Vízalatti (Árok)

A Mariana-árok mélyén beszakad egy nyersanyagok után kutató állomás egyik részlege. A legénység túlnyomórészt meghal, a megmaradtak pedig gyalog kísérlik meg az átjutást egy másik bázisra, ahol ép mentőkapszulákkal kijuthatnak a felszínre. Közben kiderül, hogy a létesítmény mélyfúrásai egy ismeretlen, gyilkos fajt szabadítottak ki...

Pontosan annyira tengeri-Alien-klón az Underwater, ahogy azt a leírás sejteti. Rakétával repülünk alá a klisék tengerében, majd gázolhatunk az egyhangúság iszapjában: a hirtelenkedő kezdés után a film ingerszegény párbeszédek és történések során át cammog, néha görcsölve próbál felpörögni, s közben egyetlen eredeti partszakaszt nem érint. Még sima szörnyfilmnek is vérszegény munka, nemhogy sci-fi-nek vagy túlélő-horrornak. Egyformán fantáziátlan a látvány és a forgatókönyv is, a szereplők pedig egyvonásos beszélő húsdarabok, kiknek "kálváriája" alig-alig tartja ébren a nézőt. 

Meglepő módon az egyetlen jól megjegyezhető eleme a filmnek Kristen Stewart. Az American Ultra óta tudom, hogy nem egy őstehetségtelenség; ezt a kis vacakot is elvonszolja a hátán. Nem sokat tudunk meg Noráról, a technikusról, de az ő sorsáért legalább személy szerint is érdeklődést bírunk mutatni. De a többiek már tényleg csak instant felfújható gumibabák, pl. 

• a faarcú, néha tinilányára gondoló kapitány,
• a film 3/4-ét végigjajgató zöldfülű, Emily,
• vagy az ügyeletes poénzsák, Paul.

Példaként az Élet c. űrhorror se volt sokkal "színesebb" vagy elmésebb szörnyes sci-fi ettől. De ott a lény jelentette veszély sokkal megfoghatóbb volt, és valódi sokkhatást generált, ha megölt valakit. Itt még a halálok is olyan ügyetlenül vannak megrendezve, hogy a következő jelenetre már el is felejtjük, hogy megtörténtek. Dereng az elejéről, hogy a komplexum beömlését egy ponton ugyanolyan ész nélküli, rajzfilmszerű kamerarángással ábrázolták, mint amilyet az első Fűrészben láttam, a vadidegen csapdába rekedtek kinyiffanásakor.   

Egy zavaros környezetvédő üzenetre felépített roncs az Árok: ne rombold és sajtold ki az anyaföldet, mert lehet, hogy ilyen ronda izék törnek elő a bőre alól! De ettől se drámaibb, se feszültebb, és főként jellegzetesebb nem lesz, csak ezerszer látott túlélőhorror-klisék egyvelege. William Eubank rendezőként és Kristen Stewart színésznőként egyelőre tovább kell fúrjon, ha a szakma aranykönyvébe be akarják vésni a nevüket. 

Charlie angyalai (2019)

Mostanra bizonyos lett előttem, hogy ez a manapság terjedő „woke-kultúra” semmi egyéb, mint sekélyes nősovinizmus, ahol zsigerből a „mérgező férfiakat” lehet vádolni, ha egy csupa-női-főhősös akciódarab negatív visszajelzést kap, illetve, ha anyagilag alulteljesít az elvárásokhoz képest. Író-rendező-színész Elizabeth Banks is ilyesmire hivatkozott az új Charlie angyalai bukása kapcsán, újra igazolva, hogy Hollywood egyre több nagy márkanevét használja politikai reklámcégérként: Szellemirtók, Star Wars, Marvel, vagy az évtizedek óta vonszolt Terminátor.

Nyilván az ilyen "SJW"-hangadók fejében meg sem fordulnak olyan kicsit valósabb talapzatú ellenérvek, mint pl. hogy 

• a film amúgy többször átírt forgatókönyve egy zagyvasághalmaz;
• a párbeszédeket mintha kisiskolások firkálták volna össze;
• a be-speed-ezett akciómontázsok jellegtelenek és kvázi követhetetlenek;
• a film egész hangulata iszonyú steril és elidegenítően felszínes, mint egy popzeneklipben;
• a történet csontmaradvány;
• a karakterek pusztán egy arcból és egy modorból állnak, plusz egy kósza infómorzsából a hátterükről: Jane szófukar MI6-exügynök, Sabina ex-javítós vadóc, Elena meg a prűd akciószűz;
• és hogy már megint ez a „világ női harcosai, egyesüljetek a gyűlöletes férfiak uralma ellen!”-rejtjelezés süt le a gyatra szereposztásról és szereplőkezelésről.

Egy nagyvállalatnál kifejlesztenek egy új okosrendszert, a Calistót, ám a fejlesztés felelőse, Elena rájön, hogy pici átalakítással alkalmas távolsági gyilkolásra is. Miután nem tudják hallgatásra parancsolni, likvidálni próbálják, de egy Charlie nevű fantom kommandós ügynökei, az „Angyalok” megmentik, és innéttől őket fogja segíteni az ügyben. Idővel gyanús lesz, hogy a női Bosley, Rebekah összejátszik Elena főnökeivel, ám kiderül, hogy a nyugdíjba vonuló, eredeti férfi Bosley az áruló. Jókora nekikészülés után leállítják a gonosz Patrick Stewartot és hímtársait, Elenát pedig beveszik a csapatba, mint próbaidős új Angyal.

A Charlie Angyalai-mozikkal úgy vagyok, mint a Conan-filmekkel: egy se került még a szemem elé, mely ne lett volna agyhalott bóvlikarnevál. Nos, a legújabb változatban olyan, hogy „Charlie” inkább csak mint elméleti fogalom van jelen, a „Bosley” név pedig egy titulus és a mindenkori összekötő inkognitója. 

A mindenható high-tech ügynökség „angyalai” verhetetlen szupervomenek, akik csupa férfi segítővel vagy ellenséggel vannak körülvéve: na tippeljetek, melyik oldalon hullanak majd a nulla mélységű szereplők! 

„A nők bármit meg tudnak csinálni.” 

„Lehet, de ez nem azt jelenti, hogy kell is, nem?” 



Elizabeth Banks három fronton vallott teljes kudarcot ezzel a filmmel – négyen, ha a létjogosultságot is belevesszük. Rendezése percek alatt kiirt minden feszültséget: 1 megjegyezhető vagy súlyát éreztető jelenet nem bír létrejönni, a látvány túl dekoratív és kirakatüveges, a vágás sonkaként szeleteli föl az amúgy is vékony narratívát. Ez a film vagy kapkod, pózol vagy dögunalmas – esetenként mindhárom egyszerre. 
Ne reméljük, hogy a banális sztori a tömeggyilkos eszköz megszerzéséről több lenne filléres alibinél: kizárólag az az összkép fontos itt, hogy a „gonosz férfiak világában” mindenki hím szürke szekértoló vagy ripacs gennyzsák, és az angyalok - a maguk felsőbbrendű árja glóriáikban fürödve - szét kell verjék a gonosz seggüket! Még Banks figurája is töményen ezt árasztja magából: színészi játék helyett ugyanazt a beképzelt fejet és arrogáns modort erőlteti, mint holmi agresszív plázadiktátor. 

Az itteni karakterkínálatban az a „főnyeremény”, hogy két Stewart nevű színészt is leszerződtettek bele. Ennyi. Kristen Stewart karrieráttörésére még várni kellesz: irritáló az olasz vérű vagánycsaj, Sabina szerepében, be nem áll a szája, és szinte rá se bagózik másokra, akkor se, ha egyenest a szemükbe néz! Elena, mint a Calisto-program agyasa olyan, mint egy elmegyenge apácagyakornok, aki a sok életveszély és buzdító amazon között valahogy megtökösödik, elméletileg. 

Jane pedig akár Mace Windu lánykiadása is lehetne a faarcával meg a kőszikla modorával: a meghatónak szánt pillanat, mikor a robbanásban lesérült Sabina kórházi ágyán könnyez, még patetikusnak se nevezhető, annyira semmilyen. Ez a három nő egyszerűen soha a büdös életben nem tudna alkalmi csapattá sem összeforrani a való életben, nemhogy ikonikus igazságosztókká, akik nyomozómunkát is tudnak végezni.

Szegény Patrick Stewartot sajnálom a legjobban: várom az interjút, melyben a 80. évű lovagszínész nyíltan megbánja itteni szereplését. John az eredeti, ebben a változatban már agg Bosley, Charlie cégének első asszisztense, akinek a nevét tiszteletből címként használják azóta az utódok/kollégák (mint a Caesar nevet A Római Birodalomban). Banks tehát látszólag tiszteletet épít a karakter köré (személyiséget bezzeg nem)… hogy azután John-t tegye meg „hatásos csavarként” a gonosz fő árulónak, akit ráadásul Banks Rebecca Bosley-ja kényszerít talpra a végén! Mégha az alaptörténet nem is az ő ötlete volt, ebből akkor is töményen süt a színésznő elfogultsága magánemberként.

Az új Charlie angyalai tehát lényegében egyszemélyes propagandahadjárat, amely ifjú színészhölgyek munkapályáját hivatott előremozdítani. A felszínen csak életképtelenül gyengus, nemtörődöm kontármunka, mögötte pedig egy már komikusan egyoldalú ultrafeminista kinyilatkoztatás. Mint a 2016-os Ghostbusters vagy Az utolsó Jedik estetében, ebből is szinte sugárzik a  „DIE, ALL MALES, DIE!!”   burkolt üzenete – kb. olyan érett tálalással, mint mikor egy csecsemő hisztizik, mert kedvenc csörgőjét nem a megszokott helyére pakolta vissza a mama. Érzéketlenül hangozhat ez – főleg egy ilyen amatőr FÉRFI írótól, mint én –, de akkor is ezt az értelmi színvonalat képviseli az Elizabeth Banks-féle Charlie’s Angels.

Café Society

Woody Allen romantikus dráma-vígjátéka az első eset, hogy Kristen Stewart-tól kifejezetten jó alakítást láttam. Pici könnyítést talán neki az erősen színezett hangulatvilág, és hogy harmadjára dolgozhatott együtt a manapság felkapott Jesse Eisenberggel. De ez az első alkalom, amikor nem tűnt föl, hogy ő alakítja a női főkaraktert. Megérte a rendezőnek bizalmat fektetnie Stewart-ba: a színésznő nyugodt szívvel mondhatja ezután, hogy az Alkonyat-korszak már véget ért.

Véget ért ugyanakkor a nosztalgiamozikkal szembeni béketűrésem is. Allen zseniálisan kelti életre a Hollywood aranykorának tartott 30-as éveket, korhű látvány terén csillagos ötösre vizsgázik. Vittorio Soraro fényképezése és a színészi játék tökéletes összhangja mellett tényleg csak egy érdekes sztorira és fókuszált forgatókönyvre lett volna szükség... ha a veterán rendező ezeket fontosnak tartja. A Cafe Sociaty-nél saját bevallása szerint sem tartotta annak őket. Pedig van itt történet, és annak romantikus töltetét is kifinomultan kezelték. Valódi érzelmek szökkennek szárba a vásznon, de egy olyan dramaturgia mentén, amit ma már a telenovellák között is gond nélkül találunk magunknak.

Bobby Dorfman, egy new york-i zsidó család sarja Los Angeles-be utazik, hogy Phil nagybátyjától munkát kapjon, és végre megálljon a maga lábán. Randizni kezd titkárnőjével, a Vonnie becenevű Veronicával, nem sejtve, hogy a lánynak viszonya van Phillel. Bobby már a házasságra gondol, amikor Phil rászánja magát, hogy elhagyja a nejét. Kit választ vajon Vonnie, és a kieső harmadik mihez fog kezdeni az életével?

Meggyőző volt a szerelmi háromszög Stewart, Eisenberg és Steve Carrell figurái között. Érdekelt Bobby és Vonnie kapcsolatának alakulása, illetve, hogy mit fedeznek fel magukban egymásnak köszönhetően. Valahol félúton viszont úgy éreztem, kisiklik ez a nagy szerelmi konfliktus hármójuk között. Phil-nél megalapozatlan és meg nem érdemelt, hogy vissza akarja kapni a fiatal csajt, Bobby pedig még mindig ugyanaz a mit sem sejtő, naiv mafla, aki a fellegekben jár a barátnője miatt. Előre láttam a szappanopera-fordulatot, hogy Vonnie - aki a narrátor szerint kezdi szeretni a srácot - megint őrlődni fog, sőt Phil-hez pártol. Így lenne ötösöm a lottón...!



Vonnie a film első felében még szimpatikus szereplőnek tartottam. Hollywood, a hamis csillogás földje már kijózanította őt: rendes, értelmes lány, de gyakorlatias is. Olyan, aki felismeri a különbséget az álmok és a körvonalazható célok között. Értem, hogy mi miatt vonzódhat a jóval idősebb főnöke iránt. Ha valaki őszintén közeledik egy nő felé, az talán elfogadja a figyelmességet, de talán nem képes olyan férfihoz tartozni, akit nem tud tisztelni is a szerelem mellett. Vonnie egyszer úgy fogalmaz: az életrevalósága fogta meg a kiszemeltjében. Fel tudott nézni rá.

Vonnie-nak ez a kettőssége adta nekem a romantikus szál érdekességét... amíg Phil rükvercbe nem kapcsol. Innentől már giccsterületre téved a dramaturgia. Az a lány 1 évig szendén leste, hogy az őt hitegető idősebb, gazdag pasas mikor hagyja el a nejét, Bobby-nak meg egy kitalált vőlegényt hazudott - még azután is, hogy már a barátnője lett. Ezek után, mikor kérdőre vonja, nyugisan azt feleli: "bocs, Phil-t választom"?? Itt nálam eltört a mécses. Nem elég, hogy olcsó, szirupos fordulat, de az életvidám lány típusából ez képmutató Bella-Swan-klónt csinál, aki érzelmi bizonytalanság címén mindkét férfival szemez, és egyiktől a másikhoz táncol.


Woody Allen mintha félne attól, hogy a dráma élét kiélezze. Felépít egy mutatós világot, de szinte semmit se kezd vele. A szereplők csak úgy túlesnek érzelmi mérföldköveiken, halljuk, kivel mi lett, de csak mert a rendező narrációval tömködi be a történet hézagait. Ezért sem tudom pl. Blake Lively-ra kenni, hogy a karaktere másodhegedűssé vált Stewart-é mellett. Veronica Hayes alakja annyiból áll, hogy ő az a hölgy, akivel Bobby újrakezdte, és vele vészeli át a viszontlátás pillanatát Vonnie-val.

Semmi feszültség nem épül aköré, mikor Phil és Vonnie egy nap meglátogatják Bobbyt a klubban, vagy mikor a volt szerelmespár kettesben találkozik, házastársaik tudta nélkül. Bobby még mintha enyhén kiábrándult is volna látván, hogy nagy szerelme milyen szokványos asszony lett bácsikája oldalán. Nem a külsejében, hanem a jelleme.

A befejezés már jobban tetszett, mert itt végre mondandót kapott az egész história. A 2 főszereplő az ország két átellenes felén ünnepli az újévet, de egymásra gondolnak. Itt, a legvégén éreztem végre megint úgy, hogy a köztük lévő kötelék valódi volt. Mindketten megkapták, amire vágytak és amit elképzeltek maguknak. És mégis a szívük egy darabkája odalett, mikor feladták a közös jövőt egymással. "Azt hiszem, egyes érzések sosem halnak ki."

Azt hiszem, ezt akarhatta Allen megfesteni. Az ifjúkori álomszerelmet, ami sokkal tünékenyebb, mint hinni akarjuk, és a valóságban csak ritkán érik erős, életre szóló kapcsolattá. Mint Hollywood csillogása, a két fiatal szerelme is afféle boldog káprázatnak bizonyult, és a helyén egy kézzelfoghatóbb saját jövőt kezdtek építeni maguknak. Hát érettebb romantikus szálon át is kilyukadhattunk volna ide...!

A többi szereplő igazából csak a díszlet része, de nem untam őket, akadt 1-1 emlékezetes pillanatuk. Ben, Bobby gengszter bátyja egy csöpp krimibeütést is ad a filmnek: karrierjének állejtős pillanata, ahogy a borbélynál csakúgy agyonlő egy letakart arcú férfit, és elsétál. Őszintén szólva hidegen hagyott, hogy a sok véres bűntettéért a villamosszékben végzi, ahogy Bobby kapcsolatát a "második Veronicával" is csak nagyvonalakban vázolja fel a rendező. Bobby apja és anyja sütnek még el néhány frappánsnak szánt életbölcsességet, pl. „élj minden napot úgy, mintha utolsó napod lenne, egyszer majd igazad lesz”. 

Woody Allen tud és csinált is jobbat, mint a Café Society, amire inkább hobbiprojektként tekinthetett. Látomása a 30-as évek idealizált Hollywood-járól mutatós, olykor szemet gyönyörködtető, a tengelyéül szolgáló szerelmi szál állóképes. De Allen kényelmes hozzáállása miatt a dráma nem tud életképes irányba továbbhaladni, marad a hátterek és háttérszereplők kavalkádja. Olyan ez, mintha egy Woody Allen-magánpartit néznénk, ahol hárman keringőznek a parkettán, a közönség meg csak rá van festve a falra. 


Ötös skálán hármast adok rá.

Amerikai Ultra (BeSZERvezve)

A teljesen szabálytalan akciókomédia imád véletlenszerűnek tűnő dolgokat egymáshoz passzintani, mégis képes - nagyrészt - működtetni azokat. Abszurdnak hangozna, mégis komolyan vesszük, hogy egy eszelős CIA-kisfőnök hajtóvadászatot indít egy emberi selejtnek tűnő eladófiú ellen. Így szedi szét az American Ultra észrevétlenül a hollywood-i kémmítoszt. Könnyedén, lazán köpi arcon a titkosszolgálat mozis hírnevét - egy intézményét, mely a színfalak mögött időről időre manipulál és likvidál átlagembereket, mikor milyen érdekből és ürüggyel.

Mike (Jesse Eisenberg) a virginiai Limon legjelentéktelenebb polgára: lassú felfogású, szétesett drogos, aki csaját, Phoebe-t (Kristen Stewart) kivéve teljesen egyedül él. Mike nem tudja, de egy olyan balsikerű kísérlet részese volt, melyet a gátlástalan Adrian Yates (Topher Grace) most mindenáron próbál eltüntetni. A CIA-s Victoria Lasseter (Connie Britton) egy este fura kódsorral aktiválja a Mike-ban szunnyadó képességeket, épp mielőtt az életére törnének. Ettől kezdve a fiú összezavarodva menekül a kiiktatására küldött titkos ügynökök elől. Közben egyre több nyomát felfedezve, hogy egyszer a múltban valakik valamire beprogramozták a tudatát...

Csak örülni tudok egy alkotásnak, amely állandóan próbál friss, merész és kiszámíthatatlan maradni, mégsem veszíti el emberségét a stílus javára. Érzésem szerint ez történt az American Ultrával: saját vad stílusa a fejére nőtt. Valahol félúton ez a szokatlan, cikk-cakkban építkező alkotás megszűnt kémfilm-klisék provokatív szatírájaként lüktetni, és öncélú virtuskodás lett. Díjaztam, ahogy a mai, divatos összeesküvés-sablont szinte minden 5. percben kigúnyolja, kifacsarja. De valahol középtájt kifakult az emberi tényező a történetből, és a befejezés - ahol a főszereplő és kedvese immár hivatásos CIA-sek - cseppet sem fizette meg számomra az addigi odafigyelésemet.

A színészi játék tűrhető. Kiemelkedőt senki nem teljesít, de így is jobbat, mint amire számítottam. Bill Pullmannek szerintem kimondottan jól áll, ha mindössze mellékszereplő: érdekes pikantéria, hogy a háttér-informátor, aki a Mike-ot hajdan trenírozó Victoriát informálja, valójában a CIA egyik vezető beosztású tagja.  

Megjegyzés: a legbizarrabb figura számomra az egészben a Mike-ot üldöző nyerítő ügynök, "Hahota" volt. Mintha Nicolas Cage legvadabb perceit ötvözték volna Eddel az Oroszlánkirályból...!

Jesse Eisenberg remekül hozza a zilált agyú kisvárosi srácot, akinek most hirtelen fel kell fognia, hogy alvó ügynök, és az életére törnek. Átéreztem Mike űzött vad helyzetét: hétköznapi tárgyakkal öl meg 2 ügynököt, 2 másik kiirt egy egész rendőrőrsöt körülötte, vesztegzár alá vonják a városát, csak azért, hogy ne tudjon elszökni. És a legdurvább: Phoebe-ről leleplezi, hogy ő is CIA-dolgozó, és egészen idáig a megfigyelése volt a feladata. Itt tetszett a leginkább Eisenberg alakítása: akit Mike feleségül akart venni, első naptól hazudott neki kilétéről, és eltitkolta mindazt, amit a hajdani Észlény Program kudarca után kitöröltek Mike elméjéből. Ez az identitás-válság, és ahogy hideg fejjel túllép rajta, kedveltették meg velem a főszereplőt.

Örömmel tapasztaltam, hogy Kristen Stewart végre megtanult színészkedni. Még inkább tetszett viszont, ahogyan a dramaturgia az ő figuráját mozgatja. Phoebe szereti Mike-ot, de ő a film utolsó harmadáig nem tud megbocsátani neki, amiért eltitkolta előle képességeit, kitörölt emlékeit, és hogy a kísérlet az oka eddigi pszichés szétesettségének. Van egy szájbarágós metafora, ahol Mike fának nevezi magát, ami lefékezi és tönkre vágja az útján haladó kocsit, Phoebe-öt. "Mi voltunk a tökéletes elbaszott pár. Ő a tökéletes, én az elbaszott." Ez megfordul, mikor Phoebe önmagát nevezi "a fának", és fizikailag is megsínyli a hibája árát. Így megérdemelten kapja meg az újrakezdés esélyét, mikor a harc után Mike a rendőrségi kordon előtt megkéri a kezét.



Nima Nourizadeh idei rendezését kétségkívül az év legfurcsább mozis darabjaként fogják emlegetni. Nagyon pattog, nagy hévvel kerüli a bevált recepteket, de nincs elég gondosan szőve. A humor és akció sötétes, ironizáló elegye nem telítődik kellő emberi tartalommal, és a sok csavargatás után a történet vége csalódást keltően kiszámítható. Üdvözöltem az irányt, amerre a BeSZERvezve törekedett haladni; azt szerettem volna, hogy menjen tovább, és próbáljon többet.

Alkonyat 4. - Hajnalhasadás (2. rész)

Bella S. Cullen olyasfajta antihős, mint Yagami Light, azon értelemben, hogy formailag ő áll a történet középpontjában, az ő vesztére törnek, tehát őérte kellene a leginkább szurkolnunk. Alapjában véve azonban sötét, közönyös és manipulatív személyiség, aki vágyja a természetfeletti hatalmat, és természetesnek veszi, ha szinte félistenként segítik a hozzá hasonló lelkek.

Nem leszek irgalmas. Az Alkonyat 4. - Hajnalhasadás 2. kizárólag az előző részek viszonylatában nevezhető jobbik fajta moziélménynek. Újfent a forrás regénytetralógia rajongóitól várja és kapja rekordbevételeit. Ez azonban nem változtat a tényeken: a Twilight - formátumától függetlenül - egy igénytelenebb foltja a kortárs irodalomnak. Tartalma teljes hosszában felfedezhetőek az emberi viselkedés bágyadtabb devianciái, és az eredeti írónő önámító látásmódja a szerelem és a felnőtté válás témáiról. 

A történetvonal közismert: klánháború. Vámpírtanács egy vérfarkas-vámpír szövetség ellen. A szituáció annyiban más a Napfogyatkozás klimaxharcához képest, hogy Bella immár vámpír és anya. Ám Renesmee egy vámpír és egy akkor még halandó lány gyermekeként született, ami a Volturi törvényei szerint tilos, egy hajdanán történt hasonló gyerekvámpíros eset miatt. Tehát a Volturi motivációja döntően hatalmi, tekintélyuralmi természetű.

A forgatókönyvírók most legalább próbálnak valami történetféleséget eszkábálni, és ez az, amit tavaly abszolút nem láttam a munkájukon. A Cullen-família világszerte vámpírtanúk keresésébe fog, először Renesmee veszélytelenségét bizonygatni. Aztán, mikor a Volturi megkezdi a potenciális tanúk levadászását, jöhet a B-terv, azaz a nyílt sisakos harc.

Kezdeném azzal, hogy a Volturi leginkább a Vatikán karikatúrájaként viselkedik az egész saga-ban. Elég egyértelmű, hogy Renesmee csupán ürügy a testületnek, hogy félreállítsák a Culleneket, akikre egyre zavaróbb helyi ellensúlyként tekintenek saját befolyásukkal szemben. Ezt a vezetőjük, Aro előbb színfalak mögött, majd nyíltan is bizonyítja. Egyértelműen leolvasható róla a Volturi egész személyisége: önelégült, elkényelmesedett, nem bírja az ellenvéleményt, és nem különösebben okos - különösen, mikor vigyorogni próbál.

Stephenie Meyer úgy érzem, megérdemelné a "mikrosátán" jelzőt, ha azon írókat rangsoroljuk, kiknek könyvéből hollywood-i mozi készült. Nem csupán amiatt, hogy művei tartalmilag megvezetőek és totál egyoldalú beállításúak - kifejezetten a romantikus novellák és regények rendszeres olvasóra szabva. Direkt vagy akaratlanul, de olyan célzásokat, illetve olyan emberi viselkedésbeli szimptómákat jelenített meg a főszereplőin, amiket komoly direktor sosem emelne be egy eposzi történetfolyamba:

1. merev abortuszellenesség,
2. dicséretesnek beállított önző magatartás,
3. életveszély hajszolása szerelmi indíttatásból,
4. házasság előtti követendő szűznek lenni,
5. érzelmi zsarolással hatni a másikra,
6. impotencia egy párkapcsolatban,
7. lassú reagálókészségű apa,
8. az anyai ösztön arroganciával való párosítása,
9. homoszexuális áthallások,
10. nimfomán kényszer a vetkőzésre,
11. gyerekpedofil viselkedés.

Ki-ki döntse el, hogy a 3 főszereplő közül melyik vonás kire illik.

Renesmee és Bella vámpírizálása még a lassú eseményfolyás mellett is elsietett. Pár klip alatt látjuk, hogy Bella villámgyorsan hozzászokik a vámpíri létállapothoz, szakadékokba ugrálva az erdőben, kontaktlencsét hordva a szemei miatt. Szkanderjelenete ugyanúgy nem tudom, mire szolgálhatna ténylegesen, mint az előző filmben a nászsakk. És kiderül, hogy valamiért akad még egy pluszképessége is: egy tudati sorompó, amivel védeni tudja magát, ha valaki olvasni vagy kárt okozni akar az elméjében. Egója a Hajnalhasadásban éri el az igazi tetőfokát: "Arra születtem, hogy vámpír legyek." Alice jóstehetsége ehhez képest majdhogynem könnyen hihető.


Teljesítmény, hogy Renesmee még anyját is alulmúlta karakterként, és nemcsak a színészi játékra gondolok itt. A történet szerint Renesmee vámpírgyerekként exponenciális tempóban cseperedik, és nem tudni, mivé válik majd. Mindössze 1 vagy 2 jelenetben (CG-)csecsemő, azután már egy kislány, és egy röpke ideig felnőttnek is láthatjuk.
Alice egyik látomása nem kevesebbet előlegez meg, minthogy Jacob és a felnőtt Renesmee összejönnek. Ennek a jelentése valami elborzasztóan ambivalens és kétértelmű - vagy inkább  egyértelmű a rossz irányba. Nem tudom, örülnöm kellene-e, hogy Jacob így túlteheti magát rajta, hogy Bella végül Edwardé lett. Ha ezt akarta kihozni az írónő, akkor ez bizony nyomatékosan groteszk elképzelés!

Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy már trailer-ek sem ajánlanak fel sokat; leszámítva azt a híres csatajelenetet, ami egyébként nem is szerepel a könyvben. Az a csata egy merő rohangálás, és még annak sem igazi. Renesmé elmenekítése farkasháton sem tudott meghatni, Aro pedig túl hamar fújt visszavonulót, tekintve, hányan vesztek oda. Szinte szolgai az, ahogy mindenki kötelezően hazamegy, hogy a végén márcsak Bella és Edward végső, megindítónak szánt bájolgását láthassuk.
A látványvilágot nagytotálok és CG-kiegészítők próbálják feljavítani, negyedsikerrel. A farkasok megjelenítése megint ingadozik a félkész és a darabos színvonal között. Igazat kell adnom azoknak, akik szerint nem hat természtesnek a kinézetük: némely szögből egészen olyanok, mint a Disney-mesekutyák. Jacob egy jelenetben még alakváltásos bemutatót is tart Bella apjának, Charlie-nak (aki egyébként az egyedüli normális szereplője a "saga"-nak). Nehéz röhögés nélkül megállni azt a közjátékot.

Összegezve: az Alkonyat - egészében és nagyegységenként is - nem egyéb, mint egy szadomizált tini-vágyálom, unalmas történettel, különféle élethelyzetek értelmezési ficamaival, és gyakorlatilag minősíthetetlen színészi repertoárral. Befejező része nyomába sem ér olyan fantasy-zárásoknak, mint A király visszatér vagy A Halál ereklyéi 2.! A saga kedvelőit nyilván nem tudom, és nem is próbálom megingatni, egyetérteni velük azonban soha nem fogok. Mi több: drukkolok az ehavi Arany-Málna-kiosztón, hogy minél több jelölését válthassa díjra, valódi értékéhez mérten megkoronázva a meyerista vámpírkultusz dekadenciáját.

  

Az utolsó Alkonyatra megintcsak Elégtelent adok.

Alkonyat 4. - Hajnalhasadás (1. rész)

"Nahát, én azt reméltem, ismeri a tréfát! Végülis: maga vette feleségül!"

(A Maszk)

  

1. Végigizgult esküvő és mosolymaraton.
2. Sokszori nekirugaszkodással csiszolt nászéjszaka.
3. Vámpírférjtől fogant magzat.
4. Durva szervezeti károsodást okozó terhesség.
5. Farkasfalka paranoiája a kicsi miatt.
6. Összefogás a kismamát szerető 2 férfi közt.
7. Szülés közbeni halál, majd feltámadás. 

Most, hogy összefoglaltuk a cselekményt, jöjjön a review.

Stephanie Meyer regénye amolyan rózsaszín Rorschach-teszt. Az olvasók a szépen hangzó sorok végigkövetése közben vizualizálnak egy love-storyt, és onnantól minden romantikus felhangú szószerkezet, könyvbéli fejlemény csak táplálja a tetszőlegesen kialakított képzetsort. Váltogathatóak nemcsak a leírt időszakok, de az elképzeltek is, megváltoztathatjuk, melyik figura helyében és egyéniségével szeretnénk átélni az olvasott időszakokat. 

Ez a vizualizációs technika előttem sem idegen, kiskorom óta alkalmazom. De a Hajnalhasadás olvasása során semmit nem találtam a sorok között, ami a fantáziámat meg tudta volna ragadni. Igen: ez az egyetlen olyan Twilight-epizód, amire egy budapesti könyvesboltban a Ráday-utcánál rászántam az időt, hogy végigolvassam. És miután az élőszereplős verziót is láttam, már értem, hogy a Breaking Dawn-t miért tekintik a legtöbb net-portálon a leggyengébb epizódnak. Az origo.hu a filmről szóló cikkét úgy indította: Alkonyat - Hajnalhasadás 1. - Véres az út a pelenkáig.

Meyer, mint a regény kizárólagos alkotója, a műveiből készült mozgóképes munkákba is aktív beleszólási jogkörrel bír. Nyilvánvalóan az volt a fő célkitűzése, hogy a filmek szolgai hűséggel tükrözzék a forrásanyagot, így aztán a producerek közt is helyet kapott. De ha a forrásanyag nem képes felülvizsgálni saját témáját, hanem csak a divatra és a popularitásra apellálva íródik, abból nem lehet jó filmet készíteni. Lehet, hogy Best-sellerré válik, de mozik nyersanyagaként újra kellene gondolni teljesen.

A 3 központi színésztől kerestem 1-1 nem-Twilight-movie-t, és azokban is megtekintettem őket, hogy ne vádoljam őket igazságtalanul, mert karaktereik rosszul- vagy alulírtak. Most már nyugodtan írhatom: egyikük sem tehetséges. Kristen Stewart továbbra is haloványan játszik Bellát, azaz immár Izabella Swan Cullent, az örök manipulátort. Megfigyeltem, hogy Stewart fokozott érzelmességnek próbálja beállítani, amikor egy pontba néz, és nyitva hagyja a száját. Az egész saga időtartamából a szülés alatt mutatja fel a legjobb színészi alakítását.

Pattinson és Lautner; őszintén, már komolyan az az érzésem, mintha ugyanazt ismételgetném róluk. Nem tudnak játszani, csak 1 arckifejezést tudnak érzéssel mutatni. Mosolyuk rozsdás. Pattinson az esküvő és az Esme-szigeti nászúton próbál vidám arckifejezéseket vágni, amitől azonban csak még inkább élő-halottnak tűnik. Micsoda szerencse, hogy Bella váratlan terhessége miatt megint komoly arckifejezést kell felöltsön!

A nászúton ütközik ki először és ordítóan, hogy ez a rész is meghitt pillanatokat próbál teremteni, de a melegség és a gyengédség mindig száraz. Elnézést kérek a rajongóktól, de már azt csodálom, hogy a színészeknek megvolt a gusztusuk bevállalni az ágyjeleneteket. Nemcsak giccsfürdetett összhatást adnak, hanem sokszor bizony infantilis a beállításuk:

1. Bella idegeskedik, mert ez lesz az első alkalom. Felfedezi, hogy a túlbuzgó Alice - aki a ceremónia körül szinte SPM-fokozaton serénykedett - lecserélte a fehérnemű-tárát.
2. Élénken emlékszem a könyvből, mikor Bella ruhátlanul, a telihold fényénél megy oda Edwardhoz a vízbe. De mikor a kiderül másnap hogy az ágyban Edward túl heves volt, és megsebesítette, Bella elkezdi unszolni, hogy csinálják újra, neki tökéletes volt!
3. Mrs. Cullen a sakkozástól a hiányos öltözékig mindent bevállal, hogy meghittséget teremtsen, és Edward kineveti a nőt. Ahogy én is. 

A fő konfliktusra 1 óra elteltével kerül sor: Bella valahogy teherbe esik Edwardtól, a félvér gyermek pedig egyre jobban roncsolja a szervezetét. Ha már idáig kicentiztem a cselekményt, akkor sorra megyek az egészen.

Hogy Meyer mennyire nem jó író, az több aspektusban is tetten érhető a "saga" egyik legfontosabb pillanata körül. Először itt van ez az érthetetlen pánikgyűlés a vérfarkas-klán részéről. Vegyük csak sorra: a Cullen-család annyit tud a nászútról hazasiető párról, hogy a magzat nem ember, és árt az anyának. A falka vezetője és legtöbb tagja le akarják ölni Bellát, hogy a magzat - bármi is legyen - ne szülessen meg. Vámpírtól fogant, ki tudja miféle ördögi szerzet lehet! Jacob és a farkasfalka alfalfa alfahíme morgóversenyt rendeznek, egymásra meredeznek, és Jacob végül elfut, és a Cullen-házba megy, vigyázni Bellára természetesen.

Tény, hogy egy félvámpír csecsemő - irányítatlan vérszomja miatt - veszélyes lehet 1-2 emberre. De egy egész vámpírcsaládra? Maga a helyzet - kínlódó Bella, őt védő Cullenék az átállt Jacobbal - még izgalmas is lehetne. Ha mondjuk a falka tagjai használnák az eszüket, a falka szabályrendszere tisztességgel ki lenne dolgozva, és a gyerek veszélyfaktorát nem akarná túllihegni a forgatókönyv.

Egyetlen valóban ütős aspektus fordul elő 2 óra alatt: Bella biológiai lerombolódása. Minden mástól különvéve: a sorvadtsága egészen hátborzongató, és ezt a 4 film során most először tudom elmondani bármiről. Állapota egyre  romlik, nem tud rendesen enni, az abnormális tempóban fejlődő embrió (kb. 2 hónapig tart a terhesség) elszívja a vérét, és több csontját szabályosan eltöri.

A 4. Alkonyat akarva-akaratlanul felhívja a figyelmet egy olyan témára, ami leányregény-standardok között féltabu: a fogamzásgátlás. Bella megtiltja az abortuszt, s ezzel immár önpusztító méreteket ölt az önzése, a másokra akaszkodása. Igaz, hogy a szerettei közül egy sem számít emlékezetes karakternek. Legkedvelhetőbb még úgy Bella apja, legrosszabb pedig a tőle elvált, Transformers 2.-be illő anyuka. Ám a esetleg akadna köztük háromdimenziós szereplő, akkor az a személy biztos, hogy több szimpátiát keltene bennünk, mint a női protagonista.

Ugyebár Bella szíve leáll a szokottnál nehezebb szüléstől, amit a szakavatatlan férje vezényel le. Edward el lehet keseredve, hogy harapdálja, holott ő maga közölte: a vámpírrá változtatás nem kelt életre egy már halott személyt. Még haldoklónál se biztos, hogy működne. Ehhez képest Edward figyelmét szemmel láthatóan kissé sokáig eltereli a gyerek nézegetése.

A "bevésődés" folyamata pedig a jelenet abszolút fejlövése. Jacob elvileg meglát valami csodálatraméltó értéket a gyerekben, ezáltal létrehozva a "belevésődést", ami a falka számára sérthetetlen személlyé teszi őt. Nem is az zavaró ebben, hogy trehányul van elővezetve. Maga az elképzelés ficamos: sokak véleménye szerint ez a sztorielem erősen pedofíl sugalmazású.

Miért megy Carlisle, a Cullen-klán egyetlen orvos ismerőse vadászni, amikor nyilván sokkal nagyobb szükség lenne rá Bella közelében? Ed és Jac szerinte alkalmasak bármilyen szülés levezetésére? Nem; ez azért picit bonyolultabb feladat, mint azt egy Baywatch-epizódban David Hasselhoff bemutatta a malibui tengerparton.

Bár kerete nincs a produkciónak - vagy kellően tömör cselekménye, ami indokolná a kettébontást -, legalább jól választották meg a cliffhanger pillanatot: az átváltozott Bella ébredése. Bill Condon rendező a klinikai halál állapotát felhasználva flashback-eket hoz gyors ütemben a 4 filmben addig történt "fontosabb" momentumokról. Utoljára a Fűrész-filmekben láttam ilyen hirtelen rángatózó, múltba kalauzoló képeket. Egyszerűen nem azt olvasom ki belőlük, hogy ez meg ez átvillan az ember agyán, miközben élet és halál közt lebeg.

Aztán Bella szervezete kibírja a fertőzést, újraindulnak a testfunkciók, és immár vérvörös szeme felpattan.

A nappali fényben a vámpíroknak nem ezüstösen kellene világítaniuk? Mert bár a többségük mosolygósan mond köszöntőbeszédet az ifjú párnak, ennek azért látszódnia kellene.

Meditáltam rajta, hogy a cikk címét Alkonyat 4. - Hajnali hascsikarás néven jelentessem-e meg. Semmi lényeges nem történik benne; a drámától a meghittségig az összes eleme funkcióképtelen. Az Újholdhoz képest picit kevésbé ráakaszkodó, kevésbé depresszív. Nem tudom biztosan, hogy amik Bellával történnek a filmekben, azok az átlagos tinilány problémáinak a felnagyított metaforái-e. De ha ez volt a szándék, akkor már a tervezőmunkánál elrontották a dolgot. Újabb szemét a szériából.

Alkonyat 3. - Napfogyatkozás

Egy vánszorgó belépő és elmesav folytatása után a Twilight számomra meghalt, mint franchise: az Újholdat nagyjából azon az alapon lehetett "romantikus eposznak" nevezni, mint ahogy a gázkamrákat "zuhanyzónak".

A legtöbb filmfan kívülről fújja az Alkonyat kötelező adalékait:

1. 1 bizonyos szerelmi háromszög;
2. Érzelmekről győzködő szövegtömbök;
3. Bella Swan örökké trófeapozícióban;
4. Fan-service a női és ferde rajongóknak.

Kezdjük a lényeggel: jobb-e David Slade rendezése a 2 korábbi résztől? Nos igen, egy kevéssel. Ennek a fejezetnek végre valódi cselekménye van, nem egy mesterkélt kálvária, hogy ki nem tud ki nélkül élni. Tévedés ne essék: még mindig gyenge az összkép. Érzelmi kifejezőkészség terén a stáb továbbra sem fejlődött, eljátszott figuráik megtartották egocentrikus hajlamaikat. Különösen Edward, aki többször lekezelő, mint megértő a barátnőjével, akár jelen van Jacob, akár nincs. Ebben némiképp emlékeztet Bella apjára, Charlie-ra: az indulat jele nélkül próbál önzően viselkedni, ám a leszerelése viszonylag könnyű.

Ha tehát nem a színészi játék teszi jobbá az Eclipse-t, akkor mi? Akciódúsabb? Fordulatosabb? Kevésbé nyáladzó? Ezek a szempontok is bejátszanak, de úgy vélem, a mérvadó egy 4. aspektus: ez a rész őszintébben nevezi nevén a fő problémákat. Mennyire változtatná meg Bellát fizikailag a vámpírlét, hogyan tolerálja választott párja természetét, és miként mondjon nemet egy barát vallomására. Ezek köztudottan elcsépelt kérdések, melyek amúgy sincsenek okosan taglalva; hiányoznak a velős érvek, hogy érdeklődést generáljanak, és bevonják a nézőt a megoldás keresésébe. 

A cselekmény lényege: egy ismeretlen csoport egyre több vámpírt rabol el, ezért a vérfarkasok és a vámpírok megpróbálnak összedolgozni. Ez volt a szinapszisa például a Penge 2.-nek, csak ott 1 emberi vámpír fogott össze az általa üldözött fajtársaival. Ha tehát kibírjuk az irreleváns közjátékok hosszú műsoridejét (a "szobafogság", Mrs. Swan meglátogatása Floridában, stb.), számítani lehet egy kiterjedt összeütközésre.

Belláról a 3. rész újfent bebizonyítja, hogy halvány jellem.  Még mindig is azt hiszi, hogy az örök élet egyedüli hátránya a "másság". Az érettségi kiosztón egyik diáktársa beszédet mond, ami útmutatásként szolgálna neki: "semmi se állandó", "hibázzatok, amennyit csak tudtok", hogy tudjátok, mik akartok lenni. Azt hiszem, a film azt próbálja kihozni, hogy menjünk bátran a dolgok elébe, mégha hibázunk is. De ez nem Bella álláspontjára tromfol rá? Mert ő épp eldönteni igyekszik valamit, amit Jacob-tól Cullenékig mindenki fatális hibának tart. 

Ami még zavaróbb: erkölcsileg kikezdhető minden, amit mond, illetve csinál - megint.

1. Továbbra is az motiválja, hogy Edward tegye őt vámpírrá, mielőtt hozzámenne feleségül.
2. Jacob-ot korábban megütötte, amiért csókot lopott tőle. Ehhez képest az a karjaiban hordozza "szagálcázás" jogcímén, Bella pedig leplezetlenül bámulja a meztelen felsőtestét.
3. Hozzábújik Jacobhoz Edward szeme láttára, csak mert nem öltözött fel rendesen, és mert Jacobbal szemben Edward hidegvérű.
4. Mikor Jacob a házasság hírére dühösen megöletné magát, azzal tartja vissza, hogy: "Nem akarlak elveszíteni!", aztán: "Csókolj meg!"
5. Egy egész háború készül kitörni, döntően őmiatta, de néhány hangos töprengő mondaton kívül semmi jelét nem adja, hogy ezen gondolkodna.

Egyvalamiben viszont el kell ismerni, hogy Bella tényleg fejlődött: madártávlatból mintha kapizsgálná, hogy képes a Cullenek hasznára lenni. Megbeszéli velük a fejleményeket, próbálja Edwardot és Jacob-ot feltartani az összeugrástól. A maga forszírozott miliőjén ez sikerül is neki: egy jelenetnél Edward és Bella egymással csókolóznak, miközben Jacob őket figyeli meztelen felsőtesttel feszítve a kocsijánál. Ez ugyan nem szándékoltan vicces, de örvendek, hogy az írók - Twilight-standardokhoz képest - itt-ott próbálnak valami önironikus humort csepegtetni egy-egy szövegsorba.

"A hidegekkel"/"újszülöttekkel" kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Látok logikát abban, hogy első hónapjaiban egy vámpír vérszomjasabb. És hogy "az újszülöttek" emberi szövetei még nem sorvadtak el, így erejük teljében vannak. De mennyire hűek vagy összetartóak, ha a vérszomj ennyire fűti őket? A másik különös jelenség: úgy sérülnek meg, hog testrészeik eltörnek, mint az üveg. Nem úgy lenne logikus, hogy a még emberibb egyed még emberibb módon is hullik el?

A többi speciális látványadalék olyan, hogy minden életformához párosítható egy szép és egy gyatra effekt.

1. Vérfarkasok: szép animáció, de túl hirtelen metamorfózis
2. Vámpírok: remek suhanó-futás, de gyatra, ahogy ide-oda le-fel ugrálnak
3. Hidegek: hatásos, ahogy lecsapnak a célpontjaikra, de az kevésbé, amikor megcsonkítják őket.

Maga az ütközet pedig közepesen hevült dulakodás. Legfontosabb a "védők" előkészületeiben Jasper útmutatása az újszülöttekről. David Slade dicséretére válik, hogy sem a vérfarkasok, sem a vámpírok nem rúgják fel a hadrendet holmi kósza ellenérzés ürügyén. Alice és a többi Cullen lényegében most is a hátukat tartják, hogy Belláék külön maradjanak, előcsalva a támadás értelmi szerzőjét.

Ami Victoriát illeti: tökéletes csődtömeg az egész karakter. Szóval tudta, hogy a vámpír nép figyeli, ezért "Rileyval" toboroztatott sereget, hogy megbosszulja James-t az 1. epizódból. Nem, ez hülyeség. Azon kívül, hogy maga az ötlet mennyire primitív, a nő eszességnek a csíráját sem mutatja. Nem követi nyomon saját terve fázisait, egyetlen tisztességes mondata sincs. A legtöbb, amit ettől a nőtől látunk, hogy elsőrangú futó: akár az Újholdban, most is lefutja a fél erdőt, és a csata közben a hegyen újfent elfutna, ha Edward nem uszítja maga ellen.

Ha meg kellene neveznem a legostobább mozzanatot, akkor az Victoria legyőzésének módszere: döfj valamit magadba, hogy eltereld a vérszívó figyelmét! Bella  Jacob-ék törzsi ülésén hall erről, és később maga is alkalmazza. Hajdan egy nőnemű "hideg" megküzdött a vérfarkas Tahaakival, de halandó felesége önfeláldozása révén győzhetett. "Egyvalami volt emberfeletti benne: a bátorsága". 

Ugye érti az olvasó az elgondolást? Ahelyett, hogy a nő menekülne vagy harcolni próbálna, sebészi ismeretek nélkül pengét hasít magába. A szörnynő másodpercekig mered rá, amitől a jófiú - aki ellen addig nyerésre állt - földre szoríthatja és végezni tud vele. Oké: akkor én meg a MTV székházának felgyújtásakor kifekszem az úttestre, és bízom benne, hogy a szétfröccsenő vérem elég riadalmat kelt, hogy addig bámuljanak, amíg a rendőrség lefegyverzi őket.

Elmondható, hogy tényleg a Napfogyatkozás próbált a legtöbbet kihozni a Twilight témaköréből. Nulla történet helyett legalább már egy rozoga történtet kapunk, a legcsöpögősebb színezék nélkül. Ezt leszámítva azonban megmaradt "uncsi" tinidrámának; hamis érzelmek mesterséges börtöne, némi mozgalmassággal kiegészítve a 2. félidőben. Bella sem a különc tinilány, hanem inkább egy ébredező öntudatú bábmester, aki mindenkire ráakaszkodik, lelkileg "szívja mások vérét". 

Alkonyat 2. - Újhold

Mielőtt megkezdem ezt a review-t, szeretném leszögezni, hogy szerintem a 2008-as Alkonyat túlnyomóan a könyv női olvasóinak köszönhette sikerét. Stephanie Meyer a 20 év alattiak érzelmi válságai és a vámpírmítosz összevonásával olyan mesét hozott létre, mely szinte újkori divattá tette az élőholtak világát. Az ellentábor pedig főként ezt, a Bram Stoker írta vámpírjegyek megcsapolását kifogásolta Meyer koncepciójában. 

Senki nem vár egetverő dolgokat egy olyan project-től, mint az Alkonyat - Újhold. Legyenek benne érzelmes, de kedvelhető főszereplők, menetrendszerű konfliktusok, melyek megoldása próbára teheti a főszereplőket - talán több értelemben is. Ebből jó esetben mi is tanulhatunk valamit, és az egész - nem is tudom - egy filmmé áll össze. Ezekre támaszkodva már eladható, sőt az olyan beállítottságú nézőknek ajánlható is lesz a kész produktum. Főleg ha a 2. részt intenzívebbnek hirdetik, és sokkal több pénzt fordítanak az elkészítésére.

Aki törzsrajongója a regényeknek, az innentől ne olvassa a kritikát, mert csalatkozhat.

Mindaz, amit az imént felhoztam, amit egy Alkonyat-filmtől várni lehet... Újhold megbukik, mindegyik ponton! Rendben van, hogy lejjebb kell adnunk az igényeinket, hogy beleélhessük magunkat Eduardo Cullen és Izabella Swan kapcsolatának krónikájába. Mire támaszkodhat egy ilyen film? Erős érzelmek és történetcsavarok.

Ami az érzelmeket illeti: Kirsten Stewart és Robert Pattinson között a gyengédség, törődés és az őszinte szándék szikrája sincs meg. Sehol, soha! A film elvileg Bella és Edward vívódásaira építkezik. De ahogy ez megnyilvánul,  az nem vágyat és kötődést, hanem a másik számító, sőt álszent kihasználását jelenti. Edward és szíve hölgye is önző beállítottságú emberek, akik a másikat egyfolytában kényszerhelyzetbe sodorják.
A színészek mentségére szóljon, hogy a matéria, mellyel dolgozniuk kell, önmagában siralmas. Pattinson és Taylor Lautner kirakatbábuk; Stewart igyekszik, küszködik, próbálja jobban lereagálni a mondatokat és történéseket, mint az előző részben. A gond az, hogy ettől az alapból hitvány dramaturgia még tovább süllyed, a nyálasból a rátelepedő állapotba. Amennyire irritáló és tompa Bella Swan karaktere, azon kaptam magam, hogy sajnálom a színésznőt, aki játssza!

Történetcsavarok... ezek főként abból fakadnának, hogy Bellának új hódolója támad Jacob, az ifjú farkasember személyében. A werewolf (vérfarkas) faj tagjai topisabbak és hevesebb természetűek a vámpíroknál. Bellát Edward kikosarazza, és ez nyitja meg a teret Jacobnak a Quileute törzsből, hogy a lány kedvében tudjon járni. Túl nagy képzelőereje ennek a srácnak sincs, hiszen a saját mosatlan pólójával törli le Bella fejét, amikor az vérzik.
Anélkül, hogy belemennék a részletekbe: Edward azért löki el magától Bellát, mert esélyt akar adni neki a normális életre. Vagyis ugyanott tartunk a probléma követésében, mint az első Twilight-mozi derekán. Ezt pedig sem a gyötrelmes dialógusok, sem a zenei aláfestés nem tudja kozmetikázni. És a végén újra ott vagyunk, ahonnét indultunk. Rajongótábor ide vagy oda: súlya és hírértéke nincs a főszereplők személyes ügyeinek:

• nem tudom féltésnek betudni, hogy Edward folyton goromba a szerelmével;
• nem tudok együttérezni kettejük családjaival, hogy Bella akaratlanul folyton megsérül;
• nem tud meghatni, hogy a lány szándékosan életveszélybe sodorja magát, csakhogy Ed figyelmét felkeltse; 
• konkrétan hülyeségnek tartom, hogy félmeztelen ficsúrok körbeállják Bellát, csakhogy Jacob bizonyíthasson neki 
• és végképp nem érdekel a szokásos erőltetett szóbeli humor Bella barátaitól, amit az első részben is több irányból megkaphattunk. 

Formula szerint a katarzis valamilyen személyes kálvária kivetülése lenne a főszereplő környezetére. Erre a titkos Volturi-társaság itáliai templomában kerülne sor. A rend elvileg a vámpírok törvényeit tartatja be, rituálékkal és egyéb lopott áthallásokkal - egyebek között az Interjú a vámpírral c. filmből. Ez úgy-ahogy van, halva született szál, tele hézagokkal. Léteznek minden földi vámpírra érvényes törvények? Mi ennek az alapja? Hogyan tartatják be úgy, hogy ne kockáztassák lelepleződésüket az emberi világ előtt? És miért nem került ez említésre se a bevezető epizódban? Hogy Bella előtt miért, az nyilvánvaló: ő még "új lány" volt a Cullen-klánban. De hogy az életük egy ilyen meghatározó fóruma említésre se került, most meg igen, az erőltetett hozzátoldás.

Edward utolsó esélyét a jellemfejlődésre is elszúrják. Amikor felkeresi a templomot, úgy tudja, hogy Bella közben életét vesztette. Ez már önmagában komoly számvetésre késztethetné a férfit. Hogy dolgozza fel ezt a maró veszteséget? Mit csinálhatott volna másként?  
De ehelyett átvedlik egy nemtörődöm fafejjé, aki ország-világ előtt akarja kinyíratni magát. Nem vicc: kifejezetten a saját kivégzését próbálja kiprovokálni! Hogy Bella időben odaér a helyszínre, annyit változtat a felálláson, hogy Edward bánja a dolgot, és immár ketten szorulnak megmentésre. Szükségtelen részletezni Bella könyörgését, hogy Edward életét mégis kíméljék meg. (Ennyi dráma a 2. Power Rangers-moziban is volt, ahogy Rockynak megsérült a háta.) Önmagában, egy másik filmben az ilyesmi jót tesz egy filmnek, ám itt épp az ellenkező irányba rántja az összképet, főként, mert a cselekmény konfliktusa egy mondvacsinált, helyben köröző kálvária.

A CGI-effektusok nagyon primitívek - elsősorban a metamorfózis a vérfarkasoknál. Arányérzék nélkül lassítják az akciójeleneteket, illetve mutatják Bella flashback-jeit Edwardról. Ahogy az utolsó léghajlító esetében, úgy a trailer itt is sokkal intenzívebb, mint maga a film. Egyes rajongók a zenét állítják ellensúlyként az érzelmi hamissággal szembe. Ehhez csak annyit fűznék: hangzatos dallamot a kerti kapálásról szóló kliphez is lehet tenni, mégse változik tőle a jelenet tartalma.

Victoria, a film antagonistája sem sok vizet zavar. Motivációja teljesen kimerül a Cullenek iránti, morcos képpel bizonygatott bosszúban. Műsorideje talán még kevesebb, mint Jamesnek az első részből: legnagyobb teljesítménye, hogy lefut egy csomó őt üldöző CGI-farkast az erdőben. 

Előítéletet vagy ízlést félretéve: elvárnám, hogy valami, amit mozifilmként forgalmaznak az illetékesek, az ténylegesen álljon össze mozifilmmé. Tudom, hogy női rajongók népes tábora nosztalgiával gondol rá. Chris Weitz maga nyilatkozta, hogy nem érdekli a film kritikai fogadtatása. De az Alkonyat - Újhold című film nem egy mozgóképes történet! Ez egy satnya, giccstől halott, pornográf jellegű tárháza néhány fiatal színész arc- és testvonásainak.