Gyilkosság az Orient-expresszen (2017)

Előszónak annyit:
a filmet sehol nem fogom hasonlítgatni a

1. kár a David Suchet főszereplésű TV-filmsorozthoz,
2. akár még korábbi feldolgozásokhoz, 
3. vagy magához a regényhez, ha már itt tartunk.

Bon.

Bármi is az időzítés oka, aligha Kenneth Branagh 2017-es rendezése fog elsőre bevillanni nekünk arról a címről, hogy Gyilkosság az Orient-expresszen. Esetlen utalás jelzi a film végén, hogy Branagh Agatha Christie-adaptációk egész szériájában reménykedik; ha így lesz, ettől remélem maradandóbb produkciókkal örvendeztet majd meg minket.

A zseniális belga detektív, Hercule Poirot éppen egy kisebb ügyet göngyölített föl, mikor pihenés reményében felszáll a hírneves Orient-expresszre. Rövidesen gyilkosság történik a járaton, ám mivel egy baleset elvágja a szerelvényt a külvilágtól, az ismeretlen tettes nem tud megszökni. Ahogy a kikérdezések haladnak, Poirot azt tapasztalja, hogy gyakorlatilag mindegyik utas rejteget valamit.

Eltökéltségre vall, ha a rendező egyben a főszerep megformálója is; Branagh Poirot-ja magának való, bogaras, de szerencsére nem komolytalan: még a pazar színészi gárdából is kitűnik, rajta van a figyelem középpontja - és nemcsak az amúgy igencsak hamis kinézetű bajusza miatt.

Branagh beleesik ugyanabba az önelégültségbe, ami a figurájára is olykor jellemző: teljesen szürke, nevenincs statisztává fokozza le a többieket, akik jobb szkript híján inkább csak lereagálni tudják Poirot okfejtéseit.

Szégyen, mennyire kihalófélben vannak az Álomgyárban a "régimódi", paraszthülyítő CGI-mosoda nélküli, tartalmas krimik. Ilyen törekedett lenni az új Gyilkosság az Orient-expresszen: az izgalmakat a tévéfilmekhez hasonlóan a monológok és párbeszédek igyekeznek generálni. Ez a hozzáállás méltó Poirot-hoz,

és jaj Hollywood nagyokosainak, ha ezt a detektívikont is úgy megalázzák, mint Guy Ritchie tett azt Sherlock Holmes-szal! 

Kár, hogy Branagh nem tudta érdekesen, sőt fifikásan tálalni a bűntény felgöngyölítését. Egyenként sem a gyilkosság részletei, sem a gyanúsítottak nem emlékezetesek vagy könnyen megjegyezhetők: teljesen beolvadnak Poirot egyszemélyes rejtvényfejtő hadjáratába.

Nem tudjuk annyira beleélni magunkat a helyzetükbe, hogy nevet és arcot társítsunk magunkban hozzájuk, és pont emiatt marad száraz a dramaturgia. Pedig a vágás és a kameraszög váltásai (sok a felülről ábrázolt helyszín) igyekeznek tempósan tartani a cselekményt. 

Ezért sikerült olyan felemásra a "nagy leleplezés" is a végén: az, hogy szinte mind benne voltak! Nem rossz ötlet: mind az "áldozat" áldozatai, vagyis olyanok, akik miatta, egy hajdani, el nem fogott bűnöző miatt szenvedtek. Kicsit elrugaszkodottnak találtam, hogy az egyik érintett ennyit vesződött volna vele, hogy a világ minden tájáról összetoborozza őket, pontosan ide, erre a filmre napra.

Branagh mintha összetévesztené a mozgóképet a színpaddal: értem én, hogy itt a múltban emberi sorsok mehettek tönkre egyetlen szemét bűnöző miatt, akit a törvény futni hagyott. De ettől még az egyes utasoknak nincs megfogható személyiségük, még a dialógusaik is gyakran túl gúzsba kötöttek.

Poirot énjének nem szűrődik át a teljes spektruma. Emberi nagyságát - amit a Suchet-változat talán legfőbb vívmányának tartok - csak részben tükrözi az a döntése, hogy végülis tartja a száját, és megőrzi a titkukat. Ez inkább a karakter korai, tudálékosabb verziója a könyvekből. Azt még csak-csak látom ezen a férfin, hogy a hóbortjain túl megvannak a maga elvei, és hogy az ügy megoldása kikezdi igazságérzetét.

Egész észjárása a tökéletes világ hibáinak kiszűrésén alapul, és a legnagyobb tökéletlenség az emberélet kioltása. Hiába hangoztatja a terv értelmi szerzője, hogy csak ő hibás: a többiek igenis önként mentek ebbe bele, ki-ki milyen okból. Szánja meg őket, miután egyikük (a fekete bőrű doktor) őt is megtámadta? Igazat ad-e nekik azzal, ha futni hagyja őket? 

Summa summarum: tisztességesen álltak hozzá a készítők az alapanyaghoz, és bár a légkört úgy-ahogy igen, a drámai élt sajnos aligha sikerült megteremteniük. Csak akadozottan tartja meg a figyelmet, szereplői pedig megmaradtak kétdimenziós ponyvafiguráknak. A színészekre egy rossz szavam sincs: azzal dolgoztak, amit kézhez kaptak. De amikor a saját rendezőjük szívja el akarva-akaratlanul is előlük a reflektorfényt, eltöprengek, nem lett volna-e helyesebb várni 1-2 évet ezzel a sokadik remake-kel. 

3/5-tel jutalmazom a Gyilkosság az Orient-expresszen 2017-es verzióját. Nem borzasztó, de nem elég erős, hogy elismerjem a létjogosultságát.

A jogász

Mindössze 5, maróan brutális jelenete A jogászt az évtized egyik legsokkolóbb bűnnovellájává avatja. Néhány, a dialógusaiban elhangzó tanulsága pedig kőkemény ítélet az emberi esendőség fölött. Arcunkba vágja, mennyire vágyak hajtotta, illetve mennyire állatként legyilkolható valaki - mindegy, milyen gazdag vagy milyen bűnös. 

Michael Fassbender névtelen figurája, akit csak "Jogásznak" neveznek, nem annyira karakter, mint inkább egy sorspéldázat. Tipikus kifinomult ízlésű, magabiztos ügyvéd, aki sportkocsival és drága öltönyben jár, sőt még a mennyasszonyának, Laurának is csak több órás válogatás után találja meg a megfelelő csiszolású gyémántot. Röviden: valaki, akinek mindene megvan.
Mégis sötét ügyletbe keveredik, hogy még többje, még nagyobb luxusa legyen: Laura tudtán kívül befektetőként beszáll a kokaincsempészetbe. A mohóság és a jóhiszeműség pedig rövidesen olyan területre viszi, mely kecsegtető kívülről, de egyetlen hiba miatt pokoli börtönné változik. És ami a legszörnyűbb: mégcsak nem is miatta vagy emberei miatt került porszem a gépezetbe.

Hollywood-i standardok közt a filmnek eredeti és kendezőtlen tanulsága van, ezért nyerte el összességében a tetszésemet. Nem számít, te tehetsz-e a besült akcióról vagy sem: ha te feleltél érte, ha a szálak hozzád vezetnek,  akkor te viszed el a balhét. Minden üzleti vállalkozásban így megy, de a mexikói maffiánál a büntetést nem pénzzel és börtönnel, hanem vérrel és halállal fizetik meg. Kétségkívül szánalmas naivitás, ha valaki csak a még  nagyobb fényűzésért nyúl bele ilyen alvilági viperafészekbe - főleg úgy, hogy társai többször óva intették tőle.

Ritkán találkozom szembe olyan moziművel, ami ennyire nem áll azonos szinten 1-1 kritérium szerint. Egyik szempontból vézna munka, más téren viszont mellbe taszít, akár egy száguldó kamion. A film atmoszférája és történetvezetése leginkább egy naturalista western-re emlékeztet a XXI. században. Kényelmesen bánik szereplőivel, párbeszédeivel és eseménymenetével, mégis képes szuszpenziót és sokkhatást generálni.

Bírálói főként Cormac McCarthyt vették tűz alá, aki az alapul szolgáló novellát megírta. Ugyanis emellett a filmváltozat forgatókönyve is az ő tollából származik. Sok kritikus felrótta neki, hogy a műve túl terjengős, csupa szöveg és alig van cselekménye. Mondták ezt úgy, hogy a projekt olyan profi direktort kapott, mint Ridley Scott, és olyan színészgárdát, melybe bekerült Brad Pitt, Michael Fassbender, Cameron Diaz, Penélope Cruz, etc.

Az én véleményem ebben felemás. A mű hézagossága szerintem nagyobbrészt működő stílusjegy, és csak részben hanyag írás. Tény, hogy az 1. felében piszok lassan halad ahhoz mérten, hogy 1 vagy max. 2 szálon fut az egész. Feszesre vágva ez a film másfél órát ha kitenne (az igazán gyomorba vágó részek is kb. 10 percet ölelnek fel).
Valószínűleg ez a hatáskeltést szolgálja: hogy ugyanúgy elkényelmesedjünk és élvezkedve unatkozzunk (szó szerint), mint a szereplők. Így mikor A Jogász és cimbijei arra eszmélnek, hogy "nagy gáz van", velük együtt mi is felkapjuk a fejünket, keressük a kiutat. De 50-60 perc messze túl sok felvezetésnek egy  hosszú, szögegyenes lefutású megtorlássorozathoz, ahol lényegében csak egymás után hullanak a fejek. (Igazából a felvezetés is főleg annyi, hogy lézengő alakok eltelnek az élet örömeivel...) Ez fölös rájátszás a hangulatra. Gyakran unatkoztam az 1. félidőben, egyre türelmetlenebbül várva az érdemi fejleményeket.

Maguk a beszélgetések üdítően  szenvtelenek, mégha nem is nagyon informatívak. Ugye a bevett hollywood-i módszer az lenne, hogy 1-1 véleménycsere során gyűlnek össze a lényeges következtetések, melyeket előtte/utána nyomatékosít 1-1 súlyos fordulat. A jogászban inkább csak nagymonológok fordulnak elő. Nem centizi ki a szkript, melyik érv kinek a szájába kerüljön, és mikor sütik el. Ha épeszű valaki beszáll ebbe az őrülten rizikós bizniszbe, akkor minimum józan önismerettel kell bírnia.

Személyes kedvencem 3 olyan mondat, amit a már rettegő Jogász egy magas rangú bűnözőtől kap telefonon: "Azt tanácsolom, békéljen meg a döntésekkel, amiket hozott." "Az élet nem fogad vissza senkit." "Ha megszűnik létezni, a világ, amit teremtett, szintén megszűnik létezni." Ez a 3 mondat szabályos kivégzése a legnaivabb illúzióinknak, melyekbe kapaszkodni szoktunk mindennapi nehézségeink közepette. Minden hamar múlandó és ezáltal hiábavaló: miután a hullánk örök időkig oszlik és hamvad - a szeretteinkével együtt -, az épp élőkön múlik, hogy legalább eszükbe jut-e az emlékünk vagy sem. Kegyetlen igazság ez, amivel sajnos az Álomgyár se nagyon szokott szembesülni.

Furcsán hangzik, de A jogász mögött hasonló célkitűzést sejtek, mint ami a művészvilágban a korai avantgárd alkotásokat jellemezte. Nem a meglévő módszereket próbálták csiszolni vagy variálni, hanem lerombolni azokat, hogy ne szabványok mentén, hanem közvetlenül kapjunk eredeti tapasztalást mi, a befogadók.

Ugyanígy bánik történetével A jogász is. Nem érdeklik a hollywood-i történetírás szabályai, nem  törekszik képletet felállítani komponenseiből, pl.:

(jellemrajzok + karaktermotivációk) × cselekményszálak - idealizáló tónus 

= (vér + akció) ÷ következmények

Szürreális légkört teremt anélkül, hogy bárkit és bármit kiemelne, és hogy témaesszéként próbálna bemutatni valamit. Ennek része a festői sivatagi és városi háttér-képek, illetve a véres és hirtelen haláljelenetek (pl. mikor 2 rendőrálcás kartell-tag végez a szállítmányt lenyúlt 2 bűnözővel, majd egyikük egy arratévedt civillel is, csak mert látta, mi történt).
És azt sem mondhatjuk, hogy nem keres megoldásokat, hisz pont ezt teszi benne a címszereplő, miközben a hozzá közel állók egymás után eltűnnek mellőle:

1. Reiner-t - akivel a drogügyletet fedő klubot vezették - a kartell bérencei túlbuzgóságból seggbe, majd agyonlövik.
2. Westray-t, a hidegvérű közvetítőt London utcáján kivégzik - épp egy olyan nyakhasító kötéllel, amiről A Jogásznak is mesélt.
3. Laurát pedig menekülés közben rabolják el a kartell emberei a reptérről.

Fassbender játéka úgy kezd élettel megtelni, ahogy A Jogász egyre közelebbről érzi, hogy szorul a hurok, és egyre több jel utal rá, hogy ki fogják nyírni. Tudja, hogy balek volt, de muszáj mentenie magát, még inkább Laurát. A helyi bűnöző telefonon beszél neki egy költőről, aki összes művét elégette volna, ha mégegyszer láthatja elhunyt kedvesét. Értve a párhuzamot, A Jogász azt feleli: "Én nem leszek költő."

Meg kell, hogy mondjam: Fassbender és Penélope Cruz között soha nem éreztem erős kémiát: inkább egy latin telenovella szerelmespárját jelenítik meg. Egy eszményképet. De magáról Cruzról el tudtam hinni, hogy egy karaktert játszik - mégha az a karakter elég kétdimenziós is -, ami a főszereplő őrlődésével karöltve már kíváncsivá tett, vajon hogyan másznak ki a csávából.

Ezért tartom a movie legerősebb pontjának a végkifejletet. A szétesőben lévő Jogász egy lepusztult hotelban kap egy lemezt "Hola!" felirattal, melyről felismeri, hogy a kartell üzenete: ezennel megfizettél. Akárcsak a Phillips kapitányban Tom Hanks-é, Fassbender alakítása is a legvégén a legdrámaibb. Mindkét filmben a vér és a mások halála miatti sokk töri össze a könnyező címszereplőt.
Velőtrázóan finom zene kíséri a montázst, melyben megtudjuk, mi történt Laurával. Nem a szokásos "fogva tartjuk, hogy idecsaljunk" hollywood-i klisé. Hanem hogy a - valószínűleg agyonlőtt  - hulláját táskástól egy szeméttelepre öntik ki. Ha a kartell a jogászokat különösen megveti, úgy ez tényleg rosszabb büntetés a halálnál: akit az életénél is jobban szeretett, örökre ott penészedik a hulladékkupac alatt. Ezért nem bántam annyira, hogy a produkció ilyen pesszimista módon szakad félbe. Mi a tanulságot már megkaptuk: ha rossz fát teszel a tűzre, magadra vess. "Főhősünk" pedig - akár kivégzik, akár nem - most már élve is halott.

Bár A Jogász életében Laura is amolyan élő ékkő (ez a fajta párhuzam el is hangzik az elején), a film saját ékköve egyértelműen Cameron Diaz. És nemcsak azért, mert szexisen néz ki vagy csábosan viselkedik. Az itteni kínálatból a legerősebb lelkületű karaktert ő kapta, és pompásan feloldódik benne! Malkina Reiner nője: a felszínen csak egy unatkozó szépasszony, aki az átlagnőnél sokkalta paráznább. Még olyan hajmeresztő mutatványtól se riad vissza, hogy alsónemű nélkül szeretkezzen Reiner előtt a kocsija szélvédőjével. Hát nem sok nő mászkálhat odakint, aki így szórakoztatja magát éjszaka az utcán...!

Malkina igazi énje azonban kíméletlen. Sőt: ha A jogász ideálgyilkos, rideg világát 1 személyben akarjuk megtestesülni látni, akkor benne lehet - minthogy ő áll a drogszállítmány eltűnése mögött. De még mielőtt ez kiderülne, észrevehető, hogy semmi morális érzék vagy empátia nem szorult belé. Mikor Laurával beszélget, alig bírja palástolni véleményét a jóhiszemű lány hitéről Istenben és a párkapcsolatban.
Okos félrevezetésnek tartom a későbbi templomi jelenetet, ahol a szex témát erőltetve kihozza sodrából a gyóntatóatyát. Úgy tűnik, mintha csak unottan lenézné Laura ideáljait, pedig valójában gyűlöletes ballasztnak tartja, ami az embert elgyengíti és elvágja az üzleti sikertől. Egyértelmű, hogy Malkina tudatosan áldozta fel nemcsak Reiner, de A Jogász és Laura életét is, amikor egy emberével lefejeztette a kartell futárját, és megfújta a szállítmányt.

Nem kevés vizuális sejtetés fedezhető föl. A nyitójelenetben például a lepedő A Jogászon és Laurán olyan, mint egy hófehér halotti lepel: a későbbi halálos veszély leple a fejük fölött. A nő reptéren viselt tűzpiros ruhája pedig a vértanúság sejtetése. És képtelenség nem felismerni a párhuzamot Malkina tetoválása és a 2 házigepárdja között: ő maga is egy doromboló, de könyörtelen ragadozó.

Jókora különbség adódna, ha ezt a filmet

1. külön a felépítése;
2. külön az összélmény

alapján értékelném. Minden pontszám 1-1 szint: ezáltal tisztul le számomra, hogy mennyire bátran tudok egy filmet másoknak is ajánlani. Aki egy kemény, sablonmentes bűnsztorira kíváncsi, annak A jogász tökéletes választás. Főleg 3 komolyabb fogyatékossággal bír: 

• karakterei túl elbizakodottak;
• a történet viszonylag kevés kapcsolódási ponttal bír;
• és hogy majdnem 1 óra alatt jön csak létre a fő konfliktushelyzet.

Egyszeri megnézés után ezt merem biztosan állítani: felnőtt lencsén át, szemérmetlen és naprakész képet nyújt a világ személytelen, közömbös brutalitásáról. Ez pedig nekem elég egy kimondottan jó filmhez

5-ből 4 pontot adok rá.

Las Bandidas

Las Banderas Bandidas a címe egy 2006-os vadnyugati komédiának. Újabb példát szolgáltat arra, hogy hagyományosan férfipártoló zsánerben is éppolyan hős lehet a nő, mint a férfi. Még ha vígjátékról is van szó. Elnézhető movie, két talpraesett protagonistával, de a humorkészletének nagyja túljátszott és meglehetősen együgyű.

A stílusvilág leginkább a Desperado, a Campbell-féle Zorro-dilógia vagy a Kardok Királynője TV-sorozat (gyakorlatilag a Zorro álarca női átirata) világát juttatta eszembe. A hangulat hasonlóképpen szabados, percekig nyújtott tájkép-jelenetek nélkül, még épphogy komolyan vehető sztorival, és tűrhetően kivitelezett forgatókönyvvel. Nem tudom, milyen indíttatásból készült, de érdekes volt végre indiánmentes, illetve női főhősökkel villogó westernt látnom - mégha vígjátékként is.

Nyilvánvaló pozitívum Salma Hayek és Penelopé Cruz párosa, akiknek karakterei egy tetszetős formula kellékei. 2 egykorú, első látásra ellentétes személyiség, akik majd társakként ütőképes csapattá kovácsolódnak.
Valóban ezt is kapjuk a kész filmtől: María tanulatlan farmerlány, míg Sara művelt úrihölgy, de mindketten türelmetlen és heves természetűek. Szinte predesztináltnak tűnik a találkozásuk: egyazon bankember, Tyler Jackson ugyanazért, szinte ugyanakkor veszi el tőlük apáikat, akiket mindketten a legjobban szeretnek. Mégse egyformán élik át a törvényen kívüli életet: Sara a nélkülöző életmódot viseli nehezen, míg María a magányt és a nyügöt, hogy folyton előre kell gondolkodni. A Bandidasra keresztelt páros az egész sztori tengelye, és komédiához mérten egészen jól működik.

Becsülöm, hogy bár a film egyszerű sémát követ, hihető konfliktusból fakad. Adott egy gyors iramú földfoglalási svindli Mexikóban, melyben Jackson kényszerű szerződésekkel és orvgyilkossággal szerzi meg a környék földjeinek tulajdonjogát, egy vasútvonal építéséhez. Ennek revízióját képezi a Jackson alá tartozó bankok kirablása, hogy aztán a lányok - a sherwood-i erdő haramiáihoz hasonlóan - szétosszák a zsákmányt a károsultaknak.
Aztán persze bizonyítékot szereznek Sara apjának megölésére, megállítják a rosszfiút, és ellovagolnak a naplemente alatt. Azt tartom itt a legjobb ötletnek, hogy María nem lövi le végül, de mikor amaz próbálná lelőni, Sara meghúzza a ravaszt. Így fer. María apja túlélte, hogy az életére törtek, míg Saráé nem, így kettejük közül neki jogosabb bepiszkítania a kezét, amikor ezzel egyben a partnere életét is megóvja.

Annak ellenére, hogy tempóval nincs különösebb gond, az elém prezentált világot túl felszínes, egykedvű és vérszegény imitációnak találtam. Persze, nem kell komolyan venni, de így is hamis meg elpózolt az egésznek a beállítása. 

A mellékszereplők sokkal inkább karikatúrák, mint valódi karakterek. Jackson egy álmos műgonosz, akit bérenceivel együtt ki lehetne tömni. Quentin, a fiatal nyomozó pedig Sherlock Holmes mélygügye albínója. A többieket pedig említeni sem érdemes. És ez, hogy Sara apját "Don Diego"-ként említik... ezek egy paródia emberalakjaira emlékeztetnek.

Hiszem, hogy Quentin figurája csak cselekményeszköz a hölgyek ügyességét nagyobbítani. Nem találom se poénosnak, se okosnak, se különösebben szimpatikus mellékszereplőnek. A jóhiszemű, karrierista egyértelmű gúny tárgyát képezi, miután a duó táncoslányoknak öltözve beront az életébe: kikötözik, és úgy vallatják, hogy Sara a férfin tanítja be Maríát a csók művészetére. Mintha pubertáskori szárnypróbálgatást néznénk.
Időnként vidám helyzetekbe kerülnek trióként, persze.  De gyakran monoton, sőt szerencsétlen, miként a lányok pl. akció közben is a csókteljesítményükön rágódnak. És miért úgy akar Quentin segíteni nekik, hogy a rablásaikban bűntársnak áll? Amint elfogják őket, fenhangon panaszkodik, hogy eldobta a karrierjét, és hogy Saráék úgyse változtatnak semmin. A végén pedig hőssé dícsérik és puszilják, vagy ahogy a nyivákoló mennyasszonya körbeujjongja őt. Nem érdekel, hogy megsérült: fikarcnyit sem vált jobb személlyé.

Ha ez egy humoros neowestern akart lenni, típusszereplőkkel és ma is használatos kellékekkel (ujjlenyomat, érintésérzékeny riasztó a bankban, dinamit, stb), akkor szerintem meg lehetett volna kockáztatni, hogy paródiára szabják. Nem állítom, hogy akkor ütősebb lett volna, csak mert nyíltan "éget" más alkotásokat és a westernt általában. De az még több látnivalót és több vicclehetőséget rejtett volna. Itt túl sok geg megjátszott, nem elég okosak a szóbeli viccek, és egésznek a menetét 10 perc után meg lehet jósolni.

A Las Bandidasra 2/5-öt adok.