Ne hagyj nyomot!

Kazalnyi film és reality-show került már elém a Ne hagyj nyomot! témájáról: kivonulni a civilizációból. De mi van akkor, ha ennek nincs konkrét, aktákba lefikszálható oka (pl. baleset, alkohol, bűncselekmény, mentális zavar)? Mi a megoldás, ha tudatos és józan döntéssel szakadsz el a modern társadalomtól, de az mégis visszakényszerít a szabályai közé?

Amivel Debra Granik filmje (Peter Rock „My Adandonment” c. regénye alapján) magasan kitűnik számomra, az az őszintesége. Ez nem egy nagybüdzsés látványmozi vagy érzelgős, hatásvadász melodráma. 

Sose éreztem mesterkéltséget rajta, vagy hogy ez most erővel terelni, reagáltatni akarna engem, színpadias jelenetek és párbeszédbe szúrt ökotanulságok révén. Valami ezerszer nagyobb dolgot ragad meg, amit nehéz szavakba önteni: a késztetést egy teljesnek megélt, előírt sémáktól független, tényleg szabad életre – ami mellett a legtöbbünk nem is bírná magát elkötelezni.

A veterán Will tinédzser lányával, Tommal él az oregoni Portland határában. Életmódjuk alapján "hajléktalannak" számítanak, csak futólag érintkeznek a várossal, pár apróságot beszerezni. Egy napon a hatóságok kitoloncolják őket az erdőből, 

az illetékes hivatal pedig új lakhelyet jelöl ki nekik, új környezettel – és új követelményekkel. De vajon meddig elviselhető ez olyan emberek számára, aki pont a "civilizált élet" kötelezvényei elől menekült a vadonba?

Egyesek lassúnak találhatják azt az iramot, amit Granik és Anne Rosellini forgatókönyve diktál, de ettől sose lesz terjengős vagy súlytalan a mű. A finom kezű rendezés hagyja, hogy mi magunk keressünk benne kapcsolódási pontokat, 

pl. mikor az érintkezést tanulják a méhkassal; a nyaklánc; amit Tom talál, vagy a helikopterhang, ami Will múltjára utal. „Azt hiszem, új utat kell keresnünk.” Erről szól lényegében a történet is: megtalálni a magunk útját, a szabadon élésnek azt a változatát, melyben végül mi otthon tudjuk érezni magunkat.

Külön fontosnak tartom, hogy a film senkire nem mutogat, hogy „ő a hibás!” Csak a munkájuk végzésétől tűnik érzéketlennek a városi struktúra egy-egy szegmense: a rendőrség, az adminisztráció, vagy a közterületi viskókat lebontó gépek. Alternatívákat kínál föl és rak mérlegre a Leave no Trace, ettől lesz hihető és igazi, ahogyan feszeget egy problémát. 

Az első életmodell a legtöbb, ami segítség címén tellett a rendszertől, és Willék se tehetnek róla, hogy ezt mégis teherként élik meg, hamis önsajnálat nélkül. Imádtam, ahogy a film tudatosítja bennem, mennyire nem jelenti ugyanazt alkalmazkodni egy környezethez és tartozni hozzá. „A gondolatainkat nem vehetik el.”

Ben Foster Will-jét nagy háttérsztori nélkül is törődő szülőnek látom; a kötelék közte és Tom között gyönyörűen életszerű és megragadó. Ők nem pusztán apa és gyereke, hanem életmódjuk folytán tanár és diákja, egyenrangú felek a napi teendők megosztásában. 

#

Tetszik, hogy mintha éppen az adná szökésükhöz a végső lökést, mikor Will szóvá teszi: régi életükben szavak nélkül is értették egymást. Ez szerintem több okból is kulcspillanat: 

1.    egyrészt a stílus, ahogy kérdőre vonja Tomot, sokat elárul arról, milyen apafigura Will, 

2.    előzményt ad az újabb, már végleges összekülönbözésüknek majd a végén,

3.    és mert újra „szavak nélkül” értik meg egymást, mikor Tom - életében először - különválik majd édesapjától.

Thomasin McKenzie abszolút elnyerte a szimpátiámat: erőslelkű, találékony, szelíd modorú fiatal, a felnőtté válás küszöbén. 

Két fő próbatétel elé kerül a washingtoni erdőben: fizikailag, mikor sérült apja után ered és segítséget hoz neki, majd lelkileg, mikor őhelyette a helybéliekkel akar maradni. 

Elhittem a filmnek, hogy az itt élő néhány ember között igazi megértés és jószándék van, nem úgy, mint a konvencionális kisközösségnél, ami elől Oregonból elszöktek (vagy mint egy csomó névvel, dátummal és traumával agyonírt, mégis hamis karakternél, ami a szokványos hollywood-i műveknél oly gyakori).

Színészi játék és okos rendezés csodásan összedolgozik a jelenetnél, ahol apa és lánya végül búcsút vesznek egymástól. Tom tudja, hogy apja régóta sebeket hurcol a lelkében, és szerintem ettől cseng ki indulat a hangjából, mikor még csak szavakban mond nemet az újabb költözésre. „Ami benned elromlott, bennem nem romlott el.” A  tényleges búcsúnál viszont a szó márcsak megerősíti, amit szavak nélkül is tisztán éreznek. „Tudom, hogy maradnál, ha tudnál.” 

Nemcsak amiatt nem tartom önzőnek vagy felelőtlennek Will-t, hogy sose lekezelő a gyerekével. Az ő szemszögükből minden figyelmet, tudást és materiális dolgot megadott, amire Tomnak szüksége volt, és az a benyomásom, hogy tudatosan kerüli az érzelmi zsarolást, ami szintén a külső kényszer egy formája volna, akárcsak az adminisztrációs kötöttségek. 

Ugyanazt a valamit, az odatartozás érzését keresték utazásuk során, ám míg a lánya most ezt megtalálta, neki tovább kell keresnie. Ezt jelzi az utolsó kép róla, amint az ösvényről letérve eltűnik a rengetegben.

 

Miként főszereplői a bevett életmód-sémákat, úgy utasítja el a Ne hagyj nyomot! a bevett drámakliséket és technikai szempontoknak való megfelelgetést. Nem gyárt kifogásokat sem a körülmények démonizálásával, sem valami elcsépelt háttérinfóval a szereplőkről. Rég volt rám ilyen hatással egy amúgy pofonegyszerűnek tűnő alkotás: hitelesen, túlzások nélkül szembesít a modern világ életfelfogásának hátrányaival, átélhetővé teszi a késztetést, hogy ezt valaki maga mögött hagyja. Névtelenül is valódiak az emberek és a lelki alkatuk, amit követve meghatározzák a maguk életvitelét. 

Az idei kínálatból először érzem jogosnak, hogy ötöst adjak egy filmre. Nem a struktúrája, hanem az érettsége emeli nekem magasan az idei mozis kínálat tetejére.

X-men 3. - Az ellenállás vége

Távozásával Bryan Singer 1 jó zárófelvonás helyett 2 másolómunka születését idézte elő: 

1. a Superman visszatér, amely jelentős visszaesés volt az addig érvényes 2 előző részhez képest;
2. valamint az X-men 3., amely jelentős visszaesés volt az addig érvényes 2 előző részhez képest;

Azért fogalmaztam így, mert tanulságosnak tartom, hogy a két filmszéria hanyatlásának okai pont ellentétei egymásnak. Singer saját bevallása szerint tisztelegni akart Donner munkássága előtt a Superman visszatérrel, még a Scott karakterét játszó James Marsdent is magával invitálta a projekt-be.
Scott a.k.a. Küklopsz a trilógia legmellőzöttebb főszereplője. Scott már az elején meghal, ráadásul a képernyőn kívül. Az őt alakító Marsden csak kevés időt tölthetett itt, ezért a készítők ezt a vészmegoldást találták ki. Miért? Valószínűleg úgy gondolhatták ezt el, hogy Scott-tal együtt mi is megörülünk, ahogy Jean Grey épen és egészségesen visszatér. Aztán Scott-tal együtt lepődünk meg, hogy az általunk ismert Grey ártó szándékúvá lett. Mindez persze spekuláció, de próbálom kimenteni az alkotást, miközben a hibái súlyosságát felmérem.

Az X-men-mítosz 3. nagyfejezete olyan, mint az aratás a mezőn. Átlagos és mutáns szereplők egyetlen gigászi csapással néznek szembe, sokuk odavész, s utána a túlélők már egy zavartalan jövőt tudhatnak magukénak. Ennek a képletnek a filmben 2 nagy gyengéje figyelhető meg:

1. A csata kimenetele kiszámítható: a rossz oldal tagjai kikapnak, a nemezis kitombolja magát, és néhány ismert arc túléli a holokausztot. Ennyiből áll az egésznek a menete.
2. Brett Ratner rendező Magneto szektáját zsúfolásig tömte új punk-mutánsokkal. Egyik se kidolgozott, irritáló benyögéseiket halálukig hallatják. Az ilyen apróságok is alá tudják ásni a komoly hangvételt, mégha adott is két komoly film, plusz egy minden korábbinál nagyobb fenyegetés.

Ez a fenyegetés nem más, mint a Phoenix-szé átalakult Jean Grey. Azok után, mennyire elcsépelt volt a halála az X-men 2.-ben, örültem, hogy visszahozták.
Az X-men 2.-ben szóba került, hogy a hatalma egy ideje növekszik, olyan gyors ütemben, ami már megijeszti őt. Most, a 3. felvonásban kiderül, miért is: mert az iszonyú erejű Phonex-egyénisége ébredezik. Xavier professzor feltárja Rozsomáknak: Grey nemcsak a tanítványa, de részben a kreációja is. Kislány korában Xavier és Eric/Magneto meglátogatták őt, és Xavier elmeképessége révén egy konszolidáltabb egyéniséget hozott létre, aki nem jelent veszélyt a társadalomra.

Elméletben ez egészen remek ötlet volna. De a történetnek ez több értelemben árt:

1. A főnix-személyiségnek mindeddig híre-hamva nem volt. Nem érdekel, mi áll a képregényben: csak annyit láttunk az első két filmben, hogy növekszik az ereje, és fél. 
2. Az utólagos hozzátoldás egy főkarakterhez megbontja a korábbi filmek egységét. A néző azt kérdezi magától: egy ekkora problémát - amit maradandóan nem is lehetett orvosolni - hogyhogy nem is említ az X-men 1. és 2.?
3. Jean Grey egy szilárdan felépített karakter volt. Az X-men 3. összecsapja, hogy a konszolidáltabb énje hogy éli meg "prototípusa" feléledését. Egyszer-kétszer még látszódik a riadt régi Jean Grey, aztán hirtelen megint Phoenix, és keresztültipor mindenen. Ezek után azt kell higgyem, hogy az addigi központi karakter csak egy mentális tákolmány volt X professzortól, és a valódi ember egy született természeti csapás.

Azon vettem észre magam, hogy X-professzort szinte Magneto-2-nek látom itt. Mindenki elől titkolta a Phoenix létezését, nem tett semmit Grey erőnövekedésének láttán, és akarnokként hurrogja le, aki bírálni meri a hajdani döntését (Eric, Ciklon, Rozsomák). Elhiszem, hogy ez igen kemény dilemma elé állította, de akkor is önző, sőt arrogáns a viselkedése.

Amikor ő és Magneto ismét találkozik a régi házban Jean Grey-jel, alantas módon a fejébe próbál hatolni, egy átlátszó "jót-akarok-neked" típusú szöveggel terelve el a figyelmét. Őszintén: mi kell még, hogy magára haragítsa? Azt a lényt, aki egészen mostanáig őmiatta kényszerült az alany tudatának mélyére? Amikor Phoneix-Grey az elméjével korpuszkuláira tépi szét Xaviert, mi elvileg a nagy és bölcs mentor halálát kellene gyászoljuk - az iskola növendékeivel. Valójában sokkal inkább arról van szó, hogy Xavier felelős a Phoenix gyilkosságaiért, megbűnhődik érte, utódai pedig szívhatnak.



Amikor először láttam a filmet, Xavier halálát nagyjából úgy éltem meg, mint Magneto: nagyot néztem, majd rögtön el is könyveltem a veszteséget. Pedig épp Magnetónak nem lett volna szabad így fogadnia a tragédiát. Minden nézetkülönbségük mellett is: Charles fiatalkoruk óta az egyetlen igazi barátja volt. Nem kellene esetleg sokkolnia, hogy ősrégi barátja szétporladt? Hát nem: kicsit sem inog meg a terveiben, hanem a Charles-t elpusztító erőnek kezd udvarolni, hogy csatlakozzon hozzá.
Ezen a suta reakción kozmetikáz valamicskét, mikor Angellel beszél: "Ő többet tett a mutánsokért, mint te valaha is fogsz. Csak azt sajnálom, hogy a mi álmunkért neki kellett meghalnia." Ez a legjobb szövegsor a filmben. Erre az írók tönkreteszik azzal, hogy a végén Jean Grey ámokfutásakor felnyög: "Mit tettem?" Tehát azonnal túllép Charles halálán, de megdöbbenti, hogy Jean Grey elkezd mindenkit szétcincálni az elméjével?


Egyébként is: mi Magneto terve, azon kívül, hogy felkelést szervez? Rendben: mikor bejelentik, hogy kapható a mutáns gén új ellenszéruma, elítéli a használatát. Még Mistique-et, egyik leghűségesebb szolgáját is elmarasztalja, pedig ő a demutációs szérumtól épphogy megvédte őt. Magneto tetteiből hamar eltűnik a következetesség. Mutánsokból álló szektája megrohamozza a vakcina előállítási helyét, és ezzel... mit is akar ezzel elérni? Háborút vívni a világ ellen? Kikövetelni a mutánsok egyenjogúságát, esetleg privilégiumait?
Ezenkívül: Jean Grey-jel folytatott párbeszédeiből rendre az tűnik ki, hogy fogalma sincs, mikor mi jár a nő fejében. Miből gondolhatta, hogy egy ilyen szeszélyes démont irányíthat? Rábeszéli a nyers erő útjára, és ezért bízni fog benne? Ez bugyuta ötlet. A vak is látja, hogy Jean Grey-t teljesen leigázta a Phoenix-személyiség: kéjjel ölte meg a szeretett férfit (Scott) és gyűlölettel a szeretett tanítóját (Xavier).


A készítők nagyon sok részletet úgy kezelnek, mintha magától értetődő lenne, pedig nem az. Mintha mindig is ott lettek volna, pedig nem. Vegyük például ezt az  új terminológiát, hogy "mutánsok erőszintjei". Xavier szerint Jean Grey a történelem egyetlen ismert, 5-ös szintű mutánsa. Ez azért nemcsak mellékes információ, amit a 3. részre is ráér szóba hozni. Főleg úgy, hogy Magneto szerint Grey a hiányzó láncszem, akit Charles-szal egy életen át kerestek.
A másik a szimulátor ("veszélyszoba"), amelyben az X-menek edzenek. Ezzel kapcsolatban azt hallottam, hogy már a 2. részben szerepelt volna, csak a költségvetési keret nem engedte, így a 3. részre halasztották - afféle kuriózumként.


Rozsomák a.k.a. Logan az első két részben is a legerősebb jellemű karakter volt, itt is az. Xavierrel sose rendezték el a nézeteltéréseiket. De amikor látja, hogy Xavier utoljára még ránéz és elporlad, teljesen érthető a reakciója. Ciklonnal való vitája remekül illeszkedik a helyzetbe: korábban a professzor Ciklonra bízta az X-men-ek vezetését, Rozsomák viszont önként vállalja, ami korábban Charles-nak nem sikerült: előhozni valahogy a régi Jean-t. Ha nem is megmenthető, de legalább megölhető lesz ezáltal.
Ami sehogy nem állja meg a helyét: hogy látszólag sebezhetetlen. A 2. részben valósággal szétszabdalták, itt pedig ellenáll minden telekinetikus hatásnak. De mégis hogyan? Jean Grey egy olyan erős elmét is 1 perc alatt szétbomlasztott, mint Xavier. Nem értem, hogy tudja egy ilyen elementáris hatást ellensúlyozni a gyors gyógyulás és/vagy az adamantiumváz? Ez megint egy sebtiben belökött röpmegoldás, amit vagy elhiszünk, vagy nem.

A többi mutáns közül még két új szereplőt említenék meg. Beast kirívó külseje mellett is a kormányzat teljes jogú megbízottja, visszafogott és tárgyilagos, nem támaszkodik feltételezésekre.
Ami Angelt illeti: a látványtervezők egész ügyesen tudták ábrázolni, hogy egy embernek szárnycsökevényei, majd szárnyai nőnek. Tudományosan ez rettentő meredek elképzelés, de ilyen sokféle mutációtípus tükrében nem lehetetlen.
A régiek közül Vadóc-ot nem értem, hogy a kormány által meghirdetett ellenanyagot miért veszi be? Rozsomák azt gyanítja, hogy fiú van a dologban, és a film maga is erre kontrázik. Ő a sokadik a x-ek közül, akit a rosszul megírt jellemrajza ránt vissza tőle, hogy igazi háromdimenziós karakterré tudjon érni.



Az ellenállás vége nem annyira méltó, inkább praktikus lezárása egy - akkor még trilógiának szánt - szériának. Sikerül továbbvinnie a gondolatot, hogy milyen szociális problémákkal jár a mutáns-lét, és mi jelenthet megoldást. De a szétesőbb cselekmény miatt ez minden, amire futja tőle.
És az a legfurcsább, hogy minden haláleset ellenére... az egésznek valahogy kisebb a nyomatéka. Ez nem egy sötét mozi, hanem egy kusza akciófilm, pár sötét jelenettel (hasonlóképp, mint mondjuk a Terminátor 3.). A főszereplőket vagy morálisan kikezdhetően vagy holtan hagyja. És semmi nem zárja ki, hogy pár nap múlva valahol születik egy másik szupermutáns, aki aztán megint végigtarol a Föld kerekén.


A harmadik X-men-mozi egy közepest kap tőlem.