Az ördög ügyvédje

Nagy szeretettel kívánok boldog újévet mindenkinek!

Mivel az ünnepek alatt nem búcsúztattam el illőképpen az óévet ezen a kis zugblogon, gondoltam, ideje pótolnom a mulasztást. Mivel sorrendben ez a 666. cikkem itt (egy-két még régebben törölt bejegyzést nem számítva), megpróbáltam valami alkalomhoz illő mozifilm-klasszikust keresni, hogy összeszedett véleményt hozzak össze róla. 

Megveszek egy kiadós társadalomkritikáért, és Az ördög ügyvédje bőszen szór bírálatot a fejünkre. Bibliai allegóriák tömkelegét veti be, hogy szabályosan kiráncigálja belőlünk az egocentrikus, modern világunk összes kis gyarlóságát. Arcunkba vágja az emberi lélek minden gyengeségét, a társadalmi ranglétra összes kísértését: gazdagság, hatalom, karrierizmus, gyönyörök, beilleszkedési kényszer. Mindez annyira könnyen tudja átformálni és eltorzítani az embert - főleg ha életünk minden napján ki vagyunk téve a csábításnak.  

Kevin Lomax gainsville-i sztárügyvéd egyetlen pert sem veszített eddig; az esküdtekkel a legbűnösebbnek látszó ürgét is felmenteti. Sikersorozatára felfigyelve egy new york-i ügyvédi iroda állást kínál neki, amit feleségével, Mary Ann-nel együtt elfogadnak. A cég tulaja, John Milton bevezeti Kevint a felső tízezerbe, rábízva egy milliárdos ügyfelük védelmét. Nagyravágyásáért azonban Lomax nagy árat fizet: nejét felőrli a magány és a megfelelés nyomása új baráti körük felé, sőt egy idő után pokoli rémképek is gyötrik. 

Vagy lehet, hogy az áloméletük valódi mivoltát kezdte meglátni...?

Díjazom, ha egy thriller egyszerre olvasható szó ténylegesen és metaforaként is. Bár Taylor Hackford végül az egész sztorit egyetlen nagy látomássá címkézi át, rendezése szó szerint és átvitt értelemben is működik. Ha szó szerint vesszük, hogy Kevin főnöke maga Sátán - sőt mint kiderül, a biológiai apja -, akkor is csak részben tehető felelőssé, mint főgonosz vagy bábmester. Ahogy Milton is mondja: ő nem tagadja a szabad akaratot, ő csupán rábeszél, sugalmaz, a helyzetet teremti meg, amelynek a kiszemelt engedhet vagy sem.  

A mű végig a tetőpont nagyjelenetére gyúr, ahol Kevin kérdőre vonja Miltont, az meg ömlesztve rázúdítja hibáit, a lyukakat a látásmódjában, amik révén hagyta lelkileg tönkretenni élete párját. Világos, hogy Al Pacino Ördöge mindannak az összessége, ami a mai társadalmunkban romlott: lehet okolni, gyűlölni, de végső soron kettőn áll a vásár. "Hiúság: tutira a kedvenc bűnöm."

Az ördög ügyvédje úgy zsonglőrködik a morbid teológiai poénokkal, amiről pl. a Dogma csak álmodhat. Néhányat hadd soroljak föl: 

1. a nyitány, ahol Kevin egy pedofil tanár ügyét nyeri meg, és még a gyerekáldozatból csinál bűnöst;
2. az iroda tetőteraszán az Ördög megkísérti a kiválasztottat, ő meg kb. azonnal belemegy;
3. hogy Miltonnak nincs hálószobája, mert "ő sosem alszik”;
4. Milton szavai Mary Ann-nek, hogy ő sem jött ki túl jól az "apjával" - vagyis inkább az "Urával"/főnökével, aki letaszította;
5. Babilon említése, és a sokféle nyelv, amit Milton és munkatársai használnak (ember nyelvének összezavarása);
6. a nagy-monológ Isten "perverziójáról": örökké elbámulná, ahogy bedilizünk a sok szabály és tiltás életen át tartó, szüntelen betartásába.

A 3 fő színész munkája nálam 3 alapeset:

• "erős alakítás", 
• "túljátszás" 
• "megfelelt". 

A többiek nem igazán fontosak a történetben; talán Eddie Barzoon, a Kevinre féltékeny vezérigazgató halála még úgy fontosabb fordulat. De az egész igazából családi játszma: a Lomax-házaspárt szakítja szét a férfi apja a saját terve érdekében, mindenki más csak eszköz ebben. Ami pedig Kevin vallásos anyját illeti, kimondottan álszentnek is találtam, és örültem, hogy nem kapott túl sok műsoridőt.

Charlize Theronra eddig nem figyeltem a filmekben, de itt ő az emberi középpontja a filmnek, mígnem a halálával ezt a funkciót átruházza Kevinre. Félelmetes és tanulságos volt egyszerre, ahogy ez a felnőtt kisvárosi nő az új társadalmi státuszuk csapdájában reked. keményen küzd a gazdag nővé válással, végül összezavarodik. A barátságosan közeledő ügyvédfeleségek szép lassan behálózzák azt, hogy miről mit gondoljon, pl. mikor az új lakásuk színét választaná ki. Okos írás, hogy első természetfölötti rémképe az egyik feleség szörnyetegarca: ők a státusz, a presztízs és jó hírnév démonai. Első csapás.

Hátborzongató, ahogy Milton a terror csíráit adagolja, az őrület örvényébe sodorva egy amúgy értelmes felnőtt nőt. Mary Ann bízik magában annyira, hogy tudja, ezek nem képzelgések, és ha a veszély okát nem is, a mibenlétét felismeri: mindaz, ami most az életük keretét adja. De elszigetelték, a depresszió és rettegés idegileg felőrölte, férjét pedig a munkája és egója egyszerre választja el tőle. Ezért lesz könnyű célpontja Milton rituális nemi erőszakjának, ami miatt szó szerint "hitetlen" férje beutaltatja, gyógyszert kap, és ezúttal tényleg ő maga fordítja a kést maga ellen. Sakk-matt. 

Keanu Reeves-re értettem azt, hogy "megfelelt" az ördögi ügyvéd szerepében. Sose tartottam egy hű-de-nagy tehetségnek - sőt a Mátrix nélkül szerintem már a pályán sem volna -, itt viszont jól hozta a nagyképű, sikereire büszke, ambiciózus férfit, aki ügyeinél minden apró részletet kiaknáz. Tetszett, ahogy a görcsös győzni akarását még az Ördög előtt is védi. Most a ő vádlott, és mikor rájön, hogy bűnös, végrehajtja az ítéletet: főbe lövi magát. Cseppet se találtam légből kapottnak Kevin nagy bűnbeismerését, több ponton kapcsolható az addig történtekhez:

• Milton kétszínű tanácsa, hogy foglalkozzon Mary Ann-nel, ami ugye a megoldás lett volna;
• Költözésükkor a pár éppúgy félt elszalasztani életük nagy esélyét, ahogy végül a férj elszalasztotta, hogy a nejét megsegítse;
• És ehelyett éppúgy cserbenhagyta, ahogy Eddie-t a járókelők, mikor megölték az utcán. 

A játékidő nagy részében szórakoztatott Al Pacino kissé túlfűtött alakítása. Nem tudom, vajon egy másik filmben komolyan tudtam volna-e venni az ő verzióját az Ördögről; de az biztos, hogy színt vitt a produkcióba. Viszont a lelepleződés után nagyon elszalad a ló Pacino-val, intenzívnek szánt mimikája néhol a nevetség határát súrolja. Mintha a színész maga sem bízott volna a forgatókönyv logikájában, ezért inkább túlnyomja az adrenalint, hogy mentse a helyzetet.

Nem is csodálom: a film egyértelmű gyenge pontja az Ördög grandiózus terve, amiért elvileg fel kellett áldoznia fia kedvesét. Milton a véres XX. század után hatalma teljében van, közeleg a millennium. Ezért Kevinnek a féltestvérével, az egyedüli másik méltó utóddal kellene hálnia, hogy aztán gyermekük legyen az Antikrisztus, Kevin pedig az ő birodalmának jobb keze. Elnézést: micsoda??? Ezen a ponton szétfolyik a bibliai jelképrendszer; nem értem, Hackford miért erőltette még a vérfertőzést is a motívumok közé. Majdnem elröhögtem magam, ahogy

Pacino valósággal felrobban, körülötte minden tüzet fog, a márványból kiolvadt nőalakok pánikolnak, az Ördög szajha lánya pedig pucéran fetreng a padlón. Tisztára mintha egy rockbanda zenevideóját néznénk! De végülis kimagyaráztam, hogy ez már a történet keretét adó látomás vége, összeomlása. Kevin megint a startvonalra kerül, a pedofil pali tárgyalására, és a vizionált rémmeséből tanulva elkerülheti mindazt a bűnt és helytelen döntést, amit abban elkövettek Mary Ann-nel.

Sok minden elé állít görbe tükröt Az ördög ügyvédje: a városi karrier- vagy családkép elé, a társadalmi életnek, a jog és az üzlet világának, a vallásos hitnek. Vegyes műfaji klasszikus, amely sokkol, felrázza az ember lelkiismeretét. Pacino és az effektek túlkapásai az utolsó harmadában elég zavaróak, és egy csomó tanulságot előre a szánkba rágnak, akár egy túlbuzgó prédikátor a misén. De ettől még bitang erős légkört teremtő, feszült pszichothriller és tanmese ez a nagyravágyásról, az anyagi siker erkölcsi áráról. Arról, hogy tudatosan, vagy sem, de életünk minden percében döntést hozunk az életünkről, a személyes meggyőződésünk alapján.

Az ördög ügyvédjére egy 4 per 5-öt adok. 

Mad Max 4. - A harag útja

George Miller Mad Max-trilógiája az egyik legismertebb poszt-apokaliptikus saga, amit Hollywood-ban eddig kiötlöttek. A 4. rész, A harag útja 30 év távlatából is újrateremti annak elvadult, cyberpunk-szerű stílusát. Valódi környezetben játszódik a kordivat CGI-mániája helyett, igen gyors iramban, rengeteg akcióval. Eszeveszett tesztoszterontúra, egyszerű történettel, de rengeteg stílusvénával, és az elmúlt pár év legkeményebb női főhősével.

Maxet, a magányos ex-rendőrt elhurcolják "vérzsáknak" (="rabszolgának") Halhatatlan Joe kolóniájába. Joe rendelkezik a település üzemanyag- és vízkészleteivel, miközben élő istenként uralja rabszolga népét, és fanatizálja harcosait. Egyik főembere, Furiosa félreviszi az alá adott konvojt eredeti úticéljától, kicsempészve Joe magánháremét. A szökést hamar leleplezik, és a kiszabaduló Max a szökevényekkel ragad.



Mel Gibson utóda Tom Hardy "Őrült" Max szerepében, és az ő verziója érezhetőn komorabb, magának valóbb férfi Gibsonétól. Max egy szívében tetszhalott, kicsit bomladozó pszichéjű harcos, akinek a film feléig kizárólag a saját szökése lebeg szemei előtt. „Csak annyira vagyok őrült, mint a világ, ami körülvesz.” És valóban: Max világa minden tekintetben maga a Pokol. A "fejlett" civilizációnak sikerült nemcsak önmagát elpusztítania és elfelejtenie, de a bolygófelszín nagy részéből is egy sivár, termékelten homokpusztaságot csinált. Az emberek szétszóródtak, vagy helyi hordákba, vagy rabszolga-településekbe tömörültek, ahol helyi despoták uralma alatt nyomorognak.

A hivatásos kritikákat olvasgatva kicsit féltem, hogy a többség által méltatott, 80-as évekbeli atmoszféra és harsány keménykedések mögött nem lesz igazi történet. Látvány és stílus terén ez a film nagy vívmány a 2010-es években: emlékeztető, hogy a kevés számítógépes trükk jót tesz egy akciófilmnek. A Namib-sivatag nem CG-panoráma, profi kaszkadőrmunka, hús-vér figurák igyekezete, vére és verejtéke árad az akciózások alatt. De csak a verda- meg szerszámfétis miatt még nem nevezném az új Mad Maxet jó filmnek, ha nem lenne valami átérezhető emberi tartalma (ezért rossz film a szememben pl. a hasonló Elysium, Waterworld vagy Starship Troopers.)

A harag útja egy sima túlélőhajsza, de többről szól, minthogy punkok és szexbombák kergetik egymást a sivatagban. Látjuk, hogyan fest az a társadalmi roncs, amiben az itteni ember "él". Teljes létbizonytalanság, a kihalás dögszaga lengi be az egész kontinenst; Halhatatlan Joe kiskirálysága pedig maga a tobzódó rabsors. A szökevények - köztük főleg Furiosa - nemcsak azért harcol, hogy ne dögöljön meg. Mind egy jobb élet lehetőségében bíznak. Van köztük, aki útközben megtörik és visszaszökne, sőt olyan is - Nux -, aki a fogalmat most tanulja meg értelmezni. A film arról szól, mennyire nehéz ezt a reményt megtartani, nemcsak fizikailag, üldözőik ellen, de lelkileg is.

Charlize Theron Furiosája kicsit az Alien 3. Ripley-jére hajaz, de végülis rendben volt. A csonka nőt gyerekként rabolták el Joe emberei, és kb. 7000 napon át várt egy olyan kedvező alkalomra, mint amilyen ez, hogy elszökjön. Max-nek "Zöld Helyként" említi az otthonát, a Föld kevés még lakható vidékének egyikeként. Miután Joe elvetette tőle a szabadságát, az anyját, a fél életét és az egyik kézfejét, ez az álom volt az egyetlen kincse: visszajutni a "jobb élet" helyszínére, ahol született, távol Joe őrületétől.

Szerintem a pihenőjük elején volt az a jelenet, ami dráma terén a legjobbra sikeredett. Mikor a kis csapat megtalálja Furiosa egykori hozzátartozóit, a nő a lehető legrosszabb - habár kézenfekvő - helyzettel szembesül:  "De... ha a mocsár felől jöttök, akkor látnotok kellett." A hír hatásosat csattan: Furiosa a sikeres szökés, + a viszontlátás miatt végre megengedte magának, hogy örüljön. Az ő reménye teret kap, és annál nagyobb csapás alatt roskad össze, hogy már nem létezik "Zöld Hely", a cél, amiből mindeddig erőt merített a túléléshez. Fricskaként pedig eldől, hogy visszamennek Joe területére, ahol az életben maradásukat biztosítani tudnák, a vezér kiiktatásával.

Vegyes érzéseim vannak arról, hogy Max és Furiosa egyenrangú főszereplője a filmnek. Egyrészt tetszetős, hogy a címszereplő nem vezér, hanem csak hozzácsapódik egy erős, kellően jól megírt női karakter mellé útitársnak. Nem lehet tudni, hogy Furiosa, az ágyasok, Max és Nux közül kik fognak menetközben elhullani. Másrészt viszont fanyalgok amiatt, hogy Max múltjáról csak az elején egy monológ, plusz a kislánya többször felbukkanó lidérce árulkodik. A tipikus, villogó hollywood-i kislány-lidérc alapból klisé, és nem is illik ehhez a figurához, aki csak a vége felé fedi fel a súlyosan sérült Furiosának: "Max. A nevem: Max". 

A fura átalakított járművek és fegyverek mutatósak, a feszültség és tempó végig Turbó-fokozaton vannak. Néha viszont már fárasztóan elnyúlik a rengeteg dübörgés és ordítozás, a részletek fölött - pl. kik is Joe szövetségesei - gyakorta elsiklik a rendező. Legalább néhány percet az akciótól el kellett volna csippenteni, hogy a karakterekre több fókusz jusson, kik ők és mi zajlik bennük. Furiosánál és Nux-nál tudtam ezt, de Maxnél nem. Még a koponyamaszkos Joe-n is jobban kitűnik, hogy mire gondol: egyik ágyasa halálával elveszíti 2. utódát, Furiosa tette pedig csorbát ejtett a személyi kultuszán. És némi vezetői érzéke is van, hisz azonnal rájön, mit jelent Maxék visszafordulása. 

Az idei kínálatból az új Mad Max az 1. film, amit végre ajánlani tudok. Kimondottan jól megcsinált, izgalmas műsor, még épphogy elég személyességgel és mondandóval, hogy ne csak egy mezei akcióorgia legyen.