Beverly Hills-i zsaru 4. - Axel Foley

Valahogy ezeknél a haverzsarus akciófilmeknél se akar összejönni egy ütős kis quarta felvonás...

Rosszabb a rossznál ómenként, ha egy több-tízmilliós, már kész projekt egyből  streaming-platformon landol. Nos, Adil El Arbi és Bilall Fallah hírhedt Batgirl-je még odáig se jutott el, a Bad Boys-franchise-hoz pedig hozzáadtak előbb egy jó, majd egy trapa folytatást, így nem túl lelkesítő találgatni, mi lett volna, ha ugyanez a duó hajdan nem utasítja vissza egy másik zsarus akciókomédia rendezését. Egy olyanét, ami több évtizedes vajúdás után kis híján halva született a világra.

 

Hiába sorolnám az alkotók nevét – kezdve egy amúgy zöldfülű rendezőével – köztudott, hogy a Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley kinek a száma. Ez az Eddie Murphy-show: a színész-producer évtizedek után legismertebb szerepében lubickolhat kedvére, lelkesen lovagolva az ún. „hagyaték-filmek” divathullámán, mivel sztártársai is még épek és (lekopogjuk) egészségesek. A nagy Axel–Billy–Taggart trión túl még a díszbuzi Serge is bájvigyoroghat egyet, Axel randalírozása meg szájömlése dettó a régi. Mi más kellhetne még – mármint: mindazt leszámítva, amitől erős, érdekes, élvezetes lesz egy akciófilm tartalma, trükk-tára, története?

 

 

Axel Foley mit sem konyult nyugdíjas korára. Ám annyi sok év nyomozósdi és anyagi kár után Detroit utcáin ismét Beverly Hills-be szólítja őt az élet: rég nem látott lányát, az ügyvéd Jane-t halálosan megfenyegetik, régi haverja, Billy Rosewood pedig köddé vált. Taggart parancsnok még űzi a szakmát, ám Axel mégse őrá számíthat leginkább a zűrös korrupciós ügyben, nem is Jane-re, hanem Jane ex-pasijára, Bobby Abbott nyomozóra.

Fantáziaszegénységnek hívják a betegségét, amiben az „Axel F” szenved. 30 éve dajkált, sokszor bedöglött projekt-ről beszélünk, és ez a megviseltség, ez a bizonytalanság bizony kiütközik a végső verzión. Ez a legjobb fő fenyegetés, amit ki tudtak találni ennyi átírás után? Egy kartell-barát rendőrtiszt Los Angeles luxusnegyedében? Olyan is van a pályán? Akinek ráadásul a képére, sőt a ruházatára van írva, hogy nyakig bűnös, mégis csak Axel-nek tűnik föl a dolog. 

Személyes drámának pedig belökték, hogy Foley elvált, munkaholista, távol élő lányát nem is próbálta látogatni, míg az felnőtt. Ezt Axel-ről én akkor hiszem el, ha piros hó esik a talajról vissza föl a felhőbe. Eddie Murphy-nek sem értem, hogy nem tűnt föl, hogy ez mennyire roncsolja a karakter sztori-lábait, holott ő maga mondta, hogy kevésbé borzalmas zárást akar a franchise-nak, mint az égés Wonderworld-ben. Pont neki kellett, hogy legyen beleszólása ebbe.

Akkor meg az új rész írása MIÉRT lett ilyen örömtelen és illúzióromboló?

"Miattad. Csakis miattad, Eddie."

Ha legalább a párbeszédjük két értelmes felnőtté lenne, hihetővé kozmetikázhatták volna a szálat. De ez a kín-a-seggben pi*** – akit a film elején még a saját kocsijában lógattak le egy épületről – akkor is leordítja az irháját védő apját, ha az nem is mond vagy tesz épp semmi rosszat. Férfiikon-gyűlölet kipipálva, L.A.! 

Axel és barátai jelene kicsit sem tükrözi, hogy tartalmas életük lett volna, ami azért eléggé gyomorszájba vágás lehet a rajongóknak. Végig az süt a zsaruszereplőkről, mintha csak azért köröztek volna a melójukban céltalanul, hogy ne legyen hajléktalan belőlük. Még az sem igazán mondható, hogy a 80-as években rekedtek volna: Axel éppoly energikus, amilyen öröktől fogva, és az arcán se látni a korát. Oké! De Billy Rosewood, talán a 2. ember mögötte egy unott, asszisztáló figura lett, aki alig van benne egyáltalán a filmben, holott gyöngyszeme volt az első két résznek, és mentsége a harmadiknak.

Apropó Beverly Hills-i zsaru 3.: az ott 2 mondattal nyugdíjassá címkézett Taggart-et most 1 mondattal visszahozták. Sőt: vak komondorként ádázan védi a szuper-gyanús fő szemetet, csak mert a protezsáltja volt, és ordítva kukázza ki azt a „40 év barátságot” Billy-vel és Axel-lel, amire pont ő hivatkozik! Valahogy ezek a drámainak szánt kirohanások mind visszafelé sülnek el. És ez az otromba seggfej marad John Taggart a várva várt 4. részben, egész amíg a fő görény el nem kezd rájuk lőni a nyílt utcán, mint egy hülye. Ez aztán tisztelgés az örökségül kapott karakterek előtt!

 

 

Ezek után adja magát az a kérdés, amit pl. a Christopher Reeve-Superman rajongói is föl kellett tegyenek: melyik rosszabb, a 3 vagy a 4 ? Mindkét „3. rész” sivárnak és kihipózottnak hat az első kettő mellett, a humor többnyire erőltetett, élén egy amúgy becsben tartott fekete komikussal. Mindkét címfigurát játszó sztár elégedetlen volt a 3-mal, és egy méltóbb 4-ben reménykedett. Mindkét „4. rész” jobban rágyúrt a régi színészek visszahozására, kicsit több az akció, de a külcsínen nem látni a büdzsépénzt. Lehidaltam, hogy hivatalosan 150 millába fájt Murphy nosztalgiavonata, melynek vélhetően nem csekély hányada landolt pont az ő zsebében. 

„Be kell szarni! 

Ti tényleg nem érzitek, hogy ezeknél büdös valami?” 

 

 

Azt amúgy még meg is tudom érteni, hogy – míg a Superman 4. középtájt dobott be egy, az 1. részből majmolt népszerű jelenetet, hogy egyből el is felejtse, addig – az Axel F utolsó pár perce, voltaképp epilógusa gyúr legjobban a szimpátiánkra, ahol Axel vidáman beül a kocsiba az őt figyelő Billy és Taggart mellé. Há' mégiscsak jobb érzés egy ilyen kedves kis nosztalgiajelenettel végső búcsút vennünk a szériától és a srácoktól, nem? Csakhogy ez már túl kevés, túl későn. Olyan másfél órát koronáz meg a nagy trió újra-találkája, ahol az akció jó ha tűrhető, túl sok a szájtépés, maga a bűnügy vagy a felderítése kicsit se köti le a nézőt, és a főhős minden poénja ellenére a többiek vagy feledhetők vagy ellenszenvesek. 

 

Nos, a málé 3. rész után az Axel Foley picit jobb lett ugyan, de minden piros pontjához odapasszint legalább egy feketét is. Több régi arcot vonszol vissza, de mostohábban is bánik velük, és teljesen mondvacsinált benne az apa-lánya-szál, amit a csak néhol betaláló humor nem feledtet. Átlagosnak akartam belőni értékre, de a fakezű műdráma mellett az a leleményesség sincs meg, ami Eddie Murphy tehetségét jól tudná kibontakoztatni, és ez nem menthető ki azzal, hogy már nem a XX. század végén járunk. Eddie, ennyi év meg strapa egy ilyen beintésért ??

 

2/5-öt adok meg rá. 

Kötéltánc

"A nézők ráhangolásán múlik minden. Magának jó érzéke van a feszültségkeltéshez."

(A tökéletes trükk)

1974-ben Philippe Petit artista a new york-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai közé kifeszített egy kötelet, és majd' 1 órán keresztül egyensúlyozott rajta. Teljesítményének 2008-ban Oscar-díjat nyert dokumentumfilmet állítottak Man on Wire címmel. Idén Robert Zemeckis, a Vissza a jövőbe és a Forrest Gump rendezője kísérelt meg fikciós filmet készíteni belőle, Joseph Gordon-Levitt-tal a főszerepben.

A Kötéltánc soha nem ér át a Rossz Filmekről a Jó Filmek oldalára, hanem a kettő között billeg, mígnem lapos zárása miatt fejjel leszlalomozik a feledhetőségbe. Magán viseli Zemeckis mesélős stílusát, de épp emiatt nagyon gyermeteg és egyenlőtlen súlyú a darab. Az elején még Twist Olivér-szerű mesét látunk egy álmodozó fiúról, aki utcai mutatványosként keresi kenyerét. Aztán ezen a csöpögős részen túljutva félúton egy kicsit komolyabb heist mozivá módosul a film, példás feszültségkeltéssel a Nagy Attrakció alatt. Végül egy szép, de semmitmondó emlékfotóval fejeződik be, az egykori World Trade Center emlékére.

Inkább dráma ez, mint életrajzi mű, hiszen Petit előéletéről tényleg csak körvonalakban kapunk morzsákat. A kevés történetre pedig túl sok cukormáz kerül. Zemeckis egyszerű és kényelmes keretet választott a sztorinak: Petit a Szabadság-szobor tetejéről mesélget magáról, és hogy miként hódította meg a WTC tetejét. Régi módszer, hogy egy szereplő a "4. falat ledöntve" (vagyis hozzánk, a nézőkhöz beszélve) meséli a történetet, itt viszont ez sután használt trükk, ami fokozza a mű naivitását és kiszámíthatóságát. Emberek-kellékek beszerzése, parázás a betöréskor, séta a tetőn, köszönés. Ennyi.

Philippe és a forgatókönyv egyaránt tartozékként kezeli a többi szereplőt: barátnőjét, hasonló korú cinkosait, még mentorát, Rudyt is. Azt olvasom le a történetvezetésről, hogy Zemeckis alig lát említésre méltó dolgot ennek az embernek az életútjában. Az még világos, hogy Philippe megszállott, egocentrikus, elvből sosem csaló művész, akinek csak a teljesítmény és a taps a fontos. De ennyivel kifújt mindaz, ami a lelkét és a világát jelenti. Közel sem jutunk be annyira a főszereplő fejébe, mint amennyire a rendező hiszi, hogy lehetővé tette nekünk.  
Az egyetlen mellékszál ki sincs igazán bontva, és ez Philippe szerelmi kapcsolata Annie-vel, az utcai gitárossal: ahhoz képest, hogy Philippe állítása szerint belőle merített bátorságot főművéhez, a kapcsolatuk fájóan szokványos, a mutatvány utáni szakításuk pedig lehangolóan szűkszavú és kurta.

 

Két maradandó értéke van ennek a filmnek: a felkészülés részletezése, illetve maga a kötélséta. A feszültség felsőfokon feszül, akárcsak a kötél, ami Philippe-et tartja. A rendőröket nevetségesen primitív barmoknak ábrázolják ugyan, de Petit minden egyes mozdulata torokszorító, ahogy iszonyatos magasságban ide-oda sétálgat a két torony. Vagyis 2 órából kb. 40-45 perc a valódi film, a többi része pusztán a csomagolás. 

Középmezőnybe sorolom a Kötéltáncot.

Sin City - Ölni tudnál érte

"Végre fröcsöghet a vér, úgy mint régen! Mint a régi szép időkben! A mocskos múltban; az élet-halál harc folytatódik!"

Megérte már ennek is folytatást csinálni?
Ez a kérdés lebegett pallosként nemcsak a jegyért fizető nézők, de a készítők feje felett is. Pedig a forgatást megelőző 8 év huzavona alatt jóval több rajongót nyert meg a sequel gondolata, mint ahányan ellenezték. Nem baj, ha ugyanaz a jellegzetes stílus már nem számít annyira újszerűnek. A lényeg, hogy ne érezzük megfáradtnak, ne csak 1-2 új részlettel próbálja az utódmű elkendőzni, hogy görcsösen próbál egy formulát követni.


Mi lett hát a Sin City: Ölni tudnál érte? Méltó utód, vagy gyenge másolat?
Az én válaszom az: egyik sem. Valahol a kettő között landolt az eredmény.


Pedig Robert Rodriguez és Frank Miller megkapták azt a kreatív szabadságot, ami egy ilyen felnőttes munkaanyaghoz elengedhetetlen. Hála a Sin City képregényszerű vizuális effektjeinek, még a stúdiók örök mumusa, az NC-17-es besorolás miatt sem kellett aggályoskodni. Megvolt tehát a pénz, a tisztes szándék és az eredeti alkotóduó. A rajongók pedig feltételezték, hogy 9 év várakozás után elegendő puskapor is lesz egy második egész estés túrára Sin City-ben.

Ránézésre még úgy tűnik, az új rész a régi összes fontosabb elemét átmenti.

• A noir-os fekete-fehér látványvilág,
• az erőszak, züllöttség és paráznaság képsorai,
• a fontosabb "pozitív" karakterek,
• az ötlet, hogy a film 3 külön sztoriból rakja ki saját cselekményét,
• és ahogy ezek időben felcserélődve játszódnak - egymáshoz és az előd fejezeteihez képest is: Marv bevezetője és Dwight sztorija előzmények, Nancy Callahan-é a Hartigan-fejezet folytatása, és új főszereplőnek itt van Johnny, a profi hamiskártyás.

És mégis...

Az új darab sokkal felhígultabb, életlenebb, mint elődje. Bekövetkezett az, amitől a moziterembe lépve a leginkább tartottam: nem az önerőből való feltámadását láttam BaSin City bábeli világának, hanem csak annak kibővítését. Egy 9 éve történt focimeccs hosszabbítását.

Egy extra menetet.

Hiába veszett ismerős a tagolása, az egész kinézete az új darabnak, egyszerűen nem olyan érdekesek és pattanásig feszültek a fejezetsztorik. Sok a súlytalan, stílusoskodó közjáték: a forgatókönyv észrevehetően elodázza, hogy éleződjenek a konfliktusok. És a visszatérő férfialakokból is valahogy kiveszett az a velő és spiritusz, amitől többek voltak henteskezű lúzereknél, akiknek 1-1 nőért csorog a nyála - vagy a vére. 

Rutger Hauer Roarke bíborosa helyett Powers Broothe Roarke szenátora most a főgonosz. Nem volt egy érdekfeszítő figura, de elhittem annak, aminek mutatja magát: úgy elegyedik benne a tekintély és a gengszteri szadizmus, ahogy az elvárható A Bűn Városának egyes számú keresztapjától. Ha valaki igazán felhúzza őt, nem elégszik meg az illető fejbe lövésével - amint azt Johnnyval is illusztrálja.

Joseph-Gordon Levitt mintha a mainstream kabalája lenne ma Hollywood-ban: olyan alkotásokba is bekerül, melyekbe nem indokolt, márpedig ennyire nem univerzális színésztehetség. Levitt Johnny, a pimasz hazárdjátékos szerepében sajnos saját magát játssza el. És csak jobban kilóg az eddigi "főhősök" közül attól, hogy ő "az új fiú", illetve mert a karaktere a legmenőbben pózol, de a legóvatlanabb, legszánalmasabb végzetű balek is egyben.

Johnny egy este megkopasztja Roarke-ot, aki ezért később megvereti, eltöri az ujjait s az esőben golyót lő a törzsébe. Később Johnnynak feldereng, hogy Marcie-t - az táncoslányt, akivel aznap ünnepelt - előzőleg a hotelszobájába küldte. Kisgyerekként kitaláltam volna, hogy így a nő Roarke áldozatául esik majd: levágott kezeit és fejét megmutatják Johnnynak, mielőtt az elfut.

És mit csinál ez a pórul járt mázlista, miután egy toprongy sikátori doki helyrehozta sebeit és megölte a nőjét? Visszamegy, megint lealázza pókerben Roarke-ot, vállalva, hogy amaz gond nélkül fejbe lője. Az egyetlen indoklása erre az esztelenségre, hogy idővel szárnyra kap Sin Cityben a pletyka, hogy ugyanaz a jöttment kétszer is legyőzte a nagy Roarke szenátort. Az előző film antihősei is egy fokig rohantak a végzetükbe, de nem ilyen vakon és elővigyázatlanul. Itt megjátszott az a tudatosság, mikor A Kaszással néz szembe a magányos fickó. Nem érdekel, hogy mozgatja a kézfejeit: ez a karakter semmit nem mutat, ami jogosulttá tenné önálló felvonásra - mégha 2 darabban is.

Biztosra veszem, hogy a legtöbbet Eva Green idomairól pletykáltak Amerikában a bemutató idején. Műsorideje felében teljesen ruhátlan, és végig külön szín emeli ki ajkát és szemeit. Ahogy a szintén Miller írta 300 folytatásában, itt is egy kegyetlen, jéghideg dominát alakít, akinek 1 szavát sem szabad hinni. Ava Lord velejéig romlott, manipulatív karaktere általában meggyőző. De amikor az unalmas Mort nyomozót győzködi Dwight bűnösségéről, szappanoperába illő sóhajtozást vág le "csábítás" címén. Mort alakja alapból nem érdekelt, de ennek láttán már címeres hatökör.

Izgalmas ötletnek tartottam, hogy kiderüljön: miért kellett Dwight Campbell magándetektívnek plasztikai műtéten átesnie Óvárosban. A válasz: volt szeretője kijátszotta. Miután Ava némi színjátékkal rávette, hogy ölje meg a férjét, immár gazdag özvegyként lelőtte, és az egyik golyó a fél arcát szétroncsolta. Ez nagyon tetszett: eszembe juttatta Michael Long esetét a Knight Rider TV-sorozatból. Hát ahhoz mérten rettentő száraz és sótlan módon tálalta Rodriguez az esetet! A tény, hogy Dwight-nak új arca lett, az ügy egészét nézve teljesen lényegtelen: miután lelepleződött, Ava megint csábítgatja egy sort, s Dwight végül hasba lövi. Miközben óvárosi barátnői leölik a testőrséget. Csalódás, ha ilyen laposan zárul épp az a fejezet, melynek címe a film alcíme is egyben: "A dame to kill for".

Tetszett az ötlet, hogy az első mozi Szent Grálja, Nancy maga is alámerüljön Sin City bűzölgő mocskába. Nancyt pszichésen kikészítette Hartigan öngyilkossága: iszik, vízionál, és látogatja a halott rendőr sírját. Végül, sok szenvelgés után dönt: felsebzi az arcát, ezzel barátját Marvot a hátvédjévé teszi. És miután amazzal elintézték Roarke gorilláit, bemegy a főfogásért, az többször meglövi, és csak a kísértet Hartigan miatt nxílik alkalma teljesíteni a bosszúját. "Ezt Hartiganért kapod." Itt sem éreztem elég személyesnek a harcot, pedig simán az lett volna: Roarke fia kétszer is megkínozta Nancyt, Hartigan pedig pont ezért előbb fülét és tökeit lőtte el, később pedig a fejét zúzta szét.

Jessica Alba nagyon igyekszik hihetővé tenni "Nancy eldurvulását", eredménytelenül. Egyszerűen erőlködésnek hat, ahogy feltalálja vadonatúj kemény énjét, rövidebbre vágva és befestve a haját. Még azt a pillanatot se tudtam komolyan venni, ahol Marv 3 huligán egyikét meghagyja neki, hogy ő lője le. Az a huligán még külön az ő kedvéért elővillantja legundorítóbb grimaszát, hogy Nancy biztosan elveszítse a vérszüzességét. Ugyanez az erőtlen tálalás a bajom Bruce Willis szellemjárásával Hartiganként. Valahogy ez közel sincs olyan stílusos, mint pl. Liam Neeson szellemjárása Ra's al Ghulként - egy másik képregényfilm-folytatásból.

Mivel mindhárom fejezet azelőtt játszódik, hogy Marv hadjáratot indít majd a másik Roarke ellen, várható volt a karakter visszatérése. A szokásai nem változtak: gyilkol, testrészeket választ le a tulajukról. Bámul a bárban, aprít a vidéken, ha talál rá nyomós okot.
És mégis...

Egy az, hogy nincsenek olyan emlékezetes szövegei és belépői, mint hajdan. Végig csak segédkezet nyújt, azt is csak azért, hogy múlassa az időt. És lehet, hogy Marv nem egy pengeeszű pasas. De amikor pl. Nancy összevagdosott arcát meglátja, ne mondja nekem senki, hogy nem lát át a szitán! Túl átlásztó csel ez Nancy részéről, hogy Marvot beuszítsa és megnyerje magának, hogy élő tűzerő legyen Roarke ellen! Ennyire ostoba bizonyosan nem lehet az a szereplő, akinek a szájából ez hangzott el 2005-ben:

"Figyelj rám, ostoba némber! Nézd meg jól a képemet. Melyikőtök engedne elég közel magához, hogy megöljem? Senki, kivéve Goldyt. Ő is csak azért, mert azt hitte, hogy meg tudom védeni. Lefogadom, a zsaruk nem törik magukat, hogy elfogják a tettest. De amint a nevem gyanúba került, megjelent a kivégzőosztag."

Bár elsősorban a mű hibáit szedegettem sorra, azok a külsőségek, amik az előző részben működtek, itt is szórakoztatóak: a csonkítások, a fehéren fröccsenő vér, a sötét sikátorok, ahogy játszanak az árnyékokkal. Kevésbé kreatívan osztják el őket, de ettől még szórakoztatóan groteszkek. Az akciójelenetek ütősek, és a sima bunyók is rendben vannak. Tényleg az a fő gond, hogy a fejezetsztorik és szereplők is megfakultak - ha nem is annyira, mint a látványvilág.

Összegzés: Hangulatos detektívregény lett a 2. Sin City-mozi, ám nemcsak azért nem ér fel az 1-höz, mert stílusa már ne bírna az újdonság varázsával. Túlságosan próbálja utánozni az elődjét: a cselekmény olyan mértékig van hozzá kötözve a korábbi esetek krónikájához, hogy nem is áll meg a lábán, mint önálló kreáció. 9 év várakozás után ez olyan, mintha egy bajnok a nagy visszatérésre készülne, kigyúrja magát, mégis a ringben rájön, hogy nincs jó formában.

Az "Ölni tudnál érte" nálam erős közepesnek, de zsenge Sin City-folytatásfilmnek minősül.

Lincoln

Abraham Lincoln amerikai elnök 2. ciklusa legnagyobb feladatára vállalkozik: elfogadtatni a rabszolgaság eltörlésére vonatkozó alkotmánykiegészítést a Kongresszusban. Gordiuszi csomót jelent a véres Észak-Dél polgárháború, mely voltaképp szintén a rabszolgatartás mellett és ellen dúl. Ha a békét a szavazás előtt kötik meg, kizárt, hogy az emancipációnak megszerezzék a 2/3-os képviselői többséget.

Őszintén szólva nem sok mondandóm van Steven Spielbergnek ezen alkotásáról. Bár politikatörténeti szempontból igényes, apró részletekig korhű látványában, az összélményt tekintve legalább annyira hatott eseménytelennek, mint okítónak. Tökéletes portrét fest az idősödő Lincoln személyiségéről, felmérhetővé teszi az általa kitűzött cél jelentőségét és nehézségét. De rajta kívül 1 szereplőnek sikerült egyáltalán a figyelmemet megragadnia, és komótosan haladó cselekmény csak elvétve hoz létre feszültséget vagy érzelmeket.

Rekordot állított fel Daniel Day-Lewis, amikor 2013-ban harmadszor kapta meg a legjobb főszerep Oscarját. Nemcsak egyetértek a díjazással, de megkockáztatom, hogy pályája legkiváltóbb alakítását nyújtotta: Lincoln

• erőtlen hangja,
• megviselt arca,
• görnyedt tartása,
• tétova mozgása, 
• borongós tekintete,
• kedélyes viselkedése
• és magányossága

mind-mind ott vannak. 

Rajta kívül még úgy Tommy Lee Jones, mint a radikális republikánus Thaddeus Stevens volt érdekes és szórakoztató jelenség. Különösen mulatságos az a felszólalása, hogy nem lehet mindenki egyenlő, hisz némely képviselő agyilag alsóbbrendű az értelmesektől. "Maga inkább hüllő, mint ember!"
De Lincoln abszolút viszi a pálmát a filmben, bármi látványoskodás nélkül tűnik ki a szereplőkínálatból.

A többiek úgyszólván egyáltalán nem érdekeltek. A film ugyan Lincoln életének utolsó néhány hónapját öleli fel csupán, családi hátteréből mégis többet kaptam, mint szerettem volna. Felesége, Mary Todd és fia, Robert Todd Lincoln hisztérikus ordítozásaikkal idegesítő figurák, akik miatt is csak még inkább csodáltam Abraham türelmét, hogy elviseli őket. Robert harcolni akar a fronton, mert úgy érzi, ezzel bizonyítja, hogy férfi és hazafi. Róla valahogy direkt elfeledkezik a cselekmény azok után, hogy egy frontkórháznál látogatást tettek. Nem mintha hiányzott volna...

Mégha nem is sikerült a Lincolnnak érdeklődést keltenie bennem a politikai intrikák iránt, maga a szavazás már leköti a figyelmet. Izgalmas látni az indulatok elszabadulását egy olyan vitában, ahol mindenki nyíltan színt kell valljon a véleményéről. Nemcsak illusztrálják, hogy a korban mennyire természetesnek vették a színesbőrű férfiak és nők rabszolgatartását. "Mi jön legközelebb? Szavazati jog a nőknek?!" Olyan érvek is elhangznak, ami miatt sokszínűbbé válik az ellenzők tábora:

• van, aki nem is akar egyenlőként gondolni arra, "akiket Isten is különbözőnek teremtett."
• akad olyan, aki próbálja győzködni magát, de ellenérzése erősebb a humánumától.
• megint mások még korainak tartják, hogy 1965-ben létrejöjjön egy ilyen "radikális" újítás.

A szavazás lezárulása, illetve az eredmény nyilvános visszhangja lelkesítő: ha a néző nem is tudja követni, ki kivel van és miért, drukkolni tud ennek a valóban gigászi fontosságú ügynek. A viszafogott zene pedig remek hangulatot teremt annak a képsornak.

Még annyit, hogy Lincoln kilépését a történetből egész stílusosan oldották meg. Ahogy a városi harangok jelzik a törvény elfogadását, Abraham már az erkélyen, a függöny mögülről látszik, mintha eltünedezne a sikerre vitt politikai harc után. Intenzívebb és teljesebb drámában talán hiányoltam volna, hogy nem látom a meggyilkosát, de ide legalább illik, hogy csak szóban értesülünk a tragédiáról.

Olyasmi élményt nyújtott számomra a Lincoln, mint magyar történelmi filmek közül a Hídember. Itt is egy XIX. században élt, kivételes államférfi akarja megjobbítani saját nemzetét, és végül, a maga felemás módján testet ölt. Abraham Lincoln ráadásul az egyetlen amerikai elnök, akiről én magam is úgy tartom: méltó példakép a jelenkor politikusainak. Maga a főszereplő telitalálat itt, míg a produkció egésze - akár egy rozoga szekér - biztonságosan döcögi keresztül 2 és fél órás útját.

Don Jon

"Ajánlanék egy videót, úgy könnyebben menne."
"Megvan a Farkasokkal táncoló? Vagy a Batman? Vagy a Sztálin éneke...?"
"Ez egy pornófilm."
"Jöhet."

(Csupasz pisztoly 33 1/3)

Joseph Gordon-Levitt sejthette, hogy legtöbben azért váltanak majd jegyet a Don Jonra, mert ez az ő debütálása mint direktor és mint forgatókönyvíró. Kiszemelt témája olyan területre esik, melyből sajnos már hordónyi szenny komédia született: egy hétköznapi fiatal szexuális élete/szokásai.  
Ez a darab az ellenpélda: fiatalos légkört teremt, de éretten áll hozzá a tárgyhoz. Üdítően őszinte a mondandójában, miközben feltűnés nélkül egyensúlyozza ki a humort a drámával.


Jon egy huszonéves facér fickó, aki abszolút sikeres a nőknél: keresete, külseje, modora és önbizalma mind megvan ahhoz, hogy bármelyik napon találjon magának egy merész csajt a nightclub-ban. Barátai irigylik, ezért aggatják rá a "Don Jon" becenevet. És mégis: a pornóvideók valahogy közelebb viszik őt a testi-lelki megelégedéshez, mint egyéjszakás kalandjai.
Könnyű belátni, hogy ez kényes téma, és fokozottan társaságfüggő, milyen véleményt adunk róla. Hollywood-ban tele a polc filmhulladékokkal, melyek röhejnek állítják be pl. a női visszautasítást, a pikáns videókat, lebukni a nézésük közben, és így tovább. Ennek énszerintem etikai eredete van: a hagyományos erkölcs azt diktálná, hogy a pornó abnormális hobbi, ami szégyen, köznapibb felfogásban nevetség tárgyaként kezelendő. Pedig ez manapság férfiaknál se nem ritka, se nem tabu.




Szóval: mikor Jon úgy dönt, hogy kipróbálja a tartós kapcsolatot Barbarával, egy újonnan megismert szőke bombázóval, ismeretlen területre téved. Persze, hogy "járni" valakivel bonyolultabb, mint könnyűvérű nőkre vadászni, következmények nélkül. De mivel jár ez? Mik egy párkapcsolat - vélt és valós - kitételei? Megéri-e azokat vállalni, feladva a léha szórakozást - úgy a csajozást, mind a pornót?

Úgy gondolom, kifejezetten használt a project-nek, hogy Gordon-Levitt szabad kezet kapott benne. Nemcsak sikerült létrehoznia egy hús-vér karaktert valószerű viselkedésformával, de a jellemfejlődéséből is kigyomlált minden giccset és túlzott naivitást. Jon, ez a látszólag csajmágnes "Don Juan" nem önmagát keresi, nem egy álmot akar elérni, hanem megtapasztalni akar valamit: a testi-ÉS-lelki eksztázist, minél tisztább formájában. Hiszi, hogy létezik, de nem tudja, hol találhatja meg valaki, miről lehet felismerni.
Erre szolgál az, hogy - minden srácismerőséhez hasonlóan - pornóoldalakat látogat. Ott nincsenek olyan apró "használati feltételek", pl. óvszer használata, mit preferálnak aktus közben a nők, milyen pozíciónak mi a hátulütője. "De nagyon sok időbe telik megtalálni a megfelelő pornót." Az egész movie tehát afféle útmutató, a bulizástól a transzcendens öröm megtalálásáig.   


Aki még nem látta a filmet, annak érdemes szem előtt tartani valamit: a Don Jon inkább könnyed dráma, semmint vígjáték. Humor terén direkt szűkmarkú a fizikai humorral, kerüli a túlkomplikált bohózatot meg a béna altesti poénokat. A szóbeli viccek általában szellemesek.
A vallás Jon számára elvileg fontos, de a gyónásai inkább az, mikor valaki levegővel mosakodik. Minden héten szinte ugyanazt a szöveget nyomja a fülkében, a pap pedig gépként osztogatja neki a miatyánkat és az üdvözlégyet. Jellemző, hogy ezeket a konditeremben zavarja le edzés közben, hogy ezzel se veszítsen időt.

Még egy csapdát kikerül Levitt azzal, hogy Jon narrációja mikor és hogyan tűnik elő és újra föl. Sose kényelmetlen, nem próbál tanmese-jelleget adni az egésznek. De nem is köntörfalaz arról, mikor mi járhat egy hapsi fejében.
Elevenjére tapint, mikor Barbara végre lefekszik Jonnal, ám a "Don" továbbra is késztetést érez arra, hogy pornóvideókat csekkoljon. Már aznap éjjel lebukik, de még kimagyarázza. Második esetkor Barbara egyből szakít vele. (Sajnos a szövegfüzet legidiótább mondata itt hangzik el: "Azt hittem, te más vagy.") Szóval Jon reménytelen eset? Nem tud szakítani a perverzebb szokásaival, mert a lelke mélyén egy telhetetlen disznó?

JGL-t a szereposztásért is dicséretet érdemel: a színészek többsége prímán passzol a szerepébe. Tony Danza mindenképp: az egyenes apa, aki ordítva szurkol a tévé előtt, legtöbbünknek ismerős figura. Jon haveri lényegtelen poénkeltők, miként Jon húga is inkább csak cselekményszerszám. Nem tagadom, hatásos, ahogy a látszólag teljesen rezignált facebook-bújó az 1 árva mondatát épp a kritikus pontra időzítve elsüti. Elsőként mutat rá, miért nem működött a kapcsolat Barbarával. Mert egyoldalú volt, szinte mindenben Jon engedett.
Az egyetlen szereplő, akitől szabályos utálat fogott el, az a sztereotip aggódó anyuka. Van egy pont, ahol lekapcsolja otthonukban a tévét, illusztrálva, hogy a boldog házasok is utálhatják egymás némely szokását. Ezt leszámítva ballasztnak tartottam, és láncfűrész-kezelést kívántam neki.


Scarlett Johansson ideális választás volt a női főszerepre: alakítása természetesnek hat, noha a karaktere aligha nevezhető annak. "Barbara" neve nyilván utalás a Barbie-babára: azt a típusú sznob dívát kell látnunk benne, aki nem rosszindulatú, de igazságtalanul magasak az elvárásai. Modora sejteti, de 1-2 hónap után már egyértelmű: ez a nő elsősorban önmagát akarja szeretni a társában. Jon olyasformán tetszik neki, mint "ígéretes alapanyag": hasonlóan céltudatos valaki, akit minél több apró dologban hozzáhasoníthat a fejében élő profilhoz. Ez egy nagyon gyakori vakvágány fiatalok kapcsolataiban: fontosabbá válik a kívánt norma vagy imidzs, mint maga a partner, akire rá akarjuk szabni. És ha nem felelünk meg ennek, elkezdünk hazudni...
 

Fontosnak tartottam, hogy Jont ne láttassa felsült baleknak az, ahogy ráeszmél erre. Nagyon is érthető,

1. miért kezd kényelmetlenné válni számára a kötöttség,
2. miért csak most,
3. és eleve miért épp Barbarától várta a katarzisélményt. "Nálad szebb dolgot még nem láttam soha életemben."

Egyértelmű, hogy ezt a viszonyt felszíni vonások ihlették:

• Jon első látásra, külseje alapján választja ki Barbarát, hogy ő legyen a hosszútávú barátnője.
• A lány annyira szereti az ódivatú romantikus filmeket (szerelem első látásra, érzelgős szakítás, puccos esküvő, stb.), hogy azok alapján is képzeli el a párkapcsolatot.
• Ugyanígy a hagyományos "menetrendet" tartatja be Jonnal: randiznak, találkoznak egymás haverkörével, Jon bemutatja őt a szüleinek, még az istentiszteletre is velük tart.

Julianne Moore igen furcsa választásnak tűnt Esther szerepére - a nőére, akivel Jon végülis megtalálja a rég keresett áttörtést, a harmóniát. Méghozzá kötöttség és kényelmetlen kompromisszumok nélkül. Moore a való életben egy emberöltővel idősebb Joseph Gordon-Levitt-nál. Hiszem, hogy ez is burkolt üzenetet hordoz: nem számít, milyen korú az, akiben végül felismered a lelkitársat. És erről a párosításról a néző előre nem láthatja biztosan, hogy összejön-e.
Mindig felnézek egy aktorra, ha közel tud hozni a nézőhöz olyan karaktert, akiről szinte semmit se tudunk. (Idei filmek közül a Gravitációban vitte ezt végbe remekül Sandra Bullock). Esther Jon egyik csoporttársa az esti tanfolyamon, ahová még Barbara miatt iratkozott be. Nem tudjuk, a vörös hajú nő miért iratkozott be ide, mik a tervei. Az is csak a vége felé derül ki, hogy mi miatt sírt, mikor Jon először belebotlott: a gyásztól. Attól, hogy 1 éve elveszítette a családját. Egy szokványos románcműben ez szinte biztos, hogy érzelgősnek hatna; itt azonban jót tesz, hogy a nők hátteréből közel se mutatnak annyit, mint a címszereplőéből.



Jon és Esther beszélgetéséből bukkan elő a történet tanulsága: a jó kapcsolatnak nincs receptje. Onnan tudod, hogy működik, hogy "el tudsz veszni a másikban" - azaz mindabban a külső-belső tulajdonságban, ami azt a személyt alkotja.
Ezen a szálon múlt a legtöbb; ez volt az, ami hamisság esetén magával rántja az egész filmélményt. Az elsőre nemigen egymáshoz illő páros összehangolódását azonban - énszerintem legalábbis - ügyesen oldotta meg a rendező. Persze, hogy a lekötött Jon még kerüli a rányomuló nőt (sőt még le is kiabálja Esthert). De azután sem sietnek egymás közelébe, hogy Barbara eltűnt a képből, a hasonló gondolkodás magától generál vonzalmat. Esther nemhogy nem marasztalja el a fickót a pornónézés miatt, még javaslatot is tesz a témában - paradox módon a tényleg leszokás felé mozdítva el Jont.

Talán amit legtöbben elleneztek Gordon-Levitt rendezésében, azok a montázsismétlés gyakorisága. Jon szokásairól majdnem egzakt ismétlődnek ugyanazok a pillanatok újra és újra. Nem nehéz kitalálni, hogy a rendező így fejezi ki a figura életének egysíkúságát: minden napja lényegében ugyanazzal telik. Jon magánéleti sikerei mellett is a szokásai (nemcsak a pornó, de az edzés, verda, bulik, stb.) rabja.

Unalmasnak azért nem nevezném: a cselekmény tempósan halad, és a hétköznapi élethelyzetek se lehangolóak. Jobban zavart volna, ha a mű cinikusan győzködni próbálna, milyen "rossz dolog" ilyen megszokásosan élni. Egy túrót: sokan már azzal beérnék, ha olyan jó dolga lenne, mint Jonnak a legelején!

Miként nincs egyértelműen helyes vagy helytelen, Jon sem bűnbánásból akar változtatni. Hanem mert késztetést érez valami újra. Ugyanezért

1. ismeri be az arctalan paphangnak is a templomban, hogy többször kamuzott a "bűneivel",
2. vagy a sokadik sofőrnek, aki felhúzza, az úttesten kiszáll, hogy beverje a képét - vagy az ablakát.

Az ezen a hivatalos poszteren látható jelzőkkel nagyjából egyet tudok érteni. A Don Jon egy valóban eredeti hozzáállású és magabiztosan levezényelt film, ami pontosan tudja, mit akar és hogyan fejezze ki magát. Visszafogott humora mellőzi az idétlenséget, az utolsó harmada pedig kimondottan érzelmes. Leginkább ahhoz hasonló utóérzettel hagyott hátra engem, mint a Good Will Hunting.

5-ből 4 pontot adok rá.





"Gyónd meg a bűneidet, fiam..."
"Ahhoz kevés egy éjszaka, Atyám. Elmesélem a legutóbbi alakításomat."

(Sin City)