Paranormal Activity: A megjelöltek

Menetrendszerű bőrlenyúzás, ezúttal latin áldozatjelöltekkel. A sorrendben 5. Paranormal Activity, a "Marked Ones" a zsáner összes fogyatékát bőszen mutogatja, miközben elfelejt félelmetes lenni. Megint húzzák az időt lebutított tinik komédiázásával és olcsó ijesztgetésekkel, miközben a rettenet légköre soha nem sűrűsödik meg.

Jesse frissen érettségizett diák, akinek szomszédjáról azt beszélik, hogy boszorkány. Mikor az asszonyt holtan találják a lakásában, Jesse két legjobb barátjával, Hectorral és Marisollal ki akarják deríteni, mi folyhatott a lakásban - márcsak azért is, mert időnként gyanús zajok szűrődnek be hozzájuk. Ám rövidesen Jesse

egy harapásszerű stigmát fedez fel a karján, és egyre jobban kezd eltorzulni a viselkedése. Kiderül, hogy Jesse-t valaki vagy valami ezzel jelölte ki arra, hogy egy démon porhüvelye legyen, és ennek jelei elég szembetűnően mutatkoznak.

Kronológiailag ismét az 1. Paranormal Acitivty idejére ugrunk, de ne áltassuk magunkat: olcsó tárcafejő a Markes Ones. Horrorhagyományokhoz hűen a fiatalok bugyuta csóró tinik, akik menőnek fogják föl a boszorkányok, rituálék és démonok világát. Szokásos kliséket tolnak a képünkbe: hamis ijesztgetések, csörömpölés, sötétben császkálás, végül pedig a boszikonvent felfedezése egy sötét házban. Ezektől és a démonizálódó Jesse-től kellene félnünk. Amit ehelyett kaptam: érdektelen unalom és néhol kínos röhej.

Nem maradhat el a found-footage zsáner legócskább kliséje, amelyet egy honfitársam nagyon találóan "kamerasztulásnak" nevezett el. Már megint kényszeresen kameráznak mindent, válogatás nélkül. Az utolsó túlélő a végső életveszély közepette is úgy szorongatja a kameráját, mintha a műszíve lenne! Egy pillanatra nem teszi le, és mikor végre mégis kikerül a kezeiből, azzal ugye a zárás jelzi nekünk: ő is kimúlt. Teljesen hatástalan volt számomra ez a kis-milliomodszor előadott befejezés.

Ímmel-ámmal próbáltak csak hozzáírni valamit az írók a ragasztóköltemény fő sztoriszálhoz. Megtudjuk, hogy ez a titkos boszikonvent - melyben ugye Katie és Kristi nagyija is oszlopos tag - elsőszülött fiúkból szokott afféle magánsereget toborozni. 

Kiválasztják az utódot születésekor, hogy azt felnővén egy démon birtokba vehesse. Ebből szándékosan nem volt semmi se átgondolva. Az egész csak arra szolgál, hogy úgy tűnjön, nemcsak a szokott panelekkel próbálják kiszúrni a szemünket.

Két hölgyalak kötné elvileg össze 1-1 percnyi műsoridejével össze ezt a részt a többivel. Az egyik Kristi mostohalánya, Ali - az egyetlen főszereplő, akik nem halt meg a 4 korábbi részből. Ő ad felvilágosítást Marisol-nak arról, mi vár Jesse-re, ha nem tudják megmenteni. Aztán eltűnik a filmből. Azt még elhittem Aliról, hogy ezt a témakört ő ma már jól ismeri, hisz a 2. rész szerint szüleit holtan találta, és bizonyosan rájött, hogy a démon-megszállt nagynénje, Katie végzett velük. 

És hát lelőttem a poént, hogy ki a másik cameósunk: Katie. Az utolsó fiatal épp menekül a számára vadidegen házban, és ott pont Katie-be botlik... épp mielőtt Micah odarohant hozzá! Vagyis az 1. rész zárójelenetébe lyukad ki. Világgá kürtöli ezzel a film, hogy alapból nincs önálló ötlete, tartalma; egyáltalán létjogosultsága. Katie Featherston itt kifejezetten bizonytalan és unott arcot vág. Mintha a színésznőnek is feltűnt volna, hogy csak a stúdió csak léhán másolja, amit bombabiztos horror-sikerreceptnek gondolt.

Az egyetlen dolog, amit Christopher Landon rendezőnek sikerült jól eltalálnia az, hogy Jesse legalább úgy nézzen ki, mint akit tényleg megszállt egy antropomorf entitás. Csak ennek kapcsán sem értem, hogy Katie száján ez miért nem látszódik itt, mikor ő elvileg szintén egy démon hordozója ezidőtájt. Talán Katie-nek nem támadt étvágya a betolakodóra, miközben Jesse-nek nagyon is?  

A Paranormal Activity: The Marked Ones szótári példa a kétszínű ál-folytatásokra, amik felszínes trükkökkel szúrják ki a célközönség szemét. Kósza pontokon ha kicsikarja a félelem légkörét, és szánalmasan bukdácsol a saját túlcsavart történetén. Bravó: sikerült minden idők egyik legötletesebb horrorklasszikáshoz egy Resident Evil-típusú hulladékszériát kanyarítaniuk...! 

Én is megjelölném valamivel a produkciót:

Birdman - A mellőzés meglepő ereje

Michael Keaton: „Nem kellett ahhoz Batmannek lennem, hogy el tudjam játszani Birdmant.”

A Birdmant leginkább egy végtelen körhintához lehetne hasonlítani. Hosszas, darabolatlan perceken át kalauzolja az embert egy broadway-i színpad kulisszái mögé, ami tökéletes cáfolata a hírnévvel járó csillogás mítoszának. Ezen a helyen, ha naponta ölöd is szíved-lelked-javaidat a munkádba, kétesélyes, hogy az végül tetszik-e a kultúrsznoboknak, s ha nem, kezdheted elölről, hogy megélhess. Alejandro G. Iñárritu filmje azonban nem kifejezetten a színházi életre mond ítéletet, hanem általában a szórakoztatóiparra, annak résztvevőire: kritikusoktól színészeken át a nézőkig. Saját magunkig.

Már az alcím - A mellőzés meglepő ereje - alapján sejthető, hogy ez művészfilm: velejéig gúnyos, kijózanító, illúzióromboló. Egy olyan túlmisztifikált szakma vagy szakmai kör berkeibe akar behatolni, ahol burjánzik a gyúlékony stressz, a kényszerdöntések, a hiábavalóság. Az itt megismert színészek és munkatársaik szinte saját foglalkozásuk foglyai, elkárhozott lelkekként küszködnek a magukra utaltság érzetével, nagy tervek nélkül, a túlélésre játszva. Hiába forog egy könyv színpadi adaptációja körül a cselekmény: Broadway és Hollywood bármikor felcserélhető aszerint, amit a Birdman elmond róluk.

Bár szinte alig van benne vágás, a Birdman elég sűrű mozi. Iñárritu már a legelső képpel és mondattal tömören összegzi, ki a főszereplő és milyen a világa. Riggan Thomson alsóneműben levitál lehangoló szobájában, alteregója hangját hallva a fejében: "Hogyan jutottunk idáig?" Azonnal kitűnik, hogy ennek a férfinak nincs stabil anyagi támasza, nem tud örülni az életnek. Van viszont egy takaros kis kényszerképzete, melyben ő maga tud lebegni, repülni, képes a telekinézisre, és a hang a fejében folyton azt szajkózza neki, hogy baromság a jelene. Ebbe a sarokba tér "megpihenni" az elméje egy-egy embertpróbálóan kemény hétköznap után. 

Röviden: néma Pokol az élete.

Kényelmes adagokban kapjuk a részleteket erről a Pokolról, amit Thomson magának épített:

• kórházba juttatja a legbénább színészét,
• hosszan vitázik erről producer-ügyvéd-társával,
• exdrogos asszisztens lánya egy önámító zugalaknak tartja,
• degenerált újságírók előtt kell ügyelnie minden kimondott szavára.

Ennek a status quo-nak vet véget, mikor Mike Shiner, az elismert kritikuskedvenc aktor hozzájuk szegődik, és egoista modorával kikezdi az ottaniak törékeny önbizalmát.

Tehát Riggan egy hajdani hollywood-i sztár, aki tipikus tiszavirág-pályát futott be a csúcson:

1. Egy repülő szuperhős-ikon szerepében lett közismert és népszerű.
2. A nagysikerű block-bustert béna, effektszóró folytatások követték,
3. aztán Riggan a Birdman 4.-et gyakorlatilag leszarozta, és kiszállt.
4. A skatulya miatt azonban elsorvadt foglalkoztatottsága és hírneve.

Veszettül ismerős franchise-történet...



Összesen 3 szereplő tudott érdekelni a teljes gárdából, de Riggan közéjük tartozott. Hétköznapi, mégis érdekfeszítő pasas. Szomorú, mégis szórakoztató volt végignéznem, mi mindenen megy keresztül: érezzük munkája és kétségei súlyát, könnyű azonosulnunk a helyzetével. Időnkénti képzelgése csak hab a tortán. Örülök, hogy a film nem próbálta őt holmi derék, vajszívű bácsinak beállítani. Attól, hogy valaki gőzerővel dolgozik a művén, még simán lehet dögunalmas, lecsúszott balek, aki nem bírja ki a seggén hírnév meg nyilvánosság nélkül.
Érdekesnek találtam, hogy Riggan nem nagyravágyó, de félreérti a saját motivációját. Azt mondja, hogy valami fontosat akar hátrahagyni, ami számít, de a hangjából bizonytalanság cseng ki. Lánya, Sam vágja először a képébe, hogy nem is hisz a darabban, pedig minden idejét, pénzét és energiáját beleölte. Ez nem alkotószellem, csak egy kétségbeesett próbálkozás, attól az átlagos félelemtől hajtva, hogy ő "nem számít". Hogy nem ér semmit. "Úgy értem: ki a faszom vagy te?! Utálod a bloggereket, csúfolod a Twittert: neked még Facebook-oldalad sincsen! Te vagy az, aki nem létezik!"  Ez amúgy a kedvenc jelenetem, és Michael Keaton mellett Emma Stone játékát élveztem a legjobban.

De itt nemcsak a "hírnév" forog kockán, hanem Riggan szakmai hitele. Ha nem fog valósággal sugárzani az előadás a premier napján, akkor vége. Örökre ráragad a stigma, hogy ő lehullott csillag, aki  művészként pózolva kuncsorog a régi rivaldafényéért. A dramaturgia egyik pillére az, ahogy Riggan a kudarc előszelével viaskodik:

1. A legrangosabb helyi színi kritikus már látatlanba leírta művét.
2. Shiner lejátszotta őt színpadról, ellopva tőle a reflektorfényt. "A népszerűség a kurvás kis unokahúga a presztízsnek."
3. Sőt: Birdman alakjában a saját lelkiismerete nevezi komédiának, amit csinál. Riggan képzelete egyre gyakrabban tör a felszínre, viselkedése egyre bogarasabb, excentrikusabb; mind inkább a saját elcseszett életét látja visszaköszönni a darab fejezeteiből és szövegeiből. "Semmi vagyok. Nem is vagyok itt."

Sajnos Mike karaktere nekem túl szemétkedősre sikeredett. Kevésszer volt nevettető, vagy pedig lényegre tapintó, amit csinált és mondott. Hiába rejlik valódi tudás a cinizmusa mögött, többnyire egyszerűen csak seggfej, ahogy kollégáival bánik, és ezt soha nem ismeri be. A film első felében végig ő a katalizátor: érzéketlen, beképzelt profizmushajhász. Az a fajta különc, aki mindig a spontaneitást keresi, a határokat feszegeti, de minden neki nem tetsző apróságra kényes  (pl. mikor a kellékpisztoly miatt reklamál: "Fikarcnyit sem érzem magam fenyegetve!"). Mike jelenléte kihívás elé állítja Riggan ingatag világképét: sokszor direkt vizsgáztatja őt, hogy mire alapozza ezt a fenenagy hitét a színdarabjában.

De nemcsak őt teszteli: Sammel is fesztelenül beszél a drogelvonóról, a többiektől meg elvárná, hogy minden szeszélyét elviseljék - főleg Naomi Watts Lesley-jétől, az egyetlen szereplőtől, akivel már korábbról ismerik egymást.

 
  

Élveztem azt a civakodó rivalizálást a két aktor között. Riggan és Mike is elég excentrikusak, de nem ugyanúgy fejeződik ez ki náluk. Míg Riggan a sötétebb hajlamait elnyomja - alighanem mióta egyszer konyhakést vágott hozzá az exnejének -, addig Mike a saját vadságát egyáltalán nem próbálja palástolni:

• fellépéskor az ágylepedő alatt taperolja Lesley-t,
• az egyik próbán hirtelen kirobban a szerepéből és szóban Rigganre támad,
• s mikor amaz kirángatja a privát szoláriumból, alsógatyában leáll vele birkózni.  

Ha egy film ennyire életkedv-hiányos közegben éri el, hogy figyeljek a részletekre, az már nem lehet rossz rendezés. A Birdman nem egy humortalan film; az itteni, morbid fajta humor teljesen belesimul a tónusba és a cselekménybe. És úgy általában: úgy tűnik, mintha egyetlenegy folyamatos felvétel volna, a megszokott-tól eltérő vágástechnika miatt (erről mindjárt). Olyan ügyesen olvadnak egybe a bevezetés, tárgyalás, befejezés egyes részei, hogy az be tudja szippantani a nézőt. Nincs mereven betagolva, mikor minek kell következnie; úgy, hogy mondjuk:

1. ) nyitójelenet, megvan, pipa;
2. ) expozíció a szereplőkről, oké, pipa;
3. ) most veszi kezdetét a bonyodalom, f***, pipa.

Iñárritu és Emmanuel Lubezki operatőr szándékosan hosszú, vágatlan közeliket akartak, a kamera forgatásával helyettesítve az editálást, ahol csak lehet. Ezzel is valódibbnak tűnik az egész, nem egy többször ollózott végterméknek a vágószobából. Ugyanúgy működik ez, mint pl. a "rezegő kam(era)"-technika a "found footage" (="talált képanyag") filmeknél (Cannibal Holocaust, Blair Witch, Rec, etc.): elhiteti, hogy most "tényleg a valóságot" látjuk, a megszokott utómunkálatok, "a púder" nélkül. De Iñárritu itt nem állt meg: van, hogy egy folytonos snitt valójában több órányi időt ugrik át. Okos trükknek tartom ezt, bár a film utolsó harmadánál már kezdett fárasztóvá válni. 

Mikor lejött, hogy a rendező direkt kerüli a vágást, féltem, hogy ettől terjengőssé nyúlik a sztori, és sokáig semmi se történik majd. Nem így lett. A kamerakezelés tényleg inkább csak fokozza az őszinteséget, ahogy nem hajlandó "leszállni" a figurákról, követi őket mindenhova, mint egy perverz riporter. Éppúgy lemezteleníti őket a mi szemünk előtt, mint ahogy ők teszik saját magukkal; naponta nyúzzák meg a lelküket a csúcsteljesítményért. Mégis pont a munkájuk érdekében nem lehetnek teljesen őszinték, más arcukat mutatják mindenkinek, miközben szinte nem is maradt már "igazi énjük", csak fapofáik. 

Pontosan erre utal, mikor Lesley Mike miatt kifakad barátnőjének az öltözőjében:

"Mi történt, mi a baj...?"

"Ó, semmi! Majdnem megdugott a teljes közönség előtt! (...) Miért nincs semmi önbecsülésem...?!"

"Drágám, te színésznő vagy."

Ezt a tanulságot szerettem nagyon, ahogy tükröződött a Térkép a csillagokhoz-ban is, bár emez a film többnyire szárazabb, kevésbé dramatizált tónusú. Nekem mindkét stílusárnyalat bejött.

Idegesített viszont, ahogy túlhasználják a "valóság és képzelet összemosása" nevű trükköt. Értem én, hogy ez szerves része a koncepciónak. Darab a darabban: egy olyan  filmet nézünk, amiben színészek játszanak olyan karaktereket, akik maguk is színészek. Ha a karakterek el tudnak veszni a foglalkozásukban, élvezni fogjuk, ahogy mi is elveszlünk az alakításaikban - elvileg.

Számomra is működött a dolog, időnként. Mikor Riggan egyedül marad Birdmannel: hozzátett a férfi pszichés válságának látványához. Elnézegettem, ahogy Riggan azt képzeli, hogy körbeszárnyalja a várost. Még azt a burkolt kérdést is felismertem, hogy: hol húzódik a határ színészkedés és a valódi ember között. De ahogy Riggan eljátssza Mike-nak, hogy "az apja részeges volt", illetve ahol Mike felrúgja a próbát, majd Riggannel egymásra orditoznak... ez inkább olyan, mintha a szülei veszekedését hallgatná valaki az első sorból.

Mondhatnak bármit Tim Burton-Batman rajongói: Michael Keaton itt kapta meg (eddigi) élete szerepét. Mint Jon Favreau-t A séf kapcsán, Keatont is kérdezgették, hogy nem a saját karrierjét és életét eleveníti-e meg Riggan Thomson karrierje és élete. Én úgy vélem, Keaton egyenes választ adott azzal, hogy "nem kellett" Batman Birdmanhez. Vagyis: nem tagadja a párhuzam segítség-faktorát a szerepformálásban, de nem tartja a legfontosabb mankójának.

Tetszett az az apróság, hogy Iñárritu alighanem tudatosan válogatott be olyan élszínészeket, akik maguk is fősodor-beli képregényfilmek sztárjai voltak. Mint a múlt századi Batman, A Hihetlen Hulk címhőse és a reboot-olt Pókember első nagy szerelme.

Maga Birdman a legizgalmasabb jelenség. Hollywood-i filmikonként gyártották le és játszották el. Most viszont Riggan személyiségének részévé vált: a sötét belső hang, aki önálló életet él a középkorú férfi tudatában. Olyasmi ő, mint Luc Besson Jeanne d'Arc-jának a Lelkiismeret csuhás alakja. Mint Jeanne elméje, Riggan-é is azért kreálta ezt a szellemet - akivel ugyanúgy elkezd majd hangosan perlekedni -, hogy testet adjon a tudatalattijának, az oda száműzni próbált igazságoknak. Persze emez a film nem thriller, és Birdman enyhén szólva röhejesen festene egy komoly pszichodrámában...

Lényegében 1 fő tanácsot szajkóz neki: lépjen le! Hagyja ott ezt az önkínzó mókuskereket, legyen újra a valódi önmaga: a jelmezes nagymenő, aki a speciális effektusok pompájában repked az átlagemberek feje fölött, akár egy félisten. Kicsit a jól bevált "Jekyll és Hyde"-képletre hajaz, de szerintem itt működik. Birdman úgy pózol "gazdája" előtt, mintha ő lenne a jó tanácsadó, míg igazából Riggan kétségeinek ad arcot: hogy sosem fogják őt komolyan venni alkotóként és színpadi színészként. És ugyan miért ne hallaná Birdman kritikus hangját, mikor

• a falán a posztere,
• a sajtó küldöttei feszt Birdmanhez hasonlítják, amin most fárakozik,
• ex-feleségén kívül senki nem hisz őszintén benne,
• és az utcán meglát egy részeg csövest, amint ugyanazzal az átéléssel színészkedik, mint ő a színpadon?

Apropó "kritikus hang": olcsó húzás a gonosz színmű-kritikus karaktere. Szatíra vagy sem: hazug és igaztalan képet fest azokról, akiknek ez a munkája. Ahogy Anthony Lane a The New Yorker nevű laptól is szóvá tette: nem maradna sokáig alkalmazásban egy olyan író, aki látatlanba szövegez meg hivatalos ajánlást egy mű megtekintése vagy kihagyása mellett. Tabitha Dickinson egyértelműen sztereotípia: besavanyodott szipirtyó, aki gyűlöli az Álomgyárat, és mindent, ami onnan jött, hogy itt "foglalja a helyet". "Önelégült, önző, elkényeztetett gyerekek...!" Aztán többször ismétli: "Meg fogom ölni a darabját."

Nem azért nehezményezem ezt, mert amatőr bloggerként "sértené az önérzetemet" ez az ábrázolás a kritikusokról. Az értelmes írót általában tényleg irritálja
a népbutító futószalag-termékek térnyerése. Engem is bosszant az ilyesmi. De hogy egy publicista a halvány esélyt se adja meg egy alkotónak, akinek élete és jövője - sok más emberével együtt - a kezében van, holott ez a foglalkozása... Itt nem az a pláne, hogy "kegyetlen". Ez hanyag munkavégzés, ráadásul szándékos. 

1. Egy az, hogy így nem végzi el azt, amiért fizetik. Csak rangos lapnál lehet valaki rangos kritikus, ott pedig egy főszerkesztő azonnal kiszúrja az ilyen csalást.
2. A tény, hogy Riggant szemtől szembe, tanúk előtt, alap-észérvekre tojva ócsárolja, az nem aljas, hanem önveszélyes. Mégha utánanézett is, hogy Riggan anyagilag le van égve: a darab többi résztvevője, esetleg a színház még bepanaszolhatja, sőt beperelheti őt.

A séf c. filmben is volt ilyen helyzet, ahol a kritikusra kifakad a főszereplő az igaztalan, léha "szakvéleményén". De ott maga a helyzet nem a kritikus hibája volt, hanem egy 3. személy - a munkavállaló főnöke - kényszerítette ki a helyzetet. Igénytelen volt az a kritikus is, de azért, mert eltökélten akart tönkretenni bárki(ke)t.

 (És ez most vad feltevés, de ez a név, hogy "Dick-inson" elég sugalmazó választásnak tűnik nekem. A "dick" szót gyakran "szemétláda" jelentéssel szokták használni a mindennapi életben.)

Annyi vigaszom van ebben, hogy ez közvetve a közönséget is bírálja. A kritikusoknak a presztízs ad hatalmat: hogy az ő, megalapozottabb véleményük alapján mire érdemes időt és pénzt szánni. Egy átlagember hajlamos csak a fél füllel meghallott visszhangokra figyelni, vagy egyszerűen bármit elbámul a pénzéért. A többségi igény hat a keresletre, és hogy mit ér meg gyártani a többségnek. Ez a körforgás pedig mirólunk fogalmaz meg íratlan kritikát. Hogy mi hová rakjuk a lécet.

Riggan a hitelesség fokozásáért valódi pisztolyt és valódi töltényt használ a premieren, hogy a feje egy pontján lelője magát. És a közönség annyira zombi, hogy ezt is látványtrükknek véli, és kivétel nélkül mindenki tapsol. Mi az, hogy: a darab bombasiker, még Tabitha is pozitív kritikát ad, a kórházi szoba előtt lelkes tömeg tolong. Ez - meg a hajléktalan utcai előadása - az a rész, ahol a film üzenete talán a leghatásosabb. Nekem itt jött át legjobban, mi az ára, mit kell kockára tenni egy "nagy álom" valóra váltásához.

Az utolsó 5 perccel úgy voltam, hogy félig tetszett, félig csalódtam. Miután Riggan az arca körül lehámozza a kötést, látja, hogy orra horgasabb lett, olyasféle, mint egy sasmadárnak. Mint  Birdmannek. Mintegy fizikai bizonyítékot kap rá, hogy ugyanazt a ritka szenzációt érte el most, mint Birdman szerepében 2 évtizede. Ugyanaz a szupersztár lett, meghazudtolva a neki feszt duruzsoló fantomot, aki ezúttal meg se nyikkan. Riggan Thomson megtanult Birdman nélkül szárnyalni.

Semmitmondó végkifejlet azonban, hogy Sam az eltűnt apját keresi a szemével, és a kinti madarakra mered. Megint az van, hogy értem a metaforát, de csak ürességet hagy hátra bennem. Emma Stone játékára itt sincs panaszom: az arcáról lerí, hogy érti már, hová ment. Elvileg nem is kéne számítania annak, hogy hová lett, hisz elérte célját, jóhíre, életműve szárnyra kapott. De azok után, hogy ez már a sokadik ál-befejezés, + megint a valóságot mossák össze a képzelettel, az egész elveszíti a figyelmemet. Mégis: MI A CSUDA lett vele? Öngyilkos lett? És ha igen, azért mert:

1. tudta, hogy ezt a sikert nem fogja bírni többé megismételni?
2. új orrformája olyan, mintha egy táblát hordana, hogy: "Íme: Birdman!"?
3. karrierje csúcsán, mindent elérve érdemes kiszállnia?
4. életműve immár teljes, a lánya is önálló felnőtt nő már?

Nem: ez így rám hárítja, hogy odaképzeljek valami szalonképes választ, betömködve a foghíjakat.


Kb. minden mellékszál elsorvad a tetőpont előtt: nem tudom, mi lett végül Mike és Sam időmúlató flörtjéből, illetve Lesley fanszervíz-gyanús lezbikus csókjából.

... Gondolom, a cikkem zárószavaként most olyan hangzatos jelzőkkel kellene előállnom, amiket a DVD-k borítójára szoktak kiírogatni a reklámozhatóság kedvéért. Olyasmiket, mint hogy: >Meghökkentő<, >Kegyetlenül gúnyos< vagy  >Szívfacsaró hidegzuhany<. Frászkarikát fogok. Legyen elég annyi, hogy utólag verekedte be magát a Top-10-es listámba 2014-ből, szórakoztatott és elgondolkodtatott is.

Megdönteni Hajnal Tímeát

"Lehet, hogy van valami ezen a bolygón, aminek kevesebb agysejtje van nálad. De bármi is legyen, bárhol is forduljon elő, biztos, hogy a neve"

Bögöcs.

"Négykézláb kéne állnod! Hogy egy 

BORAX-szal teli kocsit vonszolj keresztül a sivatagon!

Te trágya vagy! Egy váladék; te egy valóságos sertéstermék vagy!"

(Married with Children - Impo-Dent)

Megdönteni a hülyeségrekordot sohasem könnyű. De az elmúlt 4-5 évben aligha született olyan hazai filmünk, amely ennyire satnya, minden képzeletet alulmúlóan tyúkeszű képet fest a 25-30 körüli átlagemberről - legyen az férfi vagy nő. A Megdönteni Hajnal Tímeát csontszáraz romantika és utcahumor elegyéből olyan modern kori Notre Dame-i toronyőrt kotyvaszt ki, ahol Quasimodo a legalantasabb módokon küszködik, hogy megkapja Esmeraldát.

Hajnal Timi sikeres európai sztármodell, aki kicsit kezd ráunni a szüntelen utazgatásra és reflektorfényre. Érettségi találkozóján egy volt udvarlójával, Horváth Danival ittasan futó kefélést rendeznek a ruhatárban, amit utólag persze elfelejtenének. Erről azonban egy volt osztálytársuk, Bögöcs mobilfelvételt készít, és megzsarolja Danit, hogy az anyagot felteszi a világhálóra, ha nem intézi el neki, hogy Tímea és ő együtt éjszakázhassanak. Mit tehet ilyenkor egy építésziroda alkalmazottja, aki ráadásul épp a főnöke lányát jegyezte el?

Herczeg Attila mozis randi-kézikönyve igazi roncshalmaz, amit átélni még csak kihívás, nevetni a poénjain viszont hegymászással felérő feladat. Egy voltaképp nagyon is komoly, igazán fejedhez kapós élethelyzetet valami iszonyat primitíven kezel, olyan emberalakokkal, akiket ki nem állhatok az elején és a végén se. Képtelenül buta bohózaton keresztül nézzük, amint egy zugalak próbálja valahogy elsimítani élete legnagyobb baklövésének ügyét, amihez 2 barátjuk zsengécskén asszisztál. A nő sokáig semmit nem gyanít, mi pedig nem tudjuk, miért is kellene izgulnunk; végig csak valami mozgás és beszéd lohasztó egyvelege árad a vászonról.

Osvárt Andrea dekoratív célokból jó választás Hajnal szerepére, és anélkül, hogy ócsárolni kezdeném: az a szerep tré. Trapa. A romantikus komédiák tipikus szent grálját kellene látnunk benne, akit minimum 2 pasi mindenképp a magáénak akar tudni - mégha itt teljesen más okokból is. Röhej, hogy a férfiban mennyire csigalassan fogalmazódik meg a gondolat, hogy Tímea nemcsak futó kalandot jelentett neki. És találja ki az Olvasó, mi történik, mire felismeri ezt? Naná, hogy Tímea mindent megtud, dühösen elküldi őt a francba, sőt még a zsarolóját is megörökli tőle.

Miért hiszik azt a hazai rendezők, hogy egy vígjátékban nem szerepelhet erős egyéniségű hím főszereplő? Dániel - akit Bögöcs a történet jófiújaként mutat be narrálásában - egy olyan széjjel fehérített személyiségű, pipogya balfácán, hogy direkt a lebukásáért szurkoltam úgyszólván a teljes műsoridő alatt! Olyan mértékben erőtlen, végletekig kihasználható pálcikaember, akinek hamar belefáradunk a jelentéktelenségébe, mire majd már hajlandó lesz őszinte lenni a környezetével. Akik megjegyzem, szintén kibírhatatlan figurák:

1. egy önelégült, teljesen anyagi gondolkodású, fantáziátlan nőszemély,
2. olyan toronymagasan seggfej apukával, aki még genetikai úton elintézné, hogy mindenképp fiú legyen az első közös gyermekük.

Aki azonban a prímet viszi, az maga Bögöcs. Az ő esetében az "ember" helyett pontosabb lenne az "Australopithecus" (="Dél-vidéki afrikai majom") besorolás. A kopasz, hízott, borostás pasas korábban belekóstolt a pornórendezésbe, kizárólag a mának és az ösztönöknek él. Hajnal Tímeát pedig régi vágyálma tárgyának látja, akivel élete legjobb dugását reméli átélni.

Így aztán Dani és két barátja, egy Ewan Mcgregor-utánzat és egy szende pszichológus megpróbálják kissé domesztikálni az előembert. Ja, és mikor úgy tűnik, hogy Bögöcs végre eléri célját, nem tudom melyik a nagyobb hülyeség:

1. hogy Timi a mobilját úgy dobja a csatornába, hogy azt egy kisfiú később megtalálja és pont a menyasszony házához viszi;
2. vagy, hogy Timi leckéztetésének hatására Bögöcs úgy dönt, segít Daniéknak megakadályozni Hajnal Tímea esküvőjét, amit mellesleg puszta sértettségből kötne meg. "Meglátta a fényt." 

Miért is kellene, hogy érdekeljen ezeknek a sekélyes figuráknak a sorsa?

A primitív humorral nekem amúgy semmi bajom: sok olyan amerikai vígjátékot kacagtam végig, amit ha komolyan próbálnék venni, gyengének titulálnám (Ace Ventura, Rendőrakadémia, Hat nap, hét éjszaka, stb.). De itt nemcsak nem vicces, de kínzó is. Hitegettem magam, hogy Bögöcs álmosító narrációja nem intő jel, nem ilyen lesz az egész alkotás, habár a szövegétől sokszor temethetnékem támadt: "Láttátok? Ott voltam egy pillanatra én is a böknivaló kiscsaj háta mögött. S esküszöm nektek, hogy frankón egy másodpercig sz'al itt elöl, a gatyám slicce hozzáért a kiscsaj tökéletes seggéhez."

Borzalmas komédiának könyvelem el a Megdönteni Hajnal Tímeát. 2 hölgy szépsége, ha elővillan, egyébként semmi nem méltó benne a néző figyelmére.

Exodus: Istenek és királyok

Boldog szentestét és kellemes karácsonyt kíván a Filmi helyszínelők weboldal!

Az Exodus: Istenek és királyok egy méreteiben lenyűgöző építmény, mely viszont az arany festés mögött nemcsak erősen kopott, de még roskatag is. Ridley Scott műve ismételten bizonyítja, hogy Hollywood továbbra sem tud mélyebb jelentést adni a Biblia közismert történeteinek, mint vallás és ateizmus ellentéte, illetve a bűn és bűnhődés okozata. A bűnös vezér és népe kiérdemli a kataklizmát, és elszenvedi azt - ahogy mi is a lélektelen effektusözönt.


Én ugyan ateistának tartom magamat - akárcsak a rendező -, de nem hiszem el, hogy a transzcendenst, az Isteni beavatkozást csak irdatlan természeti csapások együtteseként lehet a mai mozi nyelvére lefordítani. Az Exodus-ban sajnos így, száraz egymásra halmozással kapjuk meg az ókori zsidó exódusz neveit és  eseményeit, igazi töltés, az ókori egyiptomi kultúra kisugárzása, zamata nélkül.

Krisztus előtt 1300-ban Mózes megmenti I. Széthi vér szerinti fiát, Rámesszut a hettiták elleni csatában. Mózes Rámesszu mostohabátyjaként nevelkedett a királyi palotájában, és ezt mindenki tudja róla. Ám mikor Pithom városában egy csoport felfedi Mózes előtt valódi, héber származását, a város kapzsi helytartója leleplezi a titkot az akkor már fáraó Ramszesz előtt. Mózest száműzik, és egy kis törzsben alapít családot. Isten azonban egy napon nemcsak arra veszi rá végre, hogy hite legyen benne a csodákban, de arra is, hogy népét, a 400 éve senyvedő zsidóságot kivezesse Egyiptomból.

James Cameron az Avatarral, Darren Aronofsky  a Noéval hozta létre világmegváltó hőskölteményét, ahol stílusát és vizuális fantáziáját teljesen szabadjára engedhette - úgy, hogy közben nem kellett aggódnia a forgatókönyv miatt. Ridley Scott válláról 4 munkatársa vállalta, hogy leveszi ezt a terhet, így miért is kellett volna aggódnia? Holtszentség, hogy nem gondolt arra: a Flintstone-család szkriptjét is eredetileg 32-en (!) írogatták, mire a kész termék meglátta a napvilágot a mozivásznon. 

Hogy a témakört nem mutatja be új szemszögből, az egy dolog, de az Exodus annyira sémafüggő munka lett, hogy a trailere többet mond róla, mint amit ténylegesen tartalmaz. Scott-nak ebből a művéből végig az ötletek, az összefüggő koncepció hiánya árad, Mintha egy unott éttermi szakács készítené a megszokott menüsort:

1. Végy egy népszerű vallási legendát, melynek a mostani trend szerint a rabszolgaságról érdemes szólnia.
2. Rakj bele fél hl-nyi drámasablont, testvérviszállyal és kiválasztott-próféciával.
3. Dagaszd meg a tésztáját, több tízmilliós CGI-élesztőt keverve hozzá.
4. Majd pedig szórd meg sokféle egzotikusnak tűnő tárgyi kellékkel (építkezések, utak, épületek, díszes jelmezek, fegyverek, állatok, stb.),

És a kész művet felszolgálhatod a díjátadókon, hogy kaphass érte néhány díjat borravalóként.

A szereplők kiválasztása mögött nem látok más megfontolást, minthogy A-listás húzónevek legyenek, akikkel el lehet adni a méregdrága produkciót. Christian Bale-t közülük a legnehezebb számomra a ráosztott szereppel azonosítani. Szakáll ide vagy oda: egyetlen esetben győzött meg róla, hogy Mózest látom, és ez a viszontlátás perce közte és önként elhagyott családja között. Leginkább annyiból áll a jelleme, hogy hitetlen harcosból hívő pásztor, abból aztán kétkedő-perlekedő gerilla, aztán megint hívő nyájvezér lesz. A többieknek már úgy-ahogy könnyebb beleolvadni jelentéktelen kis szerepeikbe, hála a jelmeztervezőknek és sminkeseknek. 

1 óriási probléma van Scott eposzával, amit már sokan előttem szóvá tettek: nem működik a dráma. Pedig az lenne a lényeg. A rendezés - mint mindig, ha a sztori csak kifogás a látvány mutogatására - minél előbb igyekszik túljutni a figurák hátterének bemutatásán és a minimális párbeszéd-adagon, s mihamarabb rátérjen az impozáns tájfelvételekre. A rendezéssel még nem is lenne nagy baj, de az írók úgy dobálják az információkat, hogy nem tudjuk, melyik lesz fontos.



Pedig néznivaló az bőven akadna: Memphis, a birodalmi főváros, Isten 10 csapása (véres Nílus, békatömeg a palotában, sáskafelhő, jégeső stb.) és a tömegvonulások is szemet gyönyörködtetőek. Tetszetős az az ismétlődő operatőri fogás a filmben, hogy a kamera egyik oldalról a másikra, távolról végigvonul a helyszíneken. A korabeli atmoszféra viszont valahogy mesterkéltnek tűnik (azért kicsit kevésbé, mint a Noéban), nem érezni belőle a korszellemet. Egyszerűen csak elénk tolják a tárgyi jeleit annak, hogy Ramszesz mennyire semmire nem tartja a hébereket: a fényűző palota, az óriási szobor, a rabszolgatelep, majd a napi 1 héber család kivégzése, válaszként A 10 csapásra. És ha ez nem lenne elég, Mózes sokévi viszontlátásakor is elszólja magát. "Ne nevezd őket állatoknak!!"

Leginkább Joel Edgerton Ramszesze fájó, hogy olyan szögletes figura: bizonytalan, erőlködő, jelenléthiányos. Nem tudtam komolyan venni mindenható istenkirályként: maga I. Széthi, az apja is megjegyzi Mózesnek: "Téged alkalmasabbnak tartalak." Ez azért lehangoló egy olyan ember kapcsán, aki az akkori világ legerősebb nagyhatalmának a "fenséges" uralkodója, aki a történelem egyik legnagyobb uralkodójává hivatott válni.

Az egyetlen komolyabb felismerése, hogy Isten sorozatos büntetései, Mózes és társai üldözése, valamint a rabszolgák megtorlásos kivégzései után végül belátja, hogy hibázott. Jobban mondva: hiba volt, hogy nem száműzte őket egyből Egyiptomból Kánaán földjére.

1. Először akkor törik meg, mikor a 10. csapás után elveszíti elsőszülött kisfiát, Memphis összes többi családjával együtt. "Ez a te istened?"
2. Majd utolsó jelenetében, ahol a serege holtestei között jár a Vörös-tengeren. Tetszett, hogy ő maga is csalódottan, majdnem gúnnyal ejti ki saját nevét. "Nagy Ramszesz. A Dicső." 

Nem szerettem Mózes és Ramszesz közös jeleneteit. Nemcsak a köztük lévő kapocs súlytalansága miatt, hogy együtt nőttek föl, hogy szóváltásaik kurták és laposak, hogy életüket bíznák volna egymásra, blablabla-bla. Mindkét karakter valahogy olyan benyomástkelt, mint akik épp díszes ruhákban bicajoztak a konditeremben. Soha nem erősödik meg az illúzió, hogy tényleg 3 és fél évezreddel ezelőtt járunk, ahol 2 testvért a származásuk 2 külön világkép részévé soroz be. Az elméletileg halálosan komoly pillanatok némelyike (pl. ahogy Ramszesz Mózesnek ront szekerén a visszahulló Vörös Tenger előtti) meg épp a színészek átélése miatt a komikum határát súrolja.

Örültem volna, ha legalább 1 történetszál akad, amire annyi figyelmet fordítottak, mint a képsorokra. Nem lehet tudni, hogy most milyen nézőpontból akarja a film elmesélni a történetet: Mózes kapcsolata... kivel? 

• Ramszesszel?
• Egyiptom népével? 
• A héber néppel?
• A feleségével és későbbi fiával?
• A bátyjával, akit még később ismer meg? 
• Vagy akár a Malek által képviselt isteni akarattal?

Mindegyik szál ezek közül futólagos.

És cefetül kíváncsi vagyok, kinek az ötlete volt egy kisfiút tenni meg Isten reprezentációjának? Mózes "követnek" nevezi őt, és nekem is csak emiatt esett le, hogy ő csupán képviseli Istent és döntéseit a héberek ügye kapcsán. Sokaktól olvastam, hogy utálták, mikor Ramszesz egyik szolgája áltudományos magyarázatokat szajkózik a 10 csapásról; engem speciel sokkal jobban bosszantott, mennyire fantáziátlanul lép kapcsolatba Isten Mózessel: egy 12 év körüli, arrogáns kölykön keresztül, aki mintha élvezné, mikor épp hergeli Mózest. "Nekem tábornok kell." vagy "Néztem a kudarcodat."

Valaki lője már le!, gondoltam szinte mindig, valahányszor megjelent a filmben.

De Scott végül is ott töri ki a dramaturgia gerincét, amiben Darren Aronofsky Özönvíz-históriája is. Magát Istent egy természeti jelenségek mögé bújó népirtóvá teszi, de anélkül, hogy bármilyen más oldalát ábrázolná (semmit nem változtat ezen, hogy az utolsó 2-3 percben már látjuk végre a Tízparancsolat kivésését meg a Frigyládát). Mózes ugyan nem háborodott vadállat, mint amott Noé, de az isteni ítélet meghozatala teljesen átgondolatlan: a Teremtő előbb hagyja, hogy Mózes kiképezze az első héber tömegeket, majd terrorizálgasson egy egyiptomi várost, és ekkor az arcába vágatja, hogy a módszere lassú, és kénye-kedve szerint kezdi megtizedelni a birodalom teljes populációját, kivéve a hébereket.

A film nem tud világos logikát szőni az egyiptomiakat ért csapások és a héberek sorsa között. Ha Isten képes ennyiszer ily kíméletlenül lesújtani Egypitomra, nem lett volna mindegy, ha mindezzel közvetlenül a kegyelt nép egérútját, kijutását segíti? Evidens, hogy a héberek sértetlensége majd épp Ramszesz bosszúját fogja felszítani, hisz nem egy bölcs uralkodó (legalábbis ebben a filmváltozatban). Ha nagyon muszáj lenne racionális indokot találnom a módszerére, azt mondanám, Isten Eric Dravent utánozza A hollóból: több nemzedéknyi szolgalét összes szenvedését adja "ajándékba" az egyiptomi népnek, koncentrált formában.

Hadd tegyem még hozzá: 400.000 ember népvándorlásához azért kellett mutatni valami ivóvíz-készletet és élelemforrást.

Az Exodus: Istenek és királyok tehát sokadik filmes pávatánc, ami újfent bőrt próbál lehúzni a divatos ókori kataklizmák témájáról. Gondoltam rá, hogy legalább katasztrófafilmként tartalmas-e, de mivel a csapások közt nincs valós összefüggés feladójukon kívül, még ezzel se tudtam kimenteni. Zamata, illata, az önálló világ bensősége és a népek kínjainak éle is hiányzik belőle: egyszerűen átvonul az emberen, akárcsak a kamera a forgatási helyszíneken.