Paul Blart: Áruházi zsaru 2. (A pláza ásza Vegas-ban)

Kevin James: "(...) Sárga vagyok az irigységtől, ha egy Pókember-filmet látok. Szerintem, a fiam is sokkal jobban tisztelne, ha egyszer szuperhőst játszhatnék. Így született meg A pláza ásza. (...) Arra kértem A pláza ásza Vegasban rendezőjét, hogy csinálhassak meg a filmben mindent, amit Pókember csinálna."

A 2009-es pláza ászában Paul Blart, a krónikusan elhízott zsaru egy kézimotoron siklott a betörők nyomában. A megmagyarázhatatlan okokból életre hívott folytatásban Pault meghívták Vegas-ba a biztonsági őrök "szakmai" összejövetelére. Naná, hogy itt is épp rablás készül, így Paulnak át kell verekednie magát a csillogó szobákon, egy színpad díszletein, valamint egy harcias futómadáron.

  

Megpróbálom rövidre fogni: a történet tudatos beltenyésztés eredménye, 100%-os klisé, humorból teljesen kifehérítve. Bajszos, tohonya főszereplőnk a helyi biztonságiak gúny-céltáblája, de semmit nem látni rajta, amivel rácáfolhat erre. A produkci egésze mintha a Gagyi Mami 2. másolata lenne: a kedves dagi főhős ezúttal high-tech kütyüs Bond-gonoszokkal kerül szembe, hogy úgy tűnjön, mintha szinten lépni a széria. Kevin James pedig inkább Action Man karikatúrája ebben a két filmben, mint szerethető átlagfickó, aki menő próbál lenni.

Két mellékszálat próbálnak felvezetni, mielőtt villámgyorsan elszakadnának. Paul tökéletes fafej a magánéletében: előbb a prológusban megtudjuk, hogy neje 1 hétig se bírta a válásig és tartásdíjig, aztán a hotelnál összeveszik Maya nevű duci lányával, amiér az talált egy srácot, és Kaliforniában akar továbbtanulni. Lány a rablók fogságába kerül, Paul megmenti, vége. A másik, még hígagyúbb visszatérő geg, hogy egy látszólag kimért, szexbomba hoteligazgató, Divina egyre nehezebben bír ellenállni Paul nem létező sármjának. Pornóparódiába illik, amit leszínészkednek ott.

Ez a vígjáték megint a legolcsóbb fajta szerencsétlenkedés. Nagy ívben elkerüli bármi szellemesség - kivéve talán a félelmetesnek tűnő főgonosz lejáratása -, a vidámság pedig mindig tettetett. Elme és szív egyaránt nem jut ingertáplálékhoz belőle.

Mad Max 4. - A harag útja

George Miller Mad Max-trilógiája az egyik legismertebb poszt-apokaliptikus saga, amit Hollywood-ban eddig kiötlöttek. A 4. rész, A harag útja 30 év távlatából is újrateremti annak elvadult, cyberpunk-szerű stílusát. Valódi környezetben játszódik a kordivat CGI-mániája helyett, igen gyors iramban, rengeteg akcióval. Eszeveszett tesztoszterontúra, egyszerű történettel, de rengeteg stílusvénával, és az elmúlt pár év legkeményebb női főhősével.

Maxet, a magányos ex-rendőrt elhurcolják "vérzsáknak" (="rabszolgának") Halhatatlan Joe kolóniájába. Joe rendelkezik a település üzemanyag- és vízkészleteivel, miközben élő istenként uralja rabszolga népét, és fanatizálja harcosait. Egyik főembere, Furiosa félreviszi az alá adott konvojt eredeti úticéljától, kicsempészve Joe magánháremét. A szökést hamar leleplezik, és a kiszabaduló Max a szökevényekkel ragad.



Mel Gibson utóda Tom Hardy "Őrült" Max szerepében, és az ő verziója érezhetőn komorabb, magának valóbb férfi Gibsonétól. Max egy szívében tetszhalott, kicsit bomladozó pszichéjű harcos, akinek a film feléig kizárólag a saját szökése lebeg szemei előtt. „Csak annyira vagyok őrült, mint a világ, ami körülvesz.” És valóban: Max világa minden tekintetben maga a Pokol. A "fejlett" civilizációnak sikerült nemcsak önmagát elpusztítania és elfelejtenie, de a bolygófelszín nagy részéből is egy sivár, termékelten homokpusztaságot csinált. Az emberek szétszóródtak, vagy helyi hordákba, vagy rabszolga-településekbe tömörültek, ahol helyi despoták uralma alatt nyomorognak.

A hivatásos kritikákat olvasgatva kicsit féltem, hogy a többség által méltatott, 80-as évekbeli atmoszféra és harsány keménykedések mögött nem lesz igazi történet. Látvány és stílus terén ez a film nagy vívmány a 2010-es években: emlékeztető, hogy a kevés számítógépes trükk jót tesz egy akciófilmnek. A Namib-sivatag nem CG-panoráma, profi kaszkadőrmunka, hús-vér figurák igyekezete, vére és verejtéke árad az akciózások alatt. De csak a verda- meg szerszámfétis miatt még nem nevezném az új Mad Maxet jó filmnek, ha nem lenne valami átérezhető emberi tartalma (ezért rossz film a szememben pl. a hasonló Elysium, Waterworld vagy Starship Troopers.)

A harag útja egy sima túlélőhajsza, de többről szól, minthogy punkok és szexbombák kergetik egymást a sivatagban. Látjuk, hogyan fest az a társadalmi roncs, amiben az itteni ember "él". Teljes létbizonytalanság, a kihalás dögszaga lengi be az egész kontinenst; Halhatatlan Joe kiskirálysága pedig maga a tobzódó rabsors. A szökevények - köztük főleg Furiosa - nemcsak azért harcol, hogy ne dögöljön meg. Mind egy jobb élet lehetőségében bíznak. Van köztük, aki útközben megtörik és visszaszökne, sőt olyan is - Nux -, aki a fogalmat most tanulja meg értelmezni. A film arról szól, mennyire nehéz ezt a reményt megtartani, nemcsak fizikailag, üldözőik ellen, de lelkileg is.

Charlize Theron Furiosája kicsit az Alien 3. Ripley-jére hajaz, de végülis rendben volt. A csonka nőt gyerekként rabolták el Joe emberei, és kb. 7000 napon át várt egy olyan kedvező alkalomra, mint amilyen ez, hogy elszökjön. Max-nek "Zöld Helyként" említi az otthonát, a Föld kevés még lakható vidékének egyikeként. Miután Joe elvetette tőle a szabadságát, az anyját, a fél életét és az egyik kézfejét, ez az álom volt az egyetlen kincse: visszajutni a "jobb élet" helyszínére, ahol született, távol Joe őrületétől.

Szerintem a pihenőjük elején volt az a jelenet, ami dráma terén a legjobbra sikeredett. Mikor a kis csapat megtalálja Furiosa egykori hozzátartozóit, a nő a lehető legrosszabb - habár kézenfekvő - helyzettel szembesül:  "De... ha a mocsár felől jöttök, akkor látnotok kellett." A hír hatásosat csattan: Furiosa a sikeres szökés, + a viszontlátás miatt végre megengedte magának, hogy örüljön. Az ő reménye teret kap, és annál nagyobb csapás alatt roskad össze, hogy már nem létezik "Zöld Hely", a cél, amiből mindeddig erőt merített a túléléshez. Fricskaként pedig eldől, hogy visszamennek Joe területére, ahol az életben maradásukat biztosítani tudnák, a vezér kiiktatásával.

Vegyes érzéseim vannak arról, hogy Max és Furiosa egyenrangú főszereplője a filmnek. Egyrészt tetszetős, hogy a címszereplő nem vezér, hanem csak hozzácsapódik egy erős, kellően jól megírt női karakter mellé útitársnak. Nem lehet tudni, hogy Furiosa, az ágyasok, Max és Nux közül kik fognak menetközben elhullani. Másrészt viszont fanyalgok amiatt, hogy Max múltjáról csak az elején egy monológ, plusz a kislánya többször felbukkanó lidérce árulkodik. A tipikus, villogó hollywood-i kislány-lidérc alapból klisé, és nem is illik ehhez a figurához, aki csak a vége felé fedi fel a súlyosan sérült Furiosának: "Max. A nevem: Max". 

A fura átalakított járművek és fegyverek mutatósak, a feszültség és tempó végig Turbó-fokozaton vannak. Néha viszont már fárasztóan elnyúlik a rengeteg dübörgés és ordítozás, a részletek fölött - pl. kik is Joe szövetségesei - gyakorta elsiklik a rendező. Legalább néhány percet az akciótól el kellett volna csippenteni, hogy a karakterekre több fókusz jusson, kik ők és mi zajlik bennük. Furiosánál és Nux-nál tudtam ezt, de Maxnél nem. Még a koponyamaszkos Joe-n is jobban kitűnik, hogy mire gondol: egyik ágyasa halálával elveszíti 2. utódát, Furiosa tette pedig csorbát ejtett a személyi kultuszán. És némi vezetői érzéke is van, hisz azonnal rájön, mit jelent Maxék visszafordulása. 

Az idei kínálatból az új Mad Max az 1. film, amit végre ajánlani tudok. Kimondottan jól megcsinált, izgalmas műsor, még épphogy elég személyességgel és mondandóval, hogy ne csak egy mezei akcióorgia legyen.

Csábítunk és védünk

A Warner, New Line és MGM 35 millió dollárból készült, tökéletesen steril országúti mozija, mely a legelemibb emberi kommunikációban lemészárolja a nevetőingert. Ezt maguk a készítők ismerik be a végén, a rosszul felvett jelenetpróbák mutogatásával. Á, az ilyen könnyed kis komédiák úgyis mindenképp pénzt hoznak, akkor minek erőlködjünk? Nos: a film bukott, világszete lehúzták, és nálam bérletet vett "Az év legrosszabb mozialkotása" címére.

A szabályzatmániás Cooper rendőrnő elkíséri egyik felettesét, hogy tanúvédelem alá helyezzék a helyi drogkartell besúgóját és annak feleségét. Ám ismeretlen tettesek rajtuk ütnek, és kinyírják a rendőrfőnököt a férjjel együtt. Cooper és a cserfes özvegy magukra maradnak: nemcsak, hogy őket körözik a kettős gyilkosságért, de kiderül, hogy Cooper több kollégája sáros az ügyben.

Vannak művek, amik már azzal kevésbé tűnnek rossznak, ha tárgyilagosan leírjuk, miről szól a történetük. Tárgyilagosan nem lehet kifejezni - nem is érdemes -, mennyire sekélyes, gondolat és agyi erőlködés nélkül összehányt krimivígjáték a Hot Pursuit, elsősorban a hölgyek színészi játéka, hanghordozása és szövegei miatt, amiktől szabályosan lerohad az ember füle! A főszereplő páros szemléltetően ellentétes, de se külön, se együtt nem viccesek:

1. az egyik egy hiperaktív, okoskodó női Smith vadőr.
2. a másik a latin-amerikai plázacicák szexista karikatúrája. 
3. És ugyan csak 1 jelenete volt, de a drogbáró szülinapos lánya külön ciánkapszula.

Reese Witherspoon és Sophia Vergara szégyelheti magát ezért a filmért! Bűnhamis alakítást vágnak le olyan sztereotíp figurák bőrében, melyek minden nőre nézve sértőek, de Vergaráé külön a latin nőkre is az! A színésznő végig az akcentusát erőlteti, amitől egyrészt alig érteni a beszédét, másrészt olyan vinnyogva tátogó hangot ad ki, mint egy megcsonkított bárány. Katyvasz hátterét megismerve se tudott érdekelni, hogy a névtelen özvegy végül megöli-e személyes bosszúból a helyi drogbárót, vagy sem.

Witherspoon pedig visszasírhatja a Doktor Szöszit. Cooperként egy idióta szájgép, akit apja a rendőrkocsi hátsó ülésén nevelt föl. Ez a felelőtlen agymosás aztán oda vezet, hogy a nőnek semmi fogalma nincs a civil életről: olyan szellemi madárijesztővé válik, aki szajkózza a szabálykódokat, közben viszont állandóan hibázik. A vicc nyilván az lenne, hogy az apja emléke miatt nem rúgják ki, hanem tartják ott raktárosként. De nem tudom humorosan felfogni, hogy ennyire sík, prűd egérként viselkedik egy nő, miközben sose fogja föl, mennyire élősködik a testület szánalmán. 

Van még egy útszélről fölszedett hapsi, aki emlékeztet minket, hogy mégse "valami kamu lezbishow-t" látunk, hanem zsaruvígjátékot.

Örömmel tapasztaltam, hogy engem és egy korombéli hölgyet kivéve a moziterem üres volt. Ez azt jelenti, hogy a magyar közönség már a trailer-e alapján fel tudja ismerni, ha egy gyökértelen, pocsék alatti színvonalú filmet akarnak lenyomni a torkukon. Én egyszerűen csak kíváncsi voltam rá, vajon simán rossz, vagy valami rendkívüli negatív vívmány-e. 5 percen belül már egyértelmű volt a válasz.

Adaline kora

"Csak az hiányzik, hogy belé csapjon a villám!"

Hollywood nem tud mit kezdeni a halhatatlansággal. Ha egy produkcióban fel is bukkan ez a téma, általában puszta ürügyként, szerszámként szolgál, hogy egy másik, jóval egyszerűbb probléma körítése legyen. Persze, attól még szövődhet érett dráma egy ember köré, aki sima halandóként kezdi, és egy fatális véletlen védetté teszi őt az idő pusztításával szemben. Ilyen alkotásnak tartom a Hegylakót és A hollót.

Az Age of Adaline nem tartozik ebbe a szalmazsákba. És nem a műfaja amiatt, vagy azért, mert a főhős(nő) halhatatlansága mellékes körülmény. Egy jó romantikus film kifinomult érzékkel bánik a drámaisággal, a szereplők érzéseit pedig világos értékek és motivációk mentén engedi kifejlődni. Az érzéseknek kell, hogy legyen értelmi fonala. Ez az, ami Adaline csodálatos életében hiánycikk.

Adaline Bowman 29 évesen autóbalesetet szenvedett, ám egy csodaszámba menő villámcsapás visszahozta őt a klinikai halálból. Mi több: elöregedhetetlenné tette őt! Logikus módon egy idő után ezzel kirí az emberek közül, bújkálnia kell, 10 éves periódusonként személyazonosságot váltva. És megvénült lányát kivéve mindenki előtt titkolnia kell ezt, különben szétcincálnák őt az öröklétért. Mindez egy izgalmas életút lehetőségét hordozza. Lehetne akár olyan is, mint a Forrest Gump, a XX. század nagy történelmi eseményein átívelő mozis időutazás.

Már a trailer-ből láttam, hogy EHELYETT mit akartak létrehozni itt a készítők: egy komolynak látszó, de túlcsordulóan érzelgős szappanoperát. Úgy is lett. Ez a mű épphogy súrolja mindazt a dilemmát, ami a halandóságunk elvesztésével járna együtt, de AZÉRT, hogy egy sematikus, idealizált románcra tudjon fókuszálni Adaline és egy partin megimsert álompasija, Ellis Jones között. És bár a románc a maga idilli cukormázával még elmenne, a főhősnőt nagyon kétértelművé, sőt álszentté teszi az, ahogyan a többi emberrel bánik.

Külsőségeiben még hiteles munka az Age of Adaline: a ruhák, frizurák, díszletek mind meggyőzőek. Nagy pozitívum, ahogy Adaline igyekszik fenntartani a folytonosságot az eredeti életével: frizurája, sminkje és öltözködése konzervatív. Állása egy könyvtárban található, filmszalagokkal dolgozik, gyakorlatilag az összes családi fotója fekete-fehér. A legjobb ilyen mozzanat mégis az, amikor Ellis-nek megmutatja azt az elhagyatott autósmozit, ami Adaline idejében még működött. A csillagos ég imitációja roppant mutatós és kifejező, és talán a legőszintébb pillanat kettejük kapcsolatának képsorai közül.

Ahogy már szóvá tettem, Adaline valódi karakter, de a rendező és írói nagyon félreformálják őt. Az 1900-as évek óta ott van az élők között, és mióta az FBI megpróbálta elrabolni - orvosi kísérletek céljából -, folyamatosan vándorol, így bőven volt ideje pl. nyelveket tanulni. Elvileg tehát arra van minden kihegyezve, hogy vajon ő megleli-e a boldogságát. Ehhez képest a nő motivációit sokszor ellentmondásosak és bizonytalanok. Ahogy pedig másokkal érintkezik, az inkább a cinikus közönyt, mint a magányt árasztja magából.

Bájolgó stílusa, ahogyan Ellis-szel és általában a férfiakkal bánik, szintén nem azt mondja el nekem róla, hogy fél szenvedést okozni, hanem hogy ő nem akar tőlük szenvedni. Részben még érthető is volna, hisz a lánya a minap beszélt róla, hogy talán nyugdíjas otthonba költözik. De mikor Ellis apja, William - akit Harrison Ford alakít - rájön, hogy "Jenny" maga Adaline, az ő hajdani szerelme, döntésképtelenül elfut a vele megértő idős férfi kérdései elől. Bravó: sikerült egy elvileg művelt, okos asszonyból irracionális, riadt őzgidát faragniuk a készítőknek, aki úgy sajnálja magát, hogy az már művészet!

Meggy a tortahabon Adaline ötlete, amivel úgy hiszi, megoldhatja a problémát. Na vajon mit tesz ez a már 107 éves nő, miután nyusziként otthagyta legújabb szívszerelmét? Volán mögé ül, ugyanazt a halálos karambolt direkt végigcsinálja, amely során halhatatlan lett, és visszazökken halandóvá. "Nem menekülök tovább." Siralmas, hogy idáig terjed a Lionsgate íróinak fantáziája! Nemcsak azért ostoba befejezés, mert ennek fényében Adaline egy ritka nagy marhának tűnik, hanem mert a Hallmark-tévéfilmek klisébűze árad belőle. Szóval nem a halálra vágyott, hanem hogy együtt öregedhessen meg a párjával és családjával, de ha a párja nem veszi üldözőbe az előle menekülő nőt, azonnal kinyiffant volna a beste halhatatlan jószágja.

Nem tehetek róla, de kacaghatnékom támadt a főszereplő neve hallatán. Az ő alakja végképp meggyőzött engem arról, hogy a Lionsgate intézményesen képtelen életszerű hím karaktert létrehozni filmjeibe. Ugye ő az a férfi, akinek végül sikerül átjutnia Adaline alias Jenny szívsorompóján, felkeltve a nő gyengéd érzéseit. Borostás, göndör, sötét hajú, sármos, udvarias és romantikára fogékony, ráadásul még főz, olvas... szóval mindent rásütnek, ami a romantikus regények férfiideálját megtestesíti. 
Kettejük kapcsolatának kialakulása az egyetlen érzelmi szál, ami elméletben és gyakorlatban is hihetőre sikeredett. Elhisszük, hogy egy értelmes felnőtt ember, aki saját hiányosságaival tisztában van, találkozik egy csinos, érett és szellemes asszonnyal, meg tudják lepni és érdekesnek találják a másikat. Michiel Huisman és Blake Lively színészi összjátékával sem volt gond. Annál inkább problémás, hogy a kapcsolatuk csak lassan, döcögve épül, és meg is reked, miután William bekerül a képbe. Mégha nem is nézem, mit összetotojázik a nő, hogy beismerje-e titkát, Adaline saját élete érzelgős és lapos, közös életét Ellis-szel pedig egy süketnéma is kiszámíthatónak érezné.  

Telenovella, romantikus mozifilmnek álcázva. Még randiműsorként se tudnám ajánlani, hisz a legszívszorítóbb pillanata - mikor Adaline rátalál haldokló kiskutyájára - egyáltalán nem is a románcról szól.

Üzlet bármi áron

Egy családos kisvállalkozó és egyedüli 2 embere az áttörést jelentő üzletet próbálja nyélbe ütni, de számos váratlan körülmény adódik - például, hogy hősünk exfőnöke ugyanarra az üzletre pályázik.

Az Üzlet bármi áron Ken Scott rendező és Steve Conrad forgatókönyvíró adóbevallása. Bevallják vele teljesen őszintén, mi az elképzelésük a külföldi üzletelés menetéről és az ebből lefacsarható humorról. Igazán kár, hogy egy mezei utazási katalógus minden drámát és humort megad, amit ez a 2 órás kis veszejték ki bír izzadni magából. Ha legalább a szerethetőség aurája körüllengené a szereplőket, akkor lehetne ráfogni, hogy "megbocsáthatóan gyenge", nem pedig "siralmasan gyenge".

Még PG-13-ba se biztos, hogy besoroltam volna a film durvasági szintjét, nemhogy R-be. Persze a szereplők beszédmodora és egyes helyszínek - pl. a szauna, vagy a homoszexuális bár, mint találkahely - kiprovokálják, hogy a felnőtt nézőközönségre szorítkozzanak a forgalmazók. De szellemileg ez a tinikomédiák szintjét üti meg. Adott 3 balek, akik komolynak próbálnak látszani, de ez még akkor se megy nekik, mikor 1-1 jelenet megkívánná:

1. Dan Trunkman az elmúlt évek egyik legszíntelenebb átlagpolgár-sztereotípiája;
2. Tom Wilkinson Timothy-ja szánalmas vén farok, enyhe kapuzárási pánikkal;
3. Mike pedig olyan kölyök, aki mellett Jar Jar Binks egyetemi professzor.

A dráma nagy része abból fakad, hogy Dan mennyi sok problémával megverve gürcöl, hogy vállalkozását beindítsa, és közben a családra is odafigyeljen. Különösen úgy, hogy egy ponton saját társai teljesítőképességében is meginog a bizalma. Nagyon sajánlom, de semmi nem tudott megfogni engem a Trunkman-éknél: se az önbecsülés-hiányos férj, sem az iskolapária gyerekei. A neje meg szóra sem érdemes. 

Dan volt főnöke, egy Chuck nevű agygyenge boszi pedig visszasiratta velem Jennifer Anistont a Förtelmes Főnökökből. Ő elvileg Dan múltjának kísértete: a férfi 1 éve látványosan felmondott neki a multinacionális cégénél, most pedig mintha a siker és közé ékelődne, épp a Dan által kiszemelt ügyféllel tárgyalva. Semmit nem látok a Dan-Tim-Mike-trión, amivel lekörözhetnék ezt a ribit, az összes zavarba ejtő vagy kínlódó szitujuk ellenére. Ezek közé tartozik pl. egy maratoni futáson való részvétel öltönyben és nyakkendővel, illetve az, mikor egy G8-as tüntetésnél a rendőrök festékpatronnal űzik odébb őket a kordontól. Home Alone 3.-szintű poénkészlet.

Részvétem mindazoknak, akik jegyet váltottak a filmre, és Tom Wilkinsonnak is, amiért szerepelt benne. Kínkeservvel próbál nevetést és szimpátiát csikarni az emberből, de egyiket se tudja. Inkább nézném meg újra a Mortdecai-t - szintén egy idei vígjáték-szemetet -, mint az Unfinished Business-t.

A Bosszúállók 2. - Ultron kora

Nem kértem sokat. Mindeddig 3 olyan mozifilmet láttam a Marvel stúdiótól, melyek nem csak képregényrajongóknak, hanem általában egy értelmes felnőtt számára is értékes filmnek tudnék nevezni:

1. a legelső Vasember;
2. A galaxis őrzői; és
3. a második Amerika Kapitánya rész, A Tél Katonája.

Nem vártam, hogy A Bosszúállók - Ultron kora tagadja meg a Disney-birodalom megalomán elvárásait, amik örökké visszahúzzák majd a Marvel-mozikat a tartalmasságtól, vagy netán a történetalapú realizmustól. Az 1. Bosszúállók is lényegében egy szétesően laza, könnyed, csihi-puhi hullámvasút volt, meg hát erre az imidzsre építkezik kábé az egész Marvel-univerzum. Attól viszont még lehetne kevésbé öntelt és műkinézetű, telezsúfolva egy rakás szereplővel, akiknek nincs esélyük kibontakozni a nagy kapkodásban.

Az Ultron kora 2 lényeges ponton haladja meg kultstátusztba vonult, mégis gyönge elődjét: szívósabb fő ellenség, és a csapat széthúzása végre komoly dilemma. Az egyes Bosszúállók véleménye a békefenntartásról, hogy mennyi joguk van "a béke őreiként" rombolászniuk, végre nem szórványos tesztoszteron-levezetés náluk, hanem ez végigvonul az egész filmen.  Persze most is egyből a bolygót kell megmenteni. A film 3/4-e most is úszik a CGI-ban. Tony Stark még mindig egoista zsenibarom, és a többiek se jutottak előrébb az 1. részben látott önmagukhoz képest. Ahogy következményekről, tömeges civil veszteségekről sem érdemes ábrándoznia a nézőnek.

A Bosszúállók csapata betör egy Strucker nevű ex-Hydra-tag bázisára Loki jogaráért. A csatában Strucker 2 mutánst, Pietro és Wanda Maxmimoffot küldi ellenük: egyikük Barry Allen suttyó megfelelője, a másik elmemanipulátor. A Bosszúállók győznek, de Wandának sikerül elborítania az agyukat 1-1 látomással - kivéve Sólyomszemet. A saját vizójától bevadult Hulkot Tonynak csak egy fél városnegyedet lerombolva sikerül megfékezni. És ami a legrosszabb: Ultron, akit a világbéke megóvására hoztak létre, épp a Bosszúállókat, sőt idővel a homo sapiens-t nevezi meg "a béke" első számú veszedelemforrásának.

Maga Ultron ennek a mozinak a főnyereménye. A mesterséges intelligenciájú, ironizáló android nemcsak fizikailag egész más főgonosz, mint Loki. Thor asgard-i tesója egy pökhendi, alantas kígyó volt szuperhatalommal; Ultron inkább egy elkötelezett, perfekcionista döntőbíró. Hite szerint a világnak már esedékes egy új történelmi szakaszába lépnie; ez pedig csak úgy következhet be, ha a rothadt emberi kultúrát eltörli a Föld színéről. Motivációja és beszédstílusa engem kicsit Bane-re emlékeztet, bár a terve kaliberében inkább Megatronnal vetekszik. Egy egész várost emel a mezoszférába, hogy aztán úgy hajítsa a Földre, amiképp a dinoszauruszokat kipusztító meteorit hullott alá, évmilliókkal ezelőtt.

Bármennyire nem tudtam komolyan venni a Maximoff-árvákat, az tetszett, hogy Wanda révén Ultronnak sikerül belülről megbomlasztania a csapatot. Puszta létezése görbe tükröt állít eléjük, különösen Stark-nak. Dícsérem azt az újítást a képregényhez képest, hogy Tony az, aki létrehozza Ultront, Banner és szubintelligens programsegédje, J.A.R.V.I.S. asszisztenciájával. Ráadásul a többiek háta mögött. Stark jellemére talán ez az eset vetíti a legkomorabb árnyékot: teremétménye nemcsak az emberiséget fenyegeti, de jogosan bírálja a Bosszúállókat és a megszűnt S.H.I.E.L.D.-et, amiért mániákusan ellenőrizni akarják az egész világot. "Összetévesztitek a békét a csenddel."

Nagy kár, hogy egyetlen tartalmi szálnak sincs esélye megizmosodnia. Akárcsak az első film, ez is minél több hirtelenkedő akciót és túljátszott poént próbál belezsúfolni a képletbe. Az akciónak a fele, a poénoknak a harmada az, ami működik: a drámainak szánt lassítások szánalmasak. És mindeközben persze nem jut idő a történettel foglalkozni:

1. Natasha vonzalma Banner iránt, illetve képessége, hogy Hulkot lecsitítsa; 
2. Tony és Thor konfliktusa Ultron teremtése kapcsán,
3. a Maximoffok bosszúja Stark-on hajdani fegyverkereskedő státusza miatt;
4. Ultron terve, hogy létrehozza ember és android ötvözetét (amely Vízió születésével meg is valósul);
5. a látomásokkal való megbirkózás;

e szálak egyike se tud megizmosodni! A végén pedig alig változott valami: Hulk eltűnt, Steve Rogers, Amerika kapitánya pedig belátja, hogy már többet akar az élettől, mint mikor Bosszúálló lett. Tényleg sajnálom, hogy a sok rajongóknak szánt ajándék miatt a cselekményt nem hagyják a józan logika mentén áramlani. Ezért nem tiszta, hogy mit is tanultak Wanda elmetrükkjéből.

(Megjegyzés: Wandának az az elmebűvölése szinte pont úgy néz ki, mint ahogy Poison Ivy a feromont fújja a férfiakra.)

A végső ütközet a kihasított, technológiai úton felemelt városban izgalmas meg minden. Tudtam, hogy a mentést megint idealizálni fogják, 100%-ig hőseiesen beállítva, elsiklódva a részletek fölött. Itt már tényleg rákényszerülne a forgatókönyv, hogy a probléma bonyolultságára is figyeljen, ne csak a tétjére. Mire gondolok itt?

Ultron elvileg megtanult bárhol kibertérben mozogni, így még miután kizárták az Internetből, még akkor is csak akkor szabadulhatnak meg tőle végleg, ha minden drónját megsemmisítik. Na ez vezet oda, hogy a fő antagonista majdnem annyiszor hal meg, mint ahány álbefejezése van a 3. Gyűrűk Urának! Stark is megöli, a bátyját elveszítő Wanda kitépi a mechaszívét, és ki tudja, még hányuk.

Egyedül az a perc érdekes, ahol épp Ultron gyermeke, Vízió egyedül marad az utolsó drón társaságában. Vízió szembesíti alkotóját azzal, hogy a túl nagy hatalom őt is vakká tette, tehát saját logikája szerint se maradt joga Istent játszani. Pontosan olyan lett, mint Stark, mint az ember, akit gyűlölt. Szerintem ez a búcsú a karaktertől hatásosabb lett volna, ha Ultron is belátja ezt, és ő végez magával, nem pedig rátámad Vízióra, hogy annak kelljen megadnia a kegyelemdöfést.

Jeremy Renner Sólyomszeme valahogy a legszürkébb karakterből az egyetlen normális karakterré avanzsál. Igaz, hogy magánélete elég idillikus: tipikus vidéki nagyház, gyerekekkel és terhes feleséggel, aki hazavárja. De legalább végre pihenhet az ember agya a rengeteg favicc és eszeveszett krachszéria után. Még a viccek is valahogy jobban működnek ebben a környezetben: pl. mikor Tony és Steve fát vágnak. "Ne nyúlj a kupacomhoz." 

Egyelőre úgy tűnik, Joss Whedon követni fogja Jon Favreau példáját a Vasemberrel, és a 2. rész után kiszáll. Üdvözölném a döntését, mivel Whedon számomra még mindig a Buffy TV-sorozat alkotója, nem a Disney-impérium bérdirektora. Az Ultron kora ideális búcsúként szolgálhatna neki: korrekt, bár menthetetlenül sablonos gigaprodukció, egy olyan nemezissel, aki méltó utód a nagy mozis AI-gonoszok sorában, mint HAL-9000 és a Skynet.

A második Bosszállók-filmre egy "átlagos" minősítést adok.

Paranormal Activity 4.



"{!, !!!}"

A Paranormal Activity 4. az első valódi folytatása a 2009-es eredetinek. Többé nem hátrafelé szerencsétlenkedik a történettel, hanem előrefelé, megcsillantva egy keveset Katie további sorsából, miután a démon leigázta az elméjét és lelkét. Igaz, még mindig ugyanazt a beijesztgető formulát nyúzza, és továbbra sem tud olcsó sejtetések helyett normális fejleményvonalat kialakítani, de ha úgy vesszük: miért tenné? A Paramount eleve 5 részben gondolkodott, eleve úgy, hogy évenként kerüljön ki az újabb darab, akár a Rendőrakadémia-folytatásoknál.

5 évvel Micah és Kristi halála után járunk. Egy Alex nevű tinilány, szüleivel és fiújával, Bennel találkozik a furcsa szomszéd kisfiúval, Robbie-val. A forgatókönyv a második másolata: a semmitmondó nappali percek után lassan elkezdődnek, majd felerősödnek a furcsaságok. A lány és a fiú lassan rájön, hogy boszorkányságról van szó, de a hozzátartozói végig egy szavát se bírják elhinni/felfogni, mígnem már késő, és végük.

Lassan önálló szakkifejezés lesz nálam az, hogy "futószalag-folytatás". Amikor egy franchise minden újabb része - pici variálással - rendre az 1. rész vázlatát követi, de abból semmit nem gondol tovább érdemben. Visszaél a közönség türelmével és megpróbálja minél lejjebb szoktatni a horrorrajongók igényeit.
Na a Paranormal Activity-folytatások pontosan ilyenek: vontatott, érdektelen, átgondolatlan bőrlenyúzások, megfejelve rengeteg potyára ellőtt ijesztgetéssel. Mindig egy-egy életszerűtlenül közönyös család/pár válik célponttá, akiknek sejtelmük sincs a szeretet fogalmáról. Így aztán hiába is várjuk, hogy logikusan továbbfejlődjön a rémtörténet. Robbie-ról kiderül ugyan, hogy az 5 éve eltűnt Hunter, és Katie természetesen azóta adoptálta őt. De pl. a hatóságok még mindig nem sejtenek semmit az ügyből, ahogy a helyi lakosság sem.

Igazából 2 kérdésre érdemes választ keresni itt:

1. Miben tér el a 4. a korábbi részektől?
2. Vannak-e tényleg ijesztő pillanatai?

1. A 2 részben éjjellátó kamerafelvételek szolgáltak kuriózumként. Itt szintén, sőt: a zöld alapon minden fehéres pöttyökkel teli, akár a diszkóvilágítás. A démon új gyilkolási módszere, hogy kést hajít valaki felé, vagy egy teljes embert keresztbe felránt, majd levág a padlóra.
2. A végkifejlet kissé vad, de nagyon hatásos. Világos, hogy Katie már egyáltalán nem ember: nappal még emberként tud viselkedni, ám éjjel előtör a valódi mivolta. Ahogy Alex felé rohan, előbb a házban, majd az utcán, már igazi hús-vér démon, vad és kíméletlen. Az az 1-2 perc végre valóban hátborzongató jelenet, szerintem vetekszik az eredeti film mozis befejezésével. 

Végítélet: A Paranormal Activity 4. épphogy becsülettel végig tud vánszorogni, horrorként és folytatásként egyaránt nagyon gyenge.

Paranormal Activity 3.

 

"Amit láttatok, az csupán egy gyenge kivitelű szériatermék volt! Halvány másolata az eredetinek!"

(Knight Rider: Trust doesn't rust)

Nincs abban semmi meglepő, ha egy Paramount kaliberű vállalat folytatásfilmekkel akar profitot sajtolni egy sikerdarabból. De ha az eredeti mű elgondolása látszólag egyszerű, és minden újabb rész kb. egyformán tejel, nagy a kísértés, hogy kevesebb fizikai és agymunkát fordítsanak az egészre. Ezért van, hogy sok kultuszfilm akárhanyadik folytatása bóvli színvonalra süllyed, függetlenül a beleölt tőkétől.

A Paranormal Acitivty esetén furcsa tendencia alakult ki 2011-re. Minden új rész valójában előzménye, nem pedig folytatása az előzőnek. A 3. felvonásnál visszaugrunk a nővérpár, Kristi és Katie gyermekkorába, megtudván, miként is kerültek kapcsolatba a démonnal, amely mindkettejüket megszállta később.


Már eleve az sok bosszúságot okozott, hogy megint és még hátrább ugrunk időben, ahelyett, hogy továbbszövődne mindaz, amit az 1. rész felépített. És mire föl? Mindaz, amit megtudunk a démon eredetéről és a bajok kezdeti korszakáról, valójában nem is fontos, nincs jelentősége, ha az egész históriát nézzük. Nem is valószínű, hogy bárki látta a felvételt, hisz akkor Kristi és Katie tudnák, hogy a démon végzett az anyjukkal. A történet pedig kisebb bravúrt hajt végre: úgy bonyolítja túl az egészet, hogy idegtépően lassan vánszorog, és szinte megállás nélkül az 1. részt majmolja - nem valami ügyesen. 

Anno a zsáner őse, a Kannibál Holokauszt is arra trükkre épült, hogy egy előkerült filmanyag feltárta a sötét rejtély borzalmas részleteit a múltból. Ott azonban nemcsak az alapszituáción és a kameraszögeken múlt a sokkhatás. Éppilyen fontos volt az

1. egyenes és lényegre törő történet,
2. a cselekmény tagolása és üteme,
3. a tartalmi üzenet és
4. a néző figyelmét jutalmazó végkifejlet.

A 3. Paranormal Activity-nél még a feszültség sem jön létre, amit adagolni lehetne. Illetve létrejön, de csak foltokban, azok is a vége fele tűnnek föl: ahogy éjjel Katie-t elragadja a démon Kristi szeme előtt, az messze a legjobb jelenet. A műsoridő 2/3-ában mintha nem is érdekelné az írókat, milyen közjátékokon időzik el a kamera: ha belemagyarázzák, hogy köze van "a kísértethez", jöhet. Ezért van az, hogy a démon - akiről megtudjuk, hogy a neve Toby - durvább mutatványokra képes a 80-as, mint a 2000-es években, egész bútorokat félrerántva, ha akar.

Julie és Dennis egyszerűen Katie és Micah prototípusai: a fiatal  nő és kamerahurcolászó fiúja. Röhej, hogy éppen szexvideót készülnek forgatni, mikor az első gyanús jelre felfigyelnek. Dennis mindent bekameráztat, Julie meg csökönyösen nem fogja fel, hogy valami nem evilági rém les rá és lányaira - csak amikor a fél konyha egyszerre szakad le előtte. Köszönöm; a 2. részből már tudtam, hogy ez a család nem túl eszes, sem összetartó, sem érdekes vagy legalább mérlegelni tudnák a probléma természetét. Julie teljes joggal jár úgy, mint Josh a The Blair Witch Project-ből, eltűnve, majd holtan levitálva a szintén hullajelölt társa előtt.

A boszisztori fürdik az izzadtságszagban. Míg az 1. rész hihetően értésünkre adta, mi táplálja a démont, és mi a célja, addig itt a 2. rész költését, a nagyis sztorit csavargatják buzgón. A 2. részben elhangzott, hogy a családban Katie-ék nagyanyja, Lois idézte meg a démont. Most kiderül, hogy egy fekete ruhás szekta tagja. Hogy?! Erre a 3. részben 1 árva dolog próbált utalni: Dennis nyomozása. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gonosz boszorkánykör, akik a szertartásaikon átmosták ivarérett leányaik agyát, hogy essenek teherbe, adják föl a fiaikat, majd kitörölték az emlékeiket.

Ez kérem a Book of Shadows színvonala rítusmagyarázat terén! Mi a pláne abban, hogy az egyik tucatfiguráról hirtelen leesik, hogy szektatag? Nincs meg a folytonsság a sejtetés részletei között.

1. Semmi nem utal konkrétan arra, hogy az a boszikör ma is létezik.
2. Nem evidens, hogy ez a szekta-e az, vagy csak ugyanaz a céljuk.
3. A szeánsz csak egyszer idézte meg, vagy táplálja is Tobyt?
4. Mit vártak a megidézésétől a szektatagok? Jószerencsét? Hatalmat? Ősi tudást?
5. Nincs miből feltételeznünk, hogy Lois egy boszorkány!
6. A falakon talált pogány ábrák felháborítóan gyenge és későn behajított sejtetés.
7. A lépcsőnél Toby Katie-be költözik, majd Lois odaáll Dennis elé, mielőtt a démon végez vele. Zavaros, hogy Toby most Lois-ba költözött át, vagy csak "simán" fanatikus vagy, vagy Toby minden szektatag elméjét uralja, esetleg tetszés szerint váltogatva, mikor melyikükben van.

Az egyetlen logikus panel az egészben az, mikor a nagymamához költöznek/menekülnek. Ez és hogy Julie elpanaszol mindent Lois-nak, megadja a jelet a sáros öregasszonynak a cselekkvésre. Ezért is találja Dennis ott Loist és több másik szektataggal, mielőtt felfedezi Julie hulláját.

A Paranormal Activity 3. gyászmenet még a közvetlen elődhöz képest is, nemhogy a nagyszerű eredeti felvonáshoz mérten. Dögunalmas, önismétlő és nem teljesíti feladatát, hogy tisztázza Toby eredetét, mindössze kétbalkezes utalások és előugró ijesztgetések tömkelege. Bőven időszerű volt, hogy egy 4. rész végre előrefele folytatassa a történetet, ne csak a múltban vájkáljon!

Forrest Gump

"Az én nevem Forrest Gump, és úgy szólítanak: Forrest Gump."

Egy fogyatékkal élő férfi belesodródik hazája történelmébe, miközben jelleme és morális értékei mit sem változnak. Forrest Gump kitalált életútját 1986-ban mutatta be a világnak Winston Groom író, és - Eric Roth forgatókönyve alapján - az a Robert Zemeckis vitte a nagyvászonra, akinek többek között Vissza a jövőbe-trilógiát is köszönhetjük.
Az eredményt joggal rangsorolják az év legjobbjai közé: kicsit meseszerű, szentimentális, de nagyon jó és átélhető dráma, egy igazán egyedi főszereplővel, aki valahogy mindig a talpára esik.

Ritkán arat sikert olyan filmdarab, amely felülvizsgálatra készteti az embert, nemcsak úgy az életről általában, de a hivatalos történetírásról is. A Forrest Gump egyetlen nagy merengés a XX. század néhány jelentős eseményén, egy nem hétköznapi polgár szemein keresztül látva és átélve azokat. Forrest átlagalatti, 75-ös IQ-ja miatt egyszerű észjárású fickó, cinizmus és tettetés nélkül reagál bármilyen élethelyzetre. Élete során a leghíresebb néhány politikussal és művésszel személyesen találkozik, sokmindenben kipróbálja magát, de igazán egyik sem  határozza meg a hátralevő életét, azt, hogy ki ő és milyen ember akar lenni.


Hamar felismerhető, hogy a látszat ellenére Forrest se nem ostoba, sem olyan könnyen rászedhető. Nem lehet elintézni a figurát annyival, hogy szeretnivalóan naiv, és érdekes nézni, mert kirí a tömegből. Igaz, hogy nem fűtik ambíciók, nincs jellemző rá cinizmus vagy irigység, és a hangzatos ideológiáknak sem híve. Ha már itt tartunk, nem is igen érti a többség vonzódását ezen dolgok iránt. De nem egy szürke figura: érzékenységét tudatosan megőrző személyiség, embertársaihoz - anyjához, katonatársaihoz, stb. - pedig ádázul hűséges. Egyetlen igazi vágya, hogy a gyerekkori szerelmét, Jenny Current feleségül vegye. Róla később...

Engem leginkább az fogott meg a címszereplőben, hogy immunis a modern kor sekélyes normáival szemben. Forrest alapértékei - mint család, szerelem vagy barátság - frázisokká üresedtek a mai világunkban, egyre terhesebb e szavak valódi tartalmát betartanunk. Egyre inkább a megszokás, előítéletek és kiszámítottság dominálják az egész földi létezésünket. Innen jön szerintem Forrest sikereinek titka: mikor belefog valamibe - legyen az hajózás, futás, pingpong, embermentés, etc. -, egyszerűen kizárja a külvilág lekicsinylő hangját elméjéből. Hogy aztán az így véghez vitt bravúrjait a külvilág mégis körberajongja. 

• Szemléltető példa erre az ellentmondásra, amikor minden ok nélkül maratonit fut az USA-n át, és később mások is beállnak mögé futni. Nem tudják biztosan, mi lehet az ok vagy eszme emögött, de a rendkívüli példa vakbuzgalmat kelt bennük. "(...) Mindenki csinál néha olyasmit, szóval olyat, aminek nincs értelme." Ki tudja, meddig/hányszor futhattak, mire szakállt növesztett példaképük váratlanul megáll a semmi közepén, és... hazamegy. "Most mi a fenét csináljunk...?" A tragikomikus valóságot kapjuk az arcunkba. Az emberek többsége valóban ennyire befolyásolható, ezt aknázza ki többek között a politika, az iskola és a média. Forrest "fogyatéka" innen nézve inkább áldás, mint átok. Sikerei pedig ugyanolyan hírességgé emelik őt, mint akikkel találkozott.

Jennyt én szintén egy emberi gyarlóság áldozatának látom: a kishitűségének. Forrest már iskolás koruk óta szereti és védi, ám Jenny úgy látja, hogy nem konkrétan őt, csak magát az érzést szereti. Nem hisz benne, hogy boldoggá tudná tenni, mert sok tekintetben gyermeteg az életfelfogása. "Én nem vagyok egy okos ember. De azt tudom, mi a szerelem." Férfiként teljesen megértem Forrestet: rendkívül fájdalmas az, ha a számodra legkedvesebb lány arcán csak a szánalmat és kényelmetlenséget látod visszaköszönni. Úgy érzem, a forgatókönyv feltűnően bizonygatja, hogy kettejük közül mégis Jenny az esendőbb: gyerekként molesztálták, szabados hippi lesz belőle, stb. És emiatt sajnos elég sok klisével van beszórva a karakter háttere.

A szeretett nő fontosságát hangsúlyozza a produkció kerete is: Forrest Gump épp Jennyvel készül újratalálkozni, mikor egy busz megállójában belekezd élete elmesélésébe, bárkinek, aki épp ott ül mellette. A mese/életút külön fejezetei más-más emberre szállnak - akárcsak a tollpihe, amit a film legelején és legvégén látunk. A mi életünkben ugyanígy emberek jelennek meg és tűnnek tova, mintha a sors egyik személytől a másikra sodorna bennünket. A viszontlátás azonban nem a film vége, hanem az utolsó nagyegység a végkifejlet előtt, és az fogja nyomatékosítani az egyik fő mondanivalót. Nagyon okos elrendezése ez a történetnek.

Súlyos dramaturgiai kihágást vét az író, amit a halálos betegség kliséjével próbál toldozni-foltozni. Jenny felfedi Forresnek, hogy a hajdani közös éjszakájukból egy kisfiú született: az ifjú Forrest. Azt is elárulja, hogy valószínűleg HIV-fertőzött, ezért szeretné, ha összeházasodnának. Mindkét újság kissé kétszínű fényt vet Jennyre, meg úgy általában a párkapcsolatokra is.

1. Egy az: Évekkel korábban Forrest megkérte Jenny kezét, ám az határozottan nemet mondott. Azóta a férfi híres lett, hajózási cégének hála meg is gazdagodott. Nyilvánvaló, hogy a nő, mégha szíve mélyén szereti is Forrestet, legalább részben kihasználja ezzel az érzéseit. Forrestet nem hibáztatom, hogy belemegy: mindig erre vágyott, és  a nő most haldoklik. De kérdéses, vajon felfogja-e, hogy ez félig-meddig érdekházasság.
2. A másik: Miért nem szólt már korábban? Értem, hogy Forrestre, mint törvényes apára akarja hagyni a kisfiukat, hogy rendes gyerekkora legyen. De miért várt éveket, hogy az apát értesítse a gyereke létezéséről? Megfordítva ez azt jelenti: ha Jenny nem volna halálos beteg, talán sose tudatja Forrest-tel, hogy létezik egy fia. Az ő kisfia! Ez elég önző és szemét húzás, hisz így megfosztotta a két Forrest-et egymás szeretetétől. 

Forrest kalandjai példázzák, hogy önmagadat adva is mindent elérhetsz, ha a szívedet adod bele (bár némely pillanat inkább humoros, mint hihető). Neki sikerül magára találnia az életben, Jennynek azonban nem. Őelőtte nem volt olyan morális iránytű, mint Forrest-nek az édesanyja, akitől idézni szokott. Forrest társa túl későn eszmél rá saját kishitűségére, arra, hogy nem becsülte meg elég hamar az önzetlen törődést és segítőkészséget, amit Forrest jelentett az életében.

Ez az a szakadék, a magunkra utaltság érzése az, amit a környezetünk, "modern" életmódunk, a társadalom ránkkényszerít, elhitetve velünk, hogy pontosan ismerjük az életet, a lehetőségeinket. "Nem tudom, hogy Mamának vagy Dan hadnagynak volt-e igaza. Hogy van-e rendeltetésünk, vagy csak ide-oda sodor bennünket a véletlen, mint a szél, de azt hiszem... kicsit mindkettő igaz."

Prímán vegyítik a humort a komolysággal, és csak helyenként üti fel fejét az érzelgősség csúf réme. A párbeszédek legtöbbször szellemesek, sőt, akadt néhány szövegsor, amin kellemesen hahotáztam. Érdekes, hogy nem ábrázolták cukormázasan, ahogy Forrest-ék egységén rajtaütnek, mégis a vietnami fejezetnél fordulnak elő a legjobb dumák. Például a kiképzőtiszt:

"GUMP! MI A LEGFONTOSABB FELADATA EBBEN A SEREGBEN?"

"Az, hogy mindent megtegyek, amit az őrmester mond nekem!"

"AZ ISTEN VERJE MEG, GUMP! MAGA EGY ISTENVERTE LÁNGÉSZ! EZ A LEGKITŰNŐBB VÁLASZ, AMIT VALAHA HALLOTTAM! MAGÁNAK LEGALÁBB 160 AZ ISTENVERTE IQ-JA!"

Dan hadnagy esete a háborús propagandák bírálata. Míg Forrest legjobb barátja, Bubba elesik, Dant sikerül megmenteni, de szétroncsolódott lábait amputálni kell. Felrója Gumpnak, miért nem hagyta, hogy dicső halála legyen, ahelyett, hogy ilyen megalázóan kell vegetálnia a saját hazájában. Ez jól mutatja, mennyire álszent és kegyetlen valójában a hadkötelezettség: a nemzet muslincaként küldi fiait a halálba, hogy aztán a politikusok körbemosolyogják a párat, aki nem döglött meg.
Dan egyetlen kósza ígérete miatt kényszerül arra, hogy Forrest útjára lépjen: Bubbáról elkeresztelt hajóüzletéhez betársul, ami - a sorra megfeneklett konkurencia miatt - őt is a szerencse hullámába sodorja. Jenny és Forrest esküvőjére már titánium protézissel gyalogol el, barátnője kíséretében. „Dan hadnagy – azt hiszem – megkötötte a békéjét Istennel”.

Ha a filmét nem is, Tom Hanks Oscar-ját mindenképp megérdemeltnek tartom. Nemcsak annyiból áll a játéka, hogy értetlen arcot vág folyton: Forrestként örömteli, magányos, izgatott, fájlaló, töprengő vagy elszánt. Ken Ralston csapata az Industrial Light & Magic-től lehetővé tette, hogy Hanks-et korabeli TV-adásokba varázsolják - pl. mikor pisilni kéredzkedik el Kennedy elnöktől. Talán részben ez a látványtrükk sarkallta arra Hanks-et, hogy kikösse: csak akkor vállalja a szerepet, ha a movie története történelmileg pontos. Miután erről biztosították, nem először bizonyította a filmiparnak, milyen sokoldalú színész.

A Forrest Gump remekbe szabott, őszinte, némileg rózsaszín ködös szatíra az amerikai nézőknek. Emlékeztet minket mindarra a történelmi és filozófiai fogyatékosságra, amivel a mai kor embere kénytelen szembenézni. És ezt frappáns módon épp egy fogyatékkal élő, becsületes flótás alakján keresztül illusztrálja. A házastársi megértés, illetve az érzelmek kifejezése az, amiben esetenként felbukik, de ettől még szórakoztató és tanulságos életsztori.

Ed Wood

"Csak nem lehangollak? Hadd próbáljam meg más pózban:

♪♫ Ó, tönkrementünk, cha-cha-cha!

Mindenki lapos tönk, cha-cha-cha!

Csatornában élni, cha-cha-cha!

Korai sír, cha-cha-cha! ♪♫

Oké, most mindenki: szitává!"

(Married with children - Rain Girl)

Minden idők egyik legrosszabb, de legalábbis legnotóriusabb rendezőjéről filmet készíteni... Ez valószínűleg nagyobb elismerés lett volna Ed Wood számára - ha megéri a 90-es éveket -, mint bármilyen bevétel vagy díj. Az 50-es évek rendezője évekig az anyagi csőd szélén táncolva próbált befutni Hollywood-ban, ami bizony már akkor is a protekció és tőke szemüvegén át nézett minden filmre. Wood igénytelen rendező volt, ugyanakkor kellően lelkes és idealista, hogy pusztán mesélni akarjon - akármennyire is úszott a nevetségességben.

Edward D. Wood Jr.-t, a különc, transzvesztita hajlamú filmkészítőt a sokadik stúdiófejes utasítja vissza, amikor találkozik a veterán horrordráma-színésszel, Béla Lugosival. Ed, Béla és néhány sikertelen színész próbálnak összehozni egy-egy nagy kasszasikert, és minden erőfeszítésük rendre kudarcba fullad. Ednek pedig nemcsak szakmai és anyagi helyzete válik egyre kritikusabbá, de a hozzá közel állók is elkezdenek fogyatkozni...

Tim Burton Ed Wood-ja tragikomikus alkotás, mely nemcsak emléket állít egy híres-hírhedt alkotónak, de ítéletet mond Holywood-ról és rólunk, a közönségről. Akárcsak a tavalyi Birdman, rámutat a szórakoztatóipar sötét oldalára, egy olyan küszködő művészlélek szemeivel látva azt, aki egy személyben író, rendező, producer és színész a saját darabjaiban. Ám Riggan Thompsonnal ellentétben Ed fiatal, dinamikus, örök optimista alkat: hiába játszódik az egész film fekete-fehérben - nyilván Wood korát és műveit megidézve ezzel -, Wood lelkesedése átragad ránk, és szimpatizálunk a balsikerű fiatalemberrel.

Burtonnek ez az alkotása elevenjére tapint, hogy mennyire gyötrelmes és nehéz a kezdőknek egyáltalán bejutniuk Hollywood-ban a munkaképes rendezők közé. Nemhogy megőrizzék azt a kreatív énjüket, amiről én is annyit szoktam károgni a kritikáimban, hogy feladják a nagy pénzekért. George Weiss producer, Ed első pénzelője a filmben esszenciája a valódi Hollywood mentalitásának. Itt minden színtiszta üzlet. A teljesen profitorientált stúdiórendszer a mai időkig fájdalmasan kiszámítható, rengeteg olyan vezetőségi taggal, akik az ürüléküket sajnálnák ledobni a "kreatív szellemiségre".

Johnny Depp-től eddigi legjobb alaktását láttam Ed Wood-ként: szellemes, különc természetű, kedvelhető fickó. Nem különösebb őstehetség, viszont dúskál benne az alkotókészség. Állandó harcban áll a szakma elvárásaival, és azzal, hogy bármibe is fog, azt mindig vélt és valós hibái felhánytorgatásával véleményezik az emberek. Barátsága Lugosival őszinte és megfogja az embert: a Lugosi iránti törődés jeleneteiben bizonyítja be a főszereplő, hogy több egy pancser bájgúnárnál. Ilyen, amikor

• lakásán meghallgatja a zokogó és morfiumfüggő Bélát;
• mikor egy öngyilkossági kísérlet után elkíséri őt a klinikára;
• majd a háza előtt készít róla egy kisfilmet, hogy ne bukott sztárként maradjon meg a köztudatban.

Ez egy törődő, lojális személyiség képét nyújtja Wood-ról, és ezzel tudott igazán behúzni engem Burton.

Tökéletes a kontraszt Ed és Sarah Jessica Parker anyáskodó, joggal cinikus Dolores-e között. Dolores színésznő, aki szereti és támogatja Edet, ám nem igazi lelki társa: idővel megsokallja a férfi abnormális életét, és nyíltan közli vele, hogy ki akar lépni abból. Alapból szeretem, ha filmben egy kapcsolat mentes a hisztitől, és az egyetlen jelenet, ahol Dolores mégis hisztizik (tányérokat hajigál neki, mert másnak adott egy főszerepet), az baromira vicces. Mindkét fél álláspontjával egyet lehet érteni, és nemcsak az Ed kontra Dolores, de az Ed kontra Hollywood felállásban is. Ed részben igenis tehet róla, hogy nem futott be, mégha a körülmények ellene is voltak.

Ami még fontos: Burton kerüli a szenvelgést. Főleg az erős forgatókönyvnek köszönhetően Ed Wood pechszériája nem válik vánszorgóvá, depresszívvé. Igen, szánalmas, hogy mennyire hitegetnie kell magát, hogy ne omoljon össze lelkileg, mint idővel Lugosi. Forgatásain ideje és pénze se volt egy jelenetet többször felvenni, így minden felvételre egyből rávágja, hogy "tökéletes". Úgy működik a humor itt, mint az Egy rém rendes családban Al Bundy élete: a néző látja ezt az elátkozott flótást, akit a szentlélek tart a munkaerőpiacon, és jobban érzi magát a tudattól, hogy ENNÉL tutibiztos, hogy jobban csinálná, jobban a sarkára tudna állni.

Martin Landau egyszerűen brilliáns Lugosi Bélaként: Oscar-ja nemcsak neki hozott elismerést, de közvetve nekünk, magyaroknak is szól. Landau 25 Lugosi-filmet és 7 interjút nézett végig, hogy felkészülhessen a szerepre. Lugosi szakmailag már lehúzta a rólót, amikor Ed rábukkant, annyira, hogy az emberek már most halottnak hiszik őt. Egyszerűen szívszaggató, ahogy Ednek a földön heverve elzokogja, hogy tönkrement.

Nagyon tetszik, hogy a barátságuk egy olyan alapgondolatra épül, ami a movie mondanivalójába vág. Wood emlékeztette Lugosit arra, hogy kicsoda ő valójában, megmentve ezzel, hogy élete alkonyát dicstelen magányban, a drogon vegetálva élje le. Viszonzásképp Lugosi is emlékezteti Edet az utolsó közös jelenetüknél az utcán, hogy az élmény volt a lényeg, nem az, hogy a legutóbbi filmjük se lett anyagi siker. Ez pedig elég Ednek, hogy továbbra is nyitott maradjon bármi kis lehetőségre, ami adódik.

Burton viszonylag pontosan követi Wood életét, de az ő észjárása és lelkivilága szerint áll hozzá: "A film nem az apró részletekről szól, hanem a nagy képről!" Többször láthatjuk Wood-ot néhány ismertebb filmjét rendezve, mint pl. a 9 from outer space-nél, melynek szüneténél rátalál példaképére, Orson Welles-re egy bárban. Elég szájbarágós és fölösleges szerintem, ahogy Welles visszalelkesíti a megviselt Wood-ot, hogy: "A látomások megérik, hogy küzdjünk értük."

Burton igyekszik ha nem is boldog, de emelkedett hangulatú zárást adni a filmnek: Ed feleségül vesz új barátnőjét, Kathyt, és ünnepelt sztárként búcsúzkodik, nem véve tudomást a valóságról. Ezért nem magoltam be én sem Wood és Lugosi életútját az írásomhoz, nem akartam az eltéréseket bogarászni a valós életúthoz képest. Legyen elég annyi, hogy Ed Wood küszködve, alkoholistaként hunyt el igen korán, 54 éves korában. És mintha csak a neve átkozta volna el a róla készült filmet, annak még a 18 millió dolláros büdzsé felét se sikerült visszahoznia.

Mai napig idegenkedem a fekete-fehér filmektől, és örülök neki, hogy újabb kivétellel gazdagodott a listám. Tim Burton Ed Wood-ja arra buzdít minket, hogy ne a meggazdagodásért akarjunk alkotni (pl. a mai romantikus regények írónői), hanem magáért az alkotás öröméért. Ne a formai követelmények és szakma elvárásai szerint mérjük a tehetségünket, bármennyi is szorult belénk. Néhány fáradtabb percét leszámítva fordulatos történet, remek szereposztással.