900. BEJEGYZÉS -- Top-10 legjobb Batman-film

 

"Ha megéred a 900 éves kort, te se nézel ki jobban."
 
 
 

„A Denevérember” az egyéni tenni akarás megtestesülése. Megszemélyesített eszménykép: a halandó polgár saját és mások félelmeit a bűnözők ellen fordítja, akik pont ezeken, illetve az embert elvileg védő törvény foghíjain, romlott állapotán élősködnek. „Bat-man” alakja az egyén vészmegoldása: önmagát afféle különleges polgárőrként, modern lovagként felvértezi, és önerőből, önkéntes bíróként orvosolja a rendszer hibáit – még elfogadható erkölcsi határon belül, a rendszer még „jó” részének hátszelével. Ettől vonzó maga az elgondolás; erre jön az a jellemárnyalás, amit polgári énje, Bruce Wayne kap az ilyen-olyan szerzőktől.
 
Harmadévszázad, több tucat feldolgozás és számtalan netes toplista után gondoltam: ideje nekem is összeütni egy rangsort. Batman a kedvenc álruhás akcióhősöm a mozi világából, így gondoltam, 900. bejegyzésnek ez mutatós mérföldkavics lenne.
 
Két dolgot előrebocsátanék:

1. Mindegyik felhozott példa értékesebb nekem, mint Tim Burton Batman-e: az abban hozott áttörést, hogy igazolta a karakterhez méltó sötét hangvételt a nagyvásznon. De – már bocsi azoktól, akiknek ez a kedvenc változata – mint önálló történet korántsem rendkívüli vagy elmés (a folytatásairól nem is szólva).
   
2. Senkit se lepjen meg, hogy a rajzfilmek túlsúlyban lesznek a listán: forgatókönyv- és karakterírás terén a Warner mindig is jobban mert kockáztatni a rajzolt, mintsem az élőszereplős daraboknál.

 
„HIT IT!”
 
 
 

10.

Batman: A Vörös Sisak mögött

 
Batman legutáltabb segédjét a képregényekből összegyúrták az egyik legkevésbé ismert, huszadrangú ellenfelével… egy ütős egyszeri nemezissé. Ahogy A sötét lovag főszereplői, itt is minden úgymond „szuperhős” és „-gonosz” egy nagy erkölcsi diagramot alkot, melyen ki-ki mennyire radikális céljaiban és módszereiben, és keresik is a szövetséget egymással a másik ellen. Egyik végén a szabály nélküli gyilkos Joker, a másikon pedig az erkölcsös Batman, illetve a „jól sikerült” neveltje, Éjszárny; középen pedig maga a címszereplő antihős, a köztes állapot bűnöző és bűnüldöző között.
 
Ez a morális skála fűszerezte meg nekem Jason Todd bosszútörténetét, hogy végig lekössön a kimenetele. Remek a film tetőpontján a halk, feszült és fajsúlyos vita mester és bukott tanítványa között: Joker – Jason és száz másik vétlen ember hóhéra – miért élhet tovább egy emberileg ennyi nulla veszedelem, ha semmilyen hatóság /intézmény nem bírja megbüntetni? Nincs egyértelmű válasz, a film a nézőre bízza, melyikük áll közelebb a jó felfogáshoz: a mester vagy a tanítvány.
 
 

9.

Batman-en Túl: Joker visszatér

 
Itt most bejátszik kicsit az is, hogy én anno néztem a DCAU TV-sorozatok zömét, köztük a több évtizeddel a jövőben játszódó Batman Beyond-ot, melyben direkt sose szerepelt Batman hivatalosan „fő” nemezise. A Return of the Jedi Joker Mark Hamill jutalomjátéka: Joker-e éppoly energikus és szórakoztató, mint a The Animated Series-ben, de még tovább merészkedhet tetteiben, mint korábban bármikor.
 
Ravaszul tudtak a készítők felrúgni néhány nézőkímélő szabályt a 90-es évekből, amik egy idő után kiszámíthatóvá tették nekem a sorozatrészek sémáját. A gyerekbarát PG-besorolás dacára itt igenis van halál: nemcsak kiderül, hogyan múlt ki a TAS-féle Joker, szadistábbra is lehetett szabni a karaktert, mint ahogy az Animációs Univerzumban addig megengedett volt.
 
Terry McGinnis figurája nekem már a sorozatban bizonyította: méltó utód és munkatárs Kevin Conroy Bruce Wayne-je mellett, akivel temérdek okos párbeszéde volt. Itt hihetően ér el 2 sorsfordító dolgot is, ami detektívzseni elődjének sose sikerült a DCAU idővonalában:

1. pszichológiailag fegyverzi és győzi le azt a „főgonoszt”, aki az eredeti Batman-nek mindenki másnál több kárt okozott;
   
2. azzal, hogy a testileg irányított Tim Drake életét és tudatát is megmenti, közvetve új esélyt ad a rég széthullott „Denevér-családnak”, hogy újra összejöjjenek. Nem „ex-szuperhősökként”, hanem mint idős emberek, egy élet küzdelmei és leckéi után. Ez teszi a befejezést őszintén megragadóvá és emberivé.
   

 
 
 

8.

Batman: A hosszú Halloween 2. rész

 
Az egyik legtartalmasabb krimi-rajzfilm, amire vissza tudok emlékezni, a Batman: The Long Halloween. Ugyan nem érzem egyformán erősnek mindkét részét, de a története végig megtartotta a figyelmemet: Kétarc születése, a Holiday-gyilkos rejtélye, plusz a fogyatkozó Falcone–bűncsalád bukása – meg bónuszként az is, miként kapcsolódik mindehhez Selina Kyle, alias a Macskanő.
 
Imádom, ha úgy tudnak levezetni és dramatizálni egy krimit, hogy az se nem untató, se nem patetikus: felnőtt emberek döntései vonják logikusan maguk után az addig érvényes szabályok összeomlását. Üdítő a sok világmegmentős filmszemét után, hogy a főhős itt hihetően vall kudarcot egy reális céllal: Gotham City érezhetően megváltozott, a maffiakornak vége, de ezt épp a főhős által elítélt erők, a „szupergonoszok” hozták el, nem az ő és elődei által képviselt jóakarat.
 
A Dent-házaspár pedig az egyik legtragikusabb románcot kapta, amit a DC valaha prezentált: percig sem érzelgős, az elhangzó tények és a Kétarc mentális hasadásának percei magukért beszélnek. Konkrétan Gilda elbeszélése annyira megmaradt bennem a film után, hogy egész nap azon spekuláltam, mihez kezdhet valaki az ő helyében: örömtelen vérbosszúja véget ért, szívéből és életéből pedig – immár másodszor – csak hamvak maradtak.
 
 
 

7.

Batman: A rém álarca

 
Anekdota, hogy ez a „Batman Begins előtti Batman Begins”, vagyis az 1. mozis nekifutás az eredettörténetet elmesélni: hogyan lett a bűn ellen felesküdő fiatalemberből nyomozó-harcos. Persze itt még a keretet Bruce közös élete adja első szerelmével, Andrea-val, de a gondolat, hogy álcája direkt rettegést vigyen célpontjai szívébe, már fajsúlyos történetelem. A Rém Batman egyik első sötét tükörképe, aki vállalja az élet kioltását; különösen tetszett, hogy mikor gyilkosságait Batman-re kenik, a menekülés eszébe vési, hogy ő is törvényen kívüli – bármik is a céljai vagy eszközei.
 
Ismét egy női bosszúálló sorozatgyilkos körüli rejtély; Gilda indítékához képest Andrea-é kevésbé kidolgozott, a történet mégis letisztultabb itt, kisebb játékidőben kell mozgatni kevesebb szereplőt, mégse bagatellizál vagy veszi félvállról magát a film. Míg a TLH 2. részében a kosztümös rosszak és maga Bruce is olyan kétdimenziósak maradtak nekem, Kevin Conroy Bruce-a elsőtől utolsó percig lüktet: a csak hangalakítást adó Batman-ek közül nekem (is) máig ő a kedvencem. Mark Hamill Joker-hangját meg azóta is utánozták próbálták több feldolgozásban is…
 
 

6.

A sötét lovag: Felemelkedés

 
Többször mondták már nekem, hogy túl elnéző vagyok ezzel a filmmel, csak mert kedvenc rendezőm és trilógiám tartozéka. Legtöbbször az időütemezési gondjait hozzák föl: 1 Gyűrűk Ura-rajongótól sem láttam/hallottam panaszt ugyanerre A király visszatérnél! Grandiózus, összetett, átélhető, de még hihető kivitelű, sorsdöntő eposzt vártam és kaptam a The Dark Knight Rises-től, ami kerek, tisztes lezárást ad Bruce Wayne életszakaszának Batman-ként.
 
A főszereplőket egy kivétellel mind kedveltem, jót és rosszat, régit és újat is – Jonathan és Christopher Nolan még a mellékes karaktereket is ügyesen mozgatták. Anne Hathaway Selina Kyle-ja egyedül és Christian Bale Bruce-ával párban is mutatós, és bár a film románc helyett a társulásukra figyel, 10 éve már a 4. egészestés rajzfilmben találom Kyle-t Bruce egyetlen igazi párjaként. Ez nem lehet véletlen…
 
Tom Hardy Bane-jét az összes jelentében imádtam: nálam bármikor veri a marveles Thanos-t, mint egy világ sorsát beteljesítő hadúr-féleség – mindegy, hogy az a világ egy város vagy akár az egész univerzum-e! Izgalmas volt látnom, ahogy Bane, mint afféle modern hadvezér igazi vesztegzárat épít ki és tart fenn egy mai, sokmilliós nagyváros körül, és igaznak éreztem a film képét arról, hogy egy merev kapitalista rendszer megdőlését mennyire kész a kisember üdvözölni – bármi is jöjjön helyette.
 
 
 
 

5.

A sötét lovag visszatér 2. rész

 
Hiába vonzó a figura klasszikus, a bajba jutottakat megmentő hős portréja, Superman-t mint elgondolást A sötét lovag visszatér 2. része értelmezte nekem a legőszintébben. Ha az eredetet és az összes ideológiai körítést lehámozzuk, ez a leglogikusabb, hogy mi lenne az Acélember a mai világban: a Washington-központú politikai hatalom titkos fegyvere, elit szuperkatonája – gyakorlatilag egy Antikrisztus. Ez ízesítette meg úgy a párbajt közte és a rendfenntartóvá előlépő Batman között.
 
Ez már a 2. Joker-halál, ami a listámon előkerül: miután az eddigi legmagasabb áldozati mutatóit kapta a filmben, ez a szintén már koros Joker is a végső harci heccre áhítozik örök ellenfelével, akit még utoljára porig aláz, mielőtt megdögölne. Ebben a szálban is végig tetten értem a társadalomkritikát: a „civilizált” orvosok és nézők hiszékenysége enged szabadjára egy okos szörnyeteget, aki élvezi, murisnak fogja föl az emberek nyílt halálba küldését.
 
Különösen a Rises után érdekes volt látnom ezt a változatát annak, ahogy Bruce immár végső búcsút vesz kettős életétől: itt is megrendezi saját temetését, de nem a „normális” életbe tér meg, hanem a föld alá, önbíráskodók új nemzedékét kiképezve. Nem tudok dönteni, melyik befejezés tetszik-e jobban, a humanizált vagy a radikálisabb, de mindkettő után teljesnek és eposzinak éreztem az élettörténet lezárását.

 
 
 
 

4.

A sötét lovag visszatér 1. rész

 
Szerencsétlen időzítés volt a Felemelkedéssel egyazon évben kiadniuk e 2 részes mű 1. részét, hisz emez egyenes adaptációja annak a képregénynek, mely a Rises egyik forrásműve volt. Sejtem, hogy ez a 3. nolan-i film ellen dolgozhatott: egyeseknek úgy tűnhetett, hogy a rajzfilm a „hívebb”, letisztultabb feldolgozása Frank Miller négyrészes képregényének – egy olyan Wayne-nel a középpontban, akinél korban azért indokoltabb visszavonulni.
 
Peter Weller hangja hihetetlenül erős egy már idős, de még töretlen küzdőszellemű Batman-hez: szuper lelkesítő, ahogy mint valami nyugdíjas Rocky Balboa, visszatér a ringbe, és egy bandavezért lenyomva már tömegbázisra tesz szert, formálja a rideg, reményvesztett Gotham életét. Magán érzi az ember nemcsak az ütések, de a döntések, sőt az azokhoz vezető életérzések súlyát is: a visszatérő önbíráskodó tettei rezonálnak az utca emberével, példát mutat nekik a maguk és környezetük megvédésére.
 
Az 1. rész cliffhanger (nyitva hagyott) zárása pedig legalább olyan hatásos, mint a listám következő tagjának zárójelenete.
 
 

3.

Batman: Kezdődik

 
Ra’s al Ghul volt nekem mindig is Batman igazi „fő” nemezise a The Animated Series-ben, ezért még így, valószerűbbre formálva őt is örültem, hogy Ra’s a nolan-i trilógia világában az első számú sorsformáló tényező. Batman mentoraként és módszerének forrásaként sokat izmosított az eredettörténeten: ez az egyik leglelkesítőbb filmes példázat számomra arról, ahogy egy romlott világgal haragban álló ember célt akar keresni és találni az életének.
 
Ez a reboot – az első szuperhős-széria-reboot – legalább olyan mérföldkő Batman mozis pályafutásán, mint a ’89-es mű: a már elcsépelt szülőhalál és bosszú motivációkat egy jóval komplexebb, tudatos pszichológiai folyamat eredményévé teszi. A számtalan nagyon okos húzás egyike volt Nolan-től átvennie a ’78-as Superman szerkezetét, hogy a főhős jellemérése kellő időt kapjon: a fél film a kialakulásé, másik fele pedig az első nagy krízis kibontakozása.
 
Kalandfilmként a Batman Begins első osztályú darab: az összes színészi játék benne profi, a szereplők érdekesek, párbeszédeik okosak, a fölvetett problémák gondolat-provokatívok. Állandó az események lendülete, szellemes humorral fűszerezve; ösztönzőleg hat az emberre az utazás, hogy miként válhat egy egyszerű emberből olyan eleven jelkép/legenda, mint a Denevérember.
 
 
 
 
 
 

2.

Batman: A hosszú Halloween 1. rész

 
Úgy vélem, e feldolgozás fejezi ki legjobban, milyen szoros szálakkal ágyazódik egy komoly bűnszervezet a város struktúrájába: hagyománya, tekintélye, támogatói, lekötelezettjei vannak minden poszton, ezért olyan nehéz kivájni a büntetőjog eszközeivel. Teljesen ésszerű, milyen pozíciójú valakik mernének ez ellen összefogni: egy fehér hollónak számító gerinces ügyész, a talán egyetlen NEM lefizetett rendőrtiszt és egy önmagával is szigorú önbíráskodó. Tökéletes kezdőfelállás.
 
Minden ízében detektívregény ez: Gotham igazi időn kívüli, csak a felszínén „kulturált”, közömbös betonbörtön; a nagy játszma résztvevői is egyszerűen felnőtt férfiak, akiknek a „munkájuk” az életük. Meglepett, mennyire finoman kidolgozott gazember Carmine Falcone; a Begins mellékes rosszfiúja itt az alvilág mindenható keresztapája, akit személyes szál fűz a Wayne-ekhez. Ezt szeretem úgy A hosszú Halloween rajzfilmben: Wayne a Nolan-átiratban inkább csak beleszületett Gotham-be, itt viszont menthetetlenül, civilben és álarcban is a város darabkája, fogaskereke.
 
A Holiday-bűnügy is végig érdekfeszítő volt; Alberto Falcone halála pedig tökéletes lezárás az 1. résznek, és fordulópont Batman számvetésében is, hogy mivé kell fejlődnie a céljához. Erről az útról siklunk ki szerintem a 2. rész elején, amíg Bruce a kosztümös gonoszok közt időzik, de ez mellékes.
 
 
 

1.

A sötét lovag

 
A Város maga a civilizáció, mely fölött egy bizonyos elvszabályzat mentén meg kell szerezni az irányítást. Így áll hozzá Batman és kortársai harcához mind a The Long Halloween, mint a részben az alapján készült The Dark Knight – noha Heath Ledger Joker-e épp az irányítás, a „rend” kiiktatására törekszik egész lényével.
 
Hova dicsérjem még ezt a mára kultikussá vált remekművet? Ez a film, minden hype-jával és diadalával inspirált engem arra, hogy felemás műveltségem mellett is blogot indítsak, mint Isten tudja, hány másik filmrajongó. Tökéletesen lett összerakva, működtetve, dramatizálva és eljátszva: eredeti nyelven valóban „varázslat” végigkövetni ezt a 2 és fél órát, ahogy a DVD borítója hirdeti. A Batman-képregények szűkebb világának legismertebb férfiúi feszülnek össze, tökéletes egyensúlyban hatva egymás sorsára, olyan mértékű moralizálással, amit a műfajban egy korábbi film se vállalt be.
 
 
 
 

0.

Joker 

 
Hadd csaljak már egy ici-picit…!   :D  
 

Todd Phillips tavalyelőtti üstököse NEM „Batman-mozi” – bár elvileg az ő valóságában játszódna. Ez a mi mai korunk, hiába datálták a 80-as évekre. Se adaptációs-szabályok, se tapintat, se a „modern” világ „tisztelete”: a Joker nyers, púder nélküli kritikát mond; áh; ORDÍT „az átlagról”, az „ártatlan civilről”, akiből a társadalom áll – egyenest a képébe! Egyszerűen részegítő ennek a filmnek a „modortalan” őszintesége!

 Mert itt Batman létrejöttének nem lenne igazi erkölcsi alapja: a Wayne-ek a szuper gazdag elit, a piramis teteje. Mi meg nem. Arthur Fleck története lepel alatt beismer valamit, ahová a nolani trilógia 3 film alatt jut el gondolati síkon: a mai pénzvilág, a „polgári élet” alapból ellentétre épül! Már nem az a valóság, hogy az emberért kiépült, „civilizált” világ hibáiból él a bűnözés: maga a rendszer – törvények, médiák, hivatalok, celebek, „szaktekintélyek”, stb. – egésze az igazi „szuper gonosz.” Csak ez a „nemezis” nem(csak) erőszakkal harcol a „főhős” ellen, hanem főleg úgy, hogy életfogytig formálja, betagoztatja, elemberteleníti őt.

 

Miért i

 

Joaquin Phoenix sem csak azért a kedvencem a szerepben, mert most épp ő a legújabb Joker-divat modellje. Alakításában ott az örökké hazug világ összes terhe, a kisember tragédiája. Fenomenális Arthur anyagi-szellemi megroppanásának a folyamata, melynek katarzisán az emberi, de hamis létű „senki” örökre eltűnik, és egy embertelen „valakijévé” születik újjá.

 

 
Nos… ennyi lett volna: az én listaváltozatom a 10 legjobb Batman-produkcióról. Annyira része már a popkultúrának ez a legendás figura, hogy addig lehet újabb Denevérember-filmre számítani, amíg egyáltalán létezik a mozi. Mindegyik változat kicsit más-más aspektusára fókuszál, de a lényege minden szerzőnél ugyanaz marad: az ember akarata legyőzi a félelmet, hogy a félelemmel visszaélők ellen fordítsa, a jó emberek megóvásáért.

Batman és Harley Quinn

 

A legjobb művészekkel is megesik, hogy ellustálkodják egy-egy munkájukat, miután területükön már presztizsük lett. 

Bruce Timm és Paul Dini neve íróként örökre összeforrt a legendás Batman: T(he) A(animated) S(eries)-zel; 

itt adtak életet saját teremtményüknek, Harley Quinn-nek is, ki azóta Joker-kaliberű ikonná nőtte ki magát a Detektív Képregények (DC) lapjain. 

Kevin Conroy Batman-hangja mellett a legtöbb fan egyből felismeri Loren Lester Dick Grayson-ját, ahogy a sorozat noir-os stílushangulatát is. 

Mindezt negyed évszázaddal a TAS start-ja után újra megszerezték a Batman és Harley Quinn-hez, hogy búcsút vegyenek ettől az idővonaltól, mely sokaknak a 2 címkarakter definitív kiadását jelenti.
 

 

Aztán a „búcsúból” valahogy pihent agyú, perverz ábrándozás lett, amely éppoly zsigeri ellenszenvet kelt egy verzió finálé darabjaként, mint a Batman & Robin a Burton-Schumacher-érából. Furcsamód az a förmedvény több problémájában osztozik a Batman & Harley Quinn-nel:

1. éppúgy jojózik a tónusa könnyed-gyerekbarát és komoly-felnőttes között;
2.  viszontláthatjuk a két őrült tudóst, Jason Woodrue-t és Pamela Isley-t;
3. naná, hogy ismét egyből az egész bolygót akarják visszaadni az Anyatermészetnek, feláldozva az emberiséget (is);
4. újfent egy szöszi keménykedő lányrenegát kíséri el Bruce-t és Dick-et a szupergonoszok elleni csatába;
5. és – bár a jégvicceket egy másik gonosz dokitól most mellőzik –, ismét arcpirító szexpoénokkal bombázzák a többször magukat égető Dinamit Duót.

Mintha 20 év után bárki is visszasírta volna mindezt…!
 

Legsértőbb a Batman és Harley Quinn-en talán az, hogy nem is próbál kerek egész lenni. Egyetértek azokkal, akik csak egy 75 percesre nyújtott sorozatrészt látnak benne, sőt: az írói színvonal gyöke egy átlagos TAS-epizódénak. Nincs létcélja az önös nosztalgiázáson kívül, 

cselekménye hemzseg a sehová kifutó időhúzásoktól, és épkézláb befejezés helyett csak úgy félbevágódik – egy olyan óvodás pillanattal, aminek láttán vakon pislogtam, hogy mi a bánat volt ez?? 

Meg se próbálták álcázni, hogy minden egyes figura csak azért van itt, hogy legeltessük rajtuk a szemünket – elsősorban Harley-n.
 

Miért van az, hogy ha egy film maga se tudja, milyen hangvételt üssön meg, akkor az bugyuta pornográf jelezgetésbe torkollik? (Batman & Robin, Catwoman, Star Trek 5., Foodfight, stb.) Már azért hálás voltam, hogy nem részletezik a testi gegeket: a hányást, a fingást, a ruhafétist… vagy akár a nemi erőszakot! 

Nem tudom, melyik stábtag régi perverziója vált valóra a hírhedt ágyjelenettel, ahol is a félpucér Harley rábújik a kikötött Éjszárnyra, 

és a nyíltan szexcélzatú jelenetet gyáván csikizésnek állítják be utána. Még egy laza akcióvígjátéknál is tudni kell érzékelni, mikor erőltetett vagy ízléstelen poént sajtolni valamiből. A két egykori "sidekick" (="segéd") kamatya egyszeri poén, így ezt ha megfeszülök, se tudom jópofának nevezni.
 

Minden szereplő vagy pubertás korban rekedt tiniként viselkedik, vagy mint egy nagy, mogorva melák.

Batman a 90-es évek show-jában géniusz detektív és humánus harcos volt, itt viszont csak egy karót nyelt kontár, aki mégis a legkisebb gyarló nüanszért lenéz másokat. Dick pedig gyakorlatilag visszavedlett Robinná, és a sztori is totál úgy kezeli őt. Bruce Timm itt vagy készpénznek vette, hogy a szereplők sorozatbeli énje visszaröppen, csak mert oda lettek rajzolva, vagy tényleg mind csak dekoratív elemek 

– főleg a mellékes rosszarcokkal teli bárban, ahol mintha a Blues Brothers 2000-be csöppentem volna pár percre.

 

Harley-t – akárcsak később a Birds of Prey-nél – sikerült a saját nevével címzett darabban egy lerobbant, sekélyes picsává tenni, aki feszt csak játssza az eszét. Azt mondja, végzett a „kosztümösökkel”, de fogódzónk sincs, miért és hogyan, miután TAS-szezonokon át vakon imádta Jokert. Ő a Return of the Joker-ben ugyan meghalt, de nincs tisztázva, hogy az ott történtek itt is állnak-e az adott korszakra. 

Igazából az ex-pszichiáternek nincs is személyes oka beszállni Batman-nek a már ki-tudja-hanyadik világmentő akciójába – legalábbis, míg egy tudós, akit Mérges Ivy csók-manipulált a tervéhez, meg nem hal a karjai közt. Több a semminél, azt hiszem...

És ami a legrosszabb: rögtön miután elpanaszolta, milyen keserves a bűnöző múltjával rendes munkát találnia, szexmódba kapcsol, és ez a téma többé szóba se kerül! Csoda ezek után, hogy fárasztott engem a szájmenése, vagy a riszálós karaoke-numera, amit a bárban előad? Vagy, hogy fütyültem a futó célzásra a Seduction of the Innocent c. híres könyvre? „Mindig azt hittem, hogy te és Batman nem szeretitek a lányokat.”
 

 

Két évvel később, a The Harley Quinn Animated Series (vagy csak mezeien Harley Quinn) találta el azt a felnőttes parodizáló-utalásos stílust, amivel szerintem ez a film kísérletezett. Abban az újragondolt verzióban – melyet már a The New 52 képregényfolyam is inspirált – Harleen Quinzel összetettebb múltat, énképet kapott; 

a saját útját kereső Harley dinamikája a sztoikusan is humoros Batman-nel remekül működött, kapcsolata Mérgező Ivy-val pedig szintén árnyaltabb jelentést kapott. Apropó Ivy: ott már végre ő sem ribis zöld kurvaként öltözködik, mint itt, vagy akár az egész régi animációs univerzumban (DCAU).
 

 

Aminek itt bármi köze van a növényekhez, annak a józan logikához nada. Értelmet nem bírtam kihámozni Woodrue és Ivy gonosz-tervéből, hogy átformálják az emberiséget humán-növény-hibrid fajjá,

ahogy az utóbbinak a bonyós-könnyes pálfordulásából sem. Mocsárlény cameója és üres szózata a természet titkairól meg az „erdők tanácsáról” is csak épphogy feltűnik, hogy utána hűlt helye se maradjon. Sőt, az addig megállíthatatlan Woodrue-t is a kukába dobják,

és a legyőzése helyett a szárnyas duó hálapuszit ad Harley-nak, amiért felhozta, hogy hátha gyufával…! „Ez volt ám a sok hűhó semmiért!” Még Joel Schumacher-nek is volt annyi igénye, hogy grandiózussá próbálja tenni a klimax-harcot – a maga csiricsáré módján, persze...

Trapább, halódóbb, lábon-lőttebb projekt-et még nem láttam a DC-től a Batman Vs. Dracula óta. Pusztán a dátum ürügyén, nosztalgia címke alatt összedobtak egy kései epizód-klónt, majd rövid farigcsálás után egy ostoba, forszírozott, sőt néhol idétlen szexkomédiát hoztak ki belőle. Már csak a rajzolás miatt sem olyan szemet bántó, mint az a másik borzalom, amihez hasonlítottam, de ez nem segít rajta. Ez egy hosszú retinalegelő unott kéjenceknek, akik vélhetően láttak is 1-2 részt az eredeti szériából. 

A 2017-es Batman és Harley Quinn egy 1/5-öt kap tőlem. Egyik ikon nevéhez sem méltó ballaszt.

Batman: A Gyilkos Tréfa

Ősrégi filmes közhely, hogy ami papíron működik, az a vásznon nem biztos. Főleg, ha az új kiadás nem annyira "adaptáció", mint inkább sima újrajátszása egy népszerű képregénynek. Ilyenkor is egy képek nélküli forgatókönyv adja a vázat, amihez aztán visszacsatolják a képi világot. 

De hiába ugyanaz egy csomó szöveg, képi beállítás és szituáció; ha nincs meg az eredeti képregény kreatív varázsa, kifinomultsága, akkor a hangulatvilága sem fog újra létrejönni, hanem kipárolog a gyártás során. Akkor meg az eredmény nem lesz több, mint a majmolása az eredetinek.  

A Batman: A Gyilkos Tréfa 4 fő célt tűz ki maga elé:

1. A lehető legpontosabban követni Alan Moore és Brian Boland 1988-os mesterművének történetét;
2. Kiegészíteni azt, és úgy igazítani, hogy egy izgalmas 70 perces akcióthriller jöjjön létre mozgóképen;
3. Bevezetni az R-es animációs mozik, és egyáltalán az R-kategóriás DC-mozik divatját;
4. Releváns szereplővé emelni benne a Batman-univerzum legnépszerűbb(nek vélt) nőalakját, Barabara Gordont.

Hogy ezt a pár kritériumot mennyire sikerül teljesíteni?  
A The Killing Joke BEBUKJA! 
De MINDEGYIKET!

Míg az igazi Gyilkos Tréfa annak idején új dimenziót adott Batman és Joker örök harcának, pszichológiai síkon tágítva ki annak horizontját, addig a rajzfilm beszürkíti, leerodálja ezt a teret. Sam Liu rendező és Brian Azzarello forgatókönyvíró még koherens történetet se tudtak összetákolni, nemhogy a képregény világát frissíteni, és annak gondolatprovokatív élét megtartani. Az első kb. fél órának KÖZE SINCS a film többi részéhez, önmagában nézve meg átlagos és kiábrándító. 

Azt sem ártott volna az alkotók fejébe verni, hogy 30 év alatt már foglalkoztak más Batman-filmek is a képregény fő kérdésével: mi lesz, ha Batman és Joker ördögi köre egyszer véget ér? Mert Jokert sem a börtön, sem a fegyházként őrzött arkham-i diliház nem tartja vissza a gazságoktól, mindig talál kiskaput. Filozófiai síkon pedig azt akarja: Batman lássa be saját és általában a világ szabályainak abszurditását, öncsúfolását. Saját bőrén érezte meg - szó szerint! -, hogy egyetlen tragikus nap az őrületbe taszíthat valakit, 

és most Batman fő szövetségén, Gordonon demonstrálná: akárki járhat ugyanígy. Bármiben is higgyen az illető, 1 nap alatt egész világképe szétrombolható. Tehát melyiküknek van igaza? A sok pro- és kontra érv után hová lyukad ki ez a morális vita?

KINEK a húgyagyú ötlete volt az, hogy Joker eredettörténetét olyan fakó színezéssel meséljék el?! Ez így nem sötétebbé, csak maszatosabbá teszi az egészet; nem komorabb, csak lehangolóbb a hangvétele. Igen: értem, hogy ez az amatőr komikus, aki lepukkant albérletben él, próbálva terhes feleségét eltartani, elkeserítő élethelyzet! De ha ezzel most a szürke hétköznapokat, a való élet anyagi korlátait akarták láttatni, miért csak 3 vacak jelenet szól erről? 

A Batman: A vörös sisak alatt-ban oka volt ennek a rövidségnek: ott több egyenrangú játékos között kellett egyensúlyt teremtenie a cselekménynek. De a Gyilkos Tréfa elvileg Joker története! Az ő múltja, tettei, ideái, ellentéte a jogrenddel, a "normális társadalom" egész gondolkodásával.

Kevin Conroy és Mark Hamill visszatérésének csak örülni tudok, ahogy Tara Strong is remek Barbara Gordon hangjaként. De sajnos: nem tudják megmenteni ezt a rumlit. Egy csomó kiaknázatlan lehetőség csüng az emlékjelenetekben, amit nagyon nehéz volt lenyelnem:

• A névtelen komikus egy mélabús mamlasz, akin a majdani bohócherceg 1 árva személyiségjegyét sem lehet felfedezni. Komolyan: EGYET SE! 
• Sőt: neje és gyermekük halálhírét is ugyanazzal a beteg szamár ábrázattal reagálja le, mintha csak a suliban vették volna el a tízóraiját! 
• Tényleg egy szerencsétlen flótást látunk, de nem jön létre a tragédia éle, mintha tényleg el lenne átkozva, és a világon minden összeesküszik ellene. 
• A feleség és Barbara Gordon külseje szerintem hasonló a rajzfilmben, és ennek az iróniája előjöhetett volna, ahogy Joker egyszer csak beállít, lelövi Barbarát, és összevereti az apját.  
• Joker megszületésének pillanata ingerszegény. Valahogy én EZERSZER harsányabb, az őrület frekvenciáival sokkal jobban rezonáló kacajt vártam volna, mikor egy szennyvízcsatornánál felfedezi, milyenné tette vonásait a gyári kemikália.

De már úgy ránézésre is: szerintetek melyik a hatásosabb?

Szerintem is.

És most következzék a film elejének a főszereplője! 
Akit Bruce Timm, a film producere oly előszeretettel helyezett előtérbe a Batman-animációs-univerzumban a '90-es évek során.
Akit az IGAZI főszereplőnek kellett hasba lőnie, hogy végre ne róla szóljon a Gyilkos Tréfa:

Barbara Kathleen Gordon, alias Denevérlány!

Ez a karakter úgy, ahogy van, egy óriási fanszervíz. Hiába néznek ki jól az idomai és a közelharcai, semmi létjogosultsága az álarcos énjének. Miután Batman meglátogatja a kórházban, teljesen kivész az eleinte csak őrá fókuszáló filmből. És FÜTYÜLÖK arra az olcsó trükkre, hogy stáblista után pluszjelenet nyugtatgatja a rajongókat a részleges gyógyulásáról!

Barbara egész szála arról szól, hogy nem veszi komolyan az álarcos bűnüldözést. Mikor egy bűnözőficsúr, Paris Franzo rögeszméjévé válik, Batman nyíltan arra kéri, hogy maradjon távol, mert szerinte a lány csak az izgalmakat keresi. Csakhogy ez tényleg így is van! Egy komolykodó, bajkereső liba portyáit követhetjük nyomon, akinek a modora ugyan nem idegesítő, de semmi felelősségérzetet nem mutat mindaddig, amíg majdnem halálra veri Franzót, és ebből okulva odaadja Batmannek a Batgirl-álruhát. 

Nem értem, hogy mit jelent mindez annak tükrében, hogy később Joker egy életre megnyomorítja. Azt példázzák ezzel, hogy egy szuperhős is védtelen áldozattá válhat? Akár saját otthonában is, egy közönséges pisztolytól? A sors bünteti Barbarát, amiért olyan tűzzel játszott, aminek a súlyát túl sokára fogta föl? Egyszerűen nincs rendes kötőanyag a 1. harmad és a másik két harmadidő narratívája között.

Mr. Liu és Mr. Azzarello! Már az felnyomja a pumpát, ahogy folyton ráközelítgetnek B. Gordon testrészeire. De muszáj volt emellé külön szabadtéri SZEXJELENETET is berakni neki meg Batmannek?! Miután Batman gyakorlatilag úgy beszélt vele, mint egy beosztottal vagy háziállattal, váltanak néhány pofont... majd miután megvolt az előjáték, az épület tetején elkezdik csókolni és taperolni egymást. Nem tudtam elhinni, mi került a szemem elé! 

Barbara úgy kapja le magáról szuperhősi munkaruháját, mintha csak holmi kocogótrikó lenne, másnap pedig a nyilvános könyvtárban ecseteli egy barátnak, hogy milyen gyönyörű volt a "jógatanárával". Komolyan: mintha egy kisebb VÍZESÉST köpnének ezzel a készítők Batman egész ikonográfiájára. Ez már nem mentorfigura, nem sötét bosszúálló; ez egy perverz gazember, aki minden erkölcsi alapját, plusz a kettejük személyes biztonságát vágta satuba pár percnyi hancúrozásért. Ráadásul a barátja és szövetségese lányával.

ÉRTELMÉT VESZÍTI ezzel a filozófiai töltet Joker és Batman fináléküzdelmében, marad a csihi-puhi, meg a képregény szolgai majmolása. Ha valaki akkor lekapja őket Barbarával, és a fotók valahogy Joker-nél kötnek ki, hát lestem volna a percet, mikor Bruce Wayne is szögre akasztja a maszkját!

Oké: eddig erőmön felül püföltem ezt a produkciót, úgyhogy felhoznék néhány jó dolgot is benne. Nagyon jó az animáció: az emberek, a komor helyszínek, a közelharcok mozdulatsorai. A képregényből átvett filozofikus sorok kellemesek a felnőtt ember fülének, akkor is, ha maga az eszmecsere végül meddő marad. 

Joker toxikus pora nem igazán értem, hogy tud némán, pár másodperc alatt ölni, de egy tetszetősen groteszk fegyver. 

Alan Moore újabb képregény-klasszikusát sikerült a Warnernek jó alaposan kifehérítenie. Az egyedi olvasat űrje, az érdektelen rutinszag és az agyament hozzátoldások együtt ássák alá az új Gyilkos Tréfát, így okos újjáélesztés helyett halvány utánzata csak a grafikus novellának. Annak ideológiai élét és a sokkfaktort szinte teljesen bebukja, és 1-2 jelentében tud csak sajnálatot kicsikarni belőlünk a Gordon-család iránt.

2/5-öt adok rá.