Bad Boys 4. - Mindent vagy többet

Stílszerű asszem, ha a film stílusában firkálok a Bad Boys: Mindent vagy többet-ről. Mondjuk a „Ride or Die” inkább „Hajts vagy Halj!” lenne szó szerint magyarra fordítva, de a lényeg: a 4. rész, amit ismét az Adil El Arbi–Bilall Fallah duó dirigált, kiborító lett. Szóban és tettben is hangoskodik, vagdalkozik, mégis háttérképei adják minden valós ingerhatását, mivel a 3. részhez léhán sodort sztori teljesen „Kit-érdekel?”–kategória. Egy dolog hagy belőle mély nyomot bennünk: Martin Lawrence alighanem Chris Tucker babérjaira tör a Csúcsformában-filmekből.

 

Mike Lowrey nőül veszi fiziko-terapeutáját, Christine-t, ám az esküvőn Marcus klinikai halálba zuhan, ahonnan új, spirituális szemlélettel tér vissza. Közben a miami rendőrségen belső vizsgálat folyik, és pont a páros kinyírt főnökét, Howard kapitányt vádolják meg patkánysággal. Mike sittes fia, Armando segít nekik, ám hamarosan mindhárman szökevénnyé válnak, akikre egyszerre fenik fogukat a zsaruk, az alvilág meg egy McGrath nevű öldösős ex-ranger. Végül, mikor családjaik túszul esnek, márcsak a régi „rosszfiús” rendcsinálási módszer marad hátra…

 

Nagyon kevésen dőlt el számomra annak idején, hogy a kései 3. rész, a Mindörökké Rosszfiúk végül  mint „jó film” távozott a képzelt programfüzetemből, és nemcsak mint korrekt, de kiszámítható iparosmunka. Személyesnek érződött; valódi folytatásnak, amelynek van létjoga, igazi, téttel bíró története, és szereplői sem csupán nosztalgiacsali szájgépek voltak.

 

A 4. Bad Boys – mint már egyre több 4. rész – az önhittség áldozata. De olyan szinten, mintha nem is ugyanaz az alkotógárda állt volna mögötte, mint a For Life mögött. Ez az a fajta tökfölös folytatás, ami természetesnek veszi önnön menőségét, csak amiért buzgón, bár satnyán majmolja elődei külsőségeit: a tempó(skodás)t, az akció(skodás)t, a festői napos városképeket és általában a floridai látványvilágot. Ehhez képest úgy szerepel (le), mintha egy távfutó, aki a 3. célszalagon még tüdejét kiköpve átért, holtan rogyna össze, mielőtt a 4.-nek akár a közelébe jutna.

 

Szavakkal le nem bírom írni a "történet" alibibűzét és lerágottságát: mintha a Miami helyszínelők valami kikukázott epizódját szedték volna újra elő az archívumból, és tették volna bele a Bad Boys visszatérő színészeit! Fülledt fantáziaaszály lengi be ezt az egész kartelles-korrupciós ügyet és a Mike-Marcus duó ténykedő-ténfergő nyomozását. Aki pedig a négyből ezt a részt látja először, kapkodhatja a fejét, hogy kik ezek a pofák – már a nyilvánvaló vinyettáikon túl: 

1. „főhős”, 
2. „családtag”, 
3. „kolléga”, 
4. „bűnöző”, 
5. „aligátor”. 

Egyik mellékszereplőből se hoznak ki semmi érdekeset, vonzót vagy nyomatékosat: ezt külön nagyon erősen Mike felettesén, Ritán és az ő áruló pasiján érezni, de például Armando faképű statisztaszerepén is. Egyszerűen nincs egy önálló gondolat vagy érzelmi húr ebben a produkcióban.

De ami a szimplán gyengus, kicentizett sablontermékség alá veri alá a Ride or Die-t, az a gyújtanivaló fahumor – főleg Lawrence-től! Nem a színésszel van bajom, nem is azzal, hogy bohócot csináltak szegényből. Ez az alappoén, hogy Marcus-t a halálközi élménye nagy spirivé konvertálja – ráadásul megdögölhetetlennek is hiszi magát tőle –, a témának szánt középujjként nem lett volna rossz. De Marcus végig – már a legelső perctől – agy nélkül, automatára állítva, sokszor idegmészárosan ripacsul adja elő az ömlengéseit, miközben drámai fronton a film a padlón hever, ezer golyósebből vérezve! És ezt a rendezők, az igazi rosszfiú-páros az utolsó percig nem bírták észrevenni se, nemhogy kozmetikázni.

 

Nem meglepő, ha egy népszerű akciófilm-szériánál, amit a célközönség agyontutujgatott, örökké mentegetve gyarló felszínességét, előbb-utóbb elvétik a mértéket, és a szokottnál is üresebb, agydózer ballasztfolytatással bővül. A Bad Boys esetében ez a félrelépés a Mindent vagy többet lett: nem pusztán untatóan, de már fájóan ostoba, céltalan, lelki szegény zajtömeg, melynek ironikus módon pont egy lelki nagyságról áriázó zsarukarikatúra a legemlékezetesebb eleme. 

Skálám aljára osztom be ezt a darabot, ami még nekem is döbbenet, tekintve, hogy a kamera mindkét felén ugyanaz a bagázs hozta össze ezt és a fényévekkel jobb For Life-ot.

Bad Boys 3. - Mindörökké rosszfiúk

Három hivatkozási alapot rögtön félretessékelnék:

·       Csak örültem annak, hogy a 3. Bad Boys NEM Michael Bay rendezése;

·       Ezért meg se próbálom az előző két részhez hasonlítgatni a Mindörökké Rosszfiúkat;

·       És így nem fogom nosztalgia miatt tagadni sem a film kétségkívül létező hibáit.

Miközben Marcus Burnett nyomozó újdonsült nagyapaként nyugdíjba készül, Mike-ot majdnem megölik a nyílt utcán. Felépülése alatt a rideg drogbáró-özvegy, Isabel egyenként iktatja ki fia, Armando révén az Aretas-kartell egykori leállítóit, az ügyet pedig Mike exbarinő kollégája, Rita vezeti. Csakhogy Mike-nak esze ágában sincs „jó fiúként” pózolni, és főnöke halálával zöld utat kap a nyílt vadászathoz.

Azon dőlt el nálam a film értéke, hogy az akció és humor, a stílus és történet egyensúlya mennyire jön létre. Megfogható egyéniségű, halandó rendőröket akartam látni, akik minden szájkarate mellett is érzik magukon az idő múlását, mégse lesznek önmaguk vánszorgó gúnyrajzai. Érezhető kapocs kösse őket a környezetükhöz, és egy  komoly vészhelyzeten próbálják ésszel is átrágni magukat – olykor önhibáikkal is szembesülve. Az eredmény jobban lekötött, mintsem ahhoz „joga” lett volna.

Will Smith és Martin Lawrence párosa EZZEL a fimmel került egy szintre Mel Gibson és Danny Glover-ével az összes Halálos fegyverből. És bár ez a darab is ígérget ügyetlenül egy 4. részt, trilógiazáró nagy fináléként megállja a helyét. 

Kellett ám vacillálnom a film foghíjain: nem próbál eredeti lenni, a konkrét nyomozómunka kevés szerephez jut, a dramaturgiát (latin boszi zabikölke öldököl, mert nem sejti, ki apuci) pedig maga Marcus nevezi „szappanoperásnak”. Olyan élményt adott a 3. Bad Boys, mint egy másik akcióvígjáték, a 2. Beverly Hills-i zsaru: az energiája, a karakterek jelleme, kémiája, szövege és éles döntéshelyzetben tartása együtt működtették az összképet. 

Nagy kő esett le a szívemről, hogy Rita csapata nemcsak egy feszt hencegő kölyökbagázs voltak, akik kitúrják a műsoridőből a társ nélkül maradt fekete főhőst, mint a Blade: Trinity-ben. Tartozékszagú, de legalább kedvelhető figurák voltak; érdekelt, hogy megmaradnak-e egy-egy bevetésen. Az amúgy szokványos „vén rókák vs. zöldfülűek” észjárás-ellentét is mértékkel volt hangsúlyozva, míg a kapitány halálával kiforr köztük a csapatmunka. 

Nagyobbat kellett nyelnem a szándékosan teleregény-klisékből gyúrt gonoszokon. Isabel-ről üvölt a hagyományos méregszavú boszorka imidzse; hiányoltam, hogy fia utasítgatásán túl az írók nem részletezik azt, ahogyan visszaszerzi férje hajdani helyzetét az alvilágban – mintha Mike lenne a terv egyetlen igazi akadálya a határ két oldalán. 

Armando pedig egy már bosszantóan naiv bosszúcsicska; a tetőpontra békültem csak meg velük, mikor Mike már tudja, kikkel is áll szemben. Ugyanaz a dramaturgia ez, mint a Gemini Man-ben: a nyugdíj felé sodródó profi pisztolyos az ifjú kori másával kerül szembe, akit egy gonosz szülőfigura ellene nevelt. Mondjuk ez annál már azért egy fokkal szebb kivitelű...

Kulcspontnak tűnt nekem hármójuk között az, ahogy Mike végül mégis Marcus „lelkére hatni”–filozófiája mellett dönt – holott eltökélte, hogy kinyírja a saját fiát. Tudatosan hat Armando tőle örökölt természetére, közben tűri az ütlegét: hagyja, hogy ő döntsön, felnőtt férfiként. Ezért tudtam elfogadni az utolsó jelenetet is, mikor meglátogatja Armandót a sitten, bizonyítva, hogy nem érdemelt volna halált. Bevitte, a rendszer jogos szigorára bízta, és mindezzel együtt sem hagyta teljesen sorsára. 

Bízom benne, hogy a "For Life" megmarad a Bad Boys ütős, kellően szerethető lezárásának, és nem próbálnak egy megfáradt 4. részt kicsikarni (itt is). Az ilyen kései nosztalgiafolytatások Hollywood számos (elviekben) „kasszasiker-mágnes” sablonja közé tartoznak: ebből kaptam jófélét (Mad Max – Fury Road, Jurassic Word, Star Trek into Darkness) és bénát is (Jurassic World 2. – Bukott birodalom, Indiana Jones és a kristálykoponya királysága), mára már viszont unom őket. Legyen a Bad Boys For Life egy korszak zárása, ahol az akciófilmek végre eredetibbek, élvezhetően komolyabbak és okosabb történetűek lehetnek!

Ez a darab még épphogy átjutott a "Megfelelt"–határvonalon.

Gemini Man

Érezni rajta, hogy mennyire nehezen szülték meg Hollywood farzsebeiben a Gemini Man-t. Amellett, hogy majd' negyedévszázada halasztódott látványtechnikai okok miatt, a project-et röplabdaként passzolták írók, rendezők és színész között, míg végül a mai, biztonságos sablonparádé formájában Ang Lee kezébe nem került. Nem lep meg, hogy sokak figyelmét főleg Will Smith arcának számítógépes befiatalítása, illetve a budapesti forgatási helyszínek Budapest-ként is való mutatása köti majd le, hisz sztori és karakterek frontján a Gemini Man már-már megjegyezhetetlenül szokványos.

Henry Brogan profi mesterlövész belefárad a szakmába, és nyugdíjazza magát. Aztán kezdenek hullani a csontvázak a szekrényből: nemcsak legutóbbi célpontjáról derül ki, hogy terrorista helyett tudós volt, de őt is ki akarja nyírni korábbi főnöke, Clay, mint „elvarratlan szálat”. Mikor az őt szemmel tartó ügynököt, Dani Zakarewski-t megmenti ugyanettől a sorstól, ő és Brogan puhatolózni kezdenek, hogy mi folyik itt. Clay pedig ekkor egy régóta csiszolt aduászt küld ellenük: a Gemini-projekt termékét, Brogan ifjú, ereje teljében lévő klónját.

Tisztára, mintha személyleírást próbálnék adni egy bűncselekmény elkövetőjéről: a történet legfeljebb közepesen izmos, többnyire lomha mozgású, és egyedüli valós jellegzetessége az arca (a fő sztárja). Egyértelmű, hogy nem egy ember vagy alkotógárda határozott víziójaként született, hanem egy seregnyi író gondolatainak higított amalgámjaként. A rutinos színészi játék (Mary Elizabeth Winstead és Smith legalább kedvelhetővé teszi figuráját, ha érdekessé nem is) és szép helyszínek (pl. a fővárosi termálfürdők) ellenére nincs 1 emlékezetes vagy lebilincselő pillanata sem. Mindenben csak a tűrhetőségre játszik, amit aztán hol sikerül elérnie, hol meg aláhasal.

Molyette klisé a sztori, de még ezzel együtt is nagyothalló a logika ebben az egész bérgyilkosklónozó tervben. A vak is látja (már a saját MÉG-fiatalabb klón-öccse megtalálása előtt!), hogy „Junior”-t egész életében átverték, és csak harcigépnek kellett: ezt ő felfogni, Brogan pedig elmagyarázni alig bírja rendesen, és mire e két dolog sikerül, fenntartás nélkül egy csapat lesznek ők hárman. Az ügynökfőnök meg egy álmos vicc: képtelenség komolyan venni akár fő konspirátorént, akár mentorként az "elbizonytalanodott" Junior mellett. Önigazoló szónoklatát kinyiffanás előtt pedig valami agyzsibbasztó volt végighallgatni! Hogyha a szereplők ilyen fantáziaszegény figurák, a motivációik egysíkúak és sokszor átgondolatlanok, a párbeszédek zöme meg közhelyes, akkor szegény színészek nem sok érzelmi energiát tudnak a drámába vinni.  

Igazából nem vagyok mérges a Gemini Man-re: teljesen átlagos akciómese a nyugijából kiüldözött profi jegelőről, aki még lenyom egy utolsó balhét pár régi-új bajtárssal, hogy szétrúgja a tetű nyakkendős góré seggét. Előfordulnak azért benne lendületes vagy legalább szimpatikus pillanatok is (pl. a befejezés), de nagy egészként banálisan kiszámítható, kockázatmentes ipari tucatklón.    

3/5-öt adok rá. 

Aladdin (2019)

Guy Ritchie Aladdin-ja pontosan az lett, amire egy kicsit is gyakorlatias filmnéző számítana: a rengetegedik majmoló, tónusban és üzenetben gyermeteg, legföljebb eseti dolgokat variáló Disney-mese-remake. És bár a mese naiv bájából meglepően sokat meg tud idézni, semely téren nem emeli szenvedély és ötletesség a szokott álomgyári másolómunkák közé. Nem lepne meg, ha ezentúl a kézzel rajzolt meséi után a 3D-animációsakról akarna újabb bőrt lenyúzni a gigastúdió, csak mert bevételileg biztonságos. 

Mivel a gazdag látványvilág az egyetlen, amiben nálam az eredeti kitűnik a Disney-klassszikusok közül, ugye nem baj, ha csak azért is lekörmölöm a történet vázát? 

Agrabah poros utcáin az álruhás Jázmin hercegnőbe botlik Aladdin, a szegény tolvaj, akit ekkortájt szemel ki baleknak a szultán főtanácsadója, Jafar. Egy mitikus lámpást kéne ellopnia annak elátkozott barlangjából, de bent ragad, és a fiú végül a lámpásban lakó dzsinn révén jut ki. 3 kívánságát teljesítheti: ebből az elsőt arra fordítja, hogy hercegként elnyerje a társadalmilag elérhetetlen Jázmin kezét. Jafar azonban felismeri őt, és a lámpást megszerezve kikiáltja magát az új szultánnak. Aladdin tehát márcsak hű majomtársa, Abu és egy, a barlangból kivitt varázsszőnyeg segítségére számíthat, hogy megállítsa a zsarnokot...  

Kevés bizarrabb dolgot láttam életemben, mint Will Smith nagy, kék dzsinnként! Sokkal együtt eleinte én is csak néztem, hogy: MI A CSUDA EZ?? Valójában messze ő a legemlékezetesebb jelenség ebben az önplagizáló mesében: rajzolt alteregójához hasonlóan pörög ezerrel, popkultúr-vicceket süt el, és imád szemléltetés céljából varázsolgatni. Nem tudom kikerülni az összehasonlítást: míg Robin Williams dzsinnje olykor konkrétan az idegeimre ment, Smith-é úgy marad energikus, hogy emberibb a viselkedése. Talán pont ezért nem bántam azt sem, hogy a felszabadításával egyben emberré, sőt Jázmin szolgálójának férjévé is válik: bólintok az ötletre, hogy az elején gyerekeinek narráló hajósról kiderüljön, hogy az a már családos emberként élő Dzsini.

Jafar-ról egyből lerí, hogy messze nem olyan szuggesztív jelenlétű, mint az eredetije. És ezen nem sokat toldoz-foltoz, hogy új kiadásában ő is egy egykori tolvaj, mint Aladdin. Semmit nem tudunk meg a jelleméről vagy előéletéről ezen túl, így az is üres - sőt igazából ez már röhejes - adalék, hogy annyira utál „2. lenni” bármiben. Legokosabb életmegnyilvánulása, hogy kiszúrja a kezdődő vonzalmat Aladdin és Jázmin között, és ezzel veszi rá a fiút a megbízására. Bár meg kell mondjam: mindig is légből kapott volt számomra, hogy miért épp Aladdin-t szúrja ki, hogy belépjen a Csodák Barlangjába. Még a SEGA-játék egy emberöltővel ezelőtt is jobb magyarázatot adott erre, mint a filmek.

Fújolom, ha egy film, anime vagy bármely történetmesélő műfajnál a túl gyerekbarát (= gyermetegre) tónus elnyomja az érett romantika lehetőségét. Mena Massoud és Naomi Scott éhen halna, ha csak a "kémiájukkal" egyenes arányban kaphattak volna ételt a forgatás alatt. Egyszerűen tompa és erőlködve szépelgő az alakításuk. Az írók is apró szépítésekkel kencézik „életszerűbbé” a románcot, de emögött semmi gondolat vagy elhivatottság nincs. Hiába hangzik el, hogy Jázmin igazi trónutód akar lenni a szokványos kirakathitves helyett, vagy hogy Aladdin a saját csalását immár az "új életének", új identitásának tekinti: előbb veszem be Dzsini románcát a szolgálóval, mint a főhősét a szultáni sarjjal.

Párbeszédterületen se jobb a helyzet. Fejemet vakarom pl. Aladdin „nagy trükkjén”, amivel végül beugratja Jafar-t, hogy dzsinn-né kívánja magát. Arra a fóbiájára pedáloz, hogy utál 2. lenni, főleg a hatalomban: legyen hát a világ leghatalmasabb embere helyett a világ leghatalmasabb teremtménye! Hogy még a dzsinn se álljon fölötte – bár hangosan kiabálja, hogy a dzsinn őt szolgálja, szóval duplán hülye, hogy ennek bedől. 
Egyetlen igazán bölcs mondat hangzik el az egész alkotásban, és ez az idős szultán bocsánatkérése Jázminnak: „Én eddig csak a lányomat láttam benned, és nem a nőt, akivé felnőttél.”

Nem hiszem, hogy Ritchie többnek tekintette volna a 2019-es Aladdin-t, mint kiugrási kísérletnek az akciófilm-rendező skatulyájából. Ez megmagyarázná a tőle szokatlanul gyönge akciójeleneteket és a Prince-of-Persia-szintű CGI-effekteket. Mégis ez a remake nem volt annyira hamis vagy izzadtságszagú, mint elsőre vártam; a Maleficent és a ’17-es Beauty and the Beast fényében még kifejezetten gördülékeny darab. Csakhát reménytelenül a rajzfilm sémájának és külcsínyének a foglya, emberkarakterei pedig kétségbeesetten szomjazzák azt a személyiség-mélyítést, amit a Di$ney-nagyurak soha nem mernek majd bevállalni.

3/5-öt adok rá. Ugyanolyan ártalmatlan, de legföljebb átlagos látványmesefilmnek tartom, mint az eredeti Aladdint. 

Öngyilkos osztag

A "bűnös élvezet" jelző még sose illett ennyire Detektív Képregényből készült produkcióra. Nem olyan jó, mint amilyen simán lehetett volna, de így is tele lett pakolva élvezetes apró részelemekkel. Az Öngyilkos Osztag voltaképp A galaxis őrzőinek DC-változata: adott egy csupa börtöntöltelékből álló profi csapat, melynek tagjai közös érdekeiket felismerve nekimennek a világot fenyegető, isteni hatalommal bíró nemezisnek. Csak itt ez az isten nem a mélyűrből érkezik egy föderatív, civilizáltabb űrbe, hanem a maja dzsungelből az amerikai nagyvárosba. 

Megszokott csapattoborzós sémából indulunk ki. Hónapokkal Superman "halála" után Amanda Waller kormányügynök végre áttolja a hadvezetésen szíve projektjét, az X-alakulatot. Ebbe kiszűrte a bolygó legveszélyesebb regisztrált bűnözőit - embert és metahumánt -, hogy a kormány különleges alakulataként bevesse őket. Az agyrém tervezet biztosítékaként apró nanodetonátort fecskendeznek a dutyimadarakba: ha rosszalkodnak, megdögölnek. Így is kérdéses, vajon a pszichobanda rávehető-e arra, hogy megmentsenek bárkit is, nemhogy a világot. 

Öregem... pokolian meg vagyok keverve! Imádtam és utáltam egyszerre ezt a movie-t. Imádtam, mert drasztikus lépést tesz a zsáner konvencióitól elfele, anélkül, hogy paródiaként akarná eladni magát. Vadabb, szabadosabb, frissebb, mint az eddigi DC-adaptációk. Karakterei a szabályokra fittyet hányó, különc alakok, akik már rég átlépték a morális elfogadhatóság határát: öntörvényűek, fifikásak, közveszélyesek. És utáltam, hogy a beígért mocskos, noir-szerű tónust csak máznak használják egy szokványos világmentős mozihoz. Az egésznek a hangvételét általában játékosabbra, a sztorit pedig jóval kiszámíthatóbbra vették a kelleténél. 

Már a PG-13 felér egy arcba köpéssel a rajongóknak egy ilyen alapanyagnál. Közveszélyes, kíméletlen rohadékok - köztük egy humanoid krokodil - filmjébe nem kerülhet vér, részletezett testi erőszak, 4 betűs angol trágárságok? Pszichológiai megközelítést várni tabu egy olyan műtől, ahol az egyik főszereplő épp egy pszichológusnőből lett szadista ribanc? 

És ahol ennyi rajongóknak szánt utalást tömködtek be, mint itt, miért nem láthatunk a főszereplőktől nyers gyilkosságot? Az egyetlen, aki hidegvérrel öl vétleneket, - félrevágás vagy stilizáló effektek nélkül -, az maga Waller, mikor saját embereit fejbe lövi az irányítószobában. 

Siralmas, mennyire nem engedi sose a Warner a rendezőknek, hogy szerzői tartalmat adjanak népszerű DC-figurák filmjeinek. Egyszerűen f**nak, pardon; félnek elveszíteni az előre kimért profitmennyiséget, az előre beidomított célközönségtől. És ez már jóval a Marvel képregényfilm-zuhataga előtt is így volt, tehát még a verseny miatti "nyomásra" se hivatkozhatnak.

Író-rendező David Ayer 6 hét alatt kellett, hogy megírja a forgatókönyvet, és számos jelenetet hagytak ki vagy vettek fel újra az utolsó pillanatokban - részben a Batman v Superman bevételi csúszdája miatt. Ez lehetett az oka, hogy az elején montázsorgia zavarja fel az osztagtagok hátterét, vagy hogy azoknál miért csak súrolják a leginkább durva részleteket: 

• Gyilkos Kroc bestialitása; 
• Dr. Quinzel kínzása és bőrfakulása a kemikáliától;
• a képek, ahol El Diablo elhamvasztja a családját;

etc. 

Tömény Fantasztikus Négyes-szagot érzek a forgatásról szóló beszámolókból. Bár más a stúdió, minden előjel szinte pont ugyanaz: 

• megalkuvó döntések ráerőltetése a stábra, 
• pánikszerű újraforgatások és kivágások,
• tónusszelídítés a témához képest,
• gyengekezű, összeszedetlen rendezés,
• az utolsó harmadidő sémája: Csipet-csapat vs. Nagy világvége-masina, nagy CG-örvénnyel.

Mielőtt tovább soroznám, hadd szögezzem le, hogy a Suicide Squad mérföldekkel jobb, mint a Batman V Superman. Sokkal karakterközpontúbb, a szereplők közti szóváltások érdekesek, és az első félidőben még meglepő mozzanatot is ki bír izzadni magából a cselekmény. Csak nincs rendesen összerakva, a zsúfoltság miatt elsikkad fontos és/vagy zaftos részletek fölött, görcsösen erőltetve a lerágott "világmegmentő bunyó"-sémát. Külön-külön sok az ütős jelenet, de alig van köztük kötőanyag. 

Will Smith nekem megfelelt Deadshot-ként. Hiába csak kétszer veszi föl ikonikus maszkját, elhittem, hogy a gothami mesterlövészt látom, nem a színészt. Még gyermeteg hátterét is le tudtam nyelni arról, hogy elvált, és lánya előtt nyílt titok a szakmája. Deadshot a pénzvilág elitjének bérgyilkosa: szinte bármilyen lőfegyvert összerak, bármely szögből kiloccsantja célpontja agyát. 

Vele az a bajom, hogy túl sok figyelmet kap, pedig annyira - itt legalábbis - nem érdekes. Nem ismerem eredeti énjét a képregényekből, de nem hiszem, hogy csak ennyiből áll az élete. Deadshot messze akkor a legérdekesebb, ha fegyver kerül a keze ügyébe. Még az is tetszett, mikor firtatja, hogy a küldetésük körül bűzlik valami; nem éreztem panaszkodónak vagy önelégültnek.

Rick Flag ezredes, az Osztag felügyelője is Deadshoton keresztül látja be lassacskán, hogy nincs akkora különbség az Osztag és az "igazi" katonák között, mint azt mindig is hinni szerette. Flag szemében ők a torzképei voltak egy valódi seregnek, és kétli, hogy tényleg nagyobb lenne a harcértékük egy elit katonáétól. Még Wallernek is felajánlja, hogy összeüt neki egy elit osztagot, ami mindent megcsinál neki, amit csak akar.

 

Ez a szemszöge mintha megváltozna, ahogy a Varázslónő elkezd Midway City lakóiból szörnykatonákat gyártani - köztük Flag saját társaiból. Egyszeriben egy még rosszabb torzkép kerül a szemei elé: alaktalan, személytelen, úrnőjükhöz feltétlen hű harcosok, akiket jóval nehezebb kinyírni, hisz semmi emberi nincs már bennük. Sajnálom, hogy a film olyan mocsári szörnyszerű külsőt adott nekik, észt meg alig. Így nem látni annyira, hogy ezek is egyfajta katonák; a lehetséges példák egy olyan szuperseregre, amit bizony az amerikai vezetők is szívesen birtokolnának. Ha nincsenek szuperkatonáik, a szuperbűnözőik is megteszik...

Margot Robbie maga az életre kelt őrület ebben a produkcióban, igazi zilált, provokatív vadmacska. Az a fejszerkezet, az a bomlott, erőszakmámoros tekintet rémálmaiban kísérti az embert. Persze, hogy szexi, a szerep is eleve túlpörgő alakítást követel, de nekem Harley Quinn-ként egyértelműen a figyelem mágnese volt. Csak néhol veszi zavaróan ripacsosra a figurát, poénjai üdítően frappánsak. És mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy gyámoltalan: testével, pisztollyal, kalapáccsal, ütővel is képes csontokat törni. Ha az Öngyilkos Osztag profilja a kiszámíthatatlanság, úgy ez Harley-ból sugárzik a legerősebben: bármilyen nyájasan hívogat, sose tudhatod, mikor szottyan kedve kinyírni vagy nyomorékká tenni. 

A többiek az osztagban inkább csak asszisztálnak, nem éreztem, hogy feltétlenül fontos a jelenlétük. Gyilkos Kroc, a hüllőember a legfájóbb hiányossága a bevezetőnek: semmit nem tudunk róla azontúl, hogy Gotham csatornáiban él. Tudom, hogy ez nem eredettörténet, így is túlpakolt szerintem a cselekmény. Másrészt viszont: ez egy kétlábú krokodil! Egy ember, aki fizikailag tökéletesen reptilián, és apró darabokra tép szét bármit, ami húsból és vérből van! Erre azért több magyarázat dukál, minthogy ő is "metahumán".

Jai Courtney zsiványos Bumeráng Kapitánya szerintem kukázás eredménye. Kikukázták a képregények egyik legkevésbé használható, de még kellően szemét gonoszát, és újrahasznosították ide. 2 olyan stiklit követ el, ami miatt egyáltalán említeni érdemes: 

1. bemutatkozó flashback-jében, mikor bankrabláskor a társa hátába dob egy pengét.
2. és mikor beugratja az Osztagból Slipknot-ot, hogy a bombáik nem igaziak. Ravasz csel: az ő kinyiffanásával bizonyosodik meg róla, hogy de, igaziak. 

Reklamáció: ha Flag szerint ezek a nanobombák egy kézigránát erejével bírnak, miért nem robban szét egy egész testrész ott, ahová a bomba beágyazódott? 

El Diablónak 2 kurta visszapillantó montázs zavarja le, hogy egy házastársi vita során elszabadult az ereje, és ezért égett benn felesége a gyerekeikkel együtt. Többet is kezdhettek volna vele, mint hogy élete árán sem hajlandó újra elővenni tűzteremtő képességét, aztán a végső harcnál tényleg élete árán tolja a maximumig. Ebben így semmi feszültség nincs; tudjuk, hogy ha az isteni gonosz eljő, úgyis muszáj lesz tombolnia, és a képregénymozik törvényei szerint biztos, hogy elég is lesz rá az ereje.

Merő halandzsa minden szöveg az Enchantress/Varázslónő körül. Egy indián boszorkányisten lelke pár éve a régésznő June Moore-ba költözött, és Waller a szívét elzárva sakkban tartotta. Amit nem értek, hogy miután megszökött és feléleszti bátyját, Incubus-t, honnan veszik az ötletet, hogy elpusztítják a világot? Miért? Mert az emberek már nem őket, hanem "a gépeket imádják"? Ettől vérszegényebb fenyegetést nehéz lett volna berakni, ráadásul miattuk kellett eltúlozni a CGI használatát az akcióban. 

Amellett, hogy a karakter egyszerre untató és nevetséges, csak arra szolgál, hogy Flag-nek motivációt, az Osztagnak pedig kvázi legyőzhetetlen nemezist nyújtson. Erejének konkrétan semmi értelme, képtelenség felmérni, milyen és mekkora a hatalma, vagy hogy Flag mekkora hatással tud lenni rá. Csak annyi derül ki, hogy ide-oda váltogatja a neve kimondásával, mikor uralja a Varázslónő, mikor June Moore a nő testét.r

Viola Davis tökéletes Amanda Wallerként: hidegvérű, következetes, tisztátalan eszközeit nyíltan vállaló bürökrata, akibe szemernyi irgalom vagy szentimentalitás se szorult. Gyakran nagyobb szemétládának tűnik, mint protezsáltjai, akiket egy pillanatig se habozna feláldozni. Nem feltétlenül szökési kísérlet miatt, vagy ha Flag nem jelentkezik, hanem mert ők bármikor feláldozhatók. A büntetésük enyhítése igazából gumicsont, de Waller tudja, mikor mennyit engedjen, ha sötét ügyletbe bonyolódik. Várni fogom visszatérését a DC-moziverzum későbbi részeiben.

Jack Nicholson óta 1 Joker se kapott jól kikevert magyar szinkronhangot, ezért 2 nyelven is megnéztem a filmet. Jared Leto szerintem van olyan egyedi Joker, mint az eddigiek, alakításában több a piros pont, mint a fekete pont. Az ő funkciója a Suicide Squad-ban annyi, hogy Harley Quinn tartozéka legyen: ő tette azzá, akinek ma ismerik, illetve egy jó kis bezavaró tényező Waller tervébe, mikor elrabolja a nanobombák egyik kifejlesztőjét. 

Örültem, hogy Waller lelöveti az elcsaklizott helikoptert Jokerrel, de nem azért, mert Leto idegesített volna. Néhol túljátssza az agyát, de tényleg csak néhol. Waller megint bizonyítja, hogy rideg, végsőkig számító, és ez jól áll a karakterének. Harley pedig itt először válik önálló, sorsában független személlyé. Most már tényleg a maga ura: se mikrobomba, se szerelmi függőség, önszántából tér vissza újsütetű cimbijeihez. Joker csak a befejezésnél bukkan föl újra, hogy kihozza párját a sittről, s így visszaáll a klasszikus állapot: ők randalíroznak, Batman pedig hajkurássza őket fél Gothamen át. 

Úgy érzem, túl korai volt ebbe a részbe pakolni a Harley-Joker kapcsolat emlékképeit. Így is elég sűrű és heterogén a tartalom. És még 1 dolog van, ami szerintem nem működik Leto Jokerében. Nem látom, hogy lehet ez a bohém mészáros egy bűnszervezetnek a feje. Túl könnyen kattan és öl. Nicholson, Ledger és - ha a szinkronszínészeket is nézzük - Hamill Jokere mind elhitették velem, hogy kiszámíthatatlanságuk mellett is tekintélyt tudnak parancsolni. Ezt Leto játékában nem fedeztem föl, bár a színész panaszkodott rá, hogy a stúdió sokat babrált a munkáján. Szóval ő nekem egyelőre kérdőjel marad.

Az akciójelenetek mutatósak, főleg a lövöldözések Deadshottal, illetve Joker állatjelmezes embereivel. A természetfeletti cuccok meg szépek meg minden, csak épp logika szorult beléjük annyi, mint a heti lottószámokba. Ahogy Midway City lakóiból, majd Waller embereiből zombikatonákat gyártanak, kicsit Resident Evil-beütést ad az összképnek: őket is fejtrancsírozással lehet elintézni, de fertőzni legalább nem tudnak.

Diablo ereje pazarul fest a nagyvásznon! Ereje meg hát addig fokozható, ameddig az alkotóknak kényelmes: a nagy összecsapásban már szinte maga is istenként harcol Incubus-szal, míg egy végső detonáció el nem tünteti mindkettejüket. 

Egyértelműen a bárjelenet a kedvencem. Az elrabolt Waller nélkül az Osztag beüt egy kis pihit, mielőtt a biztos halálba trappolnak. Arról beszélnek, ami szerintem a film központi témája kellett volna, hogy legyen: választani az életben, formálódni a választásaink által, együtt élni a következményekkel. Szóba kerül, miket követtek el a múltban, önként vagy kényszerből, és bánják-e vagy örömmel gondolnak rájuk vissza. Ez a legokosabb jelenet a műben: semmi akció- vagy látványviszketegség, hanem végre hagynak némi időt egy hangyányi karaktermélyítésre. 

Harley kapja a film legjobb sorát, mikor dühbe gurul El Diablo tragikus meséjén a családjáról: "Azt hitted, majd boldogan éltek: labdázol a gyerekekkel, fizetsz autót részletre?! A "normális" egy program a szárítón!" Mintha felszínre törne a doktornő a szociopatából, most, hogy Joker látszólag nincs többé. És ha belegondolunk: igaza van. Diablo egy sémát próbált élni, az átlagos mexikói családapáét. Hiába tűnt sokáig úgy, hogy sikerülni fog, elég volt 1 pillanat, mikor nem volt a maga ura, hogy mindezt tönkretegye. Nem tehetsz úgy, mintha a fizikai másság ne kötelezne másabb életre is. 

Simán lehetett volna a normális és az antiszociális mibenlétére fókuszálni az Öngyilkos Osztag-ban. Azzal együtt is éppen olyan - ha nem még inkább - szórakoztató darab lett volna, mint ezzel a sok banális természetfeletti elemmel feldúsítva: latin-amerikai istenségek, óriási lángcsápok, zombikatonák, lélekkel átitatott katana, stb. Ezért mondom, hogy a finálé szinte dettó olyan, mint a tavalyi Fantasztikus Négyes-ben. Sőt: beleraktak olyan klisényalánkságokat, mint: 

• a titkos vágyaikkal való megkísértés, 
• a hősies nemet mondás, 
• a gyerek képe felvillan az épp lőni készülő főhős előtt,
• vagy hogy pont a legdilisebbikük döfi szíven a gonosz istent.

Az eddig is roskadozó karakterrajzok itt már-már önmaguk ellentétébe fordulnak. Nem lehet megfogni azt, ahogy és amitől szívügyükké válik a világ megmentése. A csapatmunka még csak-csak érthető, hisz ebben már szereztek tapasztalatot a Varázslónő harcosai ellen. A finálé negyedórája egy nagy összecsapott sablonharc. Bónuszhülyeség Wallernek az az ajánlata, hogy siker esetén 10 évet elengednek nekik. Bumeráng kapitány még példaként fel is hozza saját háromszoros életfogytiglanját. Mennyi lehet akkor a többieknek?
 

Talán ez lehet az oka, hogy éppen Deadshot-ot helyezték előtérbe Harley Quinn mellett. Egy legalább még épelméjű gyilkoson át leereszkedünk a már menthetetlen rosszarcok közé, akik aztán látszólag a semmiért mentik meg a bolygó teljesen populációját. Deadshot külön leszögezi Flag-nek a bárban: a világ tudni fogja, hogy ezek a szociopaták mentették meg az emberiséget. "Amit tenni fogunk, beleírják a Bibliába!" Na: ehhez képest semmi különbség a meghiúsult világvége előtt és után: a világ szart se tud az esetről, még a régésznő June is életben maradt a Varázslónő nélkül. Akkor mi is volt ez az egész? Felvonult egy csomó tarka figura, ténferegtek meg balhéztak egy kiadósat, aztán minden maradt a régiben. 

Csekély vigasz erre, hogy egy sztereotip katonafickó megtanult szimpatizálni egy asszaszinnal meg a kislányával. 

Mozaikdarabkák halma az Öngyilkos Osztag. Terítéken egy csomó jó alkatrész, ami egy mutatós karosszériához kéne, csak az alváz olyan rozsdás, hogy nem tud száguldani a verda. Akár a gyengébb X-men-mozik és a Pókember 3., ez is minél több rajongói csemegét próbál magába tömni, mégis csalódást okoz a kapkodó történetvezetés, vérszegény fordulatok és puhított tónus miatt. Egy csomó apró cuccot díjazok benne, és fáj, hogy megint a stúdió gerinctelensége miatt nem lehetett átgondolt, aprólékos, merész darabot kihozni a sokat ígérő koncepcióból.

A Suicide Squad egy 3-ast kap tőlem. 
De állítom: ez a legvadabbul fel-le ingázó >közepes<, amit filmre valaha is adtam...!