Örökkévalók

 

Az Örökkévalók a Marvel Zöld Lámpása, összegyúrva csipetnyi Hegylakóval. Isteni CGI-játék, egy lélektelen, üres filmtermék kb. összes védjegyével: banális sztorironcs nem létező témaboncolással, ál-karakterek, kiknek lényege, hogy egy kisebbséget reprezentáljanak, hajmeresztően súlytalan és mesterséges akciók.

 

Az idők kezdetén a világteremtő Arishem a Földre küldte az Örökkévalókat, hogy óvják meg az embereket a vérszomjas szörnyektől, a deviánsoktól. Miután látszólag sikerrel jártak, hőseink az emberek között rejtőzve folytatták végtelen életüket. Napjainkban a kihaltnak hitt deviánsok visszatértek, fejlettebben, mint valaha. Ennél is szörnyűbb felfedezés, hogy teremtőjük becsapta őket: csak azért óvtak oly soká minket, hogy dús populációnk életerőmezeje tápláljon egy Földbe plántált, bolygópusztító űrmagzatot. Ha megszületik, pápá Föld...! 

 

Már az előzetesből sejtettem, hogy egyik szuperhatalmú istenféleség se nagyon fog a szívemhez nőni: a Marvel még az emberi szereplőket is csak nagy ritkán hagyja elmélyíteni, nemhogy az istenszerűeket. Két nevet bírtam a székemből felállva fölidézni közülük, és nem a rossz memóriám miatt: szupererejű, több ezer éves, kvázi elpusztíthatatlan lényeket egy okos mű akkor tálal jól, ha hihetően faragná a jellemüket emberivé, vagy ha legalább a mitológiájukat érdekesen kigondolná. 

Anélkül, hogy bántanám a rendezőt: Chloé Zhao-nak egyik se sikerült, abszolút. 

 

Tisztességes dráma vagy szereplők közti dinamika alig pislákol, holott ettől kellene ragyognia a történetnek: színes egyéniségek szétment csapata újraegyesül, miután sikerül oly hosszú idő után visszatalálniuk egymáshoz lelkiekben. Hosszan, mégis olyan ügyetlenül és hamisan tálalják a szereplők magángondjait, ami a néző figyelmét lassú halálra ítéli: 

• Aiak, a csapatvezető mártíromsága, 
• Szirszé úgymond magánélete, 
• Szipor pubertáskori hisztire emlékeztető kiakadásai, 
• vagy a katatón megőrülési rohamok, amik olykor csakúgy rájönnek Angelina Jolie (Pallas A)Thénéjére. 

 

A Marvel örökös gondja köszön itt vissza, de minden korábbinál feltűnőbben: nem hajlandó elismerni a nagyságrendeket. Galaktikus léptékű figurákat és sztorielemeket hajigál egy nyomorúságosan szűk cselekménysémába, és ezúttal a régi "marveles" könnyed stílus sincs, hogy elkendőzze, mennyire hamis az egész. Ezért olyan álságos, ahogy humanizálni próbálták a címszereplőket is. Az erkölcsi felelősség hatalmuk és kortalanságuk miatt, az „igazi küldetésük” kapcsán fölhozott civilizációs dilemmák, röviden: az összes érintett problémakör csak kirakati kellék. Ha akad is egy-két kósza mondat – pl. mikor egyikük tudatbefolyással beavatkozva állít le egy mészárlást –, narratíva nem épül köré; csak az időt húzzák, míg el nem érünk a ki tudja, hányadik világ-megmentős-akciózáshoz.

A meggy a torta habján pedig számomra a kurta kis beszélgetés volt arról, hogy Ultron vagy Thanos balhéját miért késték le direkt: az a hányaveti indoklás, ami aztán szóba se került többé. Csoda így, ha ezekben az isteni csavargókban az a legfigyelemfelkeltőbb, ha az egyikük képesnek bizonyul a meghalásra? 

Talán az idei Mortal Kombat-hoz tudnám hasonlítani ezt a felszínes, sivár, elnagyolt, megfoghatatlan drámautánzatot, ami feszt a komolyságát bizonygatja, nyomaték és érdekesség nélkül. Próbáltam valami mentőszempontot találni rá, mindhiába: az Örökkévalók vákuumtér,  unalom és fásultság a köbön.

Részeg szülők (Amit nem akarsz tudni a szüleidről)

A Vadbarmok és A házinyuszi rendezőjétől:

Amit nem akarsz tudni a szüleidről, az az, hogy egy ilyen halva született celluloid bűzgombócban miként képzelik el őket. Mármint a már lecsúszott középosztálybeli házaspárt, akik kába megelégedéssel úgy vélik: na, fölneveltük a gyereket, egyetemre küldtük, s ha azon is átnyomtuk, majd kesergünk a kasszakrach miatt.

Salma Hayek és Alec Baldwin helyében követeltem volna, hogy előre elolvashassam a forgatókönyvet - mert kötve hiszem, hogy olvasták, mégis vállalták a Drunk Parents-öt. Mindketten úgy játszanak itt, mint akiket begyógyszereztek: játékuk külön-külön is ugyanaz az unottsággal higított ripacskodás, szikrányi kémia sem pislákol köztük. Még a figuráik nevei (Frank és Nancy) is csupán üres porhüvelyek a dettó üres ál-karaktereikhez.

Alig bírtam elcsípni egyáltalán a premissza értelmét: van egy pár, anyagi szarban, ezért felnőtt lányuk tudta nélkül kiadják a szomszéd házát extra zsozsóért, majd az illető – akiről kiderült, hogy jókedélyű ex-sittes - az övékébe költözik, és innéttől a házaspár minden fölmerülő ökörséget egy újabbal próbál helyrehozni. 

Gondolom, eredetileg ez a lány tanulmányainak finanszírozásáról akart szólni ez az egész. De ez a motiváció, sőt bámilyen hajtóerő hamar teljesen kihal a filmből, ami csak ide-oda lézeng A-ból B-pontba, mint részeges a járdán.

A létező legbénább próbálkozást látni itt némi obszcén humorra, bár talán jobban jártunk, hogy még ezt sem bírták sokáig erőltetni. Viccesnek kéne találnom, hogy egy színész unott fejjel káromkodik és gesztikulál? Az embernek végig az az érzése, mintha Fred Wolf rendező egy lélek nélküli hullát bűvölne, hogy: „Kelj fel, és járj!” Nem kel itt életre semmi: a szereplők (Frankék lányát kivéve) full kretének, a történet random tettek galacsinja, aminek még akkor sem jön létre koherens értelme, mire lányuk értesül a szülei marhaságairól.

Ha ez a "vígjáték" a családi összetartásról, a családért meghozott anyagi, időbeli és mentális áldozatokról akart szólni, akkor először is összeszedettebb sorokat kell adni a szereplők szájába, és emberként kellene reagálniuk a felmerülő problémás helyzetekre. Átadni ezt a mondandót, illetve okos vicceket írni egyformán észt és szívet igényel, itt viszont mintha mindkettőt a frigóba lökték volna forgatás előtt.

 

Taksáltam az Amit nem akarsz tudni a szüleidről-t az év sereghajtóinak szűk listájára: fáradtan ótvar, teljesen hamis, szerencsétlen diszónólja bábuemberkéknek és dialógusaiknak. Sose vicces, és sose igazán emberi: igazi tiszta időpocsékolás. Ha egy csepp esze van a 2 húzónévnek, sürgősen a fejükhöz kapnak, és egy értelmes tartalmú projekthez adják megkopott neveiket.

Virsliparti

Elhinné a tisztelt Olvasó, hogy a kritika előtt azt se tudtam, miféle ételt takar az a szó, hogy "buci"?
:)

Tabugyilkos szatíra a Virsliparti. Van a Pixar-nak ez jól bevált mesetípusa, melyben valamely élőlények vagy tárgyak emberi vonásokat kapnak, emberként viselkednek, és olyan problémák elé kerülnek, melyek a mi világunkra is sajátjai. Seth Rogen 8 éve érlelt terve e formulának a nagykorú kiadása: egy hipermarket döntően élelmiszer-termékei kelnek életre, fölfedezik, miért is vesszük őket. Közben pedig a film ott és abból űz tréfát a modern kultúránkban, amiből csak szuflával bír. És bár ebben jó munkát végez, átélni a filmet sajnos közel sem olyan felemelő, mint elmélkedni róla.

Frank-nek, a csomagolt virslinek csupán 2 álma van: részint, hogy beledörgölőzhessen a mellettük tárolt bucicsomag egyik csajába, Brendába, illetve az, hogy az istenek őket kettejüket is elvigyék a Nagy Túlvilágra, 

ahol a közfelfogás szerint minden gyönyörű és fényes. Franket és Brendát kiválasztják, de elszakadnak a vásárlójuktól, és az eltérő miniközösségek részlegein át próbálnak hazajutni. Közben Frank fölfedezi, hogy a Túlvilág meséje valójában hazugság: az istenek szörnyetegek, akik levágni és megenni viszik el őket.

Díjazom mindazt, amire a Virsliparti papíron törekszik. Nem lehet elégszer görbe tükröt tartani a jó öreg kapitalista-fogyasztói társadalomnak, melynek ennyi év után sem akaródzik fejlődnie vagy tudatosabbá válnia. Megtapsolandó, hogy egy fősodorbeli komédiában egyszerre kaphatunk:

1. szó szerinti ételorgiát, 
2. ultra-trágár szövegek garmadáját,
3. Hollywood rasszista sztereotípiáinak gúnyrajzait, 
4. A kultúrakeveredés és az istenhit arcba köpését,
5. a tömegembert keményen bíráló torzképünket,
6. és pikáns műfajkritikát a Pixar-produkcióknak.

Ehhez képest megdöbbentő, milyen kevés viccen lehet szívből nevetni. A Virsliparti - mint sok vígjáték-szatíra - abba a tévhitbe esett, hogy ami durva és provokatív, az egyből vicces is. Hát nem. Karikatúráiban merül ki a film okossága, abból a "Történet-és-Szereplők részlegre" jobbára csak morzsák jutnak. Bármilyen friss és szabados a sok obszcén beszéd meg kép, hiába a modern társadalmat cikiző utalások hada: ezeket nem fogja össze egy erős, érdekes történet. Jellegtelenek maradtak számomra a szereplők és a helyszínek is. Ragasztókölteménnyé züllik az alkotásod, ha az egész nem több, mint több-kevésbé jó sztoridarabkák laza tákolmánya. 

A másik fenntartásom, hogy a filmből hiányzik a személyes hang. Mást se tesz, mint kigúnyol dolgokat, és ettől nincs igazi belseje. Rogen nem hajlandó beismerni, hogy az itteni látványvilág ugyan elgondolkodtató, de ugyanannyira elidegenítő is. Egy ilyen mértékben abszurd, valószerűtlen világban, mint ez, szükségünk volna több emberi, érzelmi kapaszkodóra, és igen: értelmesebb párbeszédekre. Különben unalmassá és lélektelenné válik, ahogy a kezes-lábas ételalakokkal folyton poénról poénra ugrálunk, mint a mexikói bab. 

Utálatos számomra, hogy milyen hamar átugorják a készítők egy-egy figura halálát. Ha nem egy főszereplő törik szét vagy kerül elfogyasztásra, akkor nem is említik többé. Ellenben egy rakás idő elmegy fölös téblábolással, fecsegéssel és pánikreakciókkal. Ez teszi olyan szakadozottá a hangulatát és a humort; sokszor egészen blődek és fárasztóak a szövegek. Attól, hogy a "fuck" szót többször kántálják, mint mondjuk a Ponyvaregényben, vagy hogy mindenfelé szexviccek meg popkultúr utalások röpködnek, még nem lesz egyből nevettetőbb egy vígjáték. Néhányszor jót kacagtam ezeken is, de félúton már belefáradtam a karikatúraözönbe, mert az egészben semmi nem hatott természetesnek. 

Legemberibben talán akkor viselkedtek az árukarakterek, mikor Frank egy szakácskönyv kitépett lapját mutogatja nekik az áruház monitorján. Teljesen világos, hogy Frank, Brenda vagy az árucikk-tömegek hogyan vélekednek a saját létezésükről és az istenek szabályairól. Az életük kirakott vagy csomagolt áruként nagyon eseménytelen, és a mennyei áldás képzete az, amibe kapaszkodva megszépülnek a mindennapjaik. 

Frank-re egy 2. felismerés is vár az útja végén: ha elveszed mások hitét olyasmiben, mint a mennyek, akkor cserébe neked kell adnod egy közvetlen, könnyen befogadható reményforrást. Muszáj hinniük valamiben, ezért döntenek inkább úgy, hogy nem hisznek Frank-nek. Ennek előjele, mikor Brendával a lány vallásos aggályain veszekedtek, és Frank nem értette meg az álláspontját, átsiklott a véleménye fölött. Barry - aki szintén az ő virslicsoportjuktól szökött el - segít belátnia, hol is rontotta el a felvilágosítást: "Sajnálom, hogy nem tiszteltem a hiteteket." Nem lehetünk pusztán harsány megmondóemberek, akik ráeszmélnek titkokra, és azt a tömegek zúdítják. 

Ironikus, mivel a készítők is kb. ugyanebbe a hibába estek: ránk zúdítják ezt a rengeteg szemfelnyitó, provokatív karikatúrát, megmondják a tutit a civilizációnkról, csak pont egy filmnek a sava-borsa marad el: az izgalmas sztori és a többrétegű szereplők.

Tetszett, hogy a hazugság az istenekről nem egy összeesküvés a történeten belül, ahogy pl. a mi világunkban használják gyakran eszközként a vallást. Megkapjuk a magyarázatot Tüzes Víztől, miszerint ők, a nem romlandó áruk találták ki a Túlvilág-mítoszt, hogy megszépítsék az elkerülhetetlen vég tudatát a rettegő népben. Ám az egyes részlegek erre tovább színezték a mendemondájukat, amiből ezáltal demagógia lett. 

Egyszerre príma kis allegória ez 

• 1) a merev vallásosságra;
• 2) a fogyasztói körforgás felelőtlen, pazarló mivoltára; sőt: 
• X) úgy alapból a társadalom alapmentalitására. 

Mi magunk vagyunk ezek az árucikkek, az istenek pedig a mi vezetőink, akiket dicsőítünk, imádunk, miközben azok szó szerint belőlünk élnek. A nagy tömegek mindig a megnyugtató hazugságot fogják választani a kényelmetlen, komor igazságok helyett. Frank helyzetét nekem ez a második dilemma tette átélhetővé. Hogyan lehet felnyitni a sokaság szemét egy hazug, de közmegegyezéses dogmáról, anélkül, hogy átgázoljunk a világképükön?


Senkivel se tudtam úgy igazán szimpatizálni a figurák közül - egyesekről azt se tudtam eldönteni, hogy miféle árucikk is akarna lenni. Frank a kiválasztott ifjú, Brenda pedig a szíve hölgye, akinek fő aggálya, hogy az istenek talán túl szemérmetlennek tartják őket. Ez persze egy nagy hülyeség, hisz a végső csatában elgyepál egy "istent", majd a győzelem után egyből összebújnak Frankkel az ünnepi orgia alatt. Elismerésem Rogennek és társainak, hogy ki tudták harcolni ennek a bekerülését a moziváltozatba. 

Gyenguska főgonosznak tartom Douche-t, az intim-zuhanyt, aki rájön, hogy az ehető-iható áruk elfogyasztása ad erőt az isteneknek. Bele se megyek a klisé bosszútervébe, hogy Franket elkapja, amiért felborította a bevásárlókocsijukat, és így kárt tett benne. Ugyanígy nem működnek a homoszexuális útitársak vicce, mint Teresa, a leszbikus takó, vagy a közel-keleti Kareen lavash és Sammy bagel kettős. Az egyetlen tényleg jópofa karikatúra a Stephen Hawkingot parodizáló rózsaszín rágógumi: neki minden megjelenésén remekül szórakoztam. 


Merő halandzsa az ötlet, hogy az árulények csak egy saját, 4. dimenzióban beszélnek, van kezük, lábuk, és járkálnak bármilyen messzire, csak mi ezt sose látjuk - hacsak be nem vagyunk lőve egy spéci sóoldattal, ami úgy üt, akár a heroin. Azzal pedig, hogy a pink rágó a végén csillagkaput nyit a mi dimenziónkba, a mű nekünk is reményt kínál, hogy talán áthidalható ez az ellentét árucikkek és teremtőik között. Értem én, hogy ezek mind utalnak valamire, de egyszerűen belefásul az ember a sok allegóriába, mikor a film felszíni olvasata másról se szól, csak hogy sekélyes, ugri-bugri ál-karaktereket mutogatnak nekünk. 

Szívből örülök annak, hogy egy olyan vakmerő projekt, mint a Virsliparti, a maga csorbítatlan, vulgáris valójában életre kelhetett a mozivásznon. Okos és pikáns utalásokkal van tele, helyenként még valóban vicces is. Azonban fájóan hiányzik belőle az a szív és lélek, amitől összefüggő élményként működhetne. Éppoly türelmetlenül hajigálja nekünk üzenetét, mint a főszereplő virsli a szupermarket lakóinak.

A Virslipartira egy 3/5-öt adok.

Dogma

"Ember nem bírja el ezt a terhet. Én mondom."

(A passió)

"De nézzék csak meg! Hát nem: frankó? Krisztus Haver!"

Formailag a Dogma vallási szatíra, mely több keresztény ikonográfiai alakot is a feje tetejére állít - köztük személyesen Istent. Célkitűzése látszólag az, hogy szépen végigfűnyírózza az elnyűtt vallásos sztereotípiákat - a való életből és a hollywood-i köztudatban is -, miközben azt is szórakoztatja, aki alapból nem gondol a témakörre. Oltári kiindulási alap ez, amire egy sziporkázóan okos, élettel teli és fantáziadús vígjáték építhető föl.

Ezt vártam a Dogmától is. Ehelyett megismerkedtem egy szegényes, nonszensz, bölcselkedő útjáró-mozival, melyben többnyire aszály honol humor terén. Tényleg szinte kiállítást rendez keresztény közhelyekből és doktrínákból + közismert figuráiból. Csak épp az őket összetartó történet volt - mondjuk ki: - egy szemét disznóól.

Pedig Kevin Smith író-rendező a történetet direkt úgy törekedett összeállítani, hogy minden szabálya és szereplője bírálat legyen 1-1 katolikus tanítás felé. A mese főhőse egy átlagos amerikai nő, aki nem is sejti, hogy magának Jézus Krisztusnak a leszármazottja. Megbízásba kapja egy főrangú angyaltól, hogy akadályozza meg a közelgő világvégét. Ami azért következne be, mert Isten épp embertestbe zárva fekszik a kórházban, és mert ha csalhatatlanságának doktrínája megdől, az általa teremtett világ is megszűnik érvényes lenni.

Olyan az egész, mintha egy merész paródiát néznénk, mely nincs is tisztában vele, hogy az. Elejét leszámítva kevés benne a jól elsütött, nem-idétlen és túl-se-hajtott csattanó. Folyton azt éreztem, hogy a groteszk árnyalat, a fekete humor útban van, és elvág engem a természetes nevetőingertől. Így lesz aztán a mű többnyire felváltva unalmas és irritáló, miközben komolykodóan vagdalkózik a műfajnak szánt bírálatokkal.

Ugyanez volt korábban a keresztje Jim Carrey A kábelbarát vagy Eddie Murphy Vampír Brooklyn-ban c. filmjeinek. Nem tudják eldönteni, hogy komédia vagy formabontó dráma akarnak-e lenni. Ezek a movie-k mind a darkos humorral kísérleteznek, de túl lyukas kezűen és visszatetszően. Mitől lenne az tanulságos vagy vicces, hogy az első fél óra után a női főhős körül folyton nagydumás próféták és kitaszítottak - szleng kifejezéssel élve: - lökik a sódert? Vagy az, ahogy a műsoridő alatt csak úgy be-behajigálnak durvasági látványkellékeket:

• szanaszét fröccsenő vért,
• halálra sebzett emberek szanaszét heverő hulláit,
• egy szörny, mely a Golgotán évszázadokon át felgyülemlett emberi szarból született,
• száguldó vonatból kidobott embereket, mégha valójában angyalok is,
• a szétrobbanó testrészeket
• vagy az automata fegyverrel szétlőtt - egyébként röhejesen műkinézetű - angyalszárnyakat?

Közel sincs elég munka a szkript-ben és élet a karakterekben, hogy kellő hőfokra hevítsék fel a humorfaktort.

A semmitmondó nyitójelenet után jött az a 10 perc, ami még egészen jól csinálja a vallásos blablák lejáratását. Szabados, könnyed hitkritika, de tartással. Egy bíboros imidzsfiatalító kampányt indít New Jersey-ben, melynek részeként egy helyi templomot áldott helynek nyilváníttat. Vagyis: menj át a boltív alatt, feloldozást nyersz. Matt Damon és Ben Affleck Lokit és Bartlebyt alakítja: ők 2 kitaszított angyal, akik ezt az új kiskaput akarnak visszasunnyogni a Mennybe. Majd megismerjük a meddő, elvált, abortuszklinikán dolgozó Krisztus-sarjat, Bethany Sloam-ot.
Ebben a 10 percben a dialógusoknak még van viccértéke, a vallásos aranyköpések elegánsak. Nem véletlenül választottam címképnek a bíboros által bemutatott "Krisztus-Haver"-szobrot. Egy jobb filmben ez akár egy emblematikus momentum is lehetett volna.


Innen már csak lejjebb süllyed a produkció. Közben pedig makacsul hajtogatja kusza, lehetetlen mitológiáját arról, hogy mit jelent a bűnbocsánat, illetve az emberi lét. Aki pedig mindennek a középpontjában áll, tipikusan az a típusú nő, aki hagyja magát sodródni az árral. Elfogadja a Metatron nevű főangyal megbízását, de csak azért, mert nincs jobb dolga. "Tegnap még azt sem tudtam biztosan, hogy létezik Isten. Most meg nyakig vagyok a keresztény mitológiában." 
S mikor megtudja, hogy ő az Utolsó Sarj, ő és a Metatron egy alapjáraton hamis imitációját adja elő Krisztus utolsó megkísértésének, ahol - a filmben szintén fel nem bukkanó - Lucifer látogatta meg a Megváltót:

"Ez túl nehéz...!"  

Bethany egy kicsit olyan, mint Will Hunting, abban az értelemben, hogy céltalan életet él, rendkívüli adottság szunnyad benne, ugyanakkor keserű tapasztaltai miatt fejletlen az önértékelése. És mint Willt, őt is egy csomó más-más segédfigura próbálja - vagy legalábbis azt hiszi, hogy próbálja - segíteni a cselekmény során megtett útján. Nem tudom azt mondani, hogy érdekes főhősnő, de így is a legkevésbé flúgos a csoportból.



Fütyültem a mellékszereplőkre: semmilyenek és antiérdekesek. Legtöbbjük - pl. Azrael, a Sarjat üldöző száműzött démon - irritált is. Nem a vicces karikatúráit láttam vallási szterotípiáknak, csak... újabb, albínó sztereotípiákat. Chris Rock 1-1 okosabb megjegyzése és Salma Hayek sztriptíz-belépője voltak az egyedüli dolgok, amik egyáltalán fel tudok hozni a mentségükre. 
Stílszerű, hogy minden természetfeletti lénytől egyazon jelenetben veszünk búcsút a végén, miután Isten megbüntette Bartlebyt a gyilkos erejű sikolyával. Inkább csak pár szót fordítok rájuk, mert semmivel nincs több személyiségük, mint ami a Wikipédián olvasható róluk: 

1. Chris Rock alakítja Rufus-t, a Bibliából kihagyott 13. apostolt. Ő azon gondolat ékessége, hogy sok bibilia alak talán nem is fehér bőrszínű volt. Tőle tudjuk meg például - bár nem látjuk -, hogy Jézus fekete volt. (Vajon hány pap lenne ma öngyilkos, ha ez tényleg bebizonyosodna?)
2. Alanis Morissette alakítja Isten természetes alakját, aki nem egy idős férfialak, ahogy elképzeljük, hanem egy szökellő, fiatal nő. Újabb pofon a férfiközpontú nyugatkeresztény ultrakonzervativizmusnak (Vajon hány pap lett volna öngyilkos a középkorban, ha ez kiderülne?).  
3. Alan Rickman mint a Metatron. Mivel Isten hangját élő teremtmény nem bírja, ő ugrik be helyette már ősidők óta. Mélabús, panaszkodó alkat.
4. Salma Hayek pedig a Múzsa, az emberek ihletője. Igen: ő, aki ezen a képsorozaton látható. Szexistán fog hangzani, de az ő "karaktere" tényleg csak a szájából, a seggéből és a cicijeiből tevődik össze.

Külön fájlalom, hogy a szereplők még a legfontosabb dolgukat, az eleven vallási fricska funkcióját se töltik be rendesen. Nem lehet felismerni bennük keresztény ikonok ellentéteit, karikatúráit. Ezek csak random emberek, amint téblábolnak és/vagy hülyéskednek, olyan kitartóan, hogy azt nehezen lehet végigszenvedni.


Mélypont a 2 csövező, halandó "próféta": Jay és "a hetero élettársa", Néma Bob. Nekik még külön szerepet sem oszt ki a cselekmény: mást se tesznek, csak kísérgetik Bethanyt, miközben Jay folyton egyvalamiről faggatja. Hogy miről? Súgok kicsit egy idézettel: 
"Most aztán leshetjük, hogy mikor dugunk! (...)".
"SENKI SE DUG MEG SENKIT!! FELFOGTÁTOK?!"
Mit keres ez a páros ebben az amúgy is túlzsúfolt filmben? Az egyetlen tippem az, hogy ürügyet szolgáltatnak a Néma Bobot játszó Kevin Smith-nek, hogy színészkedhessen is a saját alkotásában.

A Dogmára 1 pontot adok. Bíztató kezdés után egy selejtes, idióta horrortúrává züllik. Ha tehát valaki megkísért vele, hogy nézzem végig újra, hátha megtetszik, majd azt válaszolom:
Távozz tőlem, Sátán! 

Las Bandidas

Las Banderas Bandidas a címe egy 2006-os vadnyugati komédiának. Újabb példát szolgáltat arra, hogy hagyományosan férfipártoló zsánerben is éppolyan hős lehet a nő, mint a férfi. Még ha vígjátékról is van szó. Elnézhető movie, két talpraesett protagonistával, de a humorkészletének nagyja túljátszott és meglehetősen együgyű.

A stílusvilág leginkább a Desperado, a Campbell-féle Zorro-dilógia vagy a Kardok Királynője TV-sorozat (gyakorlatilag a Zorro álarca női átirata) világát juttatta eszembe. A hangulat hasonlóképpen szabados, percekig nyújtott tájkép-jelenetek nélkül, még épphogy komolyan vehető sztorival, és tűrhetően kivitelezett forgatókönyvvel. Nem tudom, milyen indíttatásból készült, de érdekes volt végre indiánmentes, illetve női főhősökkel villogó westernt látnom - mégha vígjátékként is.

Nyilvánvaló pozitívum Salma Hayek és Penelopé Cruz párosa, akiknek karakterei egy tetszetős formula kellékei. 2 egykorú, első látásra ellentétes személyiség, akik majd társakként ütőképes csapattá kovácsolódnak.
Valóban ezt is kapjuk a kész filmtől: María tanulatlan farmerlány, míg Sara művelt úrihölgy, de mindketten türelmetlen és heves természetűek. Szinte predesztináltnak tűnik a találkozásuk: egyazon bankember, Tyler Jackson ugyanazért, szinte ugyanakkor veszi el tőlük apáikat, akiket mindketten a legjobban szeretnek. Mégse egyformán élik át a törvényen kívüli életet: Sara a nélkülöző életmódot viseli nehezen, míg María a magányt és a nyügöt, hogy folyton előre kell gondolkodni. A Bandidasra keresztelt páros az egész sztori tengelye, és komédiához mérten egészen jól működik.

Becsülöm, hogy bár a film egyszerű sémát követ, hihető konfliktusból fakad. Adott egy gyors iramú földfoglalási svindli Mexikóban, melyben Jackson kényszerű szerződésekkel és orvgyilkossággal szerzi meg a környék földjeinek tulajdonjogát, egy vasútvonal építéséhez. Ennek revízióját képezi a Jackson alá tartozó bankok kirablása, hogy aztán a lányok - a sherwood-i erdő haramiáihoz hasonlóan - szétosszák a zsákmányt a károsultaknak.
Aztán persze bizonyítékot szereznek Sara apjának megölésére, megállítják a rosszfiút, és ellovagolnak a naplemente alatt. Azt tartom itt a legjobb ötletnek, hogy María nem lövi le végül, de mikor amaz próbálná lelőni, Sara meghúzza a ravaszt. Így fer. María apja túlélte, hogy az életére törtek, míg Saráé nem, így kettejük közül neki jogosabb bepiszkítania a kezét, amikor ezzel egyben a partnere életét is megóvja.

Annak ellenére, hogy tempóval nincs különösebb gond, az elém prezentált világot túl felszínes, egykedvű és vérszegény imitációnak találtam. Persze, nem kell komolyan venni, de így is hamis meg elpózolt az egésznek a beállítása. 

A mellékszereplők sokkal inkább karikatúrák, mint valódi karakterek. Jackson egy álmos műgonosz, akit bérenceivel együtt ki lehetne tömni. Quentin, a fiatal nyomozó pedig Sherlock Holmes mélygügye albínója. A többieket pedig említeni sem érdemes. És ez, hogy Sara apját "Don Diego"-ként említik... ezek egy paródia emberalakjaira emlékeztetnek.

Hiszem, hogy Quentin figurája csak cselekményeszköz a hölgyek ügyességét nagyobbítani. Nem találom se poénosnak, se okosnak, se különösebben szimpatikus mellékszereplőnek. A jóhiszemű, karrierista egyértelmű gúny tárgyát képezi, miután a duó táncoslányoknak öltözve beront az életébe: kikötözik, és úgy vallatják, hogy Sara a férfin tanítja be Maríát a csók művészetére. Mintha pubertáskori szárnypróbálgatást néznénk.
Időnként vidám helyzetekbe kerülnek trióként, persze.  De gyakran monoton, sőt szerencsétlen, miként a lányok pl. akció közben is a csókteljesítményükön rágódnak. És miért úgy akar Quentin segíteni nekik, hogy a rablásaikban bűntársnak áll? Amint elfogják őket, fenhangon panaszkodik, hogy eldobta a karrierjét, és hogy Saráék úgyse változtatnak semmin. A végén pedig hőssé dícsérik és puszilják, vagy ahogy a nyivákoló mennyasszonya körbeujjongja őt. Nem érdekel, hogy megsérült: fikarcnyit sem vált jobb személlyé.

Ha ez egy humoros neowestern akart lenni, típusszereplőkkel és ma is használatos kellékekkel (ujjlenyomat, érintésérzékeny riasztó a bankban, dinamit, stb), akkor szerintem meg lehetett volna kockáztatni, hogy paródiára szabják. Nem állítom, hogy akkor ütősebb lett volna, csak mert nyíltan "éget" más alkotásokat és a westernt általában. De az még több látnivalót és több vicclehetőséget rejtett volna. Itt túl sok geg megjátszott, nem elég okosak a szóbeli viccek, és egésznek a menetét 10 perc után meg lehet jósolni.

A Las Bandidasra 2/5-öt adok.

Vadiúj Vadnyugat

"Mitől olyan klasszak a robotok?!"
"Mert biztonságosak!"


(Én, robot)

Will Smith kedveli a tudományos fantasztikumot. De mégha szerepe netán jól is lenne megírva és eljátszva, az aktuális művek koncepciója mindig hatásvadász. Megengedik, hogy az elénk tárt világok alkotóelemei rendre kilógjanak a józan mérték és realizmus mezsgyéin, megakadályozva, hogy érdekes vagy akár gondolatprovokatív moziélményben legyen részünk.

Bár nálam a vígjáték külön lapra tartozik, Smith még abban sem tud remekelni. A Vadiúj Vadnyugat éppoly többszörösen amputált szellemesség vagy derű terén, mint az egydimenziós főgonosz, Dr. Loveless. És nem mert tele van mészárlással, nem ezzel van a baj. A Nagy Durranás 2. egyik kifigurázandó zsánereszköze éppen az volt, hogy lövőbajnok főhős körül úgy hullanak a katonák, mint a legyek. Ott ezt viccesen állították be, és legtöbb elsütéskor működött a poén.

Itt viszont nemcsak nem viccesek a halálozások, hanem kifejezetten morbidak. Ha még személyiséget is kaptak volna, hovatovább depresszív lenne. 

Nehezemre esett műfajilag behatárolnom ezt a filmet. Westernparódia eleve nem lehet, mivel nem törekszik ismert westernpanelek nevettető beállítására. Ha törekedett volna, akkor se bírna mosolyra fakasztani. Sci-fi-ként kb. a Waterworld szintjét üti meg: nyilván onnan kellene eredjen a humor, hogy felturbózzák a polgárháború utáni Amerika technikai fejlettségét. A század második felében zajlott majd a második ipari forradalom, ahol a maxim géppuska, a dinamit és más haditechnikai újítások honosodtak meg a hadvezetés kelléktárában.

Szóval az alapötlet nem volna ostobaság. Sok vicclehetőség adódhatna a sok korabeliesre fazonírozott tárgyból, mint McGrath tábornok hallókészüléke, Gordon ügynök motorbiciklije, gyorstüzelő melltartója, vagy Dr. Loveless abszurd óriás robottarantulája, ami szinte a Bay-féle Transformerek előfutára a kinézetében. A technikai eszközök a valódi főszereplők, nem a sztereotípiák szintjéig se felnövő karakterpótlékok, mint James T. West (James T. Kirk név-átfaragása?). De a legtöbb csúcsfejlesztés fegyver, és a hatékonyabb pusztításért használják, merő dicsekvésből. Így magában ez nem annyira mulatságosnak hat, mint inkább bosszantónak.

A legtöbb nem-technikai geg az ügynöki munkára utal: az elején West épp egy nővel fürdőzik, majd pucéron ott reked egy rablóbanda szeme előtt, Gordon hol az elnöknek, hol nagy darab táncosnőnek álcázza magát, később pedig West hastáncosnak. Ezeket a kliséket már számtalanszor vették elő más filmek, és ettől bizony mindegyikük ügyesebben sütötte el.

Salma Hayek jelenlétének 1 nyilvánvaló oka van itt: masszázs a férfiretinának. Karaktere, Rita Escobar 1 igazi okból követi Gordont és Westet az elnöki megbízatáson: mert kalandvágyó.

Mezeien: a forgatókönyv kiszámítható, a csattanókészlet fárasztóan ingerszegény, a színészet pedig a semmivel határos. Indokoltnak tartom mind az 5 Arany-Málna-díjat, és meg vagyok lepve, hogy Will Smith-t magában nem jelölték legrosszabb színésznek, de Kevin Kline-t igen.

A Vadiúj Vadnyugatra Elégtelent adok. Nagy költségvetésű filmes roncstelep, annyi emberséggel, ami egy csavarhúzónak talán elég.

(Megjegyzés: tudom, hogy az későbbi film, de a nitro-glicerines üvegek láttán nem tudtam nem a Zorro legendájára asszociálni.)