Oppenheimer

„Christopher Nolan a nézők lelkére dobta le az atombombát”

(Index.hu)

 
„sokrétű, piszkosul színvonalas történelmi-életrajzi dráma”

(poliwood.hu)

 
„az év egyik különlegesebb, legerőteljesebb filmélményét kínálja” 

(hu.ign.com)

 
„Elegancia, műgond, és hihetetlen intellektus”

(hetediksor.hu)

 
„elbűvölően nagyszabású röntgenkép”

(filmtett.ro)

Mércét ki lazábban, rugalmasabban, ki pedig rovóbban, egységesebben állít föl moziművekhez. Nálam az ítélkezést kevéssé befolyásolja, hogy mely műfaj(ok)ba sorolandó, a korszak és kordivat pedig, melyben forgatták, csöppet sem. Bármikor készült, azonos igényekkel ülök le elé, és fütyülök az olyan mentegető frázisokra, mint: „Á, a ma csinált vackok közt ez már jó!”, vagy „a régi klasszikusok mindig sokkal jobbak.” Ezért is lelkesít úgy, ha egy szerző olyan boszorkányos ügyességgel tudja sűríteni, feszesíteni a műve tartalmát, hogy nem pazarolja el a jeleneteket, és nem morzsolja föl a szereplők közti kölcsönhatásokat. 

Ki merem jelenteni, hogy az Oppenheimer profi mestermunka. Bármennyit is tudsz/ nem tudsz a témáról, gondolkodásra késztet – akár a moziban éli át és követi nyomon az ember, akár ha írásban szedi össze és önti szavakba róla benyomásait. Bő hónapja aratja babérjait a vetítőtermeknél, és már tele a kibertér boncolásokkal a technikai és narratív megoldásairól. Bizonyos fokig nekem is muszáj lesz így tennem, márcsak a kalibere miatt is, de azért igyekszem a film számomra legértékesebb pontjaira koncentrálni.

Még annyit előtte: sose olvastam Oppenheimer beszédgyűjteményét, melyet Nolan Robert Pattinson-tól kapott a Tenet forgatása idején, sem az Amerikai Prométheusz című Pulitzer-díjas könyvet, melyen a film alapszik. Passzolóbb nem is lehetne a párhuzam a titánnal, aki a tüzet ellopta az istenektől, hogy nekünk, az emberiségnek adja, s így örök(nek szánt) szenvedésre ítéltetett. 

Éppen Christopher Nolan profiljába vág, hogy egy halandó férfit a valóság talaján mozogva emeljen kvázi mitikus alakká, giccses pátosz nélkül: erre törekedett Batman-nel, de itt sikerült eddig a legkifinomultabban megvalósítania. Ugyanakkor eleinte furcsálltam, hogy egy intim pillanatában mondatják el Robert-tel a talán leghíresebb mondatát, melyet az indiai Bhagavad-gíta soraiból idézett: „Én lettem a halál, világok elpusztítója.

Julius Robert Oppenheimer már cambridge–i doktoranduszként is szorongásra hajlamos, esendő fickó volt. Részecskefizikai jártassága folytán, gyanús kommunista kapcsolatai ellenére, a világégés közepén kivételes lehetőséget kap: 

Leslie Groves tábornok felkéri őt a Manhattan-terv irányítójául. A cél – amiért addigra már szabályos verseny folyik a nagyhatalmak között – létrehozni az atom rejtett erejét fölhasználó bombát. Oppenheimer és csapata végül elérik a történelmi sikert, de ennek magas ára van: irdatlan felelősség súlyával kell örökre úgy együtt élnie, hogy semmi szava nem lehet többé a nukleáris fegyverek felhasználása terén.

Ezennel fölszállnék az „Oscar-t Cilian Murphy-nek!”–nevű járatra: az ír színész az én szememben is kiforrott egy vérbeli főszerephez, amelyre egy akár 3 egész órás monstrum is fölépíthető. Hihetetlen átszellemüléssel jeleníti meg a gondterhelt, szikár látnokot, minimális arcjátékkal mozog észrevétlenül az egyes lelkiállapotok között. Hol diszkrét lelkesedés, hol viszont épphogy tömény meghasonlás árad belőle, ha „Oppie” épp saját mentális börtönében őrlődik. 

Abszolút célt ért tehát nálam Nolan és operatőre, Hoyte van Hoytema abban, hogy úgy érezzem, ismerem ezt a pofát, vele viselem a keresztjét annak a szó szerint pokoli jövőképnek, melyet ki tudja miféle vezetők tartanak majd elzárva a palackban – vagyis a silókban.

Régi vesszőparipám, hogy egy sci-fi(-szerű) darab a valóság határait finoman, hihetően terjessze ki a szürreális felé. Los Alamos szó szerint „isteni erőket” hívott életre, de egyszerre fojtogató és bizsergető az, ahogyan ez Mr. Oppenheimer lelki szemei elé lecsapódik.

Ünnepléskor a kutatócsoport, plusz a velük élő rokonaik állják körbe, s „az atombomba atyja” – ahogy a Times később elkereszteli – őrajtuk véli látni, ami hetekkel később japán civilek tízezreivel történt: az izzó fényár, az égés és élve elrohadás tünetei a radioaktív sugarak következtében. Külön tetszik a részlet, mikor már odakinn, a friss levegőn talál valakit, amint éppen hánynia kell. Ez az ómen, hogy számára sincs többé menekvés: ezek a borzalmak az ő "gyermeke", teremtménye miatt sújtják mindörökre az áldozatokat. „Úgy érzem, vér tapad a kezemhez…!”

Fantasztikus a folytonosság, amivel Robert belső Golgotája kivetül és összemosódik a külső, hivatalos meghurcolásával – még ha a kettőnek totál más is az oka. A McCarthy-korszak paranoid légköre, az ellene kifundált kirakatper szakmai és erkölcsi páriává alacsonyítják le. Fontos volt, hogy a központi alak ne tűnjön holmi naiv elméleti szakembernek, aki csak „a tudományt akarta szolgálni”, és most ezért tűr mindent behúzott farokkal – még pl. kezet is rázva az épp ellene vallott Tellerrel. „MIÉRT nem harcolsz?!” 

Frappánsnak találtam, hogy nem felesége, Kitty, nem is a barátok, hanem épphogy a rosszakarója, Lewis Strauss ismeri föl: Robert vezeklésként használja föl szakmai elgáncsolását. Azaz: egy politikailag ártatlan, de emberileg nyakig bűnös ördög ily módon veszi magára az ódiumát mindannak, amit közvetve előidézett – picit talán le is faragva bűne terhéből.

Nőügyei részletezését nem hiányoltam a seregnyi név és arc forgatagában. „Kitty”, azaz Kathrine Oppenheimer (vagy legalábbis az itteni inkarnációja) még abba az eszes-gerinces társtípusba esik, aki felismerhetően emberi, nem pedig valami felszínes feminista szócső. Egyszerre szokatlanul merész és szórakoztatóan morbid az a húzás, ahogy Mrs. Oppenheimer is megkapja a maga külön látomásjelenetét… mikor is Robert a kommunista Jean Tatlock-kal nudizik a bizottsági ülésen.

Úgy gondolom, ráerősít Oppenheimer jellemárnyalására a körülötte lévő emberek vele való kontrasztja. Minden téren mintha 2 pólus között foglalna helyet:

1. Mind a 2 hidegháborús felet elítéli a nukleáris versengés miatt, úgy nevezve őket: „2 skorpió egy üvegben”;
2. 2 értelmes, határozott világfölfogású hölgyalak kap szerepet mellette lelki mankóként;
3. 2 végletet képvisel hozzá képest az atom bírálatában 2 tudóstársa, a bevetését lefojtani akaró Szilárd Leó, és a hidrogénbombára ácsingózó Teller „Edward” (– mindkettő magyar származású);
4. 2 arcot kap az USA kabineti–katonai vezetése: az egyenes, nyilván mellette álló Groves, illetve később az árnyékból minden aljas trükkel a bukásán fáradó, pozicionista Strauss.

Tényleg nem bíz semmit a véletlenre a brit rendező. 

Amellett, hogy 20 éve először vállalta be ismét az R-es besorolást, a Memento-val vetekszik az, ahogy itt az idősíkokkal játszik, egyszerre mozgatva a címalak szemével látott színes képsort a fekete-fehér részek tárgyilagosabb jeleneteivel. 

Árulkodó, mikor Oppenheimer hivatását a zeneszerzéshez hasonlítják, hisz Nolan egy-személyben komponálja rendezőként és a forgatókönyv írójaként ezt a böhöm cselekménytömböt, de őrületes arányérzékkel. 

Ütemesen halad, figyelmet megtartóan mesél, horrorszerű látvány– és hanghatásokkal hozza közel főhősét a nézőhöz. 

Nagy hírverést kapott, hogy a Szentháromság-tesztet CGI nélkül reprodukálták: nekem többet nyomott a latban, hogy sikerült érzelmesre festeni a robbantás előkészületeinek mozzanatait – köztük Oppenheimer néma búcsúját a halálgéptől, ami az egyik kedvenc jelenetem a filmből.

Üdítő, mikor egy alkotás nem feltétlenül úgy veszi komolyan a hallgatóságát, hogy nyakon önti szakzsargonnal. Érdekfeszítő és tanulságos volt, ahogy és amikor egy-egy tudományos téma fölmerült. Pl. szóba kerül a legriasztóbb eshetőség, hogy egy atombumm begyújthatja az egész bolygó ionoszféráját, míg később, mikor már efelől „megnyugodtak”, szovjet városokra körzőzik a H-bomba pusztítását a térképen. 

Örültem, hogy ez a sok pluszinfó többnyire nemcsak díszként lóg a falon, hanem Oppenheimer karaktere köré épül be:

• ahogyan a kvantumfizikáról,
• vagy a csillaghalálról beszél,
• az egyeztetései Groves-zal,
• az összekülönbözései Tellerrel, és főként
• a meghitt eszmefuttatásai Albert Einstein-nel. „Most rajtad a sor, hogy viseld a teljesítményed következményeit.” 

Ilyen nimbuszú rendező szíve-csücske-projektjénél garantált volt a sztárparádé: tényleg érezni, hogy semmilyen kis nyúlfarknyi szerepet nem akart senki elléháskodni, bármennyire ismert embert formált meg. Gary Oldman köztudottan átváltozó művész, itt rá se ismertem először Truman elnökként. Robert Downey Jr. skatulyatörő játékát Lewis Strauss-ként elégedetten nyugtáztam: most először néz ki úgy, hogy a Marvel-korszak után is terem még neki babér A-listás sztárként. 

Emily Blunt és Florence Pugh is érett, tapasztalt asszony bőrébe bújhatott, akik ugyanakkor ott hordoznak a lelkükben egyfajta sötétséget, és ezt Robert előtt sem rejtik véka alá. Az egész színészgárda mintha megannyi bolygóként keringene, ki-ki a maga pályáján, a rendszer nevét adó termonukleáris gázgömb körül.

Minden idők talán legfurcsább reklámfrázisa segítette Christopher Nolan alkotását a lehető legprofitálóbbá tenni: a Barbie-val közös premier ingyen lórúgást adott a film tömegvonzásának, kereken 100 milliós büdzséje sokszorosát generálva a „Barbenheimer”–szlogen zászlaja alatt. Megérdemelten tarolt: óramű pontossággal épített, príma érzékkel dúsított, vasmarokkal kézben tartott darab, amely számos apró részlet, nüansz és motívum sodrásából alakul a szemünk láttára monumentális egésszé. Nem méltatja, de nem is átkozza az atombomba atyját: bírálatát inkább nyitva hagyja egy arra érdemesebb ítélőszéknek – nekünk.

Megkockáztatom, hogy eddig az Oppenheimer lett a favoritom II. világháborús drámák közül, és így persze megkapja tőlem a „Kiváló” minősítést, azaz 5/5-öt. 

Anna

ValamiFéle Fura Filmes Femme-Fatale-Fétise lehet Luc Bessonnak. Nemcsak arra tesz magasról, hogy Ponyvaország és Celluloidia is repedésig tömött ilyen témájú novellákkal, illetve produkciókkal, de a hiteles és eredeti történetírással is régóta hadilábon áll. Ezért sem értem, minek készítette Besson az Annát, ezt az alaptémától finálécsavarig ötletsivár kémsztorit, amit már vagy ezerszer láthattunk más címek alatt.

A 80-as években egy néhai tiszt lezüllött lányát a KGB titkosügynökké képzi ki, akinek természetesen a bájai is halálos fegyverek. Legújabb melóján modellként épül be, ám a CIA lefüleli, és formálisan kettős ügynökké válik. A nőnek viszont már elege van, és kiugrási tervéhez mindkét ügynökségnél beveti a sármos beszervezőjét…

Oké: minden kémfilm összes írója és rendezője, ismételjünk!

1.     Attól, hogy negyedóránként egy „váratlan” „csavar” hullámvasútaztatja a szereplők helyzetét, még nem lesz a sorsukat eldöntő játszma okos vagy figyelemfelkeltő!

2.     Attól, hogy a szereplők ilyen-olyan harci pózokat vesznek fel, még nem lesznek kompetens, neadjisten karizmatikus szereplők.

3.     Attól, hogy a karakterek emilyen-amolyan kütyüket vagy emblematikus tárgyakat (pl. sakkfigura) mutogatnak – nem beszélve a szexepiljükről –, még nem lesznek kedvelhető, többrétegű személyiségek.

4.     És attól, hogy ide-oda ugrálunk az időben egy-egy „nagy” leleplező infó érkezésekor, még nem lesz a narratíva érdekfeszítő vagy tempós.

Sajnáltam a sztárokat, ahogy próbálták a hátukon vinni ezt a szánalmas komédiázást. A lerágott csont történet, a fontoskodó párbeszédek, a nonszensz fordulatok, a korhű környezetet taccsra tevő bakiparádé mellett nem csoda, ha a színészeken alig látszik az igyekezet. Sasha Luss-nak egy másik emberi lénnyel nincs valódi kémiája vagy elevenjére tapintó szóváltása, a Nolan-szkripteken beért Cillian Murphy meg nem értem, hogy mondhatott igent egy ilyen fantáziátlan projektre. 

Az Annára 2/5-öt akartam adni eredetileg a főszereplő miatt, de mivel a filmen már sértő mértékig nem látni igazi átélést vagy agymunkát, mégiscsak a 1/5-nél maradok. Száz más bérgyilkosnő-kémthriller rémfárasztó klónja, melynek Besson kb. összes összetevőjét más munkákból nyúlta le – gyakran épp a sajátjaiból. Szánalmas film.

DUNKIRK

Christopher Nolan az immár 10. nagyjátékfilmjével újabb műfajban mutatta meg, mit jelent klisék nélkül rendezni. A Dunkirk-ben nyomát sem találjuk a háborús drámák túlfűtött érzelgősségének; érett, korhű, és személytelen tónusa mellett is intenzív krónikája egy érdekes mentőakciónak a 2. világháború történetében.

Vér nélkül is belevési az agyunkba mindazt, amin a Dunkerque partjainál csapdába esett katonák keresztül mentek. Azt az idegtépő várakozást, karnyújtásnyira a brit anyaföldtől, miközben a fantomszerűen föl-fölbukkanó ellenség állt lesben körülöttük. 

1940 május vége ugyanolyan fordulópont a világégés menetében, mint Sztálingrád vagy a D-nap. A németek egy 400.000 fős brit-francia-belga koalíciós sereget szorítottak be egy alig 5 km-es tengerpartszakaszra. A britek minden elérhető katonai és polgári hajót riasztottak, hogy segítse átmentésüket a szigetországba. 30.000 túlélőt vártak, ám végül ennek a tizenegyszeresét (!) sikerült evakuálniuk. Minden idők egyik legnagyobb sikeres katonai mentőakciója volt.

Úgy hangzik ez, mint egy dokumentumfilm leírása, és úgy tálalva tényleg egy mestermű lehetne a Dunkirk. Így viszont "csak" baromi profin megcsinált és hatásos. Ugyanis, hogy a lehető legtárgyilagosabb legyen, Nolan lemondott róla, hogy konkrét szereplők történetét szője egy történelmi esemény köré.

Magára a felállásra, annak sajátosságaira és kiterjedésére fókuszál, nem a résztvevőire. Így mi sem tudunk beléjük kapaszkodni, az ő bizonytalan, kiszolgáltatott helyzetükben éljük át az eseményeket. Ezért váltanak olyan kevés szót egymással a szereplők, alig hangzik el bárkinek a neve. Sőt - 2. világháborús filmben először - nem is látjuk az ellenoldalt, a náci hadi gépezetet. 

Mielőtt valaki megvádolna, hogy a "nyájat követem", vagy a "kedvenc direktorom mentegetem", leszögeznék valamit: utálom a háborús filmek nagy részét (főleg a gyakori propagandaszag meg a csöpögős hisztidrámák miatt)! Ha már ez a műfaj, akkor Nolan koncepciója jót tett neki.

Csakhát nekem - és ezzel aligha vagyok egyedül - az optimális filmtapasztalat feltétele min. 1-2 fajsúlyos személyiség, akik tengelyt adnak a történetnek. Itt maga a szituáció egésze adja a történéseket és a moziélményt, ami irtó veszélyes húzás egy rendezőtől, ha a tartalom többi eleme nem csúcsminőségű. 

Egyenként lazán rásüthetnénk a Dunkirk szereplőre, hogy típusfigurák:

• A menekülő ifjú kadét,
• a gondterhelt parancsnok,
• a hazafias hajós és délceg fia,
• a megviselt, paranoid menekült,
• a hősi halált haló segédfiú. 

Nolan viszont szerintem jól találta el azt a nagyon vékony válaszvonalat, ahol a karakterek ugyan még vázlatosak, erőfeszítéseik mégis igazinak hatnak, a túlélésük súlyt és tétet ad a cselekménynek.

Mondom: ez a döntése nálam mindenképp visszavesz az összértékből, de így is van belseje és embersége, ami köré a sok hatáskelléket föl lehetett fűzni.  Agyonírt hátterek nélkül is elég igaziak a szereplők, hogy az embertársat lássam bennük, nem pedig a lesajnált, arctalan áldozatjelölteket.

Csorgathatták a nyálukat az IMAX-vetítéseken a mozirajongók. Látvány- és hangtechnika terén a Dunkirk eddig az év filmje: Nolan és Hoyte Van Hoytema operatőr annyi részletet akartak utólag rápakolt effektek nélkül megvalósítani, amennyit csak lehetséges volt.

Eredeti helyszíneken eredeti járművek és több mint 1000 statiszta sorakoznak földön, vízen és levegőben is. Eposzi távlatok és panorámák helyett a veszély és kockázat közvetlensége uralja a képsorokat - bár a film befejezése a maga visszafogott módján mégis felemelő.

Boncolgatni nem fogok külön jeleneteket, de az abszolút kedvencem Cillian Murphy kimentett katonájának vitája a hajót kormányzó Dawson-nal. Murphy karakterének a szkeptikus fintora a legtöbbünk reakciója arra, hogy fegyvertelen civilek loholnak a veszélyzónába, játszani a humanitáriust. "Nincs kibúvó ez alól, fiam. Odaát van dolgunk." Látszólag a szokásos józan ész és hazafiság ellentéte az álláspontjuk, valójában a kockázat reális felmérése kerül szembe a segítségnyújtás iránti eltökéltséggel. 

"Dolguk?? Ez csak; egy csak egy sétahajó, és maga; maga hétvégi hajós, nem haditengerész!"
vs.
"Korombéliek kezdték ezt a háborút. Erkölcsös az, hogy a gyerekeinket küldjük meghalni?"

Nem lehet pusztán a katona traumájára vagy közönyére fogni, hogy fenyegetőzik: a túlélési ösztön is azt diktálja, hogy kerüljük a valószínű halált. Külön tetszett, hogy Dawson és fia, Peter nem mondják meg neki, hogy 3. társuk, George belehalt a miatta szerzett fejsebébe. George neve Dunkirk hősi halottjai közé kerül, mert egyszerű kölyök létére kockára tette az életét, ahelyett, hogy "otthon marad". 

Nem igaz tehát az ellentábor vádja, hogy a Dunkirk csak 1 nagy akciójelenetsor volna. Van lelke, mondandója és betartja a hármas egységet, csak nem a hagyományos módon. Konkrét arca és névlistája az, ami nincsen neki, miként a háborúk milliónyi olyan hősének se, akik kimaradtak a világtörténelemből.

Nolan ezzel és 3 nézőpont - földi, vízi, légi - váltogatásával fejezi ki, hogy a dunkirk-i mentés összehangolt munka volt. Ki tudja, hány ember külön-külön erőfeszítése járult hozzá, hogy egy megvert haderő többségi állományát kijuttatták arról a vesztőhelyről, ahonnan sokan nem tértek vissza. Ettől is kevésbé idealizáltan bajosan lehetett volna elmesélni az esetet.

A Dunkirk tehát egy, a megszokott-tól elütő, távolságtartó, de precízen épített, okos és őszinte emlékoszlop egy lehetetlen küldetés diadalának. Nem méltat háborút, részvételt benne vagy plakátideológiát, egyszerűen elismeri egy haditeljesítmény humanitárius értékét. Brit rendező révén Nolan büszke lehet arra, amit összehozott eme történelmi kulcseseménynek a tiszteletére.

A Dunkirk-re 4/5-öt adok.

Transzcendens

"Ez a küldetés túl fontos ahhoz, hogy hagyjam, hogy veszélyeztesd."

(2001: Űrodüsszeia)

Az élményt, amit Wally Pfister Transzcendense bennem hagyott, leginkább úgy tudnám jellemezni: indulatmentes hibalátás. Légköre, legtöbb tudományos fantasztikus ötlete megfogott, és az átlagos színészi játékok dacára néhol előtüremkedik belőle a dráma is. Függetlenül a pro és kontra érvektől: lelkesített ez az elképzelés a számítógépes evolúció várható, majd akárcsak elképzelhető jövőjéről, technika és természet határának elmosódásáról - miközben pedig tudtam, hogy nem egy jó filmet nézek.




Pfister körülbelül addig uralja teremtményét, ameddig az alap-leírás tart. A 2 főszereplő, Will és Evelyn Caster tudósok, szakterületük az A.I. (="M[esterséges] I[ntelligencia]"). Egy előadásukon akaratlanul is kihívják maguk ellen a sorsot: Willt és kollegáit aznap egy terrorcsoport támadása éri, férfi szervezete elkezd leépülni, és az orvosok csak heteket jósolnak számára.
Egy nap Evelynnek az az ötlete támad, hogy Will korábbi egyik találmányába, egy szupercomputerbe töltsék fel a férje agyának a tartalmát - hiánytalanul. Vagyis: egy hús-vér ember összes emléke és gondolata, mindaz, ami Will Caster szellemileg valaha is volt, az ki tudja hány terabyte-nyi szoftveranyagként létezhet tovább. Az áttörés sikerül, de menekülniük kell, és Evelyn egy elhagyott kisváros mellett építtet Willnek egy kutatólaboratóriumot, teret adva neki, hogy működjön és továbbfejlődjön.

De vajon mivé?



Könnyen összefoglalható, hogy mi miatt lett erőtlen ez a remek kiindulási alapokat kapott tervezet: hanyag írás és rendezés. Pedig érezhető a törekvés, hogy elkerüljék az ősi hollywood-i képletet, ahol a géplény elszabadul, és mindent ki akar sajtolni, illetve mindenkit el akar pusztítani. De ezek az ötletek (sejtregeneráció, gondolatok digitalizálása, evolúció, szerves mechanika, stb.) legfeljebb műsoridőt kapnak, kellő alapozást sose. A történet nem mentes ugyan fordulatoktól, de koherens összefüggések híján s z é t f o r g á c s o l ó d i k, _ é s _ a _ b e e m e l t _ ö t l e t e k _ n e m _ k é p e s e k _ a z t á n _ e l r e n d e z ő d n i _ b e n n e. _ M i n t _ a _ b e t o n r a _ s z ó r t _ m a g v a k, _ a m i k _ n e m _ t u d n a k _ m i b e n _ s z á r b a _ s z ö k k e n n i.



Körvonalaiban tetszett az, ahogyan "Az új Will" fejlődik. Első életjelzését egy DOS-kérdésként adja Evelyn tudtára, hangot, majd virtuális képet hoz létre magának. 2 év múlva már saját fizikai újjáteremtésén munkálkodik, hogy újra magához ölelhesse Evelynt. S mire ez az "álma" összejön, nanotechnikai hatalma közben az egész bolygóra szétterjed. Ez talán az év legprovokatívabb sci-fi-s elképzelése, és sajnálom, hogy Pfister nem tudta kibontani.
S o k a n _ a g y r é m n e k _ t a r t j á k _ a _ r e p r o d u k t í v _ n a n o r é s z e c s k é k _ ö t l e t é t, _ a m i v e l _ E v e l y n _ é s _ W i l l _ s ú l y o s a n _ s é r ü l t _ h e l y i _ l a k o s o k _ s z e r v i _ k á r o s o d á s á t _ k e z e l i k, _ e g y r e _ v a d a b b _ v é g l e t e k b e n. _ É n _ s z e m é l y _ s z e r i n t _ e l h i t t e m, _ h o g y _ e z e k _ a _ n a n o d ö g ö k _ ö n s o k a s í t v a _ k i j a v í t h a t j á k _ a _ s é r ü l t _ s z e r v i _ r é s z e k e t. _ A z _ ő s s e j t t e r á p i a _ k o n c e p c i ó j á t _ j u t t a t t a _ e s z e m b e. _ E n n e k _ i s _ c s a k _ a z _ a _ b a j a, _ m i n t _ m i n d e n _ m á s n a k _ a _ T r a n s z c e n d e n s b e n: _ n i n c s _ f e l é p í t v e _ é s _ h i h e t ő v é _ f o r m á z v a, _ e l l e n b e n _ j ó c s k á n _ s i k e r ü l _ e l t ú l o z n i. _ A z z a l, _ h o g y _ W i l l _ ö s s z e s _ c s o d á s _ k é p e s s é g é t _ a _ n a n o t e c h n i k á r a _ f o g j á k _ r á, _ a z _ b ó v l i _ k i f o g á s s á _ ü r e s e d i k.

Nemcsak a sci-fi-aspektusában vérzik ez a mű. Arcpirító, hogy Chris Nolan több  kultfilmjének operatőre olyan szempontokra nem figyelt oda, mint a

1. kiforrott főkarakterek, 
2. életszerű helyzetek és ezek eszkalációja,
3. történeti szálak logikus mozgatása.

És mielőtt valaki elfogultsággal vádolna: fütyülök rá, hogy Nolan itt az alkotógárda tagja. Kizárólag a film alap-leírása győzött meg, hogy jegyet váltsak a Transzcendensre: nem olvastam utána, ki csinálta, vagy hogy kik szerepelnek benne.
Visszanézve azt azért belátom, hogy Nolan hatása teli tüdőből ordít a témáról és a komoly(kodó) hangvételről. Ha az alkotók között Pfister, Nolan és Emma Thomas nevét együtt látom, nem nehéz odaképzelni Morgan Freeman és Cillian Murphy nevét a színészgárdába. Joseph-Gordon Levitt - szintén korábbi Nolan-mozik főszereplője - tavaly sikeresen debütált rendezőként a Don Jonnal. Miért ne sikerülhetne idén Pfisternek is - gondolhatnánk.

Nem hibáztatom Rebecca Hallt és Johnny Deppet. A házaspár kapcsolata jobbára csak Will betegeskedése, illetve az utolsó 1-2 közös jelenetükben mutat bensőséget. De a tárgyalás nagy részében a 2 színész között - függetlenül az ember-gép felállástól - stagnál a kémia. És a párbeszédeik sem természetesek. Ez egyértelműen a hanyagul írt jellemvonások és a biztos rendezői útmutatás hiánya miatt van így: Depp nem találja a helyét a szerepében, alul teljesít, és ezzel Hallra hárítja, hogy érzelmileg feltornázza a jelenteiket.
Evelyn pálfordulása sem jellemfejlődésből fakad, pedig fakadhatna. Elvesztette élete párját, mellette volt utolsó heteiben, hamvait saját kezűleg szórta a folyóba. Most, hogy kínkeservvel visszahozta őt ebbe a világba, szinte megszállottan ragaszkodik hozzá, majd közös álmaik folytatásához. Pfisternek egyszerűen nincs emberismerete: nem azt látom, hogy egy pár elveszlik a tudomány iránti determináltságában, hanem hol érzékenyek erkölcsileg, hol meg értelmezni se tudják a szót. Bizonyíték erre Evelyn kiborulása, mikor Will - épp a nő kérésére - elemzi a hormon- és érzelmi térképét. Válogatott csodákhoz asszisztált mosolyogva 2 évig, de egy ilyen kézenfekvő képesség kiborítja? Ugyan már...

A legjobban megcsinált nagyjelenet kétségkívül Will öntudatra ébredése, immár kibernetikus entitásként. Evelyn, és legjobb barátjuk, Max Waters közösen tanúi az ébredésnek. Max viszont le akarja állítani, mert "Will" egyből az internetre akar csatlakozni, ami nem vall az eredeti személyre. Itt a legletisztultabb a színészi játék, ahogy Evelyn és Max egymásnak bizonygatják az igazukat: "(...) Ott voltunk, Max; ezek emlékek!" És a konfliktusnak is itt érezni az élét, hiszen egy intelligens gép meg is tudhatja játszani magát.
Én ugyan megadnám az új Willnek az esélyt, hogy továbblétezzen. Még azzal is egyet tudok érteni, ahogy később megpróbál 1 darab hús-vér testet létrehozni magának, hisz érdemtelenül fosztotta meg a sors, hogy együtt éljen le egy hosszú életet az élettársával. Mégsem értek egyet Evelyn álláspontjával sem, sőt időnként kifejezetten vaknak tartom a nőt.


M a x _ r e m e k ü l _  r á t a p i n t _ a r r a , _ a m i _ m i a t t _ a _ G é p - W i l l _ n e m _ l e h e t _ u g y a n a z _ a _ s z e m é l y i s é g, _  m i n t_ a z _ E m b e r - W i l l _ v o l t. _ "A z _ e m b e r i _ t é n y e z ő _ t e l e _ v a n  _ ö n e l l e n t m o n d á s o k k a l. (...) E g y _ g é p _ e z t _ n e m _ t u d j a _ k e z e l n i." . V i l á g o s, _ h o g y _ i t t _ a z _ é r z e l m e k r e _ c é l o z n a k. _ E g y  _ g é p t u d a t, _ b á r m i l y e n _ f e j l e t t _ t u d a t _ n e m _ k é p e s _ é r e z n i, _ l e g f e l j e b b _ f e l f o g n i _ é s _ é r z é k e l n i _ a z _ é r z e l m e k e t. É s _ e z _ a _ k i t é t e l _ m é g _ t e t t e n _ i s _ é r h e t ő _ a z o n,  _ a h o g y a n _ W i l l _ d ö n t é s e k e t _ h o z _ é s _ c s e l e k s z i k. _ Ö r ü l t e m _ v o l n a, _ h a _ l á t s z ó d i k, _ a m i n t _ r e a n i m á l t _ t e s t é b e n _ i s m é t _ e l k e z d _ é r e z n i: _ ú g y _ é r t e l m e t _ n y e r t _ v o l n a, _ h o g y _ m i é r t _   á l d o z z a _ f e l _ m a g á t _ a _ v é g é n _ E v e l y n n e l.

Piásnak kellett lennie annak, aki Kate Mara karakterének ezt a nevet adta, hogy "Bree". A lány elvileg korábban maga is kutatói gyakornok volt, aztán pár társával alapított egy technika-ellenes csoportot. Azonkívül, hogy neki sincs igazi személyisége - goth-sminkje miatt még ellenszenves is -, nincs szervezőkészsége, sem pedig morális érzéke. Az elején felrobbant egy csomó gyanútlan dolgozót, azt remélve, hogy ettől leállnak az A.I.-vel kapcsolatos munkák. Hiábavaló hóhérság. Max pedig, bár sokáig fogolyként tartják, soha nem mondja ki a konkrét felelősségüket: sem az ártatlanok megölésében, sem Will halálában és a Gép-Will megszületésében.
A terrorakció az elején egyszerűen csak forgatókönyvi eszköz, hogy

• Willt valaki halálosan lebetegítse (radioaktív pisztolytöltény??),
• hogy Evelyn valakik miatt elrejtőzzön, és létrehozza Will szuperlaborját,
• hogy valaki reprezentálja az ellenoldalt: az elsőre kegyetlennek tűnő, de közelebbről nézve csak a nagyobb bajt elkerülni akaró radikálisok csoportját.

A többi figura lényegében csak a színészek imprózásából tevődik össze, és még a cselekmény sem oszt ki igazi teendőket rájuk, pl. Freeman Joseph-jének, illetve Murphy FBI-ügynökének. A karakterek ugyanúgy s z é t e s n e k _ k ö t ő e r ő _ h í j á n, _ m i n t _ a _t u d o m á n y o s _ v o n a l, _ v a g y _ a _ W i l l _ j e l e n t e t t e _ v e s z é l y _ d r á m á j a.
Maxnak legalább a szerepe világos: megemlékezése Casterékről a film kezdeti és végpontja, átpártolása Bree-ékhez pedig jelezhette volna, hogy a hangzatos eszmék a világ jobb hellyé tételéről mennyire kétélűek. Érthető, hogy nem bízik a Gép-Will önmegtartóztatásában, főleg miután Josephék látták, mivé fejlődött. De ezt az aggodalmat a szkript nem tudja rendesen a szájába adni. Azt bizonygatja, hogy Will a szerves életet a planétán l a s s a n _ a _ s a j á t _ n a n o r é s z e c s k é i v e l _ a k a r j a _ m ó d o s í t a n i, _ "a z _ e v o l ú c i ó _ n e v é b e n". E z _ m e g i n t _ e g y _ o l y a n _ i d e a, _ a m i _ a _ s e m m i b ő l _ j ö n _ e l ő, _ m é g i s  _ ú g y _ t e s z n e k, _ m i n t h a _ l o g i k u s a n _ k ö v e t k e z n e _ a z _ a d d i g _ t ö r t é n t e k b ő l.

S í r h a t n é k o m _ t á m a d t, _ m i k o r _ m e g l á t t a m, _ m i l y e n _ e l f u s e r á l t a n _ r e a g á l _ a _ k i n t i _ v i l á g _ W i l l _ i s t e n s z e r ű _ g y a r a p o d á s á r a. _ A _ k o r m á n y _ B r e e _ t e r r o r i s t á i r a _ b í z z a _ a z _ e g é s z  _ ü g y _ "e l r e n d e z é s é t", _ p l u s z _ k ü l d _ p á r _ k a t o n á t _ é s _ á g y ú t, _ a z t á n... _ a z t á n _ k é s z. E z t _ e g é s z í t i k _ k i _ M a x é k _ a z z a l, _ h o g y _ E v e l y n _ v í r u s t _ f e c s k e n d e z _ m a g á b a, _ é s _ r á b í r j a _ v a l a h o g y _ W i l l t, _ h o g y _ a z _ ő _ e l m é j é t _ i s _ f e l t ö l t s e _ a _ h á l ó z a t á b a. _ Á t l á t s z ó _ c s e l, _ é s _ n e m _ i s _ v i l á g o s, _ m i é r t _ v a n _ s z ü k s é g _ r á. _ A h o g y _ a z _ F B I - ü g y n ö k _ i s _ s z ó v á _ t e s z i _ k é s ő b b: _ W i l l _ s e n k i t _ n e m _ ö l t _ m e g. _ É s _ n e m _ i s _ a v a t k o z o t t _ b e l e_ a _ v i l á g h á l ó _ m ű k ö d é s é b e, _ h o l o t t _ r é g ó t a _ k é p e s _ v o l t _ r á.

A l i g _ f e d e z h e t ő _ f e l _ a _ G é p - W i l l e n, _ h o g y _ W i l l _ C a s t e r _ l e l k i i s m e r e t e, _ a n n a k _ d i g i t a l i z á l t _ m a r a d v á n y a i _ j e l e n _ v o l n á n a k _ b e n n e, _ í g y _ j ó v a l _ n e h e z e b b _ e l h i n n ü n k _ E v e l y n _ r a g a s z k o d á s á t _ i r á n t a. _ E l l e n b e n _ a z _ e r e d e t i _ é n j é t ő l _ t e l j e s s é g g e l _ i d e g e n _ m ó d o n _ m a n i p u l á l j a _ t ö b b _ t u c a t _ e m b e r _ t e s t i _ k é p e s s é g é t _ é s _ t u d a t á t, _ i r á n y í t j a _ ő k e t, _ h o g y _ h ú s - v é r _ a l a k b a n _ é r i n t h e s s e _ m e g _ E v e l y n t. _ D e _ a k k o r _ s e _ f ü g g e s z t i _ f e l _ b e f o l y á s á t _ a z _ á l t a l a _ "k e z e l t e k e n", _ m i k o r _ s a j á t _ r é g i _ t e s t é t _ ú j r a t e r e m t i. _ H a _ e z t _ m e g t e t t e _ v o l n a, _ l e g a l á b b _ k i c s i t _ é r d e m e s n e k _ l á t t a m _ v o l n a _ r á, _ h o g y _ m e g m e n e k ü l j ö n _ a _ t á m a d á s t ó l. _ H o g y _ j ö j j ö n _ l é t r e _ m i n d e b b ő l _ e r ő s _ d r á m a, _ h a _ a z _ e l m é l e t _ s z i n t j é n _ i s _ e n n y i r e _ z a v a r o s?

R é s z l e t e i b e n _ s z e r e t t e m _ v o l n a _ l á t n i _ a _ m o d e r n _ v i l á g o t, _ a h o l _ m á r _ n e m _ l é t e z i k _ a _ G l o b a l _ I n t e r n e t _ C o m p u t e r _ N e t w o r k. _ V a g y _ l e g a l á b b i s, _ a h o l _ m á r _ v i l á g s z e r t e _ l e á l l í t o t t á k. _ H a _ m á r _ v a l a m i _ o k b ó l _ e z t _ a _ l e g v é g s ő _ l é p é s t _ m e g l é p t e _ a _ n y u g a t i _ c i v i l i z á c i ó, _ a k k o r _ e z _ i l l u s z t r á l h a t n á _ a _ T r a n s z c e n d e n s _ f ő _ ü z e n e t é t, _ a m i r ő l _ f e l t e h e t ő e n _ s z ó l n i _ p r ó b á l. _ M e n n y i r e _ f ü g g _ m a _ a _ v i l á g _ a _ s z á m í t ó g é p e s _ t e c h n i k á t ó l? _ H a _ a _ g é p e k _ m e g t a n u l n á n a k _ g o n d o l k o d n i, _ m i _ m i n d e n r e _ v á l h a t n á n a k _ k é p e s s é? É s _ m i t _ j e l e n t e n e _ e z _ r á n k, _ a _ "f e l j a v í t a n d ó" _ s z e r v e s _ é l e t r e _ n é z v e?

É l e t e m b e n _ e l ő s z ö r _ t a p s o l t a m _ a _ m o z i b a n _ e g y _ g y e n g e _ a l k o t á s n a k _ l e n é z é s _ v a g y _ c i n i z m u s _ n é l k ü l. _ K ü l ö n _ j e l e n e t e k, _ k ü l ö n _ ö t l e t e k _ é s _ k ü l ö n _ l á t v á n y k é p e k _ t e t s z e t t e k _ b e n n e, _ é b r e s z t g e t i _ a z _ e m b e r b e n _ a _ t é m a k ö r ö n _ v a l ó _ e l m é l k e d é s t. _ A z on b a n:_ a _ b í z t a t ó _ e l e m e i t _ n e m _ t u d j a _ ö s s z e fo g n i, _ í g y _ a z o k _ ú g y _ s z ó r ó d n a k _ s z é t _ m e n e t k ö z b e n, _ m i n t _ W i l l _ n a n o r é s z e c s k é i _ a z _ a t m o s z f é r á b a n. _ S z ó v a l _ h a _ n e m _ i s _ "t r a n s z c e n d e n s", _ l e g a l á b b _ s a j á t o s_ é l m é n y t _ n y ú j t o t t _ W a l l y _ P f i s t e r _ d i r e k t o r i _ d e b ü t á l á s a.




G y e n g e, d e 
v á l l a l h a t ó.