Szövetségesek

Robert Zemeckis Szövetségesek-je egy jó kivitelű szerelmeslevél a 40-es évek klasszikus háborús drámái felé, elsősorban a Casablanca-hoz. A feszültséget és az érzelmeket - eseti botlásokkal - ügyesen használja, és mutatós korképet fest meg a II. világháború koráról. Nem érdekel, mekkora a hasonlósága műfajrokonaival: eladta magát nekem romantikus dráma-thrillerként.


1942, Marokkó. Max Vatan kanadai tisztpilóta parancsra beszivárog a casablanca-i előkelő társaságába. Partnere a Francia Ellenállás ügynöke, Marianne Beauséjour, akivel házaspárnak adják ki magukat, hogy likvidálják a német nagykövetet. A sikeres akció után Londonba költöznek, összeházasodnak, gyermekük születik. Ám a brit titkosszolgálat egy napon kideríti, hogy Marianne valószínűleg aktív német kém és csaló. Max állandó nyomás alatt éli az elkövetkező napokat, sietve puhatolózva az igazság után.

Propagandaveszély kilőve. A nácizmus csak a korháttér része, egyik háborús oldal se tűnik gonoszabbnak a másiktól. Nem kicsit megborzasztja az embert a Vatan-ra vonatkozó protokoll: akár bűnös Marianne, akár nem, ha felettesei szerint elég bizonyíték gyűlt össze, akkor agyon kell lőnie élete párját és gyermeke anyját.

Nagy-Britannia legalább annyira szereti fényezni magát a II. vh.-val, mint az USA, ezért üdítő ilyen alantas fényben látnom a brit milíciát és titkos szerveket. Igaz, hogy Zemeckis nem mond újat a kémkedésről és az emberi önazonosság mibenlétéről, ami látszólag a fő téma itt. De ezt valahogy nem hiányoltam most. Szerintem jót tett a politikai pártatlanság egy olyan műnek, amely amúgy is ennyire a személyes drámára pedálozik.


Egy ilyen konspirációs románcmozinál 2 pillér tartja meg a tartalmat: a dramaturgia és a feszültségkeltés, és a Szövetségesek mindkettőben megfelelt. Nem tudom, mennyire lehet ezt objektíven megítélni: életre kelt számomra a Vatan-házaspár története. Azon kaptam magam, hogy elveszek az alakításokban; a karakterek motivációi érthetőek voltak, és a film motorját adó dráma sem süllyedt érdektelenségbe vagy csöpögős szappanoperába.

Brad Pitt-nek kellett úgy negyed-fél óra, hogy alakítása beérjen, amiben a hiányos rendezői útmutatást sejtem ludasnak. Pitt kétségkívül nem egy súlycsoport Marion Cotillarddal, de ami a szerepéhez kellett, azt felmutatja. Max Vatan higgadt, gyakorlatias, de nem érzéketlen hazafi, akinek nyilván a távoli terep is segített, hogy életének egy pár napos/hetes szakasza színjáték legyen, amikor a nap 24 órájában színlelniük kellett Marianne-nal a viszonyukat.

És mikor jelenlegi életéről dereng föl, hogy ugyanilyen színjáték, hozzá hasonlóan a néző is csak találgathat, mi igaz ebből. Max nem egy komplex figura, de becsültem rajta, hogy egy ilyen kegyetlen helyzetben úrrá tudott lenni a kétségein. Hazája háta mögött menteget egy asszonyt, aki talán egész ismeretségük alatt átverte, saját gyerekét is álcakelléknek használva. „Az érzelmeim valódiak. Ezért tud működni.” Az összeesküvés tehát tipikus "nem tudhatod, kiben bízz"-fajta történetszál, melynek érintettjei közül igazából csak a Vatan-pár hangsúlyos.

Marion Cotillard az egyik favorit színésznőmmé vált a 2010-es évek alatt. Tökéletesen áll neki az érzéki, kiismerhetetlen, sötét titkokat rejtegető nőszemély szereptípusa. Remélem, itteni alakítását legalább 1 díjbizottság jutalmazza majd jövőre.

Úgy vettem észre, megoszlanak a netes blogok arról, mennyire hihető Pitt és Cotillard párosítása. Személy szerint nem találtam megjátszottnak az érzelmi köteléket Max és Marianne között - kivéve azt az idillizált montázst az esküvőjükről, amitől már-már cukorbetegség kerülgetett.

Utólag jót tesz a romantikus szálnak a csavar, hogy Marianne-t a náci kémhálózat a gyerekével zsarolta. Tényleg becsapta Max-et a valódi kilétéről, tényleg hazaáruló lett, de utóbbi tettével pont, hogy a mostani életüket mentegette, Max-hez hasonlóan. Ha a dologra fény derül, hazájuk löveti őt agyon élettársával. De ha meg nem teszi, kislányát lövik agyon a helyi német "patkányok". Öngyilkossága is valóban az egyetlen kiútnak tűnik a reptéren, hogy Maxot ne kössék fel cinkosságért - egyben bocsánatkérés neki és lányának, amiért mindezt a fejükre hozta.

Szóval tetszett, hogy Zemeckis végülis hová lyukad ki ezzel az egésszel. Klasszikus tragédia ez arról, hogy egy új élet nem alapozható hazugságokra, mert a múlt árnyai behajtják rajtad az adósságot. És bár nem tudjuk meg, hogy "Marianne" ki volt eredetileg, még Max előtt, de látjuk a következményeit, amikor már vannak hozzá közel állók, és így rákényszeríthetővé válik a kettős ügynök szerepére.

Nem jut eszembe panaszindok a látványvilágra. A nyitóképsor igazán stílusos, a sivatagi és casablancai jelenetek nagyszerű látképet adnak. A korhű hangulat megteremtése nem fulladt unalomba. Izmos az a cinikus, sötét humor, amihez főleg Cotillard járul hozzá, pl. Max és Marianne ismerkedése alatt, vagy mikor bemutatkoznak egy magas rangú náci tiszt irodájában. Elképesztő, ahogy Pitt a kártyapaklit keveri abban a jelenetben...!

Zemeckis rengeteg jó filmet csinált rengeteg műfajban, de a kimagaslót valahogy sose tudja megragadni. Így is pozitív ajánlást kap tőlem a Szövetségesek. Néhány érzelemkifejezési bukfenc becsúszott, egyébként viszont hangulatos és feszült kémdráma, ami kicsit arra is rávilágít, miben rejlik egy ember valódi énje, identitása. Nem a nevében, ahogy viselkedik, vagy amivel foglalkozik, hanem mindezek mögött, abban, ami számára fontos és megóvandó - akár az élete árán is.

Macbeth

Nagy nyomású vérgőz és csurig töltött színpadiasság elegyedik, hogy ne lássuk a ködben a tartalom hiányát. Ezt az összhatást váltotta ki belőlem a 2015-ös Macbeth. Azonnal lerí róla, hogy Justin Kurzel ausztrál rendező minek szánta: színpadi mű, mozgóképen. Valamennyi gyermekbetegsége ebben gyökerezik: meg se próbál a film, a mozi formanyelvére átlényegülni, emiatt többnyire szenvelgő, elnagyolt, eszeveszett módon túljátszott. 

Macbeth parancsnok és hű barátja, Banquo jóslatot kapnak 3 lidérctől. Macbeth rövidesen Cawdow thánja, majd Skócia uralkodója lesz, ahogy utána majd Banquo fia is. A jóslat beteljesül: mikor Duncan király Macbeth házának vendége, hataloméhes felesége meggyőzi a királygyilkosságról. Macbeth a trónra kerülve egyre paranoiásabbá válik: rémuralma előbb "csak" néhány ártatlan ember vérét követeli, majd országszerte nyomort és rettegést szít maga körül.

Stílszerű, hogy Kurzel William Shakespeare talán legsötétebb darabjához a képileg eddigi legelborultabb filmes átiratát készítette el, igazi szilaj, erőteljes stílusú tragédiát. Képi világa egy rideg kor reménytelenül nyomasztó festménye. Katarzisperceiben a vérszínű füstgomolyag ragyogóan festői, tökéletesen adja vissza az antihős őrületének elburjánzását, az elméjére rászálló vörös ködöt. Pénzbe fogadnék, hogy Adam Arpakaw operatőrt is jelölni fogják az Oscar-on. A kevés helyszínt a készítők sokszor ábrázolják nagytotálban, egyértelműen a színdarab monumentalitását tükrözve. 

Mind Michael Fassbender, mind pedig Marion Cotillard brilliánsak a szerepükben, bár egyik sem valami jól megírt szerep. A karakterek egyszerűen elpózolják a szerepüket, és elszavalják a dialógusaikat, monológjaikat. De a történet rémesen vontatott és töredezett, szinte abszolút nincs is cselekmény, alig történik benne valami. Megjegyezhetetlenül sekélyesek a mellékszereplők. Lady Macbeth alakja is inkább egy károgó vészmadárként maradt meg bennem, mintsem előrelátó negatív figuraként. Férjével egyedüli tényleges motivációjuk a nagyravágyás, a hataloméhség. (A nyitányban ugyan látjuk, ahogy Macbeth-ék eltemetik egyetlen gyermeküket, de őróla később 1 szó sem esik: mindössze azon sopánkodnak, hogy - talán a jóslat/átok miatt - nem lehet több utódjuk.)
Körvonalaiban tényleg egy epikus alkotás türemkedik itt elő a ködből, és azt kívánom, bárcsak hagyná, hogy belesodródjak a belsejébe, a világába! Mert pontosan ettől taszít el engem a movie azzal, hogy folyton a színpadi előadások jellegét akarja imitálni. És bármilyen vonzó lehet színház-rajongóknak az archaikus beszéd, számomra elidegenítő és merev. Magyar szinkronnal talán még rosszabb: néhol szabályosan végigcsikarta az idegszálaimat, néhol meg nevetség tárgyává tett elvileg véresen komoly jeleneteket.

Mikor az egyik skót nemes hírét veszi, hogy családját Macbeth kivégeztette: "Az én pelyhes csibéimet! És A KOTLÓST!"
Mintha A Maszk egyik rémhamisan szinkronizált szövegét hallanám: "ELDURRANOK!"

Ami a vékony és zavaros cselekményben tetszett, az legalább annyira Fassbender érdeme, mint a rendezőé. Ráláttam Macbeth vívódására a gyilkosság előtt: ő egy harcos vadállat, tele ambícióval, és a 3 lidérc jóslata óta egyre többször teszi fel a kérdést: megéri-e? Többet tett a királyságért, mint bárki más, nagyobb jutalmat is érdemelne. Különösen azután, hogy - hite szerint - Isten hírnökei is vigyáznak sorsára. Macbeth valódi antihős, negatív karakterfejlődéssel: minden véres tette elmossa benne előbb az erkölcsi gátlást, majd ahogy ez lerakódik a tudatára, a józan értékítéletére. 

Na ez másik, ami jó értelemben szórakoztatott vele kapcsolatban. Amikor léhán, heherészve mond valamit, vagy a kardjára meredezik, az mókás látvány. Ráadásul végre a sok színpadiaskodás után normális emberi nyelven beszél. És ez vezet majd oda, mikor ellenfele, Malcolm a véres porfelhő homályában megütközik vele: Macbeth úgy hal meg, ahogy legdicsőbb napjaiban élt: harcosként. Nem igazán értettem, hogy ha anyaszült halandó nem sebezheti meg, akkor itt miért is veszít, de hátha más több rációt lát ebben.

Talán az is belejátszik a véleményembe, hogy finom szólva ódzkodom a színháztól, de nem tudom a lelkemben azt a művészeti életteret a moziéval egybemosni. Ezen áll vagy bukik a hatása, és sajnálom, de énbennem a papíríz, a fejletlenség érzetét kelti. A 2015-ös Macbeth-ben minden a képekre és a színpadi modorra van kihegyezve. De a tartalmi "cuccok" - sztori, karakterek, problematika, stb. -  terén  igenis gyenge, foszlányos. A szereplőket pedig már hallgatni is önmagában véve kiszívja az ember életkedvét.

A sötét lovag - Felemelkedés

 

"Nem jut eszébe valami különös ismertetőjegye?"

"Izmok. Izom izom hátán! Másból sem állt, csak izomból..."

"Oké-oké, értjük! Szereti az izmokat; tovább!"

(Szuperhekusok)

A sötét lovag - Felemelkedés Batman alkonyának története. Amiként egy utolsó nagy fenyegetéstől megvédi szülővárosát Gothamet, beteljesítve életművét. Ez egy rendkívül bonyolult film volt megcsinálni: alapból A sötét lovaghoz mérik minőségét, így a rajongók egy csoportja eufória nélkül élte át a premiert. Ez a leghosszabb és legambíciózusabb darab, bizonyos vonásaiban pedig valóban a legjobb is a mesterhármasból.


 

Tekintve, mennyi magasztaló, fújoló, majd higgadtan méltató cikket kapott már a 2. epizód, képtelenségnek tűnik újat mutatnom a zárófelvonásról. A szkeptikusok leggyakoribb érvei, hogy a 3. rész túlzsúfolt, a gyors vágások megfosztják a karaktereket, hogy kerekké váljanak, illetve hogy a sztoriban taglalt kilátástalanság megfakítják a címhős karizmáját és ütőerejét.
Nos, "sans phrase": imádtam a művet. Jonathan és Christopher Nolan betartotta a trailerek szlogenmondatát, és "epikus konklúzióval" kerekítették ki a történelem első valódi Batman-trilógiáját. Egyáltalán nem éreztem túlépítettnek vagy szétforgácsoltnak, mert bár tényleg hajszálon egyensúlyoz egy minisorozatra elég tartalmi elemet, sikerrel és mondanivalóval teszi azt.

Mint ismert, tragédia történt a premier során, mikor Aurórában egy pszichopata férfi célba vette a gyanútlan közönséget. 12 emberélet örökre odaveszett, többször annyian pedig súlyosan sebesültek. Ezért úgy döntöttem, én is követem a Warner stúdió példáját, és tartózkodok bevételi adatok, a korábbi "Bosszúállók vs. TDKR" médiavita, vagy más reklámjellegű témák firtatásáról. Hogy a trilógiával egyes nézők története is véget ért, iszonyattal és megvetéssel tölti el a cikk íróját.

Búcsúfilmről révén szó, teljesen a kétség légköre lengi be a TDKR-t. Bruce Wayne visszavonult remete lett, sérülései és keserű tapasztalatai kiábrándították az életből. Alfreden kívül nincs állandó kapcsolata a külvilággal. Bizonyos értelemben Gotham is "vegetál": a Harvey Dentről elnevezett törvény meggyorsította a rendrakást az utcákon. De ez inkább látszatbéke. Meglepett a bejelentés, miszerint Batman 8 év múltán kényszerül visszatérni. Persze, évek kellenek, míg bármiféle törvény egy egész várost minimalizál szervezett bűnözés terén.
Míg A sötét lovagban egy titkos szövetség (Batman-Dent-Gordon) váltja ki Joker színrelépését, addig a fennálló látszatbékére válasz egy régi, megújult veszély eljövetele. Bane-t (="Csapás-t") Nolan bevallottan ugyanazért választotta, amiért eredetileg is létrehozták a képregénybe: mert - amiként Supermannek Doomsday, úgy - Bane Batman torzképe. Nem ellentétpárja, mint Joker, hanem a szörnymása: ugyanaz az Árnyak Ligája nevelte őket harcossá, de Bane értékrendje sokkal agresszívebb. Mindaz a csapássorozat, amit Bruce átél a cselekményben, amit át kell vészelnie, annak Bane a közvetlen katalizátora.


Tom Hardy alakításáról nem tudok rosszat mondani. Ő Bane, minden ízében. Egészen furcsa hangot kevert ki, ami inkább sajátos, mintsem komolytalan vonása lenne. Nem egy olyan sokszínű bábmestert jelenít meg, mint amilyen Joker, de legalább olyan karizmatikus. Másfajta rombolóerőt képvisel, anarchia helyett diktatúrát, statáriumot hoz létre. Hangjából, szemeiből és mozgásából süt a közöny, a kíméletlenség. Arcát a trilógia legstílusosabb maszkja takarja: ami bestiális,csaknem szürreális kreatúrának láttatja, míg praktikus oka, hogy fájdalomcsillapító gázzal lássa el őt.
Szerte az Interneten rengeteg embert láttam és hallgattam azon fanyalogni, hogy a nolenizált Bane "nem elég izmos", meg hogy "túl kicsi". Nem értek egyet: Bane nem egyszerűen "nagy fickó", ahogy a prológusban nevezik. Reflexív és taktikus, amolyan átmenet egy pankrátor és egy katonai diktátor között. Nem szabad Bud Spencer-féle pofozógépet elképzelnünk: a minél hatékonyabb testi és pszichikai roncsolásra törekszik, nemcsak leütögetni a támadóit. Akit már nem tart fontosnak, azt azonnal kivégzi.

Van egy régi mondás: "Ha baj van, keresd a nőt", és ez itt is eléggé igaz. Selina Kyle profi tolvaj, akinek megvan a maga etikai kódexe. Úgy adódik, hogy ő ébreszti fel Bruce Wayne-t civilben az apátiából. Fantasztikus az ötletek összehangolása: belépőjekor Selina szobalány a Wayne-nagyházban, és mialatt emlékünnepséget tartanak Dentnek, ő megfújja a néhai Mrs. Wayne gyöngysorát. Mesteri írás! Volt valami különösképp megmosolyogtató abban, ahogy ez a csalfa, hetyke, de talpraesett nő incselkedik Bruce-szal. Amikor ellopja Bruce sportkocsiját, a "feleségének" kiadva magát, stílusosan torolja meg a gyöngysor visszavételét.

A film során egyszer sem nevezik Macskanőnek Kyle-t, de így is látszik a hasonlóság. Batman tapasztalja, hogy ő is "képes eltűnni". A női főszereplő hátteréről a priuszát ismerjük meg, azonkívül csak 1-1 futó megjegyzést. Engem ez nem zavart. Annyit mutatnak a múltjából, amennyi releváns a történetgerinccel: az ál-tiszta Gotham ál-felszabadítása az Árnyak Ligája által.

Egyértelműen a Batman: Knightfall hatása (is) érződik a filmen. Mikor Kyle tőrbe csalja Batmant, a DC képregényvilág egyik legismertebb eseménye kel életre: Bane legyőzi Batmant. A harci koreográfia a jelenetben talán picit szögletesre sikerült, de ez még kimagyarázható: Bruce csak nemrég tud lábmerevítővel járni és rúgni. Lehet, hogy most a fanboy beszél belőlem, de nem vártam olyan sebességű végtag-cikázást, mint amiket Jackie Chan szokott produkálni.  

A jelenet atmoszférája profi módon lett felvezetve. Alfred hiába próbálja szembesíteni Bruce-t, hogy - mint korábban Jokert - megint nem érti, mi teszi ellenfelét olyan veszélyessé. A hite. Ő teljes lényével hisz a céljában, míg Bruce nem; hogy csak azért porolta le a köpenyét, hogy szép halála legyen, miután 8 éve - mióta Rachel meghalt - képtelen volt új irányt keresni az életének.

Bane pedig nemcsak a kilétét ismeri, de mintha olvasna a gondolataiban. A légző-álarcos férfi egy rémálom-szcenáriót készít elő Bruce-nak. Előbb cégét (Wayne Enterprise) tőzsdei aknamunkával kisemmizte, majd alteregóját elárultatta Kyle-lal, akiben pillanatnyilag bízott - párhuzamként arra, ahogy Bruce hajdan elárulta a Ligát. Előbb pszichikailag, majd fizikailag is megalázza: Bruce bevált módszereit sorra ellene fordítja, puszta kézzel töri el a gerincoszlopát, majd abba a börtönbe viteti, ahol ő született és nőtt föl.

Nem újdonság a trilógiában, hogy egy antagonista személyét valamilyen rejtély övezi, mely körül fokozatosan oszlik el a köd. Így volt ez Madárijesztő főnökével a Begins-ben, illetve Joker valódi célja Batman megölése helyett a TDK-ban. Itt Bane múltja a rejtély, és Bruce a börtön rabjaitól tudomást szerez a gyerekről, aki egyedüliként tudott kijutni a hatalmas kúton át. Mivel hosszan nyomon követjük Wayne felépülését, ezért vele együtt elhisszük a következtetését is: a gyerek, Ra's al Ghul gyermeke, csak Bane lehet. És Bane legyőzése kell, hogy rájöjjön: tévedett!

A nem-rajongó nézők értetlenül álltak, hogy tudott Wayne "ilyen gyorsan felépülni", alig 4 hónap alatt. Jó: ennyi erővel abba is bele lehetne kötni, hogy Bane miért nem ölte meg, és miért nem leplezte le stadioni nagybeszédében a kilétét, miközben a hazugságot Dent-ről kitálalta. Tény, hogy rengeteg magyarázat szövődik a börtön köré, de ezek nem tűnnek túlbonyolítottnak nekem. A válasz ugyanaz: azzal, hogy halvány reményt ad Bruce-nak - mint a gödör kijárata a raboknak -, tovább kínozza, több úton is elnyújtja a halálához vezető lelki terrort.

Pl.:

1. Kimozdult hátcsigolyával kell vergődjön, mint egy állat;
2. másik kontinensen, a külvilágtól elzárva, egy koszos cellában;
3. a börtönnek van egy kínálkozó, de megközelíthetetlen felső kijárata;
4. Közben egy nagyképernyős TV-n nézheti, ahogy Bane serege átvette a hatalmat Gotham Cityben.

Az "elölről kezdeni" motivációról lehetetlen nem ráismerni a Batman Kezdődik elejére. Bruce Wayne-nek itt is önmagát meghaladva kell eljutnia oda, hogy Denevéremberré váljon. A karakter legnagyobb felismerése a jellemfejlődés alatt, hogy a félelem valójában őbenne volt. Bane csak testet adott annak, így kerekedett fölé. (Érdekes párhuzam, hogy a marketingkampány "deshi-bassarah" kántálásáról is az kiderül, hogy Bruce buzdítása, hiába sugallta minden videóanyag Bane témazenéjének.)

A kimászás pillanata valóban epikus, és felemelő érzésnyomatot hagy az emberben. Nem vagyok biztos benne, hogy jól értelmezem, ezért erre is még kitérek. A börtön kútja a Wayne-birtoki kút nagyobb kiadása. Úgy sejtem, hogy Bruce sose mászott saját lábán ott ki, ahol bezuhant. Azzal, hogy utolsó próbálkozásakor kötél nélkül veselkedik neki, tetézi és azzal újra akarata áramába tereli félelmét. Batman pszichológiai magja pedig ez: elszántság, félelem, kontrollált düh.
Egyedül talán a fali lyukból kitörő denevérek tűnhetnek hatásvadász dísznek. Tökéletesen értem az ottlétük jelentését, csak furcsa, hogy Wayne épp ott koptatja meg a kövezetet, ahová beszorult egy helyi denevérraj.

Nolan maga is elismerte, hogy A sötét lovag - Felemelkedés a legnagyobb szabású film volt, amin eddig dolgozott. A fél műsoridőben térhatású IMAX-képsorokat látunk, ami irdatlan munkát igényelt nemcsak az operatőrtől. Logikusan Joker terrorizálását városmiliőn csak egyvalamivé lehet még tovább fokozni: ostromállapottá. Azt gyanítom, hogy az "elementáris konfliktus", amit egy interjúja szerint ábrázolni akart, a gazdag tőkések, és az adózó, munkakereső átlagpolgárok közti ellentét.


Szemben Ra's al Ghul színfalak mögötti ténykedésével, az Árnyak Ligája most Bane nyílt sisakos modorát követi:

• felrobbantják a szárazföldi kiutakat,
• megszállják a gothami futball-stadiont,
• és egy atomreaktort használnak arra, hogy vesztegzár alá vonják a települést.

A sötét lovag komoly morális kérdéseihez mérve ez egyszerűbb veszélyforma: izolálni, megtisztogatni, majd lerombolni a várost. Bloggerek tiltakoztak, hogy a Felemelkedésben nincs összekötő kapocs a morális üzenet és  a társadalmi kiváltóokok között. Hogy nincs mélyebb látható gyökere a fő konfliktusnak, minthogy egy rakás őrült beszambázik, és a gazdagokat szó szerint "jégre teszi". Nem alaptalan vád, de befejezetlen.

Mi jellemző egy olyan "city-re", ahol a maffiákat, nos, "kimiskárolták"? Hogy még nehezebb boldogulni a szegény néprétegeknek, hisz alig maradtak számukra kiskapuk a megélhetéshez (csúszópénz, könnyűmeló, üzérkedés, szerencsejáték etc.). És ha bármikor elkövettél bármi csekély szabálytalanságot, az másnap már örökre ott lesz az Interneten. (pl. Selina Kyle bármit megadott volna egy diszkért, ami törölné kompromitáló múltja adatait.) Lehet, hogy a movie nem merül szociálpedagógiai mélységekbe, ám ez magában nem hibapont: A sötét lovag ellen az egyik fő reklamáció, hogy annyira sokat beszéltette ilyesmikről a szereplőket, hogy karaktereik elvesztek a filozófiai monologizálásban. Fújolónak sehogy se jó.

Annál érdekesebbnek találtam Bane "új rendjét". Mint afféle modern jakobinus, forradalmi ítélőszéket és irányított terrort vezet be, ahol nem szól bele a "népítéletekbe". Selina egy álarcosbálon elsuttogta Bruce-nak, hogy vihar jön, mely főleg a gazdagokat fogja sújtani. Szavai jobban beteljesülnek, mint gondolta: 5 hónapon át nagytőkéseket kényszerítenek kirakatperekben, hogy válasszanak: vagy lelövik őket, vagy a téli befagyott vizen kell elsétálniuk. Olyan, mintha Kétarc mindkét felén megégett érmével döntené el, kit küld a halálba.

Nolan érzésem szerint egyfajta visszajáró szellemként szereti szerepeltetni Cillian Murphyt: mint az egyik népbíró, kíváncsi vagyok, hogy a Liga miként döntötte el, hogy újra alkalmazzák Dr. Crane-t.

Egyetlen "öklös" gyengeséget látok a TDKR cselekményszövésében, ami miatt nem tökéletes számomra az élmény. Nem az "elnagyolt motivációk" a szapora vágások miatt, bár ezek kivitele valóban nem tökéletes. Az Achilles-sarok a képregényfilmek örök ludasa: a bomba. Már a Pókember 2.-ben nehéz volt megemésztenem, hogy egy fúziós reaktor a bűnöző a "titkos fegyvere". Olcsó áramszolgáltatás millióknak, melyet Bane Dr. Pavollal átalakíttat bombává, s nyilvánosan kivégzi a tudóst.

Maga az elgondolás azonban kissé ódivatú. Túlhasznált. Ez egy kifejezetten kreatív produkció, és a cselekmény tárgyi kulcselemeként kilóg egy nukleáris fegyver, egy instant atombomba. Ezt a Wayne-technoabrakot már azért több figyelemmel ("normális" működése mutatásával) kellett volna hihetővé kimunkálni, mint a mikrohullám-sugárzót a Kezdődikben, vagy akár az új levitációs repülőgépet, amit Fox úgy hív: A "Bat".

A végjáték Batman és Kyle újbóli szövetkezésével megint vita tárgya: hatásvadász vagy adrenalinos? Utóbbi mellett teszem le a voksot. Selinától korábban lakótársa is megkérdezte: "Nem ez az, amit akartál?" Visszakapta szabadságát, mikor Bane kinyittatta a börtönöket, a gazdag réteget megfosztják vagyonuktól. Szabadon rabolhatna, ha már el nem mehet. Józan esze viszont ráinti: idővel Bane ugyanúgy fog tenni, mint az amerikai kormány és a haderők: sorsára hagyja Gothamet. (Bruce igazolja is ezt, mikor újratalálkoznak.)

Ahogy azt nyilván ki lehet találni, a "visszavágó meccset" Batman nyeri. Küzdelmeik menete hasonló a Rocky III. felállásához: az elpuhult főhős előbb kikap egy nálánál keményebb fickótól, a fél movie-n át készül a revansra, és sikerül kiütnie. Bane maszkjából egy ütésnél egy vékony cső mozdul ki, úgy, mint korábban Bruce egyik csigolyája. A prológusban elmondta, hogy álarca nélkül lélegeznie "extrémmód fájdalmas" volna, így nem csak lélektanilag érthető, hogy immár ő kerül vert helyzetbe.

Heves találgatás kísérte Marion Cotillard karakterét, Miranda Tate-et, akiről sejteni vélték, hogy valójában Ghul lánya, Talia al Ghul. A nolani sakkjátszmában t'án ez volt a legrizikósabb lépés. A csavar, hogy mégsem Bane volt a fő irányító, hanem egy addig jelentéktelen segítőnek tűnő nő. És ez nem kelti a becsapottság érzetét a nézőben, mert nem redukálja Bane érdemeit. Talia egyszerűen úgy használta Bane-t helyettesnek, ahogy Ducard a Ken Watanabe által játszotta ál-Ra'st.  

Nálam ez a csavar "bevált": tényleg váratlanul ért, mikor kiderült, hogy nem Bane Ra's gyermeke, hanem Talia. Egyértelmű, hogy behálózta Bruce-t, aki idővel cége projekt-jeit is rábízta. Batmant késsel oldalbaszúrva tulajdonképpen Ra's egyik tételét alkalmazza: "Ha valaki az igazság útjába áll, egyszerűen mögé lopózol, és a szívébe szúrsz." Nem igaz, hogy a fordulat felvezetés nélküli lenne: amikor Bruce lefeküdt vele Alfred távozása és a csőd után, látszott a hátán egy sebhely, illetve ahogy gyerekkoráról és a tűz szeretetéről beszél.

Akiknek pedig csalódást okozott a mára már hírhedt  fejlövés, azok szerintem próbálják így nézni a dolgot: Batman nyílt harcban legyőzte Bane-t. Miranda/Talia húzása, ha úgy vesszük, csalás volt. Erre a hasonlóképp előbukkanó Selina is elkövet egy csalást Bruce helyett és hasznára. Érdekes, hogy míg Selina a köpönyegforgató jellemét nyíltan vállalta, ő bizonyul az igazi asszonyszövetségesnek.

"Akárkiből lehet hős. Még az is, aki csupán annyit tesz, hogy ráteríti a kabátját egy gyerek vállára, hogy érezze, nincs egyedül."

Az egész trilógia egyik központi gondolata, hogy Batman a tenni akarás szimbóluma. Hogy egy ember is jelenthet különbséget. Ennek a kiteljesedése itt következik be: Batman a Bat repülőszerkezettel elvontatja a bombát a nyílt óceán felé, s a robbanás csóvájában örökre eltűnik szem elől. Más Nolan-movie-khoz hasonlóan  a befejezés ismét nyitva hagyott, és egyéni interpretáció függvénye. Frenetikusnak tartom, és kreatívnak értem meg a záró képsorokat: Batmannek szobrot állítanak hőstette emlékére egy gothami nagycsarnokban, Bruce Wayne-t pedig az a 3-4 ember temeti el szülei sírja mellé, akik ismerik titkát. Köztük immár Gordon. 
Persze a sírhely üres, de minden okunk megvan feltételezni, hogy Bruce elpusztult a robbanásban. Alfred a befejezésnél kettős szerepet kap: egyrészt a Wayne-házból otthon lesz az árvagyerekek számára, és őt nevezik meg a végrendeletben tulajdonosnak. A temetésen látjuk, hogy teljesen magába roskad, és ez épp elég, hogy kétségbe vonjuk, hogy mikor elutazik a firenzei kávézóba, tényleg látni véli Bruce-t és Selinát. Ahogy Bruce-nak a képzelete feltámasztotta Ducardot, talán Alfred is azt látja, amit bevallása szerint oly sokszor szeretett volna látni: fogadott fiát, amint új életet kezdett, távol Gothamtől, a tragédiák színterétől. Ez az első olyan Batman-inkarnáció, amely története végén - feltehetően - boldogságra talál az életben.

A casting szokás szerint fenomenális, és egyáltalán nem zavaró, hogy a fél gárda egyezik az Incepcióéval.

John Blake karakterét direkt a végére hagytam, mivel itt nyeri el igazi rendeltetését a szkriptben. Fiatal, elszánt rendőr, akinek vág az esze. Sejtette, hogy a hivatalos álláspont a "gyilkos Batről" humbug. A másik: Wayne amolyan sztárárvaként volt ismert John és régi árvatársai között. Egyszer felismerte a híres playboy-on a hamis mosolyt, amit ő is begyakorolt, hogy elfogadott  normák mögé rejthesse fájdalmát és indulatait. Így jött rá, ki és mi lehet a "Batman" voltaképpen.

Ez egy erőltetett gondolatbehajítás lenne sokadik szálnak, ha nem szolgálna egy fontos utolsó csavart. Megtudjuk, hogy John középső neve: "Robin". Utána, miután közölte, hogy leszerel a rendőrségtől, eljut a Bat-barlangba. Az ok világos: Wayne meglátta benne annak lehetőségét, hogy egy következő igazságosztó legyen, ha a helyzet orvoslatául csupán a Batman-módszer szolgálhat. Mindegy, mit képzelünk el Blake jövőbeli sorsának: egy 2. Batmant, a képregény-Robint vagy -Éjszárnyat: a lényeg a lehetőség, hogy egy kivételes valaki idővel Bruce Wayne nyomdokaiba léphet.

Még néhány gondolat, amit külön említenék. A cselekmény haladási üteme szokatlan, 4 részre elosztva így lehetne felvázolni: pár nap, pár nap, 5 hónap, pár nap. Az utolsó 40 perc pedig - noha átlagember nehezen képzeli el az utcai harcot benne - fokozottan katarikus. A színészstáb tagjai jelesre vizsgáztak fizikai felkészülésből, különösen Tom Hardy és Anne Hathaway. Bale pedig most is olyan Batmant alakít, akinek sikeréért lehet szorítani, legalább a második félidőben. Nagyzoló olvasatban azt is mondhatnánk, hogy a mai kor emberélet-központú jogrendjét reprezentálja, szemben a rideg történelmi szükségszerűséggel (Árnyak Ligája).

Látvány terén ismét pazar a felhozatal. A "Bat", a képregénybéli Batwing utódja igazán impozáns jármű, ideális helyettese a Batmobilnak, melynek ágyúval felszerelt albínóit aztán Bane birtokba veszi és szolgálatába állítja. A megszállásról és a társadalom reakciójáról pedig napestig lehet vitázni, hogy valóban így zajlana-e le. De tudván, hogy családjaik és ismerőseik általános és halálos veszélynek vannak kitéve, előbb-utóbb muszáj eljutni a fegyveres ellenállás tervéig.

Az USA-ban ez volt az év hivatalosan legvártabb filmje, konklúziója pedig éppcsak annyira nyitva hagyott, hogy a dinamika, az ígéretesség az utolsó perceiben is fennmaradjon. Jómagam azt remélem, hogy az évtized során a Warner Brothers stúdió újabb Batman-mozialkotást már nem kísérel meg életre hívni. De bármi is legyen a márkanév jövője: néhány egészen rendkívüli ember gyűlt össze, hogy megalkosson egy időtálló, modern mítoszt. Egy ember azért ölt maszkot, hogy másokon segítsen, miközben döntése visszahatásai nem okozzák szerettei kárát. Egy extrém alternatívát kínál arra, hogy mélyebb értelmet és nagyobb hasznot adjunk földi ittlétünknek, amíg tart.

A sötét lovag - Felemelkedésre 5-ös skálán súrolva, de megadom az 5 pontot. 

A kritikát egy talált zenevideóval egészíteném ki, az aurórai áldozatok emlékére. Talán a legmagasztosabb inkarnációja a figura eddigi zenetémáinak:

ஜ║Fertőzésஜ║

Amit leginkább szeretek a 2011-es Fertőzés c. filmben, az a tónusa és a témaábrázolása. Szinte kizárt, hogy egy új, hiperagresszív vírus a mai világban ne okozná milliók halálát - nem beszélve a gazdasági és más következményekről. Nincs gyógyír, nincs immunitás, bárkire a világ bármely pontján lecsaphat a kór. 


Érdekfeszítő volt látnom, hogy mindez hogyan megy végbe. Milyen események, lakossági reakciók történnének az isteni csoda, a vakcina előállításáig. Nagyot ütnek azok a jelenetek, melyek a járvány kirobbanásának kritikus időszakát mutatják: a zűrzavart, fosztogatásokat és az anarchia képeit. Könnyen bele tudtam magam képzelni, s szinte láttam, ahogy az éhező polgárok - akár a saját hazámból is - rávetik magukat a boltokra, bevásárlóközpontokra, sőt a puccos nagyvárosi villák éléskamráira. 

Tudni kell a Fertőzésről, hogy ez katasztrófafilm, és nem dráma. Nem a főszereplők személyes ügyei/ kapcsolatai, hanem sok-sok mellékszereplő tablóképe rajzolja ki a történetet. A karakterek az alaphelyzet tartozékai, kimagasló figura nincs köztük. Ez általában engem is zavarni szokott, de itt a realisztikus tónus, plusz a problémák sokrétűsége kárpótolt érte, és a minimális kapcsolatrendszer igenis létrejött közöttük a cselekmény során.

Matt Damon karaktere, Thomas Emhoff tipikus, a családjáért aggódó felnőtt férfi. Felesége, Beth az elsők közt van, akiknél diagnosztizálják az új vírust, a MEV-1-et. Emhoff elég halovány színezetű, de hihető figura. Elhittem, hogy félti a gyermekeit és utálja, hogy akaratlanul is kívülálló szemlélővé válik, lévén, hogy szervezete immunitást mutat a kórokozóval szemben. 

Örültem neki, hogy a film meg se próbál kivételezni azokkal a figurákkal, akiket híres színészek alakítanak. Kate Winslet először fel se tűnt nekem Dr. Mears-ként. A kór kiindulási pontját kereső epidemiológus idővel maga is áldozattá válik, miután tudatta Emhoff-fal immunitása tényét. Őszintén szólva: ő óvatosabb is lehetett volna, mint hogy védőruha nélkül tartózkodjon egy gócpontnál. Ezt leszámítva tetszett, amit a sztori vele csinált: már betegen saját takaróját próbálja egy másik fertőzöttnek odaadja, és hátborzongató a kép, ahol a számos légmentesen becsomagolt tetem mellett őt is elföldelik. Leszűrhető tanulság, hogy az előrelátás még a segítő szándéknál is fontosabb ilyenkor.

Az ő ellentétpárja lehetne a szituáció egy másik tipikus figurája, Krumwiede. A kisstílű hangember blogján és a TV-ben is tévhitek, összeesküvés-elméletek meglovagolásával csikar ki hasznot magának. A film legtöbb rendszer- és társadalom-kritikáját az ő szájából kapjuk. Pl. mikor a vitatott hatékonyságú Aranyfa helyett már VAN jobb orvosság, de üzleti érdekből titkolják. Ez szomorúan valószerű: ha egy járványnak van ellenszere, azt a leggazdagabbak jóval előbb megkapják, és a színfalak mögött épp Krumwiede üzletel róla tőzsdeügynökökkel és másokkal. Judie Law karaktere ugyanaz a fajta "patkány", mint A Téglában Matt Damon Sullivanje, aki az egész életét végighazudja, aztán elsétálhat a gazságaival.

Marion Cotillard Orantes-e a legnagyobb történetlyuk az egészben. Ő is egyike a vírus kezdeti útját kereső kutatóknak, miközben a betegség exponenciálisan terjed a világban. Racionális nő, először figyelemre se méltatnánk. Majd miután elrabolják, egy hong kong-i iskola gyerekei között látjuk viszont, akikkel hosszú ideig kénytelen foglalkozni. A kórtól való félelem itt már éppolyan intézményes fenyegetéssé nőtte ki magát, mint a járvány. Orantes a film teljes közepéből hiányzik, teljesen váratlanul bukkan fel újra, amolyan helyi segéderőként.
Aztán, mikor megszöktetik, és a reptérről önként visszaindul: eltűnik a filmből! Hová ment, mi lett vele? Egy akció keretében a menekítői átverték fogvatartóit, hogy a vakcina egy adagjával kiváltják őt. Azt hiszem, így próbálták a készítők sugallni, hogy a lelkiismerete visszahúzta a fogsága színterére, a gyerekekhez, akikkel annyi időt töltött a fogság ideje alatt. 

Steven Soderbergh egyszerre volt a film rendezője, producere és operatőrje; érezni lehet, hogy inkább egy mozaikként képzelte el az események láncolatát, mint a szereplők folyamatos viszonyrendszerén. Engem speciel cseppet sem zavart itt, hogy a napok, helyszínek, sőt a populáció adatai mind rögzítve vannak, akár egy vázlatfüzetnél. A cselekmény azért ilyen töredezett, hogy mi, a nézők az egész világról egyszerre kapjuk a fejleményeket, átfogóan lássunk mindent, hogy össze tudjuk rakni a kirakós darabkáit - mint a filmbéli tudósok. És roppantul tetszik a film végi csavar, ahogy feldereng az egésznek az oka: egy fertőzött denevér, egy másként fertőződött disznó gyomrában. 

Feszültséget bőven szolgáltat a téma, és a film élni is tud ezzel. A tömeges megbetegedések hatására összeomlik a tőzsde, bankrendszer, bürokrácia, a közélet. A gyógyszertárban a polgárok keresztültaposnak egymáson, amikor bejelentik, hogy "elfogyott a készlet". Dettó, amikor kint ácsorognak a hóban, és a vírusmentes élelmiszerkészlet fogy el. Megindul a közrendbontás, lázongások törnek ki, ami ördögi körként tovább szítja a félelmet. A forgatókönyvnek szerintem volt határozott iránya, lendülete, és nem forgácsolódott szét.


Összegzés: A Fertőzés érthetően megírt, szilárd munka, a rendezésnek is csak egy-két erőtlenül elvarrt mellékszál róható fel. Rideg, jégkék képi világa megadja azt a hátborzongató hangulatot a filmnek, ami a témájához passzol. Megborzasztja az embert, hogy a világban bárhol, bárkivel - vadidegennel vagy családtaggal - érintkezve halálra ítélhetjük magunkat, anélkül, hogy tudnánk, mi oltja ki az életünket. Ezt a félelemérzetet remekül visszaadta nekem a produkció, és lekötötték a figyelmemet a járványügyi világválság részletei, következményei.

Incepció

Mi van akkor, ha a világod, melyet a valóságnak hiszel, csupán álom?

S mi a következménye, ha egy álomsíkon kudarcot vallasz/meghalsz? 

Az Eredet/Incepció nem próbál másolni az olyan hasonló témájú alkotásoktól, mint a Dark City vagy a Mátrix-trilógia. Minden hasonlóság mellett is korszerűbb képi világgal rendelkezik mint az említett filmek, nagyobb költségvetéssel és színészkínálattal.

Leszögezném: nem tudom, hogy a Nolan-testvérek mennyit dolgoztak aktívan a 10 éve terveikben szereplő project-en. Ugyanígy nem ismerem a részleteket a Warner rábólintása körül, ami nyilván A sötét lovag gigasikere miatt jelentett - gyakorlatilag - korlátlan mozgásteret is a büdzsé mellé. Mindenesetre a mű alapvonásaiból sokat nem találni a szokványos filmfelhozatalban: fokozottan összetett, összehangolt és ötletcentrikus.

Leo Di Caprio bevallása szerint Nolan saját egyéniségére ismert rá Dom Cobb-ban. Higgadt profi, családos ember és ártatlanul áll körözés alatt. A cselekmény lényege, hogy elvállal egy munkát, ami lehetővé teheti, hogy legálisan térjen haza gyermekeihez. Egyébként a gondolat álmon belüli betagoztatásának ötlete (is) Nolannél van a legérthetőbben ábrázolva.

Cobb első bevetésétől a nagy akció kezdetéig valamivel hangsúlyosabb a magyarázatok szerepe. Utána is kapunk majd új információkat a mesterséges álom működéséről (a Váró veszélye, törést jelentő gondolat elburjánzása stb.). De ott még inkább sebtében, az események közepette derülnek ki a fontos apróságok. A gondolatok sokszor tárgyak alakjában vannak jelen. Az alany, akinek a tudatába gép által be lehet jutni, valóságnak kell higyje a világát, különben a tudatalattijának védelme kidobja az idegen tudatot. És egyes szabályok épp a valósság/valóságutánzás ellen szólnak: "Sose építkezz a memóriádból! Mindig törekedj új helyszíneket elképzelni!"

Tárgyakkal megjeleníttetni  gondolatokat egyszerű, de működőképes ötlet. A Saito-ra szabott álom 2. szintjén Cobb egy széfről beszélt: ez a legkézenfekvőbb objektumformája a zárt titok jelenségének, amiként az ifjú Fisher tudatalattijában is manifesztálódott. Saito nyilván nem nyithatta ki nekik a széfet, mert rájöttek volna, hogy teszteli őket.

A szereplők közül Ariadne a legszimpatikusabb. Nyugodt természetű, kíváncsi, és a maga módján akaratos, amikor Dommal vitatkozik. Bár ő nem is annyira többdimenziós, mint inkább többjelentésű figura. Alakja egyrészt segít Domnak kijutni tudatalattija sötét labirintusából - mint a krétai mitológiában az a jól ismert fonál. Másrészt: a szabályok többségét és Cobb előéletét Ariadne-val együtt ismeri meg a néző is. Megint másrészt: ő Cobb tanítványa: külső segítség, mivel a férfi nem bízik magában - Mal miatt.

Mal egy mindenhová beférkőző fantom, Cobb tudatalattijának Fekete Pétere. Korábban munkatársa, majd felesége volt, akivel ezt az újkeletű kémkedési módszert kutatták. Révén, hogy ez a legfőbb személyes konfliktus a filmben, ezt a szálat részletezik leginkább.

Mal éppcsak annyira szimpatikus nőalak, hogy meg lehessen érteni őt. Szerette gyermekeit, de az álmaik kínálta lehetőségek megrészegítették, így - sok évtizedként átélt - áloméletük alatt "száműzte", kizárta a valóságot. Dom kényszerlépése, hogy az "ez csak álom"-gondolatot elplántálja Malban, épp az ellenkező végletbe sodorta. Annyira áhította a valóságot, hogy végül már arról se hitte el, hogy az.

Dom karaktere a két női főszereplő közt csiszolódik; a profi csapatból övé az egyetlen tisztességes karakterfejlődés. Bűntudata állandóan újrateremti Malt az agyában, aki öngyilkosságát Domra kente. Ám a legvégén, mikor a legalsó elmeszinten konfrontálódik Mallal, már a szemébe meri mondani: ő csak egy árnykép, és hiába ő "fertőzte meg" Malt azzal az elburjánzott gondolattal: Mal a vétkes. Ő fordított hátat a valóságnak, és ezzel a valódi gyermekeiknek.

Ami a csapat eszköztárát illeti: a valóságban a high-tech berendezések mellőzik az extravaganciát, a feltűnőséget. Az álomban viszont kérdéses, hogy mik a lehetőségeik. Eames híres mondata a trailer-ből: "Nem szabad félned tőle, hogy nagyobbat álmodj, drága." És elővesz egy aknavetőt. Honnan és miből? Ha csak egy erős gondolatba kerül nagyteljesítményű fegyvert teremteni egyiküknek, miért jelentenének a projekciók nagy veszélyt a teljes csapatra? Mik Eames módszerének a korlátai? 
Robert karaktere az "incepció" alanya szintén szimpatikus figura volt nekem a filmben. Mint a legtöbb pályakezdő, ő is könnyen befolyásolható: Cobbék előbb nagybátyja képének elferdítésétől, majd a bizalma kijátszásával is megvezetik. A film meg sem próbál jó és rossz pólusokat keresni: itt csak profik és zöldfülűek vannak, akik a munkájukat végzik. Robert agya trenírozva volt álombehatolók ellen, bevonása nélkül lehetetlen volna elplántálni a célgondolatot. Könnyű kitalálni, hogy a főszereplők tervébe be is csúszik néhány váratlan probléma - például a jelenet, ahogy Dom saját gyerekei fantomképét pillantja meg egy épület folyosóján. Fordulatokban és elbizonytalanító részekben tehát hiány nincs.

Felmerülhet a kérdés: eleve hogyan tud izgalmat kelteni olyan akció, ami csak a fejünkben létezik? Az nyilvánvaló, hogyha az alany tudatalatti védelme (projekciók) felismeri és kidobja a külső személyt, az akció befuccsol, és ugrott az alku Saito-val. Ezért is nem variálgathatnak olyan lazán a fizika törvényeivel, mint Ariadne a betanításakor.

Az álomvilág szintjein az idő mélység szerint exponenciálisan lassabban telik, ami szintén egy nagyon okos ötlet. A tudatalatti bizonyítottan lassabbnak érzi a múlást mint a tudatfelszín. Ezért tudott a Cobb házaspár öregkorukig álomban élni, mialatt a tényleges idő tízezrede telt el "odafönt".

Saito maga is megtapasztalja ezt, és itt az időrendi megbontás tényleg érdekesebbé tette a film eseménysorát. Már az elején látjuk a nagy terv egyik utolsó mozzanatát; Cobb lejutott Saito-hoz, aki közben már megvénült. Miután újra látjuk, már csak az ügy végkimenetele marad hátra.

Les annyi veszedelem az emberre egy álomutazás során, mint a valódi kémkedésnél, ezt azonnal meg lehet figyelni:

·         Az álomba belépők önébresztő módszere esetleg nem működik

·         Ha egy álomszinten meghalnak, a következő feljebbi szintre kerülnek vissza, ez pedig pszichésen megterhelő.

De ha a legalsó szinten, a Váróban maradni a legrosszabb, mert a többiek sokkal kevesebbnek érik meg föntebb, amin lentebb egy kieső személy keresztülmegy.

Nemrég jöttem csak rá, hogy a Váróból is lehet pusztán azzal kijutni, hogy valaki azon a szinten "megöli" magát. Ez pedig felveti a kérdést: miért nem tudott Saito magától feljönni? Miért várt évtizedeket (vagy akárcsak órákat), hogy Dom megtalálja őt? Izgalmasabb lett volna, hogy a legalsó szinten a "halál" nem ébredést, hanem tudatösszeomlást okoz. Akkor pedig már a valóságban lévő személy is veszélybe kerül, mert a hátralevő élete egy nagy vegetáció lesz a halálig. Amit sok évezrednek élne meg, és nincs belőle menekvés.

Vizuális téren a film fantasztikus, a hangeffektusok tiszták és élesek. Legtöbben Arthur gravitáció nélküli jelenetét tartják a látvány-eszköztár legfrappánsabb elemének. Nekem személy szerint inkább Ariadne álombéli variálgatásai a kedvenceim. Ha rangsorolnom kellene őket, akkor így határoznám meg:

1.    A piactér szétesése, ahol a széthasadó tárgyak minden irányból úgy lebegnek és áramlanak a levegőben, mint egy gigászi kaleidoszkóp.

2.    Amikor város egyik fele szabályosan felfelé fordul, és minden épületével emberével ráhajlik arra a felületre, ahol Ariadne és Dom állnak. Még a gravitáció is horizontálisan megfordul, ahogy átlépnek rá.

3.    Egy létező helyen sétálva Ariadne módosítja egy hídnak a kinézetét. Gyors egymás utánjában fémhasábokból formálódik meg az új képződmény.

Ami még kicsit absztrakt az álomlét ábrázolásában, az a Cobb-pár élete. Kezdjük ott, hogy évtizedekig éltek egy álombéli metropoliszban. Ami meglehetősen kihalt, talán egy lelket sem látunk rajtuk kívül. Mivel töltöttek el fél évszázadnyi időt, ha ők voltak saját álmuk urai?

A tippem, hogy mi lehet erre a hivatalos elmélet: amivel minden ember. Munkába megy, otthon vagy a szabadban tevékenykedik, alkot és kapcsolatokat gyűjt. A másik dolog, ami még picit zavaró lehet, hogy sosem látjuk az idősebb arcukat. A sínekre fekvés az első szinten zajlik, ott fiatalok. De nem ártott volna mutatni, hogy kezdett neki Dom, hogy nejét feljebb taszigálja az álomszinteken. Csak az 1. szintről a valóságba szökkenésüket látjuk.

Sokaknak nem tetszett, hogy a film befejezése a szokványos "lehet, hogy az egész film csak álom?" típusú sejtetés. Én nem tartozom közéjük. A totemünk azt jelzi, hogy a saját álomvilágunkban vagyunk-e. Dom nejétől "megörökölt" toteme pörgettyű, ami eldől, ha tudata a valóságban van. A film utolsó kockáján csak picit meglassul. Ez inkább kötelező keretezési eszköz, semmint kétségbe vonása a valóság "valódiságának". Érdekes eltöprengeni rajta, de úgy érzem, a válasz nyilvánvaló: a Cobb-gyerekek valamicskével idősebbek, mint Dom emlékezett rájuk.

A totem egyébként olyannak érződik, mintha az ember a saját lelkének egy darabkáját tartaná a kezében, ami jellemzi is őt: egy kocka, egy lap, bármi, ami elfér a tenyerünkben. És tényleg építően hat az emberre, ha van egy olyan tárgya, ami összegzi akár saját egyéniségét, akár egy hozzá kapcsolódó eseményt.

A három központi figura mellett még Eames az, akinek a jellege a dörzsölt profizmuson túl egyéniségről árulkodik. Arthur, Fisher, sőt igazából még Ariadne is inkább asszisztánsok Cobb mellett. Jellemvonásaik nem állnak Dommal azonos árnyalási szinten, egyéni ötleteik inkább a film vizuális kelléktárára korlátozódnak. Az is főleg Ariadne esetében.

Ha mindenáron panaszkodni akarnék, akkor a lezárásnál említenék meg egy dolgot. Amennyire nem volt elég tágas a Cobb-házaspár álomélete, annyira volt szűk a karakterek utóélete a bevetés után. Cobbon kívül senkinek nem dőlt el a sorsa. Még Robert Fisheré sejthető, ahogy leszűri a hamis tanulságot saját életére nézve. Tudom, hogy az egész csak üzlet volt, egy alternatív közeljövőben. Ha ennyire rutinmunkának számít az elmekémkedés, akkor az incepciót tényleg csak a nehézsége teszi hangsúlyosabbá a gondolatlopástól. Nem is számítom ezt vétségnek, csak picit hiányérzetet kelt.

Chris Nolan maga "kisebb lélegzetű"-nek nevezte műve kaliberét egy szokványos mega-block-busternél. Az az intelligencia és  profizmus, ami áthatja az Inception-t, magában hordozza egyben a sterilitás veszélyét. Engem ez a része nem különösebben gátolt a filmélményben. A főszereplők okosak és jól elkülöníthetőek, és valamennyire képesek is színezni saját cselekedeteiket. Nolan a film érzelmi hajtóerejét ügyesen megtalálta, és életszerű is a száműzött maszekkém esete. Kicsit úgy érzem, a film 10 év tervezés után túlnőtt azon, hogy 3 emberre terjedjen ki az érzelmi bohózata, de ettől még nemcsak technikai szempontból bravúr a film, hanem tartalmilag is kiváló darab.

Ambiciózus, fifikás, érdekes akciómozi!