Renfield

 

A klasszikus vámpírmítosz vérgőzös szatírája a Renfield, tele gore-ral, néhány frappáns csattanóval, Nicolas Cage csúcson túli alakításával, egy-két hihető beszólással a toxikus kapcsolatokról és egy egész ötletesen hajtűkanyargó cselekménnyel. És mindezek ellenére az egészet belengi az a fajta hamisság és mesterkéltség, ami visszafojtja a produkció sava-borsát-zamatát.

 

Robert Montague Renfield, a volt családos ügyvéd már 80+ éve a hírhedt vámpírgróf áldozatbeszerző inasa, sőt az ő vére révén marad fiatal. A besült egyházi csapdavarázslat során megpörkölődött Dracula ma egy romos new orleans-i metróban lábadozik, teljesen Renfield-re utalva. Ő viszont már kurvára belefáradt sorába, ezért csoportterápiára kezd járni, önbizalmat gyűjtve, hogy faképnél hagyja a hegyes fogút. Szolga és gazdája is feszegeti látóterét: miközben Renfield megment egy dühproblémás forgalmi rendőrt a maffiától, a gróf pedzi, hogy halhatatlan meta-humánként megkaphatná az egész világot.

 

Nicolas Cage a legnagyobb színésznevek egyike: kifinomultabb és ripacsosabb szerepeit egyaránt teletölti élettel. Mániákus Lugosi Béla 92 éves Drakulájának a szatírájaként – ami amúgy egy fokkal okosabb kifigurázás is, mint pl. Leslie Nielsen-é a Dracula halott és élvezi paródiában.  Maga a figura itteni verziója tetszett: a gróf arisztokratikus modora remekül keveredik a szörny manipulatív szadizmusával.

 

Hiába nem ő a címsztár, a film olyan virtuózan bánik vele, mint profi párbajozó a pisztollyal: jól vezeti elő, pontosan céloz vele, és többnyire nagyot szól. Bosszúja az anonim kapcsolatfüggő körön, akik Renfield-et „félrenevelték”, valahogy egyszerre drabálisan vicces és színpadiasan tekintélykeltő. Motivációja az, ami már satnya: poénnak nem elég frappáns, indokként meg nem elég okos. Oké, hogy a lábadozás megérleli benne, hogy ne csak éjjeli vadász, hanem mindjárt a világ ura is legyen, és ehhez kapóra jön a helyi maffia. De ez egyrészt balga ötlet, másrészt uncsi klisé, amit nem sikerült találékonyan a feje tetejére állítani – ellenben pl. a mítosz azon elemével, hogy Dracula csak ártatlan fiatal nőkből szokott lakmározni. „Miért kell folyton a szexre kihegyezni a dolgot?”

 

Sziámi ikreknek éreztem a Renfield két fő történetszálát: két külön filmnek, amik egyazon cselekménytestbe zárva élnek egy-egy fél életet. Egyáltalán nem illettek össze, bárhogy is próbálta a szkript összegyúrni a gróf bűvköréből elsunnyogó csicska és a gengszterekkel szemben álló zsarucsalád történetét. Kiszúrni, mikor próbálnak némi karakterérést beiktatni Renfield részéről, de ez éppolyan tompa és fars maradt, mint a film fél poénkészlete. Cage szikrázó játéka és az érdekesen össze-nem-illő Renfield-Rebecca-duó nyújtották nekem az alkotás hajtóerejét, nem a sztori vagy a humor.

 

Hiába 0 a kémia Nicholas Hoult Renfield-je és Awkwafina Rebeccája között, a mentalitásuk pont olyan módon ellentétes, ami ki tudja menteni kettejük dinamikáját. Az egyik az áldozat szerepében rekedt kapcsolatfüggő, ki végül meghunyászkodik újra és újra, míg a másik egy ketyegő frusztrációbomba, hisz egy korrupt szarfészekben gürcöl, mely naponta nyalja fényesre apja gyilkosainak a seggét. Ez az ellentétesség picit vastagított nekem a film sovány gondolati töltetén. A picit túl infantilisre szabott Renfield-re kijózanítóan hat a bunkó rendőrnő távolságtartó modora: Szedd már össze magad, te beszari nyápic, aki „civilizálódva” olyan csicsás ruhát és lakást veszel, hogy az A Maszk fiában nem lógna ki!

 

Chris McKay neve nekem A LEGO-Batman film miatt volt ismerős: látom, hogy van mersze és sütnivalója, és a klisék kiforgatása se megy rosszul a rendezőnek. Látványos, a horrorparódiáknál gyakori hentelés-maratont prezentál nekünk: törő, sistergő, tépett, spriccoló, robbanó testtagok edzik a nézők retináját. Még pl. Rendfield doppingot jelentő rovarmajszolása sem zavart (főleg miután egyre többektől olvasom portálokon, hogy állítólag rovarokból származó anyagokat csempésznek nem is egy élelmiszerbe, melyet vásárlunk.)

 

1 látványelem mégis akadt, ami kicsapta nálam a biztosítékot, de a rossz értelemben. A még csak félútig gyógyulgató Dracula okádtató jelenség: nem a maszkmestereket hibáztatom, de viszolyogtatóan rondán festett, mikor azzal vádolta Renfield-et, hogy „szeméttel eteti.” S ha már itt tartunk: kérdőjeles előttem, hogy Dracula leégése után miért épp egy amerikai városban kötöttek ki, illetve hogy Renfield 8 évtized szolgálata után hogy nem tudta, hogy gazdája csak a "jó embereket" találja táplálónak vagy ízletesnek (pl. apácák vagy szurkolólányok).

Felemás csomagként került nálam a raktárba a Renfield. Kicsit összeszedettebb pl. a hasonlóan abszurd Kokainmedvétől, de – egyik kedvenc szavammal élve – túl tákoltnak éreztem. A poénok hol szellemesek, hol viszont piszkosul erőltetettek. Sokat éreztem a címszereplőn, sőt a rendőrön is, akivel összespannol, hogy nem kifigurázva vannak, hanem mentálisan az általános iskolába visszanövesztve. Szokványos élményt adott nekem, és ez ami az utóbb évek filmfelhozatalai mellett szinte biztos, hogy folytatást fog jelenteni. Végül is Dracula itt sem halott, csak konzervált.

 

3/5-öt adok a műre.

Morbius

A forgatókönyvírók kezét kellene úgy csontról csontra eltörgélni, ahogy Dr. Morbius teszi azt egy random fazonnal a nevét viselő mű közepén. A Morbius siralmas tucathorror, aminek nincs tiszta énképe róla, mi akar lenni, mit akar elérni, és elsősorban kiknek is készül. Akik a Twilight-éra után visszasírták az igazi vérengző vámpírokat, azok ne a Morbius-szal akarják pótolni e hiányt! 

Dr. Michael Morbius zsenigyerekből lett tudós. Mostohafivérével, Milo-val egy ritka vérbetegségben szenvednek, és nem leli a gyógymódot. Mikor asszisztense, Martine segítésével magán hajt végre egy ígéretes génkísérletet, gyógyulás helyett borzalmat idéz elő: átalakul egy instabil embervámpírrá, aki gyilkol, ha nem jut vérhez. Körözést adnak ki ellene, miközben mesterséges vérrel próbálja magát kordában tartani, de a hatás egyre csökken. Ráadásul a gyógyulásra szomjazó Milo is benyomta ugyanazt a szert, és immár istenkomplexusos gyilkosként járja a várost. 

Egy szokványos vagy zsengén tákolt képregény-adaptációnál még úgy-ahogy megbocsátható lehet, ha 

• a necces képregény-alapot döcögve vitték át mozivászonra,
• a karakterekből szó szerint minden vért kiszívtak, 
• a történet össze se áll annyira, hogy legalább úgy istenesen összeomoljon, 
• a CGI nem tud különbséget tenni "félelmetes" és "förtelmes" között,
• a vágás pedig sokszor darabosabb, mint egy kaleidoszkóp törött lencséje.

De ami végképp kicsapja a biztosítékot, az a párbeszédek és a szereplők reagálásai. Beszívott állapotban kellett, hogy megírják ezeket az állandóan mellébeszélő, köntörfalazó, a 2. felében gyakran adrenalintól elszállt sorokat. A Morbius abszolút tőrdöfése, amitől a Sony-Marvel-sereghajtók közé parkol be, ironikus módon pont az emberszerűség hiánya: előbb a szereplőket és kötelékeiket nem sikerül érdekessé vagy empatikussá hangolni, majd a viselkedésük válik... mondjuk így: huzatossá. 

Ez ölt az antagonistánál olyan méreteket, amit alig hittem el: Lucien "Milo" Morbius a vágásnak hála egyik jelenetről a másikra lesz jó fej gyerekből vérszomjas ragadozó –hasonlóképp Brandon-hoz a Brightburn-ben. De ez ezerszer rosszabb! Olyan bárgyú pofákat vág, és annyira ripacsosan ordítozik, csikorog, kalimpál és sármőrködik, ami a legbénább Marvel-rosszfiúkat csalta elő a memóriámból, mint 

pl. Blackheart a Szellemlovasból, vagy Cletus Kasady a Venom: Let There Be Carnage-ből! 

Látványosan teszi tönkre magát a Morbius, azt meg kell hagyni: onnéttól, hogy eljutottunk a vad vámpírizálódáshoz, a film utólag járatja le azt a tenyérnyi tűrhető részt, melyek Morbius Nobel-díjasnak mondott kutatásait ecsetelgették. Maga a nyomozás a rém ellen is átgondolatlan, végül pedig teljesen elvarratlan marad: egy amatőr CSI-rajongó különbet hozna össze! 

Értem, hogy ezt a kétségbeesett Dr. Jekyll-t próbálták itt kihozni Morbius karakteréből: előbb saját teste csapdájában néz szembe szörnyű teremtményével, majd olyasvalaki képében, akit egykor legalább úgy szeretett, mint önmagát. Hát, ez a szál erőtlenül indul, majd a "drámaiság" szuriját megkapva agyament ámokfutássá degenerálódik: mindkét testvér meg van húzatva, csak az egyiknek még maradt működő agysejtje. 

Martine, a hölgy munkatárs – aki mellesleg gyanúsan hajaz az első Penge női főszerepére –, érdemi románcot nem produkál Jared Leto effekt-dúsított Drakulájával. Kapcsolatuk egyik fázisát se találtam hihetőnek: Martine képzettségét, a hamiskás törődését, a nagy sokára elcsattanó puszijukat, a lány szappanoperás halálát, majd folytatást ígérő feltámadását felkattanását. Egyik fantáziaszegény klisé a másik után...

Amit a Marvel denevérembere nyújtott, az egy igen bizarr, színtelen, uncsiból idegesítővé  vedlő horrorparódia. Főhőse csak csontsovány vázlata marad annak a megátkozott sorsú zseninek, aminek beállítják őt – bármilyen rutinos is Leto zaklatott lelkű figurák eljátszásában. Főgonoszunk pedig egy nagy ezüstkaró a fülünkbe onnéttól, hogy meggonoszodik: jelenetei alatt úgy éreztem, mintha a film könyörögne, hogy lőjék le, kaszáljuk el selejtként! És mire feltűnt a stáblista, engem már bőven sikerült meggyőznie erről.

A Morbius-ra egy 1/5-öt adok. Borzasztó.

Alkonyat 4. - Hajnalhasadás (2. rész)

Bella S. Cullen olyasfajta antihős, mint Yagami Light, azon értelemben, hogy formailag ő áll a történet középpontjában, az ő vesztére törnek, tehát őérte kellene a leginkább szurkolnunk. Alapjában véve azonban sötét, közönyös és manipulatív személyiség, aki vágyja a természetfeletti hatalmat, és természetesnek veszi, ha szinte félistenként segítik a hozzá hasonló lelkek.

Nem leszek irgalmas. Az Alkonyat 4. - Hajnalhasadás 2. kizárólag az előző részek viszonylatában nevezhető jobbik fajta moziélménynek. Újfent a forrás regénytetralógia rajongóitól várja és kapja rekordbevételeit. Ez azonban nem változtat a tényeken: a Twilight - formátumától függetlenül - egy igénytelenebb foltja a kortárs irodalomnak. Tartalma teljes hosszában felfedezhetőek az emberi viselkedés bágyadtabb devianciái, és az eredeti írónő önámító látásmódja a szerelem és a felnőtté válás témáiról. 

A történetvonal közismert: klánháború. Vámpírtanács egy vérfarkas-vámpír szövetség ellen. A szituáció annyiban más a Napfogyatkozás klimaxharcához képest, hogy Bella immár vámpír és anya. Ám Renesmee egy vámpír és egy akkor még halandó lány gyermekeként született, ami a Volturi törvényei szerint tilos, egy hajdanán történt hasonló gyerekvámpíros eset miatt. Tehát a Volturi motivációja döntően hatalmi, tekintélyuralmi természetű.

A forgatókönyvírók most legalább próbálnak valami történetféleséget eszkábálni, és ez az, amit tavaly abszolút nem láttam a munkájukon. A Cullen-família világszerte vámpírtanúk keresésébe fog, először Renesmee veszélytelenségét bizonygatni. Aztán, mikor a Volturi megkezdi a potenciális tanúk levadászását, jöhet a B-terv, azaz a nyílt sisakos harc.

Kezdeném azzal, hogy a Volturi leginkább a Vatikán karikatúrájaként viselkedik az egész saga-ban. Elég egyértelmű, hogy Renesmee csupán ürügy a testületnek, hogy félreállítsák a Culleneket, akikre egyre zavaróbb helyi ellensúlyként tekintenek saját befolyásukkal szemben. Ezt a vezetőjük, Aro előbb színfalak mögött, majd nyíltan is bizonyítja. Egyértelműen leolvasható róla a Volturi egész személyisége: önelégült, elkényelmesedett, nem bírja az ellenvéleményt, és nem különösebben okos - különösen, mikor vigyorogni próbál.

Stephenie Meyer úgy érzem, megérdemelné a "mikrosátán" jelzőt, ha azon írókat rangsoroljuk, kiknek könyvéből hollywood-i mozi készült. Nem csupán amiatt, hogy művei tartalmilag megvezetőek és totál egyoldalú beállításúak - kifejezetten a romantikus novellák és regények rendszeres olvasóra szabva. Direkt vagy akaratlanul, de olyan célzásokat, illetve olyan emberi viselkedésbeli szimptómákat jelenített meg a főszereplőin, amiket komoly direktor sosem emelne be egy eposzi történetfolyamba:

1. merev abortuszellenesség,
2. dicséretesnek beállított önző magatartás,
3. életveszély hajszolása szerelmi indíttatásból,
4. házasság előtti követendő szűznek lenni,
5. érzelmi zsarolással hatni a másikra,
6. impotencia egy párkapcsolatban,
7. lassú reagálókészségű apa,
8. az anyai ösztön arroganciával való párosítása,
9. homoszexuális áthallások,
10. nimfomán kényszer a vetkőzésre,
11. gyerekpedofil viselkedés.

Ki-ki döntse el, hogy a 3 főszereplő közül melyik vonás kire illik.

Renesmee és Bella vámpírizálása még a lassú eseményfolyás mellett is elsietett. Pár klip alatt látjuk, hogy Bella villámgyorsan hozzászokik a vámpíri létállapothoz, szakadékokba ugrálva az erdőben, kontaktlencsét hordva a szemei miatt. Szkanderjelenete ugyanúgy nem tudom, mire szolgálhatna ténylegesen, mint az előző filmben a nászsakk. És kiderül, hogy valamiért akad még egy pluszképessége is: egy tudati sorompó, amivel védeni tudja magát, ha valaki olvasni vagy kárt okozni akar az elméjében. Egója a Hajnalhasadásban éri el az igazi tetőfokát: "Arra születtem, hogy vámpír legyek." Alice jóstehetsége ehhez képest majdhogynem könnyen hihető.


Teljesítmény, hogy Renesmee még anyját is alulmúlta karakterként, és nemcsak a színészi játékra gondolok itt. A történet szerint Renesmee vámpírgyerekként exponenciális tempóban cseperedik, és nem tudni, mivé válik majd. Mindössze 1 vagy 2 jelenetben (CG-)csecsemő, azután már egy kislány, és egy röpke ideig felnőttnek is láthatjuk.
Alice egyik látomása nem kevesebbet előlegez meg, minthogy Jacob és a felnőtt Renesmee összejönnek. Ennek a jelentése valami elborzasztóan ambivalens és kétértelmű - vagy inkább  egyértelmű a rossz irányba. Nem tudom, örülnöm kellene-e, hogy Jacob így túlteheti magát rajta, hogy Bella végül Edwardé lett. Ha ezt akarta kihozni az írónő, akkor ez bizony nyomatékosan groteszk elképzelés!

Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy már trailer-ek sem ajánlanak fel sokat; leszámítva azt a híres csatajelenetet, ami egyébként nem is szerepel a könyvben. Az a csata egy merő rohangálás, és még annak sem igazi. Renesmé elmenekítése farkasháton sem tudott meghatni, Aro pedig túl hamar fújt visszavonulót, tekintve, hányan vesztek oda. Szinte szolgai az, ahogy mindenki kötelezően hazamegy, hogy a végén márcsak Bella és Edward végső, megindítónak szánt bájolgását láthassuk.
A látványvilágot nagytotálok és CG-kiegészítők próbálják feljavítani, negyedsikerrel. A farkasok megjelenítése megint ingadozik a félkész és a darabos színvonal között. Igazat kell adnom azoknak, akik szerint nem hat természtesnek a kinézetük: némely szögből egészen olyanok, mint a Disney-mesekutyák. Jacob egy jelenetben még alakváltásos bemutatót is tart Bella apjának, Charlie-nak (aki egyébként az egyedüli normális szereplője a "saga"-nak). Nehéz röhögés nélkül megállni azt a közjátékot.

Összegezve: az Alkonyat - egészében és nagyegységenként is - nem egyéb, mint egy szadomizált tini-vágyálom, unalmas történettel, különféle élethelyzetek értelmezési ficamaival, és gyakorlatilag minősíthetetlen színészi repertoárral. Befejező része nyomába sem ér olyan fantasy-zárásoknak, mint A király visszatér vagy A Halál ereklyéi 2.! A saga kedvelőit nyilván nem tudom, és nem is próbálom megingatni, egyetérteni velük azonban soha nem fogok. Mi több: drukkolok az ehavi Arany-Málna-kiosztón, hogy minél több jelölését válthassa díjra, valódi értékéhez mérten megkoronázva a meyerista vámpírkultusz dekadenciáját.

  

Az utolsó Alkonyatra megintcsak Elégtelent adok.

Drakula halott és élvezi

Leslie Nielsen a Csupasz Pisztoly filmek után főleg a paródia műfajában vállalt mozifilmeket. Voltak köztük jobban és rosszabbul sikerült alkotások. A Drakula halott és élvezi nálam az utóbbival felcímkézett zsákba pakolandó. Nem találtam sem viccesnek, sem érdekfeszítőnek, a vicckészletéből pedig kézfejen számolható azon poénok száma, melyek mosolyra késztettek.

Formailag ez az 1992-es Dracula paródiája, sőt ahhoz hasonlóan jórészt az eredeti regény történetét követi. Legnyilvánvalóbb jele ennek a parókasüveg, amit Dracula gróf a bemutatkozásakor és a báli ünnepségre való érkezésekor visel. Nem meglepő módon a vígjáték legtöbb kedvelője az eredeti mű rajongói is, annak humoros tartozékaként kezelik.

A sztori nagyjából ez: Drakula egy Renfield nevű vendégét megbabonázza, és elmegy Angliába. Ott vámpírrá fertőz két szűz hölgyet, Lucyt és Minát. Egyikük gyámja, a szanatóriumigazgató Dr. Seward kihívja Dr. Van Helsinget, az okkult tanok nagy ismerőjét. Leleplezik Drakula vámpír mivoltát, ő Minával elmenekül, Van Helsingék szembeszállnak vele, Drakula meghal Renfield sokadik baklövése miatt a végén.

Leslie Nielsen a visszafogott színpadiasság s a humor egyvelegével egy kissé ügyetlen, de jelenléttel bíró Drakulát hoz létre. Örülök, hogy nem vette olyan gyengeelméjűre a figurát, mint amilyen Renfield karaktere. Drakulának még humoros átiratnál is kell, hogy legyen modora és tekintélye, különben már a lejáratás szintjéig túlmenve karikizálná Gary Oldman Draculáját (Christopher Lee hajdani alakításáról nem is beszélve.)

Akármilyen igyekezettel egyensúlyoz Nielsen a dráma és a humor között, semmiképp - legalábbis nekem - nem voltak humorosak a botlásai. Mel Brooks filmje két szék között a pad alá esik: túl komolykodó a légköre vígjátéknak, horrordrámaként pedig messze túl forszírozott. Dracula - és még úgy talán Dr. Van Helsing alakja - az, akinek van tartása.

Van Helsing Dracula ellenfele a cselekményben, ő eszeli ki ellene a tükörcsapdát a bálon. Viszont a dialógusai többségében a pláne, hogy jókora körítéssel a vámpírizmusról szóló közhiedelemket hangoztat, mint a karó, a fokhagyma és hasonlók. Róla is elmondható, ami magáról a műről: túl száraz, hogy nevetessen, és túl fontoskodó, hogy komolyan vehetővé váljon.

Mindenki más személyiségtelen tucatfigura lett, függetlenül, hogy a film mennyire hasonlít a kifigurázandó Dracula-sztorira.

Renfield zavarodott, idétlen viselkedése leírhatatlanul idegesítő jelenség benne, rendszeresen affektál, "gazdája" minden parancsát szinte direkt elrontja. Egyszerűen szánalmas! Végig reménykedtem, hogy esetleg Drakula végez vele, mert már nincs szüksége rá! Vagy elhamvad a reggeli napfényben, mint Drakula a saját rémálmában! És bármilyen furcsán hangzik: súlyos írói baklövésnek tartom, hogy épp a tipikus idétlen segéd/szolga kell okozza a film legjobb karakterének, egyben a címszereplőnek a pusztulását.

Vicc bőven akad a filmben, de ritkán látta el elsődleges feladatát, hogy valóban nevettetni tudjon. Összesen 3 poén fordult elő az egész filmben, ami felvidított:

1. Amikor 10 perc eltelte után Renfield véletlenül megvágja az ujját, és a bőségesen spriccelő vérrel úgy keni be magát, mint a hamburgert a szósszal. (Ezt a vérspriccelős poént egyébként még egyszer elsütik a filmben, de az közel sem volt vicces.)
2. Van Helsing bontanikai órája, ahol direkt kikészíti az orvosi hallgatókat.
3. Mikor Dracula Minát hipnotizálja, az azonban nem a bejárati ajtón megy, és nem ki: "Mina! Bementél a gardróbszekrénybe!"

Rövidebben: egy unalmas, eseményszegény, az érdekességet és a meglepő dolgokat messzire elkerülő vacakként értem meg a Drakula halott és élvezi-t. A viccek 99%-a vagy erőltetett csetlés-botlás, vagy szóbeli egysorosok, amikből hiányzik a szellemesség vagy az energia, pl. mikor Lucy a mellei mutogatásával próbál csábítgatni, vagy ahogy egyes szereplők mindig felbuknak valamin. És minél inkább erőltetik valamely poént, annál fárasztóbbá és idegesítőbbé válik a nyomon követése.

Semmit nem találtam, aminek bármi köze lett volna az eredetiséghez vagy a velős humorhoz. A történet lapos, a poénkészlet pedig agyonhasznált és bűzlik a klisétől. Leslie Nielsen alakítása az egyetlen dolog, ami stabil értékkel bír benne. 

Alkonyat 4. - Hajnalhasadás (1. rész)

"Nahát, én azt reméltem, ismeri a tréfát! Végülis: maga vette feleségül!"

(A Maszk)

  

1. Végigizgult esküvő és mosolymaraton.
2. Sokszori nekirugaszkodással csiszolt nászéjszaka.
3. Vámpírférjtől fogant magzat.
4. Durva szervezeti károsodást okozó terhesség.
5. Farkasfalka paranoiája a kicsi miatt.
6. Összefogás a kismamát szerető 2 férfi közt.
7. Szülés közbeni halál, majd feltámadás. 

Most, hogy összefoglaltuk a cselekményt, jöjjön a review.

Stephanie Meyer regénye amolyan rózsaszín Rorschach-teszt. Az olvasók a szépen hangzó sorok végigkövetése közben vizualizálnak egy love-storyt, és onnantól minden romantikus felhangú szószerkezet, könyvbéli fejlemény csak táplálja a tetszőlegesen kialakított képzetsort. Váltogathatóak nemcsak a leírt időszakok, de az elképzeltek is, megváltoztathatjuk, melyik figura helyében és egyéniségével szeretnénk átélni az olvasott időszakokat. 

Ez a vizualizációs technika előttem sem idegen, kiskorom óta alkalmazom. De a Hajnalhasadás olvasása során semmit nem találtam a sorok között, ami a fantáziámat meg tudta volna ragadni. Igen: ez az egyetlen olyan Twilight-epizód, amire egy budapesti könyvesboltban a Ráday-utcánál rászántam az időt, hogy végigolvassam. És miután az élőszereplős verziót is láttam, már értem, hogy a Breaking Dawn-t miért tekintik a legtöbb net-portálon a leggyengébb epizódnak. Az origo.hu a filmről szóló cikkét úgy indította: Alkonyat - Hajnalhasadás 1. - Véres az út a pelenkáig.

Meyer, mint a regény kizárólagos alkotója, a műveiből készült mozgóképes munkákba is aktív beleszólási jogkörrel bír. Nyilvánvalóan az volt a fő célkitűzése, hogy a filmek szolgai hűséggel tükrözzék a forrásanyagot, így aztán a producerek közt is helyet kapott. De ha a forrásanyag nem képes felülvizsgálni saját témáját, hanem csak a divatra és a popularitásra apellálva íródik, abból nem lehet jó filmet készíteni. Lehet, hogy Best-sellerré válik, de mozik nyersanyagaként újra kellene gondolni teljesen.

A 3 központi színésztől kerestem 1-1 nem-Twilight-movie-t, és azokban is megtekintettem őket, hogy ne vádoljam őket igazságtalanul, mert karaktereik rosszul- vagy alulírtak. Most már nyugodtan írhatom: egyikük sem tehetséges. Kristen Stewart továbbra is haloványan játszik Bellát, azaz immár Izabella Swan Cullent, az örök manipulátort. Megfigyeltem, hogy Stewart fokozott érzelmességnek próbálja beállítani, amikor egy pontba néz, és nyitva hagyja a száját. Az egész saga időtartamából a szülés alatt mutatja fel a legjobb színészi alakítását.

Pattinson és Lautner; őszintén, már komolyan az az érzésem, mintha ugyanazt ismételgetném róluk. Nem tudnak játszani, csak 1 arckifejezést tudnak érzéssel mutatni. Mosolyuk rozsdás. Pattinson az esküvő és az Esme-szigeti nászúton próbál vidám arckifejezéseket vágni, amitől azonban csak még inkább élő-halottnak tűnik. Micsoda szerencse, hogy Bella váratlan terhessége miatt megint komoly arckifejezést kell felöltsön!

A nászúton ütközik ki először és ordítóan, hogy ez a rész is meghitt pillanatokat próbál teremteni, de a melegség és a gyengédség mindig száraz. Elnézést kérek a rajongóktól, de már azt csodálom, hogy a színészeknek megvolt a gusztusuk bevállalni az ágyjeleneteket. Nemcsak giccsfürdetett összhatást adnak, hanem sokszor bizony infantilis a beállításuk:

1. Bella idegeskedik, mert ez lesz az első alkalom. Felfedezi, hogy a túlbuzgó Alice - aki a ceremónia körül szinte SPM-fokozaton serénykedett - lecserélte a fehérnemű-tárát.
2. Élénken emlékszem a könyvből, mikor Bella ruhátlanul, a telihold fényénél megy oda Edwardhoz a vízbe. De mikor a kiderül másnap hogy az ágyban Edward túl heves volt, és megsebesítette, Bella elkezdi unszolni, hogy csinálják újra, neki tökéletes volt!
3. Mrs. Cullen a sakkozástól a hiányos öltözékig mindent bevállal, hogy meghittséget teremtsen, és Edward kineveti a nőt. Ahogy én is. 

A fő konfliktusra 1 óra elteltével kerül sor: Bella valahogy teherbe esik Edwardtól, a félvér gyermek pedig egyre jobban roncsolja a szervezetét. Ha már idáig kicentiztem a cselekményt, akkor sorra megyek az egészen.

Hogy Meyer mennyire nem jó író, az több aspektusban is tetten érhető a "saga" egyik legfontosabb pillanata körül. Először itt van ez az érthetetlen pánikgyűlés a vérfarkas-klán részéről. Vegyük csak sorra: a Cullen-család annyit tud a nászútról hazasiető párról, hogy a magzat nem ember, és árt az anyának. A falka vezetője és legtöbb tagja le akarják ölni Bellát, hogy a magzat - bármi is legyen - ne szülessen meg. Vámpírtól fogant, ki tudja miféle ördögi szerzet lehet! Jacob és a farkasfalka alfalfa alfahíme morgóversenyt rendeznek, egymásra meredeznek, és Jacob végül elfut, és a Cullen-házba megy, vigyázni Bellára természetesen.

Tény, hogy egy félvámpír csecsemő - irányítatlan vérszomja miatt - veszélyes lehet 1-2 emberre. De egy egész vámpírcsaládra? Maga a helyzet - kínlódó Bella, őt védő Cullenék az átállt Jacobbal - még izgalmas is lehetne. Ha mondjuk a falka tagjai használnák az eszüket, a falka szabályrendszere tisztességgel ki lenne dolgozva, és a gyerek veszélyfaktorát nem akarná túllihegni a forgatókönyv.

Egyetlen valóban ütős aspektus fordul elő 2 óra alatt: Bella biológiai lerombolódása. Minden mástól különvéve: a sorvadtsága egészen hátborzongató, és ezt a 4 film során most először tudom elmondani bármiről. Állapota egyre  romlik, nem tud rendesen enni, az abnormális tempóban fejlődő embrió (kb. 2 hónapig tart a terhesség) elszívja a vérét, és több csontját szabályosan eltöri.

A 4. Alkonyat akarva-akaratlanul felhívja a figyelmet egy olyan témára, ami leányregény-standardok között féltabu: a fogamzásgátlás. Bella megtiltja az abortuszt, s ezzel immár önpusztító méreteket ölt az önzése, a másokra akaszkodása. Igaz, hogy a szerettei közül egy sem számít emlékezetes karakternek. Legkedvelhetőbb még úgy Bella apja, legrosszabb pedig a tőle elvált, Transformers 2.-be illő anyuka. Ám a esetleg akadna köztük háromdimenziós szereplő, akkor az a személy biztos, hogy több szimpátiát keltene bennünk, mint a női protagonista.

Ugyebár Bella szíve leáll a szokottnál nehezebb szüléstől, amit a szakavatatlan férje vezényel le. Edward el lehet keseredve, hogy harapdálja, holott ő maga közölte: a vámpírrá változtatás nem kelt életre egy már halott személyt. Még haldoklónál se biztos, hogy működne. Ehhez képest Edward figyelmét szemmel láthatóan kissé sokáig eltereli a gyerek nézegetése.

A "bevésődés" folyamata pedig a jelenet abszolút fejlövése. Jacob elvileg meglát valami csodálatraméltó értéket a gyerekben, ezáltal létrehozva a "belevésődést", ami a falka számára sérthetetlen személlyé teszi őt. Nem is az zavaró ebben, hogy trehányul van elővezetve. Maga az elképzelés ficamos: sokak véleménye szerint ez a sztorielem erősen pedofíl sugalmazású.

Miért megy Carlisle, a Cullen-klán egyetlen orvos ismerőse vadászni, amikor nyilván sokkal nagyobb szükség lenne rá Bella közelében? Ed és Jac szerinte alkalmasak bármilyen szülés levezetésére? Nem; ez azért picit bonyolultabb feladat, mint azt egy Baywatch-epizódban David Hasselhoff bemutatta a malibui tengerparton.

Bár kerete nincs a produkciónak - vagy kellően tömör cselekménye, ami indokolná a kettébontást -, legalább jól választották meg a cliffhanger pillanatot: az átváltozott Bella ébredése. Bill Condon rendező a klinikai halál állapotát felhasználva flashback-eket hoz gyors ütemben a 4 filmben addig történt "fontosabb" momentumokról. Utoljára a Fűrész-filmekben láttam ilyen hirtelen rángatózó, múltba kalauzoló képeket. Egyszerűen nem azt olvasom ki belőlük, hogy ez meg ez átvillan az ember agyán, miközben élet és halál közt lebeg.

Aztán Bella szervezete kibírja a fertőzést, újraindulnak a testfunkciók, és immár vérvörös szeme felpattan.

A nappali fényben a vámpíroknak nem ezüstösen kellene világítaniuk? Mert bár a többségük mosolygósan mond köszöntőbeszédet az ifjú párnak, ennek azért látszódnia kellene.

Meditáltam rajta, hogy a cikk címét Alkonyat 4. - Hajnali hascsikarás néven jelentessem-e meg. Semmi lényeges nem történik benne; a drámától a meghittségig az összes eleme funkcióképtelen. Az Újholdhoz képest picit kevésbé ráakaszkodó, kevésbé depresszív. Nem tudom biztosan, hogy amik Bellával történnek a filmekben, azok az átlagos tinilány problémáinak a felnagyított metaforái-e. De ha ez volt a szándék, akkor már a tervezőmunkánál elrontották a dolgot. Újabb szemét a szériából.

Penge 3. - Szentháromság

 

Mielőtt a film kezdődne, egy narrációban a következő részlet hangzik el: "A vámpírvadászat Pengével kezdődött, és vele is ér véget. Hozzá képest mi csak bohóckodtunk." Az ezután lepergő 113 perc összképét nézve akár a film alkotói is mondhatták volna hajszálra ugyanezt. A Szentháromság a Penge-univerzum lerombolása a szememben: Penge karakterét, a mitológia báját, légkörét és drámai töltetét is kiszivattyúzza, és olcsó poénkodást sóz ránk, hogy a forgatókönyv lyukacsosságát ne lássuk tőle. 

Valójában ez a project már azelőtt megrekedt, hogy egyetlen képkockát is leforgattak volna belőle. Del Toro a Hellboy miatt nem vállalta a 3. rész rendezését, a stúdió ezért az előző két rész íróját, David Goyert bízta meg;  a producerek közt pedig maga "Penge", Westley Snipes is ott szerepelhetett. 
Formulában gondolkoztak, ez pedig eleve nem jó jel. Rendben: a 2 fő színész, Westley Snipes és Chris Kristofferson mellé bevonunk olyan nagy neveket, mint Ryan Reynolds vagy Jessica Biel. A sztori idézze az előző részeket, de most az ellenfél maga a legendás Dracula gróf legyen. Még több akció kell bejáratott imidzsekkel, mint a kardozás és hamvadó vámpírok. Ehhez jön a könnyedebb hangvétel és vadiúj kütyük, hogy új rajongókat lehessen toborozni, és kész is az új Penge-mozi, a Szentháromság. Mindez remekül hangzik papíron - elméletben.

Abraham Whistlert ugyanúgy egy szükségtelen haláljelenettel írják ki a cselekményből, mint az X-men 3. teszi azt Küklopsz-szal. Pengéék rejtekén FBI-rajtaütés zajlik, mivel egy vámpírcsoport befeketíti a Fényben Járót az emberi hatóságok és a média előtt. Ez szorítja majd rá Pengét, hogy az ún. "Éjcserkészek" segítségét elfogadja az új ellenség ellenében. 

Whistlert kétféleképpen pazarolja el Goyer: a halála előkészítése eleve túl rövid, semmi drámai vagy sokkoló nincs benne, ahogy felrobbantja magát. Kristoffersont még egy rövid cameo elejére rángatják vissza, mikor a Drake, a fő antagonista az ő alakjában lép be az Éjcserkészek bázisára. Ez egy félbemaradt ötlet: Drake nincs ráutalva, hogy álcájára támaszkodjon. Egyszerűen megjelenik, és ellenállás nélkül öldös.  
A másik probléma: Goyer a történet túl sok elemét próbálja őhozzá kötni, utólag. Ilyen például a lánya. Whistler családját egy vámpír korábban kiirtotta, ezért is kötődött annyira Pengéhez. Erre felbukkan ez az Abigail nevű hajadon, és 2 mondattal sebtiben elintézik a karakter egész hátterét. Pengével egyetlen normális párbeszédjük nincs, és ez különösen fájó. Whistler volt Penge mentora és nevelője, így Abigail szinte a rokona lehetne. De két érdekes, ütős karakter szövetsége helyett két unott harci gépet kapunk, akik elütik egymás társaságában az időt. 

 

Miután társaival megszökteti Pengét az FBI fogságából, megtudjuk, hogy az Éjcserkészek ugyanolyan csúcstechnikával vadásznak vámpírokra, mint Penge. Whistler pedig legalábbis tudott róluk, és a segítségüket kérte. Ez az egyik legamatőrebb hozzátoldás, amit folytatásmoziban láttam. Az Éjcserkészek tényleg nem többek, mint lelkes amatőrök, kellő erőforrások, érdemi tudás és veszélyérzet nélkül. Penge maga teszi szóvá, milyen szánalmasan játsszák a menő fiatal akciócsoportot, méregdrága szerszámokkal és "Bazd meg!" feliratú névjegyekkel. "Azt hiszitek, bulizni jártok?!" 
Pengének teljesen igazat adok itt, de ez megint egy olyan gondolat, amit nem gondol tovább a film. Miért nem hozza ezt fel újra, mikor Dracula megtámadja a rejteküket, és elveszítik a legtöbb tagjukat? A szkript ugyanazt a tragédiát majmolja, mint az 1. részben Whistlerék kaptak Deacon Frosttól: mint Penge, úgy Abigail is meg kell, hogy ölje egy régi barátját, mielőtt az vámpírrá változhatna. 

Draculának semmi jelenléte vagy energiája nincs a vásznon. A vámpírnemzetség nagyura kellene, hogy legyen a legerősebb, legkarizmatikusabb ellenfél, akivel Penge valaha is szembekerült. Erre a legátlagosabb, huligán verziója a karakter, amit valaha láttam, ékszerekkel, sörtehajjal, és kigyúrt izmokkal. Semmit nem tudunk meg róla, és olyan időhúzó jeleneteket kell látnunk tőle, hogy bemegy egy vámpírholmikkal teli boltba, és olyan holmikat nézeget, mint a nagyfejű vámpírbabák vagy a legújabb vámpírvibrátor. Semmit nem látok ezen az Alkonyat előfutárának beillő, Dallas-fakó Dracula-utánzaton, amit Goyerék rátestálnak:

1. minden vámpír ősatyja, a vérvonal első láncszeme;
2. kristálytiszta vére okán nem árt neki a fény; 
3. alakváltó, más emberek alakját is fel tudja ölteni;
4. több ezer éves, "Dracula csak az egyik neve;
5. valamikor valami miatt mély alvásba kényszerült;
6. egy iraki, ékírással teli barlangból támasztják föl;

Nem elég az idióta ötlet, hogy Dracula eredeti neve Drake, motivációja ugyancsak kiborítóan halovány. A külvilág abszolút nem érdekli, látszólag csak ez az emlegetett "Blade" az, akiben az izgalmas ellenfél ígérete megfogja őt. Teljes passzivitással hagyja, hogy a vámpírnő Danica és csatlósai kihasználják őt, mivel az ő "tiszta vérének" tulajdonságaira fáj a foguk, mellyel a fényt is kibírná a szervezetük. Mégis mekkora az "ereje"? Még a kissé lezser, megjátszós Daecon Frost-hoz képest sincs karizmája ennek a karakternek. 

A sok öncélú akciótrükk túlsúlya paradox módon még unalmassá, egyhangúvá is teszi ezt a művet; hiányzik az okozat, a feszültség, a mozgatórugó. Olyasféleképp működik ez, mint egy koncert, ahol a karmester a zenészek munkáját hangolja össze, egy bizonyos színmű előadásához. Ennél a koncertnél viszont: a hegedűs nem volt jelen, a csellista, a fúvósok és a pianista teljesen eltérő strófát játszottak, a karmester pedig csontig részegen vezényelte le a művet.

Nem értem, miért kellett a párbeszédekbe tömködni annyi sok hangulatromboló faviccet. Kezdjük Danica Talos-szal, aki Penge kompromittálását és Dracula feltámasztását irányítja. A terv maga még körmönfont is lehetne, de nekik - akárcsak Drake-nek - semmi tényleges súlyuk nincsen. Primitív, szellemszegény gonoszok ők, akik szinte minden jelenetükkel bizonyítják, mennyire könnyű lenne Pengének végezni velük, ha a forgatókönyv ezt megengedné neki.
Ők akaratlanul lesznek nevetség tárgya. Ryan Reynolds karaktere még ennyit se mondhat el magáról. Hannibal King papíron ellenszérummal kikezelt vámpír, noha ez - egy alig látható hegen kívül - semmiből nem kivehető. Az edzettséget és gyors mozgást Abigail egyébként is sokkal szebben mutatja be. King a produkció mélypontja: egy menthetetlenül ripacs, humorsteril balfácán, aki képtelen az önmérsékletre, és semmi konkrét haszna nincs az akciók során. Hosszú perceket kap a dialógusokból csak azért, hogy keménykedő szexista megjegyzésekkel töltse ki a műsoridőt. Amikor fogságába kerül, Danica és segédje, Grimwood láthatóan tétováznak, hogy újra vámpírrá tegyék-e őt. Nem csodálom...

A Penge 3. az a fajta film, ahol elég, ha valami vagy valaki menőn néz ki. Érdekes, hogy az alcím egy Mátrix-karakter neve is, mivel annak a filmnek több küllembéli vonása itt is megvan:

• időnkénti lassítások,
• harcok és akciók halmozása, 
• a már megszokott merev tartású lövések és ugrások hosszú fekete kabátban és fekete napszemüvegben

Kétféle szentháromság-allegória is lehetett volna a filmben, ha kompetens alkotógárda építette volna fel. Egyrészt egy valódi szövetség Penge, Hannibal és Abigail között, másrészt a filmben szereplő vámpírok típusai között: Dracula, a tiszta vérű vámpír, Danicáék, a modern vámpírok és Penge, a félvámpír. Ez utóbbi még hasonlíthatott is volna a Penge 2. felállására, ahol az ember-vámpír-kaszás felállás tette érdekesebbé a szereplőket összekötő kapcsolatrendszert. 

Tanulságos, hogy David S. Goyer sikerélményként gondol erre a movie-ra, míg Snipes bírósági eljárást indított Goyer és a stúdió ellen, szerződésszegés (nem fizetették ki) és a munkából való kiszorítása miatt (beleszólását és műsoridejét direkt korlátozták). Nem tudom, hogyan zárult a per - ha ugyan lezárult -, de Snipes szerint a forgatás alatt jelentős huzavonák és véleményütközések húzódtak meg, amiket a produkció sikertelenségéért okol. Ha a film mondjuk arról szólt volna, hogyan fedezi fel az embervilág Pengét és a vámpírok faját, kultúráját, akkor szerintem érdemes lett volna pénzt és időt fektetni bele. 




A Penge: Szentháromság intő példa az elhibázott 3. részekre. Nemcsak km-kel van lemaradva a 2 korábbi résztől, de lealacsonyító hatással bír az egész Penge-univerzumra, főleg a rengeteg rossz vagy rosszul felhasznált elgondolása miatt.



Vámpírok szívnak

Paródiát gyártani két fontos dolgot igényel: humorérzék, és kreativitás a bohózathoz. Kifigurázni viszonylag könnyű valamit egy túlreklámozott, kifejezetten rajongóknak szánt műről. De hogy a poénkészlet egyszerre legyen vicces, ugyanakkor építse a film saját  sztoriját, ahhoz már jobban oda kell figyelni. Különösen, ha ezáltal egy emberekkel teli moziteremben kell élményt nyújtani.

A Vampires Suck célpontja az első 2 Alkonyat-mozi, ugyanúgy, ahogy a Superhero movie is az első 2 Pókember-mozit vette torzítólencse alá. Itt is egy gimnazista lány, Becca az, aki rekordsebességgel hódítja meg egy vámpír és vérfarkas szívét.

Nemcsak a Twilight jellegzetes karakterei köszönnek itt vissza: alakmásaiknak gyakran neve is egyezik vagy közel egyezik. Hogy a film ne legyen összetéveszthető hasonló paródiákkal, mint a Horrorra akadva, gyakran hajszálra megegyezik az események menete az első 2 Twillight-tal. A kifigurázások sosem vonnak be közismert látványelemet vagy szereplőket más filmekből, kivéve Buffyt és Alice-t Csodaországból. Nem tudom, ez a hozzáállás mennyiben szűkíti be a tréfalehetőségeket, de a nap végére: pontosan ez történik. És a beengedett poénok rémesek.

Matt Lanter azt nyilatkozta egy premierkörüli interjúban, hogy a film kifigurázza, de emellett tiszteleg is az Alkonyat-franchise előtt. Annak egyfajta extrájakitérője kíván lenni, mint amolyan Csupasz Alkony 2 és fél. De beleesik ugyanabba a hibába, mint Ping-Pong: annyira másol bizonyos filmeket, hogy azok ismerete nélkül nem ér semmit. Itt a gegek nagy része abból áll, hogy valakit kupán vágnak. Gyakran apropó nélküliek vagy nem a jó pillanatban sülnek el. És csak ezután jön az, ha eleve nem vicces dolgokból próbálnak komikumot kinyerni. Bármennyire is díjazom a film szándékát, annak csak elméletben tesz eleget.

Untatónak találtam, ahogy egyik hosszú jelenet követi a másikat, és - ahogy az eredeti 2 részben - túl kevés dolog történik. A forgatókönyv, maga a történet annyira serényen másol az Alkonyatról, hogy annak élményszintjét is átemelte. Sem a színészi játék, sem a fizikai humor megnyilvánulásai nem nőnek túl az eredeti műveken. Persze, az se garancia egy jó komédiára, ha nemcsak egyféle filmből vesz át közismert alakokat. Például a Drágám, add az életed! is merített a Bond-filmek mellett a Home Alone, Apácashow vagy a Jurassic Park látványából, mégis vontatott lett. Itt pedig eleve kevesebb alkalmunk nyílik az őszinte kacajra. 

A szóviccek egyszerűen sivárak. Mégcsak az sem mondható el igazán, hogy zavarba ejtőek lennének az Alkonyat valamelyik szereplőjére nézve. Becca éppolyan unalmas, fátyol szereplő, mint eredetije. Épp ezért egy percig nem hisszük el, amikor Edward előtt elkezd flörtölni vagy táncolni. A villogó melltartó ötletét pedig - bár ez csak az én véleményem - Priscilla Presley egyik hálóruhájáról vehette a rendező (Csupasz Pisztoly 33 1/3).

Amire még kitérnék, az a befejezés. Akik nem szimpatizálnak a Twilight-tal, azok - akár az összes filmet ismerve - megérdemeltnek találhatják a szereplők sorsának elrendeződését. Becca szerelme gyilkosjelöltjeivel bulizik, miközben apja azt hitte: veszélyben van egy helyi mészáros miatt. Az elején még teljesen szőrös Jacob vonzóbb külsőre tesz szert, de még mindig azonnal ugrik, ha mondjuk meglát egy macskát. Edwardot fejbe vágják egy tüskés buzogánnyal, ami a sors cinikus jutalmaként fogható fel, hogy végig óvni próbálta Beccát.

Minden idők egyik legszárazabb paródiája, ingerszegény baromság.

Alkonyat 3. - Napfogyatkozás

Egy vánszorgó belépő és elmesav folytatása után a Twilight számomra meghalt, mint franchise: az Újholdat nagyjából azon az alapon lehetett "romantikus eposznak" nevezni, mint ahogy a gázkamrákat "zuhanyzónak".

A legtöbb filmfan kívülről fújja az Alkonyat kötelező adalékait:

1. 1 bizonyos szerelmi háromszög;
2. Érzelmekről győzködő szövegtömbök;
3. Bella Swan örökké trófeapozícióban;
4. Fan-service a női és ferde rajongóknak.

Kezdjük a lényeggel: jobb-e David Slade rendezése a 2 korábbi résztől? Nos igen, egy kevéssel. Ennek a fejezetnek végre valódi cselekménye van, nem egy mesterkélt kálvária, hogy ki nem tud ki nélkül élni. Tévedés ne essék: még mindig gyenge az összkép. Érzelmi kifejezőkészség terén a stáb továbbra sem fejlődött, eljátszott figuráik megtartották egocentrikus hajlamaikat. Különösen Edward, aki többször lekezelő, mint megértő a barátnőjével, akár jelen van Jacob, akár nincs. Ebben némiképp emlékeztet Bella apjára, Charlie-ra: az indulat jele nélkül próbál önzően viselkedni, ám a leszerelése viszonylag könnyű.

Ha tehát nem a színészi játék teszi jobbá az Eclipse-t, akkor mi? Akciódúsabb? Fordulatosabb? Kevésbé nyáladzó? Ezek a szempontok is bejátszanak, de úgy vélem, a mérvadó egy 4. aspektus: ez a rész őszintébben nevezi nevén a fő problémákat. Mennyire változtatná meg Bellát fizikailag a vámpírlét, hogyan tolerálja választott párja természetét, és miként mondjon nemet egy barát vallomására. Ezek köztudottan elcsépelt kérdések, melyek amúgy sincsenek okosan taglalva; hiányoznak a velős érvek, hogy érdeklődést generáljanak, és bevonják a nézőt a megoldás keresésébe. 

A cselekmény lényege: egy ismeretlen csoport egyre több vámpírt rabol el, ezért a vérfarkasok és a vámpírok megpróbálnak összedolgozni. Ez volt a szinapszisa például a Penge 2.-nek, csak ott 1 emberi vámpír fogott össze az általa üldözött fajtársaival. Ha tehát kibírjuk az irreleváns közjátékok hosszú műsoridejét (a "szobafogság", Mrs. Swan meglátogatása Floridában, stb.), számítani lehet egy kiterjedt összeütközésre.

Belláról a 3. rész újfent bebizonyítja, hogy halvány jellem.  Még mindig is azt hiszi, hogy az örök élet egyedüli hátránya a "másság". Az érettségi kiosztón egyik diáktársa beszédet mond, ami útmutatásként szolgálna neki: "semmi se állandó", "hibázzatok, amennyit csak tudtok", hogy tudjátok, mik akartok lenni. Azt hiszem, a film azt próbálja kihozni, hogy menjünk bátran a dolgok elébe, mégha hibázunk is. De ez nem Bella álláspontjára tromfol rá? Mert ő épp eldönteni igyekszik valamit, amit Jacob-tól Cullenékig mindenki fatális hibának tart. 

Ami még zavaróbb: erkölcsileg kikezdhető minden, amit mond, illetve csinál - megint.

1. Továbbra is az motiválja, hogy Edward tegye őt vámpírrá, mielőtt hozzámenne feleségül.
2. Jacob-ot korábban megütötte, amiért csókot lopott tőle. Ehhez képest az a karjaiban hordozza "szagálcázás" jogcímén, Bella pedig leplezetlenül bámulja a meztelen felsőtestét.
3. Hozzábújik Jacobhoz Edward szeme láttára, csak mert nem öltözött fel rendesen, és mert Jacobbal szemben Edward hidegvérű.
4. Mikor Jacob a házasság hírére dühösen megöletné magát, azzal tartja vissza, hogy: "Nem akarlak elveszíteni!", aztán: "Csókolj meg!"
5. Egy egész háború készül kitörni, döntően őmiatta, de néhány hangos töprengő mondaton kívül semmi jelét nem adja, hogy ezen gondolkodna.

Egyvalamiben viszont el kell ismerni, hogy Bella tényleg fejlődött: madártávlatból mintha kapizsgálná, hogy képes a Cullenek hasznára lenni. Megbeszéli velük a fejleményeket, próbálja Edwardot és Jacob-ot feltartani az összeugrástól. A maga forszírozott miliőjén ez sikerül is neki: egy jelenetnél Edward és Bella egymással csókolóznak, miközben Jacob őket figyeli meztelen felsőtesttel feszítve a kocsijánál. Ez ugyan nem szándékoltan vicces, de örvendek, hogy az írók - Twilight-standardokhoz képest - itt-ott próbálnak valami önironikus humort csepegtetni egy-egy szövegsorba.

"A hidegekkel"/"újszülöttekkel" kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Látok logikát abban, hogy első hónapjaiban egy vámpír vérszomjasabb. És hogy "az újszülöttek" emberi szövetei még nem sorvadtak el, így erejük teljében vannak. De mennyire hűek vagy összetartóak, ha a vérszomj ennyire fűti őket? A másik különös jelenség: úgy sérülnek meg, hog testrészeik eltörnek, mint az üveg. Nem úgy lenne logikus, hogy a még emberibb egyed még emberibb módon is hullik el?

A többi speciális látványadalék olyan, hogy minden életformához párosítható egy szép és egy gyatra effekt.

1. Vérfarkasok: szép animáció, de túl hirtelen metamorfózis
2. Vámpírok: remek suhanó-futás, de gyatra, ahogy ide-oda le-fel ugrálnak
3. Hidegek: hatásos, ahogy lecsapnak a célpontjaikra, de az kevésbé, amikor megcsonkítják őket.

Maga az ütközet pedig közepesen hevült dulakodás. Legfontosabb a "védők" előkészületeiben Jasper útmutatása az újszülöttekről. David Slade dicséretére válik, hogy sem a vérfarkasok, sem a vámpírok nem rúgják fel a hadrendet holmi kósza ellenérzés ürügyén. Alice és a többi Cullen lényegében most is a hátukat tartják, hogy Belláék külön maradjanak, előcsalva a támadás értelmi szerzőjét.

Ami Victoriát illeti: tökéletes csődtömeg az egész karakter. Szóval tudta, hogy a vámpír nép figyeli, ezért "Rileyval" toboroztatott sereget, hogy megbosszulja James-t az 1. epizódból. Nem, ez hülyeség. Azon kívül, hogy maga az ötlet mennyire primitív, a nő eszességnek a csíráját sem mutatja. Nem követi nyomon saját terve fázisait, egyetlen tisztességes mondata sincs. A legtöbb, amit ettől a nőtől látunk, hogy elsőrangú futó: akár az Újholdban, most is lefutja a fél erdőt, és a csata közben a hegyen újfent elfutna, ha Edward nem uszítja maga ellen.

Ha meg kellene neveznem a legostobább mozzanatot, akkor az Victoria legyőzésének módszere: döfj valamit magadba, hogy eltereld a vérszívó figyelmét! Bella  Jacob-ék törzsi ülésén hall erről, és később maga is alkalmazza. Hajdan egy nőnemű "hideg" megküzdött a vérfarkas Tahaakival, de halandó felesége önfeláldozása révén győzhetett. "Egyvalami volt emberfeletti benne: a bátorsága". 

Ugye érti az olvasó az elgondolást? Ahelyett, hogy a nő menekülne vagy harcolni próbálna, sebészi ismeretek nélkül pengét hasít magába. A szörnynő másodpercekig mered rá, amitől a jófiú - aki ellen addig nyerésre állt - földre szoríthatja és végezni tud vele. Oké: akkor én meg a MTV székházának felgyújtásakor kifekszem az úttestre, és bízom benne, hogy a szétfröccsenő vérem elég riadalmat kelt, hogy addig bámuljanak, amíg a rendőrség lefegyverzi őket.

Elmondható, hogy tényleg a Napfogyatkozás próbált a legtöbbet kihozni a Twilight témaköréből. Nulla történet helyett legalább már egy rozoga történtet kapunk, a legcsöpögősebb színezék nélkül. Ezt leszámítva azonban megmaradt "uncsi" tinidrámának; hamis érzelmek mesterséges börtöne, némi mozgalmassággal kiegészítve a 2. félidőben. Bella sem a különc tinilány, hanem inkább egy ébredező öntudatú bábmester, aki mindenkire ráakaszkodik, lelkileg "szívja mások vérét".