A Védelmező 2.

Picit más arányokkal, de Antoine Fuqua és Denzel Washington ugyanazt adta elő a második, mint az első Védelmezővel. Kőkemény akció, de kiszámítható fordulatok. Ráérzős felvezetésű, de egyúttal szétszórt és terjengős is. Emberi mellékszereplőket prezentál, de a történetük öncélú melodrámába fordul a narratíva rovására.

A cselekmény röviden: Robert McCall csendes életet él sofőrként, de időnként harci tudását kamatoztatva átlagembereket ment ki a bűn karmai közül. Egykori kollégája, Susan Plummer látszólag rablógyilkosság áldozatául esik, de a szálak felfejtése végül Robert régi partneréhez, Dave York-hoz vezetnek, aki Robert hivatalos halála óta bérgyilkos lett. York és cinkosai elrabolják McCall szomszédját, a művészsulis Miles-t, tálcán kínálva McCall-nak alkalmat, hogy leszámoljon az egész bandával.

Homlokára van tetoválva ennek a filmnek, hogy átlagos. Eredetiséget nagyítóval se találni benne: Washington közelharc-jelenetei még mindig ütősek, de attól még tipikus bosszútörténettel van dolgunk, aminek a rutinos mozizó kívülről fújja a sémáját. A visszavonult profit visszarántja múltjába egy áruló kolléga, aki megöli főhősünk régi barátját, és mikor amaz a nyomára bukkan, elrabol egy jelenlegi, nem-olyan-régi barátot – csalétekként a főhősnek és ürügynek a filmbéli tetőponthoz. Nevetségesen egydimenziós a főgonosz, hidegen hagyott a nyomozás menete.

McCall védjegye, a stopperóra csak a bevezetőben van ott, mikor egy török vonatról kiment egy anyjától elrabolt kislányt. Erős forgatókönyvnél ez akár sejtetőelem is lehetne: az új veszély, amivel a főhős szembekerül, nagyobb és kiszámíthatatlanabb, és a bevett módszerei most nem biztos, hogy beválnak. Itt viszont csak azt jelzi, hogy Fuquának nem volt fontos az időbeli feszesség: legalább ¾ órát kell várni, mire beindul a fő szál, addig meg hosszan időzünk Robert fuvarozott ismerőseivel. Ez egy pontig ad ugyan némi emberséget az amúgy pofonegyszerű thrillernek, de túl sokáig húzzák vele az időt.

Miles életszerű, de kétdimenziós karakter: az érző, külvárosi srác, aki anyját próbálja eltartani, és ezért a helyi gengszterek vonzáskörébe kerül. Egyértelmű, hogy McCall a saját, gyilkolással teli életútjától tereli el Miles-t, mikor a bűntanyán provokálja, hogy őt lője le elsőként, amit ugye nem tud megtenni. McCall már rég elveszítette az élete párját, Miles pedig később egy lány iskolatársának mesél a rajzáról, amin egy szuperhőst mintáz McCall-ról.

Tulajdonképp egy vezeklési folyamat leegyszerűsített vázlatát kapjuk meg:

1. a magányos gyilkos vadidegen életeket ment, lelkiismeretének törlesztve a véres múltjáért;
2. felesége után most egy jóbarátját is elveszíti, ráadásul egy rossz útra tért másik fegyvertárs miatt;
3. ugyanakkor egy másik életet, aki épp most készül rossz útra térni, fizikailag és morálisan is megment.
4. A film zárójelentén pedig már némán, megnyugvással nézi a tengert a régi házából.

A Védelmező 2.-re egy közepes értékelést adok. Ezerszer látott önbíráskodó história, akárcsak az első rész. De van annyi önfegyelme, hogy mindig megőrizze komolyságát, és a maga miliőjén minden szál elvarrására gondol – akárcsak a főszereplője.

A Kiegyenlítő (A Védelmező)

"The Equalizer" volt a címe egy 80-as évekbeli TV-show-nak, melyben a kordivat szerint a magányos igazságosztó elintézi a különféle rosszfiúkat, hogy aztán minden epizód végén elsétáljon, mintha mi sem történt volna. Pont ennyiről szól a filmváltozat is: a fő konfliktus mellett több kisebb eset is történik, ahol a főhős megsegít egy-egy ártatlant, és elintézi a bűnöst - mindezt puszta jóérzésből.

Robert McCall egy barkácsáruház raktári munkása. Intelligens, előzékeny, nagyfokú önfegyelem és tűrőképesség jellemzi. A helyi kajáldában megismerkedik egy Teri nevű utcalánnyal, aki örömmel fogadja a férfit, mint beszélgetőpartnert. Ám Terit - igazi nevén Alinát - futtatói rövidesen olyan durván megfenyítik, ami miatt Robert teret enged a valódi, rég eltemetett énjének: egy hidegfejű, tökéletes precizitással dolgozó ügynök, aki villámgyorsan szinte bármivel késes gyilkolni. Ám a megritkított bűnhálózatnak is feltűnik egy spéci likvidátora, aki nem becsüli alá Robertet.

Tartalma alapján nem túl sokat kínál A Védelmező. És azt a "nem túl sokat" is már láthattam más akciófilmekben; leginkább talán az Elrabolvát juttatta eszembe. Ott is egy átlaglányt ránt be a kényszerprostitúció, durva kezelésbe veszik az európai maffia bérencei, és csak azért menekül meg végül, mert akad egy ismerőse, aki módszeresen kipusztítja a tetveket. Az mellékes, hogy Bryan Mills elvált és megmenteni akar valakit, míg Robert McCall özvegy és megtorolni akar egy rémtettet.

McCallt igazi kőkemény karakternek találtam, akinek ugyanakkor van személyisége is. Eltúlzottak ugyan a képességei, és 1-2 foszlányon kívül nem derül ki semmi a múltjáról. Mégis elhittem, hogy egy szereplőt látok, akiben erős morális iránytű mozog. Denzel Washington pedig éppúgy tojik 60 éves korára, mint Liam Neeson, veszett jól áll neki a magányos igazságosztó szerepe. Gondolkodik, mielőtt a reflexeire bízná magát: felméri a terepet, az ellenség fegyverzetét és a szükséges időt. Ezt jelképezi a stopperórája.

Tetszetős védjegye, hogy nem ragaszkodik kimondottan a lőfegyverhez: mikor először találkozik Teri-Alina futtatójával és annak vérebeivel, pénzt ajánl a lányért. Ha pedig se ez, sem a szép szó nem ér célt, hétköznapi tárgyakat - dugóhúzó, lombvágó, szöggép, gázcső, barkácsszerszám, balta - használ, ha valakit megölni vagy akárcsak  megfenyíteni akar. Mintha Macgyvert és a Sin City Marv-ját adnák össze egy harmadik lénnyé. Kár, hogy nem látszódik az a találékony elme és gondolkodás, amely ezt a sokféle eszközt a saját hasznára fordítja (sőt, nem is látjuk mindegyik gyilkosságát). Ez puszta mutatványoskodás, hogy cifrább akcióhőst lássunk.

Képmutató lett volna McCall alakja, ha túl nagy a különbség gyilkolós és hétköznapi arc között. Pont ezért Washington nem kockáztat, eleve nem próbál "ragyogni" a karakterével, hanem hihető, még érdekes visszafogottságot visz a szerepébe. Ugyanez igaz Chloe Grace Moretz-re, aki a történet katalizátora. Normális fiatal nő, aki könnyen szóba elegyedik egy normális férfival, de nem ráakaszkodó vagy ostoba. Tudja, hogy a főnökeinek ő csak vagyontárgy, hogy keresete őket illeti, és hogy szófogadónak kell lennie. De hogy már azért példát statuálnak vele, mert az alapméltóságát óvta... nos, ezt nem. 

A legerősebb jelenet, ami hihetővé teszi Robert elköteleződését, mikor kórházban látja viszont újdonsült hölgybarátját. Erre a hatásra játszik rá Alina később kivégzett kolleginája, mikor egy összesavazott arcú lányról beszél, vagy hogy Terinek legközelebb már a nyelvét fogják kivágni. Tudom, hogy van ilyen! Ha a rendőrség mocskos vagy hülye, akárhány kurvát csonkítanak vagy ölnek, büntetlen marad. Ezért van szükség egy "kiegyenlítőre", aki "rendezi a számlát". A hatást viszont aláása az igénytelen író munka: McCull múltja, Alina múltja és a bűnbanda felépítése homályban reked. Ráadásul Alina a film 3/4-éből hiányzik, holott a lány támadási felületet jelent Robert ellen. Sovány vigasz, hogy bolti munkatársnőjét és biztonsági őr haverját legalább túszul esnek.

A tetovált főgonosz, akiről Robert hajdani felettesei informálják, kegyetlen és brutális, de annyi személyisége ha van, mint Kobraparancsnoknak a G. I. Joe-ból. Pedig feszültség az még bőven volna kettejük szemtől szembe találkozásaiban. Azonkívül, hogy néhányszor hangosan felismeri, éppen mit cselezget Robert, semmi intelligenciát nem látok benne: azért kegyetlen, mert szociopata és volt szuperkatona, meg még ki tudja, mennyi műindok miatt.  

A befejező fél óra pedig szintén csalódást keltő, főleg miután az első negyedóra olyan példásan előkészítette a terepet a kétirányú hajtóvadászathoz. Robert a végső, túszmentő csatánál megsérül, a végén azonban pontosan olyan kimérten és problémamentes végez az ellenséggel, mint eddig. A lassítva járás pedig a tűzriasztó vízszórásában már egyszerűen untató volt - mint korábban a tankerhajónál -, de már röhejes is. Meggy a tortahabon a búcsú Robert és Alina között: sokkal meghatóbb zárás lehetett volna, ha a rendező és az író rászánja az agymunkát, hogy felépítse a jelenetet.

Az Equalizer-ben szó szerint "equal"-ban (="egálban") vannak a pozitív és negatív vonások. Jobban megidézte bennem a 80-as évek hangulatát, mint bármelyik Feláldozhatók-mozi. De míg a hangulata friss és életszerű, maga a sztori totálisan papírforma, a szereplők pedig bántóan befejezetlenek. McCall imidzse attól vonzó a mai, egyre pesszimistább világ férfijainak, hogy szívós harcos a  hétköznapok közegéből, már-már bushido-i etikával. "(...) Egy igazi lovag, olyan világban, ahol már nincsenek lovagok." Ez az idézet jól mutatja, mennyit várhatunk el a filmtől: éppcsak annyit, hogy e vonzó ábrándképbe még bele tudjuk élni magunkat.