Zack Snyder: Az Igazság Ligája

  

A rajongók zöme már kívülről fújhatja, milyen kapkodva hajszolta a Warner a marveli szuperhős-verzum kasszasikerét, ami végül a DCEU koronájául szánt Igazság Ligája bukásához ért célba 4 éve. Azokat is értem, akik az „eredetit” egyből kikiáltották felsőbbrendűnek a mozis verzióval szemben: érezhetően szilajabb, személyesebb alkotóvíziót tükröz, ami jobban illik egy (szuper)hősök világmentő harcáról szóló filmhez, mint a „lazább” Marvel-tónus. Bennem mégis az hagyott mérvadó nyomot, hogy ebből az irdatlan, 4 órás monstrumból szinte teljesen hiányzik az önkritika, átgondoltság és a precíz tartalomépítés.

Paraszthajszállal van csak több értelme itt a történetnek: Steppenwolf, a gonosz űrhordavezér azon fáradozik, hogy kiengesztelje urát, a szörnyisten Darkseid-ot, de mindjárt 2 dolognak is nyomára bukkan a Földön, ami ezt karnyújtásnyira hozza neki:

1. egy rejtélyes képlet leírása, ami Darkseid-ot valahogy legyőzhetetlenné tenné
2. a 3 „anyadoboz” nevű ősi ereklye, melyek egyesítésével átjáró nyitható Darkseid világába.

Mivel Superman halálsikolya aktiválta az egyik dobozt, Steppenwolf a serege élén már javában kutakodik a bolygónkon. Bruce Wayne és Diana Prince közben egy kis létszámú csapatot igyekeznek összeverbuválni: metahumánok és szupererős halandók vegyesen. De mivel Darkseid-ot egykor az atlantisziak és amazonok népe alig bírta megállítani, Batman-ék úgy döntenek, hogy az egyik anyadobozzal feltámasztják aduászukat, a halott Superman-t.

 

Zachary „Zack” Snyder-ről, mint filmesről aligha változik már a véleményem. A stílusos látványhoz van képzelőereje, és nem is halva született ötlet, hogy egy görög isteneposzhoz hasonlóra fesse egy szuperhős-liga születését. Ami jóval kevésbé megy neki, az az építkezés: kalandozni akar, nem folyton precízen odafigyelni a részletekre. Mivel ez mozi helyett már egyből streaming-platformra készült, mindent beletömhetett, amit csak akart, de nem tudja felülről átlátni, hogy a sok hatásvadászatból mennyi van meg is támasztva. Ez a rendező Achilles-sarka: nem érzi, mikor szaladt el vele a ló. Ezért szakadozik a kapocs végig a fantáziavilág és a realitás talaja, a kvázi-istenek küzdelme és a hétköznapi ember élete között – vagy épp a sztori kulcselemei és azok jelentésspektruma közt.

 

Arányérzéket itt se reméljünk! Akár a Batman V Superman, ez is mintha 3–4 külön film galuskája lenne: több jelenet már a még nem is létező folytatásokat mutogatja, (pl. a Marsbéli Vadász jópofa beköszönése Bruce-hoz). A 6+1 fejezetre tagolás csak porcukor: fikarcnyit sincs tőle jobban összefogva a film szerkezete. Snyder ezúttal nemcsak akciót lassít be itt-ott, de magát a cselekményt is: ugyanazon rágódik 1 óra hosszat, amin a sokat szidott régi kiadás 30 percben, de valahogy továbbra is kliséízű marad. Néhol annyira rétestésztára van nyújtva az egész, hogy a fontosnak skandált figurák, szálak, csaták és vidámpark-attrakciók (pl. Superman új, szürkés-fekete rucija) özönében majd’ elaludtam! Ezt a művet, így ahogy van, kettébontva lett volna célszerű kiadni – mondom ezt úgy, hogy általában elítélem, mikor egy stúdió így tejeli ki az utolsó fillért is a célközönségből (pl. Harry Potter és a Halál Ereklyéi).

 

Csapatmunka terén a „Snyder-vágat” ugyanúgy muzsikált nálam, mint a Josh Whedon által doktorált kiadás: szokványosan. Olyanok, mint egy fél focicsapat szupererőkkel:

1. Bruce a szürke kapitány, alighanem pici bűntudattal a BVS-béli dühöngése miatt;
2. Diana a már ijesztően higgadt segédtoborzó;
3. Barry Allen a lelkes kölyök hátvéd, akinek a kritikus percben mégis nagy szerep jut;
4. Arthur Curry a keménykedő iszákos csatár;
5. Superman pedig a bámészkodó titkos fegyver a kispadon.
6. Csapattag még Victor Stone, az anyadobozok révén kiborg-testűvé lett zseni: na jó, legyen ő a kapus.

Örültem, hogy a mellékszereplők picit több lélegzethez jutottak: Lois és Martha jelenetei pihentetően hatottak rám a hosszas eposzkodó részek között. Cyborg keserűsége és Steppenwolf motivációja még az, amit sikerült nem-túl-sokat mélyíteni Whedon-höz képest.

Azt hiszem, Snyder sosem fogja megérteni azokat, akik sokallják munkáiban a CGI-t, főleg ha azok mitológiai témához nyúlnak. A bővítések miatt persze computer-trükkből is még több van, a harcok hosszabbak, csak az összkép maradt éppoly hamiskás és műanyagízű. Darkseid és az itt bivalyszerűbb Steppenwolf küllemét ütősnek találtam, volt jelenlétük. Nagyobb problémám, hogy még mindig nincs viszonyítási pontom az erőskálát illetően: pontosan mennyire erős egy atlantiszi, egy amazon, egy kriptoni, egy paradémon vagy egy android egymáshoz mérve? Ezt le kellett volna rögzíteni és kommunikálni, hogy a néző jobban be legyen vonva ebbe a világba. Ironikus, hogy a látványt domináló sárgás-barnás-szürkés színkombó a 300-at idézte nekem: az egy tisztább, spontánabb, kompakt háborús látomás volt, még enélkül a duzzadó megalománia nélkül, ami itt van.

Zack Snyder Igazság Ligája olyan formátlan gőzhenger, ami szinte mindent tetszik-nem tetszik alapon emel be és forgat meg magában, mielőtt az távozik a szelepein keresztül. Azt túlzás lenne ráfogni, hogy a „stílus tartalom nélkül”-esete, viszont roppant anyagát nem tudja okosan és természetesen működtetni. Nem a másféle stílus itt a gond, vagy a stúdió-pontrendszer ütközése a művészi ambícióval; inkább hogy egy látnok alkotó buzgalmában elvesztette uralmát a teremtménye fölött, ami így csak a puszta gyűjtőtelepe félig-meddig kimunkált ötleteknek és fókuszpontoknak. Kb. úgy kell vért izzadnia majd a Warner-nek a DCEU megmentéséért, mint az itteni szuperligának, ha egyszer szembekerülnek magával Darkseid-dal.

 

Másféle 3/5-öt kap tőlem Zack Snyder’s Justice League-je, mint anno a moziváltozat. Az nekem egy tökátlagos szuperhősfilm volt, ez pedig egy hullámzóan jó-rossz közepes.

Zombieland 2. - A második lövés

A popkultúra vesszőparipái közül talán a zombikban látok mindmáig a legkevesebb fantáziát. Pedig tudom, hogy az utóbbi években már tapogatóznak a filmesek, miként lehetne frissíteni ezt a szinte mindig bugyután használt klisét – komoly vonalon pl. a Kiéhezettek c. sci-fi-horror, vagy komédiaként a 2009-es Zombieland. Arra a bizonyos nagy áttörésre még várnunk kell, de addig is legalább a műfaj rajongói nem fognak „éhen maradni” zombifilmek terén.

A folytatás ugyanúgy kvázi fiatalok Machetéje zombikkal, mint az első rész, a régi sztárgárdával és ismét Ruben Fleischer-rel a rendezői székben. És bár ugyanaz a stílus és energia lüktet benne, nem olyan ötletes, humoros és fordulatokban gazdag, mint szerettem volna, hogy legyen. A frenetikus bevezető után, mikor már bonyolódnia kell a sztorinak, a film egyfajta kreatív ködben reked, és sosem talál ki belőle. A forgatókönyvírók nem próbálják továbbépíteni a faékszimpla alapvetést, ezért igencsak hullámzik a lendület és az érdekesség szintje: ide-oda hányódunk a szereplőkkel 4 keréken a sivár disztópikus jövőben, és pont abba a nagy semmibe lyukad ki a 2. rész vége, mint az 1.-é.

A történet szerint Columbus és 3 társa új otthonra lelnek a kihalt Fehér Házban. Miután a tini Little Rock besokall stagnáló életüktől, és nővérével, Wichitával dobbantottak, Columbus és a szógyár Tallahassee egy Madison nevű plázacicába botlanak, aki emberként tart ott agyilag, mint a zombik. Rövidesen Wichita dupla okkal tér vissza a parára: Little Rock olajra lépett egy hippivel, és egy sokkal szívósabb új élőhalott-faj jelent meg a környéken: a T-800-as zombi!

Az idővel nem tud nagyon bánni A Második Lövés. Szinte refrénként hangzik el, hogy 10 éve fuccs a civilizációnak, azaz nuku közösség, pénz, termelés, kultúra, stb. Ez máris komoly érvágás a cselekmény lehetőségeit tekintve: valami nagyobb külső mozgatóerőt engednie kellett volna a készítőknek, hogy létrejöjjön, mert így tényleg csak a mondvacsinált „új zombifaj”-poénon csámcsoghatunk, ahogy Columbus-ék Little Rock nyomában kóricálnak. Nincs elég vastag közeg a poénoknak, hogy elburjánozhassanak benne.

Új karakterek terén se sokkal nagyobb a választék: Nevada, Tallahassee új tökös latin szeretője az egyetlen, akit a maga egysíkú módján stílususnak találtam, és nemcsak tükörképe valakinek az eredeti kvartettből. 

Madison egyszemélyben a buta szöszi sztereotípiája, Wichita tökéletes ellentéte és a „mentális zombi”-poén szemléltetése. Túl van használva (na, nem attól, hogy Columbus vele vigasztalódik, miután kikosarazták!), egy idő után már nem vicces, hanem fárasztó volt. Az a csavarja is elég tompán koppan a padlón, hogy miután látszólag zombivá alakulva eltűnt, újbóli fölbukkanásakor kiderül, hogy csak allergia miatt hányt a bozótba. „Szörnyeteg vagyok…!” Nem, drágám, csak vérhülye…

Woody Harrelson pompásabb perceket szerzett nekem, mint Jessie Eisenberg, Emma Stone és Abigail Breslin együttvéve: „Miért nem lehet már egy kis RÉZCSŐVEL SZÁJBABASZOTT MÁZLIM EBBEN A KURVA ÉLETBEN…?!?” Tipikus menő csávó cowboy-kalapban: világot leszarja, zombikat aprítja, és imádja A Királyt. Jó húzás az íróktól a bevezetőnél, hogy az ő atyáskodása és Columbus béna leánykérése egyszerre indítja be a testvérpárban a pucolás ösztönét. Nyilván a fő figurák egymáshoz viszonyulása jóval több színt visz az egészbe, mint a vékony cselekmény, és erre nagy szükség is volt az unaloműzéshez.

Folyton azt érzem, hogy a film korlátokba ütközik, mert készítői nem merik emelni a tétet, ahogy pl. a Hot Shots 2. tudta. Fejlemények, jellemrajzok, sőt érintett témák (párkapcsolat, egyedüllét vs. család) terén is szűkösen vagyunk, a végén meg semmi nem változott érdemben. Bár azért egy cérna kis lelki növéssel el lettek látva a végére:

1. Wichita már nem zárkózik el a kapcsolattól Colombus-szal,
2. Madison önként, zombulás nélkül áll félre az útjukból,
3. Tallahassee pedig megtanulja felnőttként kezelni Little Rock-ot,
4. aki amúgy tökre jól mulatott a hippik új „babiloni” mekkájában.

A Zombieland 2. – A második menet egy 3/5-öt kap tőlem. Bűnös élvezetnek simán beillik, ám túl szűkös keretű és nem elég merész vagy gazdag a saját világa, hogy akár a humor, akár az akció kibontakozhasson abban.

Café Society

Woody Allen romantikus dráma-vígjátéka az első eset, hogy Kristen Stewart-tól kifejezetten jó alakítást láttam. Pici könnyítést talán neki az erősen színezett hangulatvilág, és hogy harmadjára dolgozhatott együtt a manapság felkapott Jesse Eisenberggel. De ez az első alkalom, amikor nem tűnt föl, hogy ő alakítja a női főkaraktert. Megérte a rendezőnek bizalmat fektetnie Stewart-ba: a színésznő nyugodt szívvel mondhatja ezután, hogy az Alkonyat-korszak már véget ért.

Véget ért ugyanakkor a nosztalgiamozikkal szembeni béketűrésem is. Allen zseniálisan kelti életre a Hollywood aranykorának tartott 30-as éveket, korhű látvány terén csillagos ötösre vizsgázik. Vittorio Soraro fényképezése és a színészi játék tökéletes összhangja mellett tényleg csak egy érdekes sztorira és fókuszált forgatókönyvre lett volna szükség... ha a veterán rendező ezeket fontosnak tartja. A Cafe Sociaty-nél saját bevallása szerint sem tartotta annak őket. Pedig van itt történet, és annak romantikus töltetét is kifinomultan kezelték. Valódi érzelmek szökkennek szárba a vásznon, de egy olyan dramaturgia mentén, amit ma már a telenovellák között is gond nélkül találunk magunknak.

Bobby Dorfman, egy new york-i zsidó család sarja Los Angeles-be utazik, hogy Phil nagybátyjától munkát kapjon, és végre megálljon a maga lábán. Randizni kezd titkárnőjével, a Vonnie becenevű Veronicával, nem sejtve, hogy a lánynak viszonya van Phillel. Bobby már a házasságra gondol, amikor Phil rászánja magát, hogy elhagyja a nejét. Kit választ vajon Vonnie, és a kieső harmadik mihez fog kezdeni az életével?

Meggyőző volt a szerelmi háromszög Stewart, Eisenberg és Steve Carrell figurái között. Érdekelt Bobby és Vonnie kapcsolatának alakulása, illetve, hogy mit fedeznek fel magukban egymásnak köszönhetően. Valahol félúton viszont úgy éreztem, kisiklik ez a nagy szerelmi konfliktus hármójuk között. Phil-nél megalapozatlan és meg nem érdemelt, hogy vissza akarja kapni a fiatal csajt, Bobby pedig még mindig ugyanaz a mit sem sejtő, naiv mafla, aki a fellegekben jár a barátnője miatt. Előre láttam a szappanopera-fordulatot, hogy Vonnie - aki a narrátor szerint kezdi szeretni a srácot - megint őrlődni fog, sőt Phil-hez pártol. Így lenne ötösöm a lottón...!



Vonnie a film első felében még szimpatikus szereplőnek tartottam. Hollywood, a hamis csillogás földje már kijózanította őt: rendes, értelmes lány, de gyakorlatias is. Olyan, aki felismeri a különbséget az álmok és a körvonalazható célok között. Értem, hogy mi miatt vonzódhat a jóval idősebb főnöke iránt. Ha valaki őszintén közeledik egy nő felé, az talán elfogadja a figyelmességet, de talán nem képes olyan férfihoz tartozni, akit nem tud tisztelni is a szerelem mellett. Vonnie egyszer úgy fogalmaz: az életrevalósága fogta meg a kiszemeltjében. Fel tudott nézni rá.

Vonnie-nak ez a kettőssége adta nekem a romantikus szál érdekességét... amíg Phil rükvercbe nem kapcsol. Innentől már giccsterületre téved a dramaturgia. Az a lány 1 évig szendén leste, hogy az őt hitegető idősebb, gazdag pasas mikor hagyja el a nejét, Bobby-nak meg egy kitalált vőlegényt hazudott - még azután is, hogy már a barátnője lett. Ezek után, mikor kérdőre vonja, nyugisan azt feleli: "bocs, Phil-t választom"?? Itt nálam eltört a mécses. Nem elég, hogy olcsó, szirupos fordulat, de az életvidám lány típusából ez képmutató Bella-Swan-klónt csinál, aki érzelmi bizonytalanság címén mindkét férfival szemez, és egyiktől a másikhoz táncol.


Woody Allen mintha félne attól, hogy a dráma élét kiélezze. Felépít egy mutatós világot, de szinte semmit se kezd vele. A szereplők csak úgy túlesnek érzelmi mérföldköveiken, halljuk, kivel mi lett, de csak mert a rendező narrációval tömködi be a történet hézagait. Ezért sem tudom pl. Blake Lively-ra kenni, hogy a karaktere másodhegedűssé vált Stewart-é mellett. Veronica Hayes alakja annyiból áll, hogy ő az a hölgy, akivel Bobby újrakezdte, és vele vészeli át a viszontlátás pillanatát Vonnie-val.

Semmi feszültség nem épül aköré, mikor Phil és Vonnie egy nap meglátogatják Bobbyt a klubban, vagy mikor a volt szerelmespár kettesben találkozik, házastársaik tudta nélkül. Bobby még mintha enyhén kiábrándult is volna látván, hogy nagy szerelme milyen szokványos asszony lett bácsikája oldalán. Nem a külsejében, hanem a jelleme.

A befejezés már jobban tetszett, mert itt végre mondandót kapott az egész história. A 2 főszereplő az ország két átellenes felén ünnepli az újévet, de egymásra gondolnak. Itt, a legvégén éreztem végre megint úgy, hogy a köztük lévő kötelék valódi volt. Mindketten megkapták, amire vágytak és amit elképzeltek maguknak. És mégis a szívük egy darabkája odalett, mikor feladták a közös jövőt egymással. "Azt hiszem, egyes érzések sosem halnak ki."

Azt hiszem, ezt akarhatta Allen megfesteni. Az ifjúkori álomszerelmet, ami sokkal tünékenyebb, mint hinni akarjuk, és a valóságban csak ritkán érik erős, életre szóló kapcsolattá. Mint Hollywood csillogása, a két fiatal szerelme is afféle boldog káprázatnak bizonyult, és a helyén egy kézzelfoghatóbb saját jövőt kezdtek építeni maguknak. Hát érettebb romantikus szálon át is kilyukadhattunk volna ide...!

A többi szereplő igazából csak a díszlet része, de nem untam őket, akadt 1-1 emlékezetes pillanatuk. Ben, Bobby gengszter bátyja egy csöpp krimibeütést is ad a filmnek: karrierjének állejtős pillanata, ahogy a borbélynál csakúgy agyonlő egy letakart arcú férfit, és elsétál. Őszintén szólva hidegen hagyott, hogy a sok véres bűntettéért a villamosszékben végzi, ahogy Bobby kapcsolatát a "második Veronicával" is csak nagyvonalakban vázolja fel a rendező. Bobby apja és anyja sütnek még el néhány frappánsnak szánt életbölcsességet, pl. „élj minden napot úgy, mintha utolsó napod lenne, egyszer majd igazad lesz”. 

Woody Allen tud és csinált is jobbat, mint a Café Society, amire inkább hobbiprojektként tekinthetett. Látomása a 30-as évek idealizált Hollywood-járól mutatós, olykor szemet gyönyörködtető, a tengelyéül szolgáló szerelmi szál állóképes. De Allen kényelmes hozzáállása miatt a dráma nem tud életképes irányba továbbhaladni, marad a hátterek és háttérszereplők kavalkádja. Olyan ez, mintha egy Woody Allen-magánpartit néznénk, ahol hárman keringőznek a parkettán, a közönség meg csak rá van festve a falra. 


Ötös skálán hármast adok rá.

Batman Superman ellen - Az igazság hajnala

Henry Cavill: „Nem hiszem, hogy ez egy Superman-folytatás. Ez arról szól, hogy Batman hogyan találkozik Superman-nel a közös világukban, amit Az Acélember vezetett fel.”

Áldozati rítuson vettem részt idén múlt héten a szülővárosom mozgókép-színházában. Ahogy Superman-t vádolják vele, hogy túl sok életet áldoz föl mentőakciói során, úgy herdálja el a Batman v Superman - Az igazság hajnala története és szereplői mozgatórugóit. Terítékre rak egy zsák friss látványötleteket és vitaképes morális dilemmát, csak azért, hogy utána félbevágja és felégesse azokat egy nagy CG-fáklyával. A zárójelenet alatt úgy éreztem, mintha Zack Snyder és David Goyer a saját művüket hantolnák el Superman-nel együtt.




Bíztató pedig az indítás: látjuk Clark kettős életét a Daily Planet újságírójaként és a híres kriptoni szuperhősként, egyidejűleg megismerjük az új, snyder-i Bruce Wayne-t. Egyik vonulat a logikus irányba mozdítja tovább a sztorit, a másik meg egy vadabb, keményebb Denevérembert fest meg, mint a figura eddig valaha is lehetett a nagyvásznon. Bruce szemszögéből mutatni a metropolis-i csatát kiváló ötlet, hihető kezdőlökést ad a címbéli összecsapás okai felé.


Aztán minél tovább haladunk, annál jobban sekélyesedik a tartalom. Az ellentmondásos helyzet Superman növekvő kultuszáról/imádatáról, annak jogi-szociális ellenszeléről hamar egy kiszáradt, időhúzó cselekménybe süpped, tele inkoherens szálakkal és papírízű, zavaros motivációkkal. Már leült a dráma, mire félúton beüt az akcióözön, és az addig óvatosan kezelt, feszült légkör vad erőszakfétisbe csap át - előbb csak a rombolás, majd a CGI terén is.


Snyder 2 nagy keresztje a türelemhiány és a megfelelési kényszer. Akárcsak Sam Raimi a Pókember 3.-nál, Snyder is a korábban bevált sémájába próbál mindent beletömködni, hogy mindenkit boldoggá tegyen:

1. A Bat-Super-párbaj a DC egyik legkultikusabb pillanata: soha jobb alapozót egy Igazság Ligája-univerzumhoz!
2. A stúdió akarta Doomsday-t: ez a terraformálóval felérő kihívás lehet Supermannek, ráadásul újabb aranypillanatot idéz meg a DC-világból.
3. Csomó kis nyalánksággal kedveskedik a rajongóknak, mint Batman robotpáncélja a legendás fénylő szemekkel, a kriptonit, Csodanő belépője, stb.
4. És - csak úgy magánszorgalomból - fiatalosabbra fazonírozza ősellenségét, Lex Luthort. Elvégre: minek még egy üzletember-karakter, nem igaz...? 

Amit végülis összehoz, az a 300 - A Birodalom hajnala szuperhősös kiadása. Ezt is jól meg lehet bámulni, izgulni a köpenyesek viaskodásán... amíg eszünkbe nem jut, mit is árul el róluk, amit művelnek.


3 éve azzal a megkötéssel méltattam Az Acélembert, hogy a folytatás szánjon tetemes időt a metropolis-i csata következményeire. És bár ez nem egyenes folytatás, de attól még továbbszövi az 1. részt. A központi téma pedig - papíron - Superman funkciója és megítélése a Zod utáni világban. Próbálkoztak ezzel már a Superman 4.-nél is a hidegháború kapcsán, de hátha a 9/11 utáni korba áttéve jobban sikerül majd a témát körüljárni - gondoltam én. 

1. Pontosan milyen anyagi-emberi veszteségei voltak a kriptoni inváziónak?
2. Hogyan próbál továbblépni a lakosság, elsősorban az áldozatok hozzátartozói?
3. Mekkora "Kal-El" felelőssége, hogy próbál meg továbblépni a lakosság?
4. Joga van-e hozzá, hogy közöttük éljen - nem beszélve az önkényes küldetéseiről? 
5. Milyen fórum(ok) vagy intézmény(ek) felügyelete alá tartozhat, és milyen formában?
6. Egyáltalán: miként tekintenek a Föld népei erre az isteni hatalommal bíró idegenre? 

Nem tudom nem fájlalni, hogy a fenti kérdéseket csak körítésből lobogtatják meg előttünk. Superman törvény elé állításának ügye kurta, meddő ujjmutogatásban merül ki, amikből fájóan hiányzik bármilyen érvcsere. Egyedül ott éreztem át az ügy súlyát, mikor a 2 éve történt tragédia egyik rokkantja felmászik Superman szobrára, hogy ráfesse: "Hamis Isten!". Ez nagyobb nyomatékot ad a vádaknak, mint bármi más ebben a darabban.

De a Superman kihallgatását végző szenátort egyszerűen felrobbantják - ráadásul Lex és a rokkant pali - , hogy aztán egyből Superman-babákat égessenek az utcákon. És az egyedüli 2 ember, aki végül tényleg felelősségre vonja, az Lex Luthor és Bruce Wayne, a halálát akaró 2 szélsőség. Sajnálom, de ez nem dráma, hanem vagdalkozás. Ez így azt üzeni nekem: minél hangosabban gyűlölködsz, annál inkább igazad van! Dühített, hogy a sok komolykodás után így összecsapják az egész morális oldalát a konfliktusnak, és utóbb Lex tervének magyaráznak be mindent, ami Superman ellen szól. Olcsó és gyáva trükközés ez a forgatókönyvíróktól.


Henry Cavill az utolsó, aki tehet erről, de figurája nagyon hipokritán viselkedik itt. Mint a Penge 3. esetében, itt is az van, hogy egy folytatás rutinból ténykedő, közönyös verőlegényt kreál a főhőséből, hiába játssza ugyanaz a színész. Nem értem az észjárását, nem tudok együttérezni vele: globális csendőrként folyton be-beavatkozik a külvilág valamely veszélyzónájában, ehhez képest szánalmasan könnyen belezsarolják a Batman elleni "gladiátormeccsbe". Két év után jön csak számot adni tetteiről, mikor már az egész média azok negatív hatásait visszhangozza. Egy rangos újság riportere ennyire nem képes felmérni missziója kétértelműségét? 
A nyilvánvalót mondja ki nevelőanyja, Martha, mikor elhangzik: "Légy mindaz, amire csak szükségük van, hogy légy. Vagy ne legyél egyik se." 

.

Nyomasztó tüske számomra, mennyire a visszájára fordul a szimbolika, amit a karakter megjelenít. És nemcsak a már elfáradt Jézus-allegória miatt, ahogy a holtan lebegő Superman feltámad a Nap fényétől. Lois emlékezteti Clark-ot a címerre a mellkasán: "Ez jelent valamit!". Elképzelni nem tudnám, mire célozhat, ha nem láttam volna az első részt. "Super-Man" szó szerint "Ember Fölötti Ember", aminek kétféle olvasata lehet: 

1. ő az "emberi nagyság", a jót cselekvő példa, akivé idővel mi magunk felnőhetünk, fejlődhetünk.
2. ő az "emberek fölött álló isten", "kegyes" jótetteivel megszabja az "ember alatti emberek" életét.

Nekem mindig a karakter viselkedése rajzolta ki, melyiknek lássam őt a kettő közül.

• Christopher Reeve Superman-e kissé naiv, de jószívű ember volt szupererőkkel, 
• míg a Superman visszatéré egy faarcú, egoista seggfej. 
• 2013-ban visszakaptam a szilárd értékrenddel bíró Clark-ot, aki önkeresése végeztével férfiként helytállt egy krízisben. Ott tényleg az emberiségért avatkozott a világ sorsába, és tényleg felelős is volt részben Zodék érkezéséért.
• Az igazság hajnalában csak egy ellenszenves antikrisztus, aki ráerőlteti a világra szabályrendjét. Sose társít arcokat az emberekhez - kivéve anyját, meg persze Lois-t, akit folyton meg kell mentenie valamitől. 

Ben Affleck egész ügyesen boldogult az újraálmodott Batman szerepével. Ha intellektusa nem is, a stílusa megkapó: morózus, kiégett középkorú kőgazdag, aki álarcban kíméletlen, szadista megtorlóvá vedlik. Hatásos kezdőjelenet, ahogy a kisfiú Bruce elrohan szülei temetéséről az erdőbe, és a barlangban úgy érzékeli, mintha a nekirontó denevérraj által felemelkedne a talajról! Eleinte azt hittem, hogy értem, mi hajtja ezt a pasast. Ez egy gyűrött, kiábrándult, sokat tapasztalt harcos, aki már nem hisz az eszmékben, hanem az egyéneket menti vagy bünteti meg. "Idősebb vagyok most, mint apám, amikor meghalt."
Sokakkal együtt én is ferdén néztem, hogy ez a Wayne - mint a '89-es Batmanben - lőfegyvert használ, sőt: embereket küld a halálba, ami a karakter lényegét csonkítja meg. Érdekes volt látni, hogy egy rendező kipróbálja ezt, mégha felsül is vele.


Sokkal okosabban lehetett volna párhuzamot vonni a 2 önbíráskodó között. Bruce és Clark valóban egymás ellentétei és tükörképei itt:

1. Supi elsősorban mentőangyal, aki néha bünteti is a baj okozóját, míg Batsi direkt büntetőportyákat tart, olykor leendő áldozatokat is megsegítve ezzel. 
2. Batman sok-sok egyénként tekint másokra, míg Superman inkább csak "a lakosságként". 
3. Bruce Superman-t álszent, magát mindenek fölé helyező ál-istennek látja, míg Clark egy alantas, lesüllyedt ösztönlénynek könyveli el Batmant. 
4. Egyiket a nemes kádenciája vakítja el, másikat a fortyogó bosszúvágy.

Ezt akarja láttatni Snyder, de teljesen leragad a külsőségeknél. Elismerem, hogy menőn néz ki Bruce Rocky IV.-et megszégyenítő edzése, majd a Mortal Kombat-szerű párharcuk. De a harc okának addigra se híre, se hamva; egy olyan bagatell ellenszenv fűti őket, amit 1 perc alatt meg tudtak volna beszélni. Batman őrjöng egy sort a legyengült Superman-en, érzelgősen eldobja kriptonit-lándzsáját, majd Doomsday jöttekor már a kispajtása. Hogy is van ez? Ha nem tudod legyőzni, csatlakozz hozzá?

Amit Batman igazából számon kér itt Superman-től, hogy elsiklott a részletek fölött. Mindaz az a sok apró élet, amire elmulasztott vigyázni, azt Bruce testközelből látta odaveszni 2 éve - köztük a saját dolgozóit. Ha tényleg ezt képviselné a szembenállásuk, akár rá is ébreszthették volna egymást a hibáikra, a félkész világképükre, a fizikai mellett a morális korlátaikra. Ez az egyik kulcselem, amit kiöl a látványzsúfolás meg a marvelesre butított forgatókönyv. Ki nem állhattam, amikor a fennkölten áriázó Lex a szánkba rágja, mit jelképez őszerinte a dolog: "Kripton fia Gotham Denevére ellen! Isten kontra ember! Nappal az éjszaka ellen!" etc.

Apropó: érdekelne, mégis honnét tudott Lex Martha Kentről... 

Kapásból Jim Carrey Edward Nygmája jutott az eszembe Jesse Eisenberg figurájáról! Szerintem csak azért hívják egyszer Luthor Jr.-nak, mert a rajongók kiborultak a trailer-ek láttán, hogy ez a hülyegyerek az új Lex Luthor. 

Alighanem arra az őrült tudósra hajaz Eisenberg, aminek a karaktert először kitalálták még a 40-es években. Nem feltétlenül rossz ötlet, de nagyon elfuseráltan kelt életre. Ez a Luthor egy utolsó vakarék! Idegesítő, roggyant agyú, megalomániás hebrencs, akit a való életben az utcára nem engednének ki, nemhogy egy frissen felfedezett ásványhoz, ami bomlasztja a kriptoni sejtjeket. Egyébként örülök, hogy a kriptonitot pont akkor hozták be a sztorifolyamba, mikor Superman-ről épp megszilárdul a kvázi-isten képe a köztudatban.

Az abszolút mélypont viszont kétségen kívül Doomsday, magyarul "Végítélet(nap)". Istenek szent anyja, mit műveltek vele! Sehol nem látom benne a Superman-t végül a halálba küldő űrnemezist, csupán egy böhöm tűzokádó ürülékhalmot, aki inkább A Hihetetlen Hulkból az Abomination (Förtelen) hasonmása lehetne. Lex Zod hajóján, Zod hullájából kelti életre, valami tiltott kriptoni eljárással; szupererős, szuperugrál, és mindentől elnyeli az energiát - meg a műsoridőt -, amivel érintkezik. Doomsday a kegyelemdöfés a movie követhetőségének, ekkor adja meg magát végképp a történet az adrenalinnak. 


És akkor... történik valami, ami legvadabb feltevésemet is átugorja, amivel beültem a moziba. Nem véletlenül hoztam fel példának a Superman 4.-et: a politikai beütés kb. azonos IQ-szintet üt meg. Mert amikor az amerikai kormány illetékesei észlelik Doomsday-t, mit döntenek el másodpercek alatt? Megnyomják azt a bizonyos gombot. Persze az atomrobbanás az atmoszféra szélén csak Superman-t öli meg pár percre, Doomsday-t ellenben jól felerősíti, sőt meg is tüskésíti. Hát ezek után még meg is érteném, ha Superman netán úgy dönt egyszer, hogy minden nukleáris fegyvert szépen belehajigál a Napba...!

Néhány szót még a mellékszereplőkről. Gal Gadot mint Diana Prince, azaz Wonder Woman itt mégcsak titokzatos tartozékfigura. De a külseje és a kisugárzása passzol a szerepbe, úgyhogy kíváncsian várom, milyen lesz az önálló mozis kalandja. 

Jeremy Ironst én sehogy se tudom elhinni Alfred-nek. Azzal együtt sem, hogy ez a kiadása nyilván egy műszaki készségű háttér-harcostársa Wayne-nek. Szövegsorai nem rosszak, van egyfajta morbid humora, de egyszerűen nem Alfred.

Diane Lane-t továbbra is bírom, mint Martha Kent. Bár ugyanúgy nem több a szerepe a bajba jutott hölgynél, mint sajnos Lois Lane-nek, mégis keresztül kaptam néhány pozitív morzsát:

• a legjobb tanulságot: "(...) Vagy ne légy egyik se."
• a legjobb viccet: "A fia barátja vagyok." "Gondoltam. A köpeny..." 
• és a legjobb színészi interakciót, mikor Lois-nak adja Clark jegygyűrűjét.
• Még a legjobban elrontott, drámainak szánt sor is őróla hangzik el: "Mentsd meg Marthát!" Kacagnom kellett azon a döbbent, dühödt hisztin, amivel Batman reagált erre.

Rá is tetoválhatnák a Batman Superman ellen - Az igazság hajnala DVD- és Blu-Ray kiadására, hogy "Ugródeszka az Igazság Ligájához". Félnótásan felkonferált, túlhevült bokszmeccs, ami érintettjei lelki vonásait lelkesen hajigálja ki az ablakon, de elfelejti, mit is akart helyettük. Néhány valóban intenzív jelenet és pofás látványötlet hever szanaszét benne, amik a gőzhenger cselekmény miatt nem tudnak kapcsolódni. Ha az "Isten kontra ember" allegóriát a Disney-re és a Warner-re húznánk rá, akkor "az Ördög" minden bizonnyal Hollywood maga lehet.

2/5-öt adok rá.