fu Panda 2.-nek egy némiképp sötétebb tónust sikerült megütnie elődjéhez képest, ám azzal így is egyenértékű alkotás. Hasonlóképp, mint a Beverly Hills-i zsaru komikusabb 1. részével egyenrangú a már komorabb folytatása. Ugyan humoros pillanatból kevesebbet kapunk, helyette a főhős múltját övező dráma - helyenkénti körkörössége ellenére - maradéktalanul kitölti a helyét. Amellett, hogy Po eredettörténete kellően hatásos, erőltetettség érzete nélkül egészíti ki azt, amit eddig tudtunk a Sárkányharcos történetéről.

Messze nem én mondom először, hogy ha egy protagonista, aki a küldetése elvárható paramétereinek híján próbálkozik, eleve könnyebben esik át vicces szituációkon és/vagy karakterfejlődésen. Meg kellett felelnie egy számára teljes új élethelyzetben, egy nagyobb formátumú hivatásban, de kedvelhető bolondos egyénisége megtartásával. Po esetében mindkettőre sor került, ezért működött a stílusos látványvilág mellett a sztori is az előző részben. Ugyan rendezőváltásra került sor, Jennifer Yuh Nelson kompetens direktor, és többnyire ügyesen összetartja alkotását.

Ahogy a Ping-Pong c. paródia cselekménye, ezé a rajzfilmé is a régi harcművész-filmekben kedvelt sémát használ: egy gonosz hadúrnak megjósolják, hogy egy panda buktatja meg hatalmát, ezért mészárlást rendez a világ azon részén a pandák között. A vak Sors persze kivételt tesz a Kiválasztottal, midőn egy szegény fickó rátalált és felnevelte. És a fiú felnővén megküzd a főgonosszal, hogy felszabadítsa a gonosz alávetettjeit. Ismerős történetformula, ugye? Azt meg, hogy Po hogyan lett a környék hivatalos védelmezője, már tudjuk az előzményből. 

Utólag hozzákölteni egy eredetsztorit a főhős múltjához könnyen lerombolhat már bejárt jellemfejlődési utakat. Itt viszont az eredetsztori működik, mert a Po múltjának több homályos foltját betömi, miközben kerek egészet alkot a korábbi eseményekkel. Tudtuk, hogy Shifu bukott tanítványa, Tailung hitte magát a Sárkányharcosnak, és az igazi végül leiskolázta őt. De hogy a Sárkányharcos desztinációja mire is irányul; mi az, ami csak ő tehet meg, és ami vélhetően az ő életét teljesíti majd ki, az nem került tisztázásra (maradt helyette a közhelyes "a titkos összetevő te magad vagy"-frázis.)

A korábbi hangszínészek ugyanúgy remekelnek, mint eddig, az újak közül pedig Gary Oldman a legjobb Shen, a gonosz pávavezér szerepében. Shen közel állt ahhoz, hogy teljesen kikerekített karakter legyen, de mégse nőtt odáig. Felismerhető a stílusa: egy fennhéjázó diktátorjelölt - szó szerint páváskodó alkat - akinek tollai akár a dobótőrök. Tudjuk, a hátterét: szülei uralkodtak a kínai Gonmen fölött, és száműzték fiukat a pandák elleni vérengzéséért.
Shen egyértelműen másféle gonosz, mint Tailung, bár ő is ért valamennyire a harchoz. Egy kicsit Jaffarra emlékeztet engem: aljas és tántoríthatatlan, ugyanakkor igényes, kényelmeskedő személy, 1-2 zsengén komikus pillanattal (pl. ahogy minél előkelőbben próbál bemutatkozni Po előtt). Illeszkedik a Kung Fu Panda világába stilisztikailag és a történetbe is. Kettős motivációjának az érthetőbbik fele, hogy a szülei uralta Gonment visszaszerzi, és azon a trónon ülhet, ami gyerekként is várt rá.

A másik, ám végül el nem ért célja a "kung-fu eltörlése" egész Kínából. Ezt a visszatérő terminust használja majd' mindegyik főszereplő. Kissé bizonytalan az a kifejezés előttem, hogy "a kung-fu végét jelentheti". Szóval azért akarja Shen megszüntetni a kung-fut, mert veszélyes eszméket tanít? Vagy mert aki a kung-fu mestere, az hatalmára automatikusan fenyegetést jelent? Felteszem, erről lehet szó. Annyi biztos, hogy Shen kivégzi a Gonment védelméért felelős őrharcost, és hőseinknek el kell utazni a távoli városba.

Po múltjának feltárása köré épül az egész cselekmény. A film elején, mikor Po az Őrjöngő Öttel megfékez egy farkasbandát, egyikükön meglát egy jelet, ami emlékfoszlányt mozdít meg benne édesanyjáról. Apja, Ping felfedi előtte a - valljuk be: nyilvánvaló - igazságot: adoptált gyerek. És miután Gonmenben szembekerül Shennel, őrajta is felfedezi ugyanazt a szimbólumot.
Pingen egyébként képtelenség nem észrevenni az elkeseredést. Míg Po kiképzése büszkeséggel töltötte el, addig mostani missziója félelmet: hogy elveszíti vagy mert Po esetleg nem jár sikerrel, vagy ami még rosszabb: hogy már nem érzi őt többé valódi apának:
"Ha nem teszem meg, mégis ki lennék?"
"Az én fiam. Vagy nem...? 
"Mennem kell..."

Po esendősége az egyik oka annak, hogy szerethető fickó, ezt könnyű belátni. Eltúlozzák viszont a naivitását, mikor a múltjáról faggatja Shent. Egy ártó szándékú, különösen veszélyes gyilkost faggat kérlelően és harc közben, hogy ismeri-e őt és a múltját. Shen azt hazudja: nem szerették a szülei, ezért eldobták. Nyilvánvalóan látszik a páván, hogy csak össze akarja zavarni, hogy sebezhetőbb legyen. Se nem vicces, se nem drámai az, hogy Po épp attól vár választ, akinek a legkevésbé bízhat a szavában.

Egész ügyes párhuzam bontakozik ki Po és Shen között, ahogy haladunk előre a történetben. Bár kétségkívül Shen tehet minden szörnyűségről, ami a csecsemő Póval történt, tisztán kivehető a múltjaik között az átfedés. Mindketten megszenvedték a maguk módján a hajdani tragédiát: Po eredeti szülei meghaltak, Shent pedig a saját szülei elűzték, elhagyták. Vagyis lényegében azt hazudja oda Pónak, ami saját magával történt.
Ezek ketten tökéletes ellentétpárt alkotnak: az egyik őszinte humorral és rendkívüli toleranciával közelít mások felé, míg a másik hatalomittas és minden akadályozó tényezőt ki akar iktatni. Erejük és eszközeik is teljesen másak: Po a pusztakezes harcban és a Shifutól tanult "belső béke"-tanában hisz, bár még nem érti azt. Shen a kézi fegyverekben hisz, főként különleges harcászati ágyúiban, amik ellen a harcművészet kb. annyit ér, mint az ima.


Bármennyire lehet tudni, hová szövik a cselekményt, a feltárt emlékek tálalása igazán felnőttes. Az emlékképek Po lángoló szülőfalujáról, és ahogy kifáradt anyja elhagyja, hogy az őket üldöző farkasoknak feláldozza magát, szívbemarkoló pillanatok. Nem sinkófálták el annak mutatását sem, ahogy maga Po is megsebesül Shen ágyújától. Ez a mese a család minden korosztályának akar nyújtani valamit, nemcsak a gyerekeknek. Az elején Shifu egy vízcsepp mozgatásával bemutatta Pónak, mire képes a "belső béke" állapotában egy kung-fu-mester.
Később, mikor Po ismét kiáll Shen ágyúi ellen, hogy kiszabadítsa az Ötöket, ugyanazt csinálja meg... az ágyúk lövedékeivel. Könnyű átlátni a logikáját, miként vált képessé erre. Átfedés a 2 movie között, hogy a panda megosztja a főgonosszal a felfedezett tanulságot: a jövő számít, nem a múlt. Ha tényleg csak ennyi lenne a tanulság, mint amit a protagonista kinyilatkozik, csalódott lettem volna, hogy megint közhelyet nyomnak le a torkunkon a DreamWorks-től. 

Illetve, talán mégse akkora közhely... Úgy vélem, Po nem a múltjától félt igazán, hanem az igazságtól. Talán tényleg nem kellett a szüleinek. És talán jogosan neheztel rá Tigris, amiért több kritikus helyzetben bénázott, csak mert emlékek piszkálják az agyát. Tigris Póval szemben mindig határozott és acélos (mint mondja: 20 éve vasat ütve edzi a testét). Póból ez a nagyfokú önfegyelem hiányzik: hogy félre tudja tenni vészhelyzetben, ami nyomasztja. Sose jellemezték a karaktert elfojtott frusztrációk, így kezelni se tanulta meg azokat. Ez egy újfajta konfliktus a számára. 
A dramaturgia tehát nem kevés házi feladatot ad ki a protagonistának. Az 1. film önmaga becsüléséről szólt, míg a 2. a belső konfliktuskezelésről. Azzal, hogy Pónak sikerül a múltjára egyetlen összefüggő láncban visszaemlékeznie, elhárítja a fő akadályt saját "belső békéje" útjából. Onnantól pedig már csak alkalmaznia kell a tanultakat - részben Shifutól - a mostani ágyús esetre.

A vizualitás cseppet sem romlott az eredeti Kung Fu Pandához viszonyítva. Ahhoz képest még intenzívebb látványelemekkel is kockáztat a mese. Po nagyobbakat zuhan a hegyekben, mint eddig valaha. Kiválasztott vagy sem, tutira kitörné a nyakát, ha madár-társa az Ötökből nem fogná meg mindig, éppcsak a talaj fölött. A vizuális panorámát a Kung Fu Pandában egyértelműen 3D-re méretezték, viszont nincs agyontömve szín- vagy mozgáskavalkáddal. Gazdagon és sokrétűen alkalmazzák, de ugyanakkor átgondoltan is, nem bántja a szemet.

Végül rátérnék a humorkészletre, mivel mindenek előtt vígjátékról van szó - mégha egy komorabb fajtáról is. Továbbra is Po alkata + étvágya a humor fő forrása, de már a csetlő-botló aspektus nélkül. Újkeletű flashback-jei miatt se "bénázik" hanem mintegy pszichésen megbénítódik, leblokkol (megértem a szituációját, mivel jómagam az idegen nyelvtanulás közben nem egyszer megtapasztaltam ugyanezt az érzést).

A 2 legjobb viccsor talán a barlangnál hangzik el az elején:

"Amikor téged Sárkányharcossá neveztek meg, az volt életem legrusnyább napja. Messze."

"Ne aggódj, Shifu; végzek, és nyomatom a belső békét...!"

Ha szabad ezt mondanom, valamilyen szinten még büszke is vagyok erre a rajzfilmre. Folytatásfilm, mese, 3D-t használ és ronggyá használt panelekből építkezik, és mind a 4 típusban elkerülte az ellaposodást. Egy szórakoztató, érzelmes és tanulságos mondát adott ki a számomra, tartva az első rész által megkezdett revitalizáló hatást a hollywood-i animációs mozikra. Nem különösebben formaújító, de érett alkotás.

Erős négyest kap.

Kung Fu Panda

"Már azt kezdtem hinni, hogy nem vagyok más, mint egy... elfuserált, szerencsétlen flótás. És erre ez történik."

(A kicsi kocsi kalandjai)

Az ezredforduló óta készült animációs filmek sokszor kiborítóan fantáziátlanok. Függetlenül attól, hogy drámai vagy gegcentrikus, a DreamWorks stúdiónak sokáig sosem sikerült összeszedni a merszet az újhoz, a bejáratlanhoz. Nem beszélve arról, hogy a legtöbb rajzfilm grafikastílusa - pl. a Jégkorszak-tetralógiáé - taszító, gnómszerű alakokkal teli, akiket a 3D-animáció sem tesz vonzóbbá. Épp ezért nem szeretem a Cápamesét, vagy a felhozott Jégkorszakot sem.

A Kung Fu Pandában viszont kellemesen csalódtam, és megértem azokat, akik számára friss levegő volt az animációs filmek palettáján. Igaz, ez a movie is használ témájából fakadó, előírásos motívumokat, mint

• a keleti harcművészet dogmái,
• az esetlen kiválasztott figurája,
• szeszélyes tanár,
• bukott sötét tanítvány,

stb.

Mégse jön le elcsépeltnek az, ahogy a szkript ismert zsánerpanelekből összegyúr egy történetet. A több korosztálynak is kielégítő szórakoztatás a célja, és ezt - legalábbis szerintem - valóban teljesíti. Történetelemei összeérnek, üresjárat nem nagyon jellemzi, nincsenek benne nyálas melodrámák, a szereplők pedig egyenlőtlen jellemrajzzal is kedvelhetőek. Az Őrjöngő Ötösről például semmi lényegeset nem tudunk azonkívül, hogy Shifu, a mentorfigura képezte őket harcosokká. A cselekmény pedig nem támaszt relevanciát arra, hogy többet kelljen tudnunk.

A panda mint protagonista ötlete ügyes fogás: legtöbbünk szelíd, béketűrő és társaságkedvelő lényként gondol rá, részben mivel mai napig a világ egyik legveszélyeztetettebb faja. Pedig erős és kitartó állat, robosztussága mellett is gyorsan tud mozogni.
Po karaktere is ehhez hasonló, persze vicces átiratban. Sokan a Beverly Hills-i ninja rajzfilm-verzióját látják bennem, és A legtöbb poén tárgya a főszereplő tohonyasága. Pót az elé állított próbák és gyakorlatok lefárasztják. Szimpla, óvatos humor, de működik. És ami még fontos: a viccek sosem válnak agresszívvé vagy sértővé a kövér emberek felé.

Megpróbálom nem ismételni magam: a stílusos grafika és működő humor felmentenek a kiszámíthatóság alól.  Ebből mindhárom megtalálható. A vizuális világ sokrétű; nemcsak hogy reklámmal együtt 2 oku ("százmillió" japánul) $-t ráköltöttek, de már a premier másnapján megrendelték a folytatást.
Ezúttal megérte az igyekezet: nincsenek kockás vagy elfolyó körvonalak, gazdagon használnak színeket, ám azok nem tolakodóak vagy ízléstelenek. Mikor az idős teknőcbölcs, Oogway elhalálozik, az őt körülölelő szirmok sziluettje vetekszik a Pocahontas hasonló képsoraival.







Szóval Po az a fajta fiatal lúzer, aki sosem nő föl teljesen. Lelkes híve a kung-fu-nak, amolyan fanboy. Már az nevetség tárgya lehetne, ahogy Oogway kiválasztja őt, hogy ő a régóta várt Sárkányharcos. Természetes, hogy mikor elmegy a templomba, a helyiek nyílt szkepticizmussal fogadják.
Különösen Oogway saját növendéke, Shifu, akire halála után örökül száll a vezetői poszt. Nem nehéz rájönni, hogy a film végére ő és Po tanítványtársai, az Őrjöngő Ötök is megkedvelik a pandasrácot. Hihetően van elővezetve, a rengeteg szürreális ugrabugra és szuperpofon nem teszi érdektelenné az események alakulását.

A szereplők harci mozdulatsorai jól követhető koreográfiát követnek, és rendszerint többről szólnak, mint, hogy mikor kiknek van kedve összeverekedni. A Mortal Kombat-ban a történet jobbára csak vázlattekercsként funkcionált, melyet kiterítve "itt a harcos, hol az ellen"-t játszhatunk, különböző videójáték-figurákkal.
Persze, sok a szándékosan és erősen túlzó mozzanat bennük (annyira, hogy némelyiket egy Superman-filmben se hinném el), de ettől még szórakoztatóak, és aránytalanság mellett sem lógnak ki a sztoriból. Az ilyen jeleneteket (pl. Tai Lung és Tigris harca a függőhídon) egyrészt nem nyújtják túl, másrészt az elsőre kapkodósnak tűnő kamerabeállítások sem teszik fárasztóvá vagy össze-visszássá őket.

Potenciálisan tehát adott a terep a velős viccekhez. Nincsenek paródiaszerű kiutalások, önirónikusnak szánt kikacsintások más művek felé. Po karakterével könnyű azonosulni a nézőnek, mivel semmi előnyös vonása nincs, kivéve lelkesedését és a helyén levő szívét. Csetlései és botlásai, lazának szánt szópoénjai is gyakran megnevettettek; mikor nem, akkor sem éreztem rátelepedőnek a vicceket.

Most pedig tessék; az 5 kedvenc dialógusrészlet, ami tőle vagy róla elhangzanak a filmben:

1. "A legnehezebb: feltakarítani utána!"
2. "Az ember azt hinné, hogy Oogway mester olyat választ, aki tud kungfuzni." "Vagy megérinteni a lábujját." "Vagy egyáltalán látja a lábait..."
3. "Milyen voltam?" "Mostantól létezik a Zéró-szint."
4. "Panda; nem mossuk bele a hónaljunkat a Szent Könnyek Tavába!"
5. "Többet szívtam ma, mint bárki a kung-fu történetében."

Tai Lung egy korrekt ellenség, amennyire meg tudom állapítani. Agresszív, destruktív hajlammal, másrészt büszke és egyenes jellem. El tudom hinni róla, hogy Shifu, aki kölyökkora óta nevelte, szomorúságot érez miatta. Bebörtönzése előtt Tai Lung is az ő tanonca volt, és önmagával együtt őt is félrevezette, azt várva, hogy Oogway őt nevezi meg Sárkányharcosnak. Kivételes tehetség, akit mégis száműzni kellett, mert indulatait rosszra használta.

Shifu e felállásban olyan kissé, mint Obi-wan Kenobi és Szecs'ka egybegyúrva:

1. Szecs'kára hasonlít fegyelmezett, akaratos, de olykor szeszélyes tanítási módszere miatt. Felismerve, hogy a kaja ösztönzi Pót, szabályos pálcika-csatát vív vele egyszer a szabadban.
2. Ugyanakkor jól ismert a kapocs a bukott tanítvánnyval. Az önhitt mester növendékét kiválasztottként neveli föl, de az dicsvágya miatt elbukik, szembekerül vele és legyőzi. Majd az általa mentorolt új kiválasztott is szembekerül vele, beteljesítendő a sorsát.

Szeretem, mikor 2, önmagában jellegzetes karakter éles kontrasztot alkotva kerül össze. Segít ébren tartani a figyelmet, bármennyire sejtjük, hová lyukad ki a mese. Tudjuk, hogy lesz végső összecsapás (ha másért nem, mert mondják), de Po és Tai egyénisége annyira más, hogy furcsának tűnik a harcuk. Félő, hogy Po győzelme összecsapottá, veresége túl komorrá tenné a párbajt.
Ezt hangsúlyozza ki Tai Lung hitetlenkedése is, mikor először látja Pót, amint bemutatkozik neki Sárkányharcosként. Azt hitte évekig, hogy ő lesz az. Erre most higgye el, hogy ez a tohonya senki? És vígjátékhoz híven Pót egy máskor poénként kezelt jellegzetessége segíti a harc során győzelemhez: a hája.
"Te csak egy hájas panda vagy...!"
"Nem egy nagy hájas panda. Hanem A Nagy Hájas Panda!"
Erről szinte azonnal az alábbi szövegrészlet jutott eszembe:
"Én vagyok a Nagy Fehér Ninja."

2 dolog van, amivel többszöri megtekintés után sem sikerült kibékülnöm:

Az egyik a fő bölcs, Oogway prédikációi. Bosszantóan szenilis karakter az övé. A dialógusain szinte mindig a révelgés, a figyelem elkalandozását hallani ki. Értem, hogy úgy érzi, közeleg számára az - úgy is mondhatjuk - elragadtatás. De attól még idegesítő, ahogy ilyen sorokat adnak a szájába, hogy:

"Nincsenek véletlenek." "Menjek, ne-menjek... leves, nem-leves..." "...de a holnap még rejtelem, de a ma adomány." Ha Tai Lungot is ilyen szöveggel kábította, megértem, hogy amaz ámokfutóvá lett!

A másik a tanulság csökevényessége. Mikor Tai Lung ellopja a Sárkánytekercset, amit grálként őriznek, a papíron nem talál írást. Po viszont érti; apja leves-receptje kapcsán ugyanezt a tanulságot ismerhette föl: "Ha valami különlegeset akarsz, csak el kell hinned, hogy különleges." Ez nem elég jó bölcsesség, uraim. Ez olyan, mintha én azt mondanám a gyerekemnek: "kicsim, ha elég különlegesnek hiszed magad, erősebb lehetsz, mint egy lokomotív."
Arra célozhattak ezzel az alkotók, hogy fogadd el magadat, ne akarj egy ideálképet kergetni. De a megfogalmazás valahol félresiklott.

Mindent összevetve a Kung-Fu Panda jópofa, jól végigvezetett, bár együgyű filozófiájú harcművész-komédia, amin őszintén tudtam hahotázni. Megkockáztatom, hogy 2000-es évtizedből még ez az egyik a legjobbra sikeredett nyugati mozi-rajzfilm.