Tudom, mit tettél tavaly nyáron

Sarah Michelle Gellar otthona a tinihorror, és így is marad. Mindössze ennyi tanulsággal bírt számomra a műfaj egyik nagy klasszikusa, a Tudom, mit tettél tavaly nyáron. Lényegében arról szól, milyen következményekkel jár, ha egy rendhagyóan súlyos hibát nem vallunk be, hanem rejtegetni próbáljuk. Mihelyt ugyanez a titok egy gyilkos szándékú külső személy birtokába jut, azzal szemben kiszolgáltatottak a főszereplők, hisz a rendőrség bevonása színvallásra kényszerítené őket.

Rögtön az alapvetésre ujjal mutatnék: Julie, Ray, Helen és Barry egy átbulizott éjszakán elgázolnak valakit, és nemcsak nem értesítik a hatóságokat, hanem vízbe dobják a holttestet. Pizzalapos egyéniségű hőseink mintha direkt arra hajtanának, hogy ami(t) először csak baleset(nek hittek), abban még bűnösebbek legyenek, és hátralevő életükben üljenek a titkukon és a bűntudatukon. És mikor 1 év múlva egy fenyegető egymondatos levelet kapnak, meg vannak lepve.
Személy szerint nem azért szorítottam, hogy meneküljenek meg, hanem hogy a cselekmény legyen picit fordulatosabb és érdekesebb. Miután erre nem mutatkozott számottevő esély, azért, hogy minél brutálisabb halálnemet kapjanak az ismeretlen, halászruhás és kampókezű gyilkostól. Elza, Helen ismerőse kivételével egyikük halála sem váltott ki belőle riadalmat. Jogos elégtételnek tartom, hogy az első két Horrorra akadva paródia több jelenetét is kifigurázta a filmnek.

Nem tudom, mi a törekvése ennek a darabnak. Horrorfilmként nem elég rémisztő: a gyilkos maga olyasvalaki, aki szemtől szemben ellenfélként nem jelent kihívást egy értelmes, jobb fizikumú fiatalembernek. És bár a forgatókönyv próbálja  egy amatőr nyomozás menetét felvázolni párhuzamosan a gyilkosságokkal, krimiként az egész rejtély kisszerű, részletei érdektelenek. Semmi nem változik lényegében a legvégére, leszámítva, hogy az érintettek száma 2 főre csökkent.

Julie karaktere jobban magára veszi a tavalyi gázolás terhét, mint a 3 másik fiatal együttvéve. Nyilvánvalónak tűnt, hogy végül ő életben marad, tekintve, hogy az ügy minden fontos részletét valahogy mindig ő deríti ki:

• hogy a gázolt férfi neve - elvileg - David Egan,
• hogy David rokonának egy magát Billynek nevező alak - valójában Ray - személyesen nyilvánított részvétet,
• hogy David Egan már halott volt, mert öngyilkos lett,
• illetve nem is, mert valójában megölték,

stb. stb.

Az utolsó jelenet pedig, hogy Julie újabb 1 év múltán már gondtalanul él, indokolatlan. A gyilkos végül vesztett, de eltűnt a vízben, és nem került elő a holttest. Persze Julie és Ray még látták, hogy a rendőrség talált egy levágott kezet. A zuhanyzói felirat és hirtelen bevágódó árny inkább filléres, mint hatásos. Ezek szerint van még valaki, aki tudja, és aki végezni akar az érintettekkel? Lehet, hogy nekem siklott el a figyelmem valami fontos részleten. Mégis: nagyon hamar erőtlen és spontán kitalációk sorává zsugorodik az egész ügy, aminek jogtalannak tűnik teljes másfél órát szentelni.

Rövden: ez egy sivár horror és egy zagyva krimi ötvözete. A céltalan szereplők, a gyilkos légből kapott motivációja, az elnyújtott és feszültségszegény átvezető jelenetek, és egy több mint ficamos rejtély mellett éppen csak nem aludtam el a megtekintésekor.

A Haragvás (Átok)

Az Átok egy 2002-es japán horror (név szerint: "Ju-on") amerikai remake-je. A sztori főszereplője egy vérszomjas túlvilági démon, mely Tokió egyik külvárosi házát kísértve végez mindenkivel, aki abban a házban megfordul. Olyan, mintha a legszadistább, test nélküli ragadozót néznénk, mely küllemében egy sötét gyerekalakra próbál hasonlítani. Az abszolút kivédhetetlen szörnyeteg.

Fél óra után egyértelműen lerítt a számomra, hogy mi a mű koncepcionális szemlélete. Kopírozás! Nézzen ki minél inkább úgy, mint az eredeti. Vagyis: a helyszín változatlanul Tokyo legyen; még pénzt is spórolunk így. Elhívjuk Takashi Shimizut, az eredeti 2 film rendezőjét, valamint azok néhány színészét (mint Ozeki Yuya vagy Matsuyama Takashi). Behozunk két B-listás amcsi színészt, Bill Pullmant és Sarah Michelle Gellart, + még 1-2 C-listásat, hogy Hollywood is képviselve legyen az ázsiai közegben. Lehetőleg minél többször mutassuk a szörnyeteget, de azért ne túl hosszan, hogy megmaradjon a rettegés, és megkapjuk a tökéletes sokkterápiát, amitől aztán dől a lé a horror-rajongók zsebéből.

Nem egyszer szajkóztam már, mit gondolok a brutalitásról a horrorfilmekben. Bátor dolog sokkolni a nézőket, de elveszi a hatást, ha az emberoldalnak predesztináltan nincs esélye megúszni a kínhalált. Pontosan erről van itt szó. A polgároknak abszolút nincs állóképességük, nincs esélyük. Ismereteik és jellemvonásaik nem halmozódnak. Mindenki egyszerűen átlagember, éppcsak annyi személyiséggel, ami a foglalkozása: rendőr, cserediák, őrült hölgy, átlagos házaspár, stb. Semmi jelentősége a hátterüknek azon túl, hogy jártak az elátkozott házban. Így nem tud érdekelni a haláluk sem.
Gellar karakterének, a szőke Karennek kellene a leginkább szorítanunk. Hogy legalább ő ússza meg a dolgot, miközben minél többet igyekszik megtudni a házról és a borzalmakról, amik hozzá kötődnek. De a filmben iszonyatosan sok az üresjárat, a lebutított rettegéses hangulat, és mire a főhősnő kerülne sorra, a küzdelemnek már régóta nincs valódi tétje. Nem tudok az alapvető emberbaráti részvéten túlmenően örülni, mikor a befejezéskor élve látjuk Karent egy szanatóriumban, - egyedüliként a lánylény "ismerősei" közül.


Sajnos azt kell mondjam, hogy Sarah Michelle Gellar skatulyaszínész; nem tudott kitörni a Buffy Sommers sztereotípiából. Az Átokban ugyan sikerül meggyőző és másmilyen árnyalatú alakítást előadnia, de ez csak a többi szereplő színtelenségéből emeli ki. Átlagember, csak kicsit szerencsésebb az információhoz jutásban, mint a többi áldozat.

 

Fantasztikus baromságnak tartom a filléres magyarázatot, amit kapunk a démonról. Nakagawa, a házban történt gyilkosságokat vizsgáló nyomozó, elmesél Karennek egy régi japán hiedelmet. Ha - mint esetünkben - egy házban brutális gyilkosság történt, évekkel később a meggyilkolt személy lelke újra akarja teremteni a borzalmakat. Ezért lesz elvileg áldozat, akit csak érint az ügy.

Minden tiszteletem a japán hagyományoké, de ennyicskével egy film cselekménye nem tudja hihetően legitimálni egy szellemdémon létezését. Sokkal jobban megírt forgatókönyv kell, mégha az egésznek a rémület, a rettegés atmoszférája is a lényege. Nem lehet felmentés a jól megírt sztori kritériuma alól a tény, hogy ez "horror". A bűneseteknél sosincs előrelépés, a nyomok közt összefüggés. A rendőrségnek halvány fogalma sincs, mi folyik itt, mekkora a veszély nagysága.

Percig nem kétséges, hogy a pokoli lány végig sértetlen fog maradni. Nem mert annyira ravasz, vagy oly nagy hatalmú lenne. Az emberek ostobák! Annyi dereng csupán fel 2 embernek (a nyomozónak és később Karennek), hogy talán ha leég a ház, a démonlány már nem tud mit kísérteni, és megszűnik az átok. Túl vérszegény az egész elgondolás: ezt már akkor meg kellett volna próbálni, mikor Karen először hallotta azt a mesét a gyötrelmes halált haltak átkáról. Aztán persze halljuk, hogy a kigyulladt ház végül nem égett le; tehát 1-2 év múlva jöhet a folytatás (tisztára, mint a Fűrész-nél).

A történet, a mítosz és a szereplőkhöz kapcsolódó magyarázatok valójában csak kifogások a forgatókönyvíróknak, hogy bőséges teret adjanak a túlvilági kaszásnak kedvére bolyongani és öldösgetni. A Rémálom az Elm utcában sem voltak sokkal szimpatikusabbak a fontosabb szereplők, de abban a műben több volt a szabály, a fordulat: izgalmat generált az, ahogy a fő áldozatjelölt próbálta leállítani a gyilkos kísértetet. 

Egyetlen kiemelkedő dolgot találni ebben az alkotásban, és ez a szörny külseje, illetve az a berregő torokhang, amelyet ritkán hallat a felbukkanásaikor. Megkockáztatom, hogy a 10 legjobb horrorfilm-szörnyalak egyike.
Az 1 olyan pillanat a filmben, amitől megriadtam, amikor az egyik szereplő előtt feláll, és lassan megfordul: ahogy haláléhesen bámul, abnormálisan szétnyílt szájjal. Ez gyönyörűen hidegrázó! Többet ért, mint minden más együttvéve!


A 2004-es Átok tehát eredetijéhez, és a többi horrorklasszikushoz mérten is gyatrán megírt, léhán elképzelt darab. Lapos, hasraütéses, vánszorgó történetet kapunk benne, üres figurákkal és kiszámítható ijesztgetésekkel. Olybá tűnik, mintha a testetlen fekete léleknek kötelessége lenne begyűjteni a sok élő, de teljesen szürke lelket, hogy ne rabolják tovább az oxigént és a mi időnket. 

Scooby Doo 2. - Szörnyek póráz nélkül

Célpont:

Raja Gosnell (1958-20??)

"Tartsd meg az aprót, te mocskos állat!"

Nem értem, hogy lehet büszke egy rendező arra, ha saját bevallása szerint is lekezeli a materiált, amivel dolgozik. Raja Gosnell live-action Scooby Doo-ja közepes tőkelöketű trancsírmunka volt, mindennemű lojalitás nélkül az eredeti TV-show amatőr nyomozóihoz. És anyagilag sikert aratott, kb. másfél százmillió $-ral csak az Államokban. Nem ösztönöz az ilyesmi - kalibertől eltekintve -, hogy az újabb műve több-ből álljon, mint degeneratív viccek gyűjtőzsákja?

Még a kapzsiság is feltételez bizonyos fokú ambíciót, ami a folytatásban semmilyen formában nem érhető tetten. Michael Bay Transformers 2.-je még hangosabb, idétlenebb és bugyutább volt az elsőtől, de még ott is a látványon érződött az ön-meghaladás szándéka. Az eredmény ott is alulmúlta egy eleve gyatra elődöt, de legalább a hamis jószándék nem hiányzott.  

A "Szörnyek póráz nélkül" még ezt a fajta a negatív méltatást sem érdemli. Persze ugyan ismét megtalálhatóak az előző movie jellegzetességei:

• a rikító színekben virító jelmeztár;
• az offenzív karaktertorzítások;
• a hányaveti premissza, ami sosem fejlődik igazi sztorivá;
• és az egzaltáltan kavargó CG-effektlények.

De ott mindez még az újdonság erejével hatott. Sértő volt szinte az összes rajzfilmre nézve, de legalább egy valamilyen alaphelyzetet létrehozott: az egymásra neheztelő tiniket egy szigeten újra összekényszeríti az új rejtély.

Nem tudom, talán a kötött helyszín miatt érzem így. De hogy egy riporternő lejáratja a Rejtély Rt.-t a TV-ben, és emiatt már nem lehet drága "főhadiszállásuk", az apró, semmisúlyú probléma. De mit lehet várni egy zagyva komédiától, amely egy "Menőfalván" nevű helyen játszódik, és ahol zöld csontvázak, fekete iszapbestiák és egy sárgászöld Pterodactylus-szellem repkednek és futrinkáznak fel-alá.

A rendező tudatos lustaságát árulja el, hogy egy rakat jelentéktelen sztoripont egyezik a 2 movie között:

• Velma próbálkozása, hogy befiúzzon;
• a CG-Scooby lehetetlen álöltözete és tánca;
• Daphnie és Fred kerülgető szemezése;
• a szöszi liba, akiről kiderül, hogy nem is csaj,
• a szellemek gazdája egy régi ismerős;
• emellé maki IQ-ján mozgó tömeg, és
• takony megvalósítású szellemszörnyek.

A dilógia koncepciója mintha a Szellemirtók és a Buffy TV-sorozat elegyítése lenne: szörnyek, szellemek, mágia, pici áltudományos holmi. És néhány bajkereső haver, akik mégis folyton berezelnek a veszélytől. Bizonyítja ezt, hogy Sarah Michelle Gellar után Seth Greent is a stábban üdvözölhetjük (annak, aki nem tudja: ő volt Oz).

Sem a viccek, sem az ijesztgetések nem működnek egyáltalán. A tettes személyét találgatni érdektelen, ha a szereplők ennyire üresek és szellemileg nyomorékak; csak annyi interakciót látni tőlük, hogy lézengve siránkoznak hol a párkeresés, hol a banda elvesztett reputációja miatt. Gyakorlatilag a színes ruhák viselik a szereplőket. 

A leghajmeresztőbb ökörségekből itt van a 3 legnagyobb eset:

1. Aranyérem: Scooby Doo és Shaggy sorban megisszák a szörnyek rejtekén a hűtőben talált kémiai vegyületeket, mire Maszk 2.-típusú röpmetamorfózisokon esnek át.
2. Ezüstérem: Scooby Doo tánca Michael Jacksonként, kiegészítve Shaggy olyan harsány hülyülésével, mint ami Jim Carrey Rébuszától látni.
3. Platinaérem: Mikor leleplezik a főgonosz "Fekete Lovagot", aki az Rt.-t lejárató riporternő, Heather. Róla az derül ki, hogy egy Jacobo nevű FÉRFI bűnöző volt (ugyanolyan nyúlós gumimaszkban, mint amilyen Rowan Atkinson feje volt Scrappy Doo robottestén az első részben).

Nem tudom, mi mást mondhatnék még. Hegyméretű celluloid-roggyadékot alkottak meg a Scooby Doo 2-vel. Nem vicces, nem stílusos, a filmkészítés valamennyi komponense hiányzik belőle.

Scooby Doo

Ez az ember Raja Gosnell, a Scooby Doo dilógia rendezője:


És ezt a nyilatkozatot vártam tőle a dilógia készítése után:


"Semmi közöm az emberi fajhoz! ÉN EGY ÁLLAT VAGYOK! Hidegvérű!"

(Batman visszatér)




Bármilyen túlzásnak is tűnik, ez a véleményem a rendező munkásságáról. Prostituáltakat erőszakolnak meg olyan brutálisan az erdőkben, mint Gosnell tette azt a 2002-es Scooby Doo c. filmmel, sőt az alapul szolgáló rajzfilm-sorozat világával. A Hanna-Barbera-rajzfilm legbugyutább pillanatait múlja felül már az első SD-movie, ocsmány hozzáállással megírt sztorival és olyan karakterekkel, akik egyedüli célja látszólag a rajzfilmekből ismert jelmondataik hangos bekiabálása:

• "Scooby Doo! Where are you?!"
• "Scooby-snaks!"
• "Puppy power!"
• "Let's split up, gang."
• "Jinkees!"
• "I found a clue!"
• "Zoinks!"

Raja Gosnell feltételezem lelkesedik a régi amerikai rajzfilmek irányában, hisz tavaly került a mozikba víziója egy élőmozis Hupikék Törpikékről. És ahogy az, úgy korábban a Scooby Doo is bugyutára sikerült munka tőle. Gosnell kézterméke mellőzi az elemi értelmet és elhivatottságot, és megelégszik a legfelületesebb utánzással, az eredeti világ és szereplők filléres imitációjával.
Mióta a legelső rajzfilm-sorozat (Scooby-Doo! Where are you?) elindult 1969-ben, rendre újabb szériák és animációs filmek követték. Nem tudom, Gosnell egyéni kezdeményezésre került-e a project-hez, vagy a Warner stúdió választotta. De ez a 2002-es film egyáltalán nem hű a nyersanyaghoz. Kezdve azzal, hogy az 1. sorozatban sosem volt semmi természetfeletti elem. Ez csak később volt jellemző az animációs movie-kra, illetve a "The 13 Ghost of Scooby-Doo" c. folytatássorozatra.

Eseményláncunk voltaképp egy megállás nélküli fel-alá rohangálás, idegesítő jelmezes alakokkal, akik szövegeit lazára, tinisre próbálták szabni, tompa egysoros viccek tömkelegével. De ahogyan valódi humor sem mutatkozik meg, a sorozat bája sem lelhető fel sehol. Egyetlen érzelmileg megmozdító jelenete sincs a Rejtély Rt. bármelyik tagjának. A történet semmi másból nem áll, minthogy az Rt. szétvált, mert egyszer civakodtak, egy szörnyszigeten szellemek szállnak meg bulizó fiatalokat, és mi más lenne a cél, mint a világ vége, illetve megmentése.

Scooby és - 2 jelenetnyi szereplésig - a kis Scrappy vizuális megjelenése is siralmas. A Doo kutyaklán tagjai ugyebár dán dogok, ez azért felismerhető a kinézetükön. Scooby-nak a csoportos fel-alá rohangálás, büfögés, szellentés és pánikolás közepette annyi a dolga, hogy leleplezzen egy csinos lányt, aki legjobb haverját, Shaggyt próbálja behálózni.

! Kiderül ugyanis a film közepén, hogy a lány valójában a sziget szörnylényeinek egyike. Shaggy és Scooby legjobb barátsága veszélybe kerül, ahogy "Scoob" bizonygatja az igazát. Szerencsére ezt a szálat nem erőltetik sokat, mert őszintén szólva, semmi érzelmi töltete nincs. Ahogy annak se, hogy egy bűvös talizmán miatt változó felállásban veszítik el az "ektoplazmáikat" hőseink.

Ez a csapat még "fénykorában" se értem, hogy bírt kapacitálni eléggé, hogy bármiféle "rejtélyt megoldjon":

• Velma csak egy álokos randifób;
• Shaggy nem bírja befogni a száját;
• Daphnie túl elfoglalt a külsejével;
• Fred pedig az ügyeletes szépfiú.

Valójában Fredet éreztem az ötös fogatból a legjellegtelenebb, leg-csak-szimplán-unalmasabb figurának itt. Holott a rajzfilmben ő volt többnyire, aki a legkomolyabban vette az ügyek felderítését, és legtöbbször ő is állt elő megoldási tervvel. Itt viszont egy üresfejű fajankó, akinek olyan sorok jutnak, mint:

"Csakhogy én nem vagyok Daphne..."

"Hé! Viszont láthatom magam meztelenül!"

És a film összes párbeszéde elsüllyed az efajta öncélú poénkodástól. HOL van a humor? Nevetnem kellene mondjuk azon, mikor Scooby Doo nagymamának álcázva próbál a repülőgépen potyautaskodni? Vagy mikor Fred a megszállt Daphne testét taperolja?

Hát nem; Sarah Michelle Gellar pedig kb. annyira hiteles Daphne Blake-ként, mint Alicia Silverstone Batgirl-nek. Karaktere ég és föld rajzfilm-béli eredetijéhez képest. Mind neki, mind Rowan Atkinsonnak többéves tapasztalata volt saját sorozatukkal; látniuk kellett, mennyire silány munkadarabhoz adják a nevüket.

! A legocsmányabb húzás kétségkívül az volt, hogy Scrappy Doo-t tették meg a végső veszedelemnek Scooby-éknak! Elismerem ugyan, hogy Scrappy karaktere már a rajzfilmekben is idegesítővé vált, különösen első évada alatt. De a rajzfilm-szériákban az idő haladtával igyekeztek az alkotók finomítani ezen a túlfűtöttségen. Scrappy felnézett Scoobyra, a nagybátyjára és nevelőjére, mert mindig kalandos rejtélyekbe keveredett, de barátaival mindig megoldották az ügyet, lefülelve a bűnöst. Tipikus túlfűtött ifjú kolonc.
Gosnellt szintén a figurával szembeni ellenérzés hajthatta, mikor őt nevezte ki főgonosznak. De annyira elrugaszkodik bármitől, aminek köze volt a márkanévhez, hogy az már nyílt rosszindulatot feltételez a sztori mesélőjétől:

1. Scooby hajdanán hagyta a barátainak, hogy kitegyék a semmi közepén?
2. Készített magának egy emberi robottestet, kiegészítve arcmaszkkal??
3. És a nagy katarikus pillanat az, hogy valamiféle szellemenergiát gyűjt össze a masinájával, hogy töpszli mérete helyett óriási szörnnyé változhasson???

"Rossz kutya!"
Nem, Shaggy. Rossz rendező.

Merő véletlenségből ráakadtam egyszer a film egy pornóváltozatára az Interneten. Nyíltan vallom, hogy abba több értelem és szórakoztatófaktor szorult bele, mint ebbe a szuroköntetbe, amiről mintázták! Teljesen túl van játszva, a CGI undorító, az összetartó erő a cselekményben 0 - amiként "a nagy csapat" tagjainak hamisítvány  átirataiban is. Kizárólag a díszlet- illetve a jelmeztervezők fantáziabujaságát tudom pozitívumnak elismerni; illetve a merszüket, hogy utóbb legtöbbjük egy folytatáshoz is segédkezet nyújtottak.

A Scooby Doo movie-ra egyest adok. Semmi többet nem érdemel.

Kegyetlen játékok

A Kegyetlen játékok egyszerre film és egy filmzsáner kritikája. Elsőre szokványos tinivígjátéknak tűnik, ahol két fiatalba kicsit több ész szorult a többieknél, legyen szó további tinikről vagy felnőttekről. A tinivígjátékokban gyakran látunk szellemileg gyenge csitriket, karikatúraszerűen sznob középkorú szülőket; itt is előfordulnak. Ők Sebastian és Kathryn elsőszámú célpontjai: intrikák, csábítások és kisded manipulációk által játszanak velük, sportból tesznek kiszolgáltatott helyzetbe másokat. Igazolják ezt maguk előtt azzal: megérdemlik, ha olyan ostobák, hogy bedőlnek nekik.

Sarah Michelle Gellar vegyes érzést hagy hátra. Buffy Summers-ként ikonkaraktert tett le az asztalra, ezzel legtöbben egyetértünk. Elhittem, hogy itt másmilyen jellemet játszik: a köpönyegforgató, manipulatív gazdag diákot, aki fölött nincs szülői kontroll. De a szerepének inkább a funkciója, maga az elkényeztetett buta libák kihasználásának ötlete tetszett vele és Sebastiannel kapcsolatban. A film egyszerre próbál vígjáték, romantikus dráma és thriller lenni, szatirikus válaszként a sipítozó csajokról szóló tengernyi komédiára, ami készült.

Kathryn lehet, hogy sikeres a maga játékaiban, de önmagában vizsgálva túl elkényeztetett, túl arrogáns benyomást kelt. A lelepleződése a végén inkább korrekt, semmint érdekfeszítő lezárás. Többet elárult volna róla, ha pl. egy hozzá hasonló, sőt kíméletlenebb, körültekintőbb valakivel kerül szembe, aki nagyobb tétben, több oldalról bebiztosítva játszik az emberekkel. Mikor Sebastian temetésén kiderül, mennyire álszent valójában, hogy kereszmedáljában  drogot tart, mindenki csak a fejét ingatja "ejnye-bejnye" stílusban. Ez szánalmas reakció: nem vicces, nem ironikus, csak komolytalan!

A 2 fő célpont sarkítottsága is elég visszatetsző. Kathryn egy Cecile nevű lányt próbál szajhává nevelni, amiért pasija korábban őérte dobta. Nem lehetett valami igényes, mert ez a lány egy idióta. Igen, direkt írom ezt: valami miatt a rendező egy 10 éves értelmi színvonalára redukálja Cecile értelmi hányadosát. Nem értem, mitől lenne ez vicces: egydimenziós mafla csitriből szajhát nevelni nem humoros. Legfeljebb jogos elégtétel.

Sebastian kiszemeltje, Anette pedig egy szőke erkölcscsősz, mintadiák, aki a leendő iskolaigazgató prűd és szűz lánya. A film azt hiszi, okos húzás ennyire elérhetetlennek, ekkora kihívásnak beállítania egy olyan rosszhírű szívtiprónak, mint Sebastian. Persze, az ilyen lány fejét joggal csavarja el az ember.

De ami nem igazán meggyőző: Sebastian lelkifurdalása. Közte és Anette között pislákol ugyan a kémia: mire a lány beadja a derekát, a fiúban feldereng, hogy talán mégse kellene kihasználnia. Az elgondolás, hogy a lázas igyekezet után, hogy lefektesse, tényleg megszereti, és emiatt el akar tekinteni a fogadástól, amit Kathrynnel kötöttek az '56-os jaguárjára. Túlegyszerűsített. Így már őt magát láttatja ostobának a történet: nincs értékrendje, elképzelhetetlennek tartotta, hogy létezet valódi érzelmi kötődés.
Jogos elégtételnek tűnik, ahogy Anette végül elhajt a jaguárjában. Ezt nyerte volna el Kathryn, ha mostohabátyja felsül Anette elcsábításával. Nos, nem sült fel, és halálos balesetével mentesült valamelyest az addigi hibái alól. De Kathryn jutalma a fogadás - és minden más kiderülésével - persze érvényét vesztette. Szerintem a 2 cselszövő sorsa hordoz egy burkolt üzenetet. Melyik a rosszabb büntetés: meghalni, vagy leélni egy életet szégyenben és közmegvetésben. 

A Kegyetlen játékok-nak van egy sajátos, néhol még könnyedebb erotikával is töltött hangulata. De ez vajmi kevéssé kárpótolja az embert az eseményszegény történetért, csapzott jellemrajzokért és erőltetett fordulatokért. Olyan érzésem volt alatta, mint a Ha eljő Joe Black tiniváltozatát nézném. Kevés a vicces pillanat, a dráma zsenge, a bírálat a gazdag fiatalok kényessége és kihasználhatósága fölött nem volt elég éles. Ez egy egyszerű tanmese 2 szemét fiatalról, akikre visszaüt saját mesterkedésük.