A Haragvás (Átok)

Az Átok egy 2002-es japán horror (név szerint: "Ju-on") amerikai remake-je. A sztori főszereplője egy vérszomjas túlvilági démon, mely Tokió egyik külvárosi házát kísértve végez mindenkivel, aki abban a házban megfordul. Olyan, mintha a legszadistább, test nélküli ragadozót néznénk, mely küllemében egy sötét gyerekalakra próbál hasonlítani. Az abszolút kivédhetetlen szörnyeteg.

Fél óra után egyértelműen lerítt a számomra, hogy mi a mű koncepcionális szemlélete. Kopírozás! Nézzen ki minél inkább úgy, mint az eredeti. Vagyis: a helyszín változatlanul Tokyo legyen; még pénzt is spórolunk így. Elhívjuk Takashi Shimizut, az eredeti 2 film rendezőjét, valamint azok néhány színészét (mint Ozeki Yuya vagy Matsuyama Takashi). Behozunk két B-listás amcsi színészt, Bill Pullmant és Sarah Michelle Gellart, + még 1-2 C-listásat, hogy Hollywood is képviselve legyen az ázsiai közegben. Lehetőleg minél többször mutassuk a szörnyeteget, de azért ne túl hosszan, hogy megmaradjon a rettegés, és megkapjuk a tökéletes sokkterápiát, amitől aztán dől a lé a horror-rajongók zsebéből.

Nem egyszer szajkóztam már, mit gondolok a brutalitásról a horrorfilmekben. Bátor dolog sokkolni a nézőket, de elveszi a hatást, ha az emberoldalnak predesztináltan nincs esélye megúszni a kínhalált. Pontosan erről van itt szó. A polgároknak abszolút nincs állóképességük, nincs esélyük. Ismereteik és jellemvonásaik nem halmozódnak. Mindenki egyszerűen átlagember, éppcsak annyi személyiséggel, ami a foglalkozása: rendőr, cserediák, őrült hölgy, átlagos házaspár, stb. Semmi jelentősége a hátterüknek azon túl, hogy jártak az elátkozott házban. Így nem tud érdekelni a haláluk sem.
Gellar karakterének, a szőke Karennek kellene a leginkább szorítanunk. Hogy legalább ő ússza meg a dolgot, miközben minél többet igyekszik megtudni a házról és a borzalmakról, amik hozzá kötődnek. De a filmben iszonyatosan sok az üresjárat, a lebutított rettegéses hangulat, és mire a főhősnő kerülne sorra, a küzdelemnek már régóta nincs valódi tétje. Nem tudok az alapvető emberbaráti részvéten túlmenően örülni, mikor a befejezéskor élve látjuk Karent egy szanatóriumban, - egyedüliként a lánylény "ismerősei" közül.


Sajnos azt kell mondjam, hogy Sarah Michelle Gellar skatulyaszínész; nem tudott kitörni a Buffy Sommers sztereotípiából. Az Átokban ugyan sikerül meggyőző és másmilyen árnyalatú alakítást előadnia, de ez csak a többi szereplő színtelenségéből emeli ki. Átlagember, csak kicsit szerencsésebb az információhoz jutásban, mint a többi áldozat.

 

Fantasztikus baromságnak tartom a filléres magyarázatot, amit kapunk a démonról. Nakagawa, a házban történt gyilkosságokat vizsgáló nyomozó, elmesél Karennek egy régi japán hiedelmet. Ha - mint esetünkben - egy házban brutális gyilkosság történt, évekkel később a meggyilkolt személy lelke újra akarja teremteni a borzalmakat. Ezért lesz elvileg áldozat, akit csak érint az ügy.

Minden tiszteletem a japán hagyományoké, de ennyicskével egy film cselekménye nem tudja hihetően legitimálni egy szellemdémon létezését. Sokkal jobban megírt forgatókönyv kell, mégha az egésznek a rémület, a rettegés atmoszférája is a lényege. Nem lehet felmentés a jól megírt sztori kritériuma alól a tény, hogy ez "horror". A bűneseteknél sosincs előrelépés, a nyomok közt összefüggés. A rendőrségnek halvány fogalma sincs, mi folyik itt, mekkora a veszély nagysága.

Percig nem kétséges, hogy a pokoli lány végig sértetlen fog maradni. Nem mert annyira ravasz, vagy oly nagy hatalmú lenne. Az emberek ostobák! Annyi dereng csupán fel 2 embernek (a nyomozónak és később Karennek), hogy talán ha leég a ház, a démonlány már nem tud mit kísérteni, és megszűnik az átok. Túl vérszegény az egész elgondolás: ezt már akkor meg kellett volna próbálni, mikor Karen először hallotta azt a mesét a gyötrelmes halált haltak átkáról. Aztán persze halljuk, hogy a kigyulladt ház végül nem égett le; tehát 1-2 év múlva jöhet a folytatás (tisztára, mint a Fűrész-nél).

A történet, a mítosz és a szereplőkhöz kapcsolódó magyarázatok valójában csak kifogások a forgatókönyvíróknak, hogy bőséges teret adjanak a túlvilági kaszásnak kedvére bolyongani és öldösgetni. A Rémálom az Elm utcában sem voltak sokkal szimpatikusabbak a fontosabb szereplők, de abban a műben több volt a szabály, a fordulat: izgalmat generált az, ahogy a fő áldozatjelölt próbálta leállítani a gyilkos kísértetet. 

Egyetlen kiemelkedő dolgot találni ebben az alkotásban, és ez a szörny külseje, illetve az a berregő torokhang, amelyet ritkán hallat a felbukkanásaikor. Megkockáztatom, hogy a 10 legjobb horrorfilm-szörnyalak egyike.
Az 1 olyan pillanat a filmben, amitől megriadtam, amikor az egyik szereplő előtt feláll, és lassan megfordul: ahogy haláléhesen bámul, abnormálisan szétnyílt szájjal. Ez gyönyörűen hidegrázó! Többet ért, mint minden más együttvéve!


A 2004-es Átok tehát eredetijéhez, és a többi horrorklasszikushoz mérten is gyatrán megírt, léhán elképzelt darab. Lapos, hasraütéses, vánszorgó történetet kapunk benne, üres figurákkal és kiszámítható ijesztgetésekkel. Olybá tűnik, mintha a testetlen fekete léleknek kötelessége lenne begyűjteni a sok élő, de teljesen szürke lelket, hogy ne rabolják tovább az oxigént és a mi időnket.