Üzlet bármi áron

Egy családos kisvállalkozó és egyedüli 2 embere az áttörést jelentő üzletet próbálja nyélbe ütni, de számos váratlan körülmény adódik - például, hogy hősünk exfőnöke ugyanarra az üzletre pályázik.

Az Üzlet bármi áron Ken Scott rendező és Steve Conrad forgatókönyvíró adóbevallása. Bevallják vele teljesen őszintén, mi az elképzelésük a külföldi üzletelés menetéről és az ebből lefacsarható humorról. Igazán kár, hogy egy mezei utazási katalógus minden drámát és humort megad, amit ez a 2 órás kis veszejték ki bír izzadni magából. Ha legalább a szerethetőség aurája körüllengené a szereplőket, akkor lehetne ráfogni, hogy "megbocsáthatóan gyenge", nem pedig "siralmasan gyenge".

Még PG-13-ba se biztos, hogy besoroltam volna a film durvasági szintjét, nemhogy R-be. Persze a szereplők beszédmodora és egyes helyszínek - pl. a szauna, vagy a homoszexuális bár, mint találkahely - kiprovokálják, hogy a felnőtt nézőközönségre szorítkozzanak a forgalmazók. De szellemileg ez a tinikomédiák szintjét üti meg. Adott 3 balek, akik komolynak próbálnak látszani, de ez még akkor se megy nekik, mikor 1-1 jelenet megkívánná:

1. Dan Trunkman az elmúlt évek egyik legszíntelenebb átlagpolgár-sztereotípiája;
2. Tom Wilkinson Timothy-ja szánalmas vén farok, enyhe kapuzárási pánikkal;
3. Mike pedig olyan kölyök, aki mellett Jar Jar Binks egyetemi professzor.

A dráma nagy része abból fakad, hogy Dan mennyi sok problémával megverve gürcöl, hogy vállalkozását beindítsa, és közben a családra is odafigyeljen. Különösen úgy, hogy egy ponton saját társai teljesítőképességében is meginog a bizalma. Nagyon sajánlom, de semmi nem tudott megfogni engem a Trunkman-éknél: se az önbecsülés-hiányos férj, sem az iskolapária gyerekei. A neje meg szóra sem érdemes. 

Dan volt főnöke, egy Chuck nevű agygyenge boszi pedig visszasiratta velem Jennifer Anistont a Förtelmes Főnökökből. Ő elvileg Dan múltjának kísértete: a férfi 1 éve látványosan felmondott neki a multinacionális cégénél, most pedig mintha a siker és közé ékelődne, épp a Dan által kiszemelt ügyféllel tárgyalva. Semmit nem látok a Dan-Tim-Mike-trión, amivel lekörözhetnék ezt a ribit, az összes zavarba ejtő vagy kínlódó szitujuk ellenére. Ezek közé tartozik pl. egy maratoni futáson való részvétel öltönyben és nyakkendővel, illetve az, mikor egy G8-as tüntetésnél a rendőrök festékpatronnal űzik odébb őket a kordontól. Home Alone 3.-szintű poénkészlet.

Részvétem mindazoknak, akik jegyet váltottak a filmre, és Tom Wilkinsonnak is, amiért szerepelt benne. Kínkeservvel próbál nevetést és szimpátiát csikarni az emberből, de egyiket se tudja. Inkább nézném meg újra a Mortdecai-t - szintén egy idei vígjáték-szemetet -, mint az Unfinished Business-t.

Egy makulátlan elme örök ragyogása

Mikor egy film egyszerre több műfaj elemeit próbálja vegyíteni, nem árt, ha megkeresi közülük azt, amelyik a legközelebb áll a történet természetéhez. Sok ilyen műfaji vegyesválogatott azért sem működik, mert a sztori közel sem olyan többoldalú és színes, hogy indokolt legyen különféle stílusjegyek belapátolása.

Nem hiszem, hogy romantikát sikerült volna oly sok szívvel és odafigyeléssel vegyíteni a sci-fi, dráma és pszichológiai thriller vonásaival is, mint ahogy az Charles Kaufmannak és Michel Gondrynak sikerült. A film címe: "Egy makulátlan elme örök ragyogása" fellengzősen hangzik, de a mű egésze felnő hozzá. Szíven üti a nézőt, feje tetejére állítja a románcmozik konvencióit. Egy életszerűbb szerelmespárt tár elénk, akik nem csupán felejteni akarják a félrement viszonyukat, de a puszta neurobiológiai alapjait akarják kiradírozni az elméjükből. Itt nem az agy harcol a szív ellen, hanem a tudatos döntés a tudatalattival - és nem az előbbinek szorítunk, hogy győzzön.

Jim Carrey és Kate Winslet már mindketten bizonyítottak drámaszínészként, mikor kiosztották nekik a diszfunkcionáló pár, Joel Barish és Clementine Kruczynski szerepét. Joel a Montaukból hazatartó vonaton találkozik Clemmel. A szeszélyes, életvidám csaj tökéletes ellentéte az unott és egykedvű Joel-nek, mégis vonzalom alakul ki köztük.
Tudtukon kívül ők ketten már ismerték egymást: 2 évvel korábban együtt jártak, azonban töröltették emlékeiket a másikról, miután kapcsolatuk zátonyra futott. A nagy kérdés: hogyan jutottak idáig? És hová fog vezetni az újratalálkozás?

Christopher Nolan Mementója óta nem láttam ilyen zseniális példát a nem-lineáris narratívára. Az időrendi bontás nemcsak hogy indokolt, nemcsak segít érdekesebbé tenni a románc elbeszélését, de szervesebbé is teszi a sci-fi-aspektus bevonását a filmbe. Amíg Joel és Clem románca működött, addig egyenesen haladunk. Hogy mi romlott el, azt visszafelé kapjuk meg, az agyi beavatkozás során.

De a memóriatörlés nemcsak az az esemény, amihez kötve a történet elkezdhet visszatekerni. Joel nemcsak újraéli az emlékeit, de mind inkább beléjük is avatkozik. A férfi tudatalattija próbál védekezni az emlékamputálás ellen, felismeri, amit a tudat nem: hogy Joel valójában a fájdalomtól akar megszabadulni, nem a kapcsolat emlékeitől, amik vegyesen jók és rosszak. Így aztán a srác álmában próbálja menekíteni Clemet korábbi emlékek helyszínein keresztül. Van, aminek még köze sincs a nőhöz, így talán jó "búvóhely" lehet a férfi elméjében (pl. az anyja mosogatója). Az utolsó emlékében elhangzó mondat ("Találkozzunk Montaukban.") pedig finom utalás a hidegháborús Montauk-project-ekre.

Középtájt egy mellékszál nyílik, ami a vége felé válik majd fontossá. A Lacuna-magánklinika, mely az emlék-eltávolítást végzi, legálisan bejegyzett intézmény, ahol önkéntes alapon kérhetik bizonyos emlékek törlését. Külön akta és búcsúkazetta készül minden "páciensnek". Dr. Howard Mierzwiak tehát nem hollywood-i őrült tudós, aki gyanútlan ördögökkel játszadozik: gyarló magánember, de az ügyfelei állapotára odafigyel.

Az egyik fiatal recepciós Mary az egyik technikussal, Stannel hanyagul felügyelik Joelt, és itt jön a képbe a Végzet. Nemcsak Howard, de a felesége is megjelenik Barish címénél, leleplezve, hogy Mary is töröltette egy viszony emlékeit saját agyából - éppen Howardról. Romantikus filmben nem sokat látni ilyen átélhető reakciót, ahogy emberek a saját múltjukkal szembesülnek:

1. Joel egy nap azt látta, hogy Clem egyáltalán rá sem ismer, s az eljárásról értesülve ő is belemegy. Klasszikus eset, mikor a könnyebb, gyorsabb gyógyírt választjuk a sebeinkre.
2. Mary felelőtlen libaként előbb összefeküdt Stannel, majd csókolózott Howarddal. És mikor megtudja az igazat, hiszti vagy siránkozás helyett valódi döbbenet és őszinte szégyen tükröződik az arcán.
3. És miután lelkiismeretét követve elküldte minden kliensnek a maga anyagát, Clem és Joel is szembe kell nézzen a korábbi, felelőtlen döntésével.

Clementine és Joel viszonya "az ellentétek vonzzák egymást" esete. A festett hajú lány maga az indulat és spontaneitás, egyfolytában valami újra vágyik. "Én egy rohadt, bosszúálló ribanc vagyok." Joel viszont csendes, töprengő alkat; nem fantáziaszegény, egyszerűen csak visszafogott beállítottságú. "A folyamatos beszéd nem feltétlenül kommunikáció." Mindkét fiatal talál valamit a másikban, amit saját magában nem: Joel az életkedvet, Clem a nyugalmat. Buktatója a dolognak, hogy ha már megszokták egymást, teherré nehezedhet, hogy egy ennyire más gondolkodású valakihez kötik le magukat. "Túl sokan hitték rólam, hogy én vagyok a zsákjuk foltja. Hogy életet lehelek beléjük."

A szereplőknek mind azt kell lényegében megtanulniuk, hogy a teljes feledés önbecsapás. Ha egy viszony minden emlékét kitöröljük, azzal nemcsak a jó emlékek jelentette öröm, hanem a rosszakból leszűrhető tanulság is odavész. Aki ennyire erőszakosan akar minden kellemetlenséget kiirtani az életéből, az nem gyarló, hanem gyáva. És ez szerintem valahol a karaktereknek is feldereng a végén.

2 dolog keltett komolyabb hiányérzetet bennem, de ezért nem hibáztatok senkit, magánigény:

1. Bár tényleg úgy láttam, hogy Joel és Clementine, sőt Mary és Stan is szembe tudnak végül nézni hibáikkal, ehhez az utolsó 20-25 percig kell várni. És ha az egészet nézzük: mégiscsak egy dolog nem tudomást venni a problémáinkról, és más örökre elvenni a választás esélyét - magunktól és másoktól is. Aki felnőtt fejjel kicsit is becsüli magát, az merő "felindulásból" vagy "bánatból" nem játszadozik tudatokkal és agytartalmakkal.  
2. A másik dolog, ami kicsit faramuci nekem, az a klinika működése. Értékelem, hogy realisztikusan, nyilvános praxis keretében létezik az emléktörlő procedúra - leszámítva az orvosi titoktartást. De azért belegondolni a lehetséges okozatokba itt aligha nevezhető pusztán "etikai kérdésnek". Mi van, ha valaki csak kényszerből vállalta be? Mi van, ha életek és sorsok múlhatnak egy-egy odaveszett emlék tartalmától? És hol a határ abban, hogy mi minden törölhető az elméből?

Szerencsére a cselekmény nem fárad el a végére, és a "pay-off" valóban "kifizetődővé" teszi, hogy addig végigizgultuk az utazást Joel múltjában és pszichéjében. Ő és Clementine nem adják föl egyéniségüket, nem elhatározzák, hogy "mostantól minden más lesz". Egyszerűen kicsit tudatosabbak lettek, és mérlegre tudják tenni a várható hátrányokat, amik egy ilyen "tűz-és-víz"-típusú párkapcsolatból eredhetnek.
"Most nincs olyan, amit ne szeretnék rajtad."
"De majd lesz! Majd lesz. Igen: idővel kitalálsz majd egyet, és ma este pedig rád unok! Csapdában érzem majd magam, ahogy mindig!"

S végül eldöntik magukban, hogy mindez nem számít. Az utolsó jelenet végre nem a szirupos hollywood-i "boldog vég", ahogy a hóban futkároznak. Más romantikus filmben talán giccses lenne, de itt valódi jutalom a nézőnek. Sőt igazából ez maga a tanulság is: élj a mostnak! Merj kockáztatni egy kapcsolatot, mégha csalódsz is. Függetlenül attól, hogy idővel megint szakítanak-e vagy sem: a hátramaradó élmények, érzések velük maradnak, többé teszi őket belül.

A finom hangzású zenéket is kellemes hallgatni, de igazán a képi világ húzza be az embert a mű hangulatvilágába. A valós helyszínek visszafogottan vonzóak, Joel tudatalattija pedig izgalmas, olykor egészen szürreális hely. Személyes kedvencem, amikor Clementine-nal éjszaka a folyó jegén csúszkálnak, illetve később, mikor Clementine-t ugyanitt beszippantja a sötétség Joel elméjében. Ahogy az eredeti történtek elmódosulnak, az már-már mesteri képjáték. Gyakori visszatérő motívum a kialvó lámpafény: metafora az elhaló emlékekre. Innen nézve az utolsó fél perc, ahogy a 2 főszereplő alakja elhalványodik a hóban, már az egész élet tünékenységét érezteti velünk.

Válogatós fickó révén csak olyan filmeket szoktam vásárolni, melyeket minimum kitűnőnek ítélek meg. Márpedig ehhez nem volna elég méltatnom Jim Carrey és Kate Winslet brillírozását a tőlük szokatlan szerepeikben. Vagy hogy a tudatalatti képsorokat a kedvenc rendezőhöz "hasonlóan" használják itt. Friss, jó értelemben bonyolult, gondolat- és érzelemprovokatív történet Joel Barishé, amit újra meg újra érdemes végignézni. Illusztrálja a hétköznapi ember azon vágyát, hogy társra találjon, és egy szélsőséges példán keresztül keresi a gyökerét mindazon szépségnek, amit egy ilyen kötelék megadhat.

Nálam A makulátlan elme örök ragyogása:

Batman Kezdődik

A képregényfilmek főnixe. Ez a a legtömörebb reklámterminus, amivel le tudnám írni a Batman Kezdődiket. Olyan produkcióról beszélünk, amely végérvényesen leszámolt a képregényfilmekhez kapcsolt sztereotípiákkal: hogy vagy túl gyerekbarát és könnyed, vagy amorf és deviánsan sötét kell, hogy legyenek. Christopher Nolan az általam legtöbbre tartott hollywood-i rendező: Batman és legendáriumának minden itt szereplő elemét realisztikusan és gazdag jelentéskörrel ábrázolta - minimális misztikumot hozzáadva.

Soha nem tapasztaltam olyan terjedelmes, precíz karakterfejlődést egy képregényfilm címszereplőjén, mint itt. Egy fél életen - és filmen - át zajlik Batman kialakulásának folyamata, részletekbe menő eseménysor és motívációk révén. A kronológiai sorrend megbontása a narratíva árnyalását szolgálja: a számkivetett Bruce Wayne múltját három vonásban ismerjük meg:

1. Egy perc a kútba esése: ez a rémálmai forrása.
2. Rémálma elkíséri anyja és apja halálakor is: ez vizsgálja, mit jelent Bruce rémálma a jelen életében.
3. A szokásos élmény-feldolgozó érzelmi utak csődje: itt látjuk, miért nem kerül Wayne személyisége olyan "mellékvágányokra", mint merev önhittség, bosszú vagy gyilkosság.

Ez a  film teljesen szinkronba hozza a képregény és a mi valóságunk törvényeit, minden korábbinál alaposabb jellemrajzot és élettörténetet mesél el egy Bruce Wayne nevű halandó emberről. Erre egyik korábbi Batman-film sem volt képes.

Zorróval ellentétben (aki ugye szintén fekete köpenyes-álarcos hős) Batman nem közvetlenül a remény, mint inkább a félelem szimbóluma. Másfajta pszichikai hatást akarnak kiváltani. Batman a megfélemlítők (Falcone és Craine) ellen fordítja saját módszereiket, míg a lakosságot "csak" a közjó melletti kiállásra buzdítja. Nemcsak az utcákat járja rosszfiúkra vadászva. Belülről próbálja megváltoztatni a várost. 

Pont ezért jobban is kell ügyelnie rá, hogy egy vékony erkölcsi határ megmaradjon közte és ellenfelei között. Bruce Joe Jill megöletésekor felismeri, hogy ez a határvonal a gyilkosság, mint büntető módszer. Ha ő végzett volna szülei gyilkosával a tárgyaláson, éppolyan emberi szemét volna, mint akit gyűlölt. Martin Campbell Zorrója és Tim Burton Batmane is használt lőfegyvert ellenfele ellen, de ez az ember saját létezésével köti össze a szabályt, hogy soha nem ölhet.

A Batman Begins világában a szürrealizmus legfeljebb hallucinációk formájában van jelen. Még Ra's al Ghul alakját is sikerült hihető magyarázattal ellátni. Bruce az Árnyak Ligájától egész végig az elszánás, a teatralitás és a megtévesztés művészetét tanulja az ázsiai hegyekben. Henry Ducard, Bruce tanítója később felfedi neki és a nézőknek, hogy Ra's al Ghul maga is csak egy megtévesztés: dublőr, aki a valódi vezetőt, Ducardot rejti el.
Ha Ducardot "az igazi Ghul"-nak tekintjük, úgy ő valóban ígéretes tehetséget lát Bruce-ban. Gyakorlatilag apafiguraként segíti őt túllépni korlátain. Ő testesíti meg, mivé válhatna Bruce, ha az életet többé nem tekintené immanens értéknek: kivégzővé.

A negatív karakterek megformálói mind kiváló alakítást nyújtanak, de Ken Watanabe az, aki a legtöbb energiát árasztja magából a jelenlétével. Ra's al Ghullal kapcsolatban mindössze egy dolog nehezen hihető a számomra, amikor a Liga múltbéli tevékenységéről beszél. Itt is a képregényre próbálnak hajazni, hisz ott Ra's al Ghul több száz éves. Ez nem feltétlenül erőltetett: valószínűleg Ducard megint megpróbál nagyobbnak látszani Bruce szemében.
Az egyik legjobb hozzátoldás Batman figurájában, hogy ellenségei ellen fordítja saját pszichikai hadviselésüket.

1. Falcone ellen a láthatatlanságot és fenyítést;
2. Craine ellen a mérgező toxint;
3. Ra's ellen pedig a keresztes harc jogosságát: Ducard a megmentését úgy fogta fel, hogy cserébe Bruce megérdemel még egy esélyt a csatlakozásra. A végén Bruce is kimutatja saját felfogását a dologról: megmentette tőle, hogy saját műve a vesztét okozza. Erre visszajött és pusztulást hozott Gothamre. Ezért hagyja magára a kisikló vonaton. "Nem öllek meg, de megmenteni sem vagyok köteles téged."

Gotham city bármelyik amerikai nagyváros lehetne: Chicago, Los Angeles, New York stb. Amikor először megalkották, egyfajta gyűjtőmedencének szánták a korrupció, a bűnözés és a jogrendszer bilincsei számára. Mint amilyen BaSin city. De az egy erősen stilizált univerzum, itt pedig a való élet nehéz életkörülményeit kapjuk kendőzetlenül az arcunkba. A rendőrségnél csak elvétve akad még olyan, aki nem kér a kenőpénzekből, mint például James Gordon. Egyébként nagyon szépen bontakozik ki a kooperatív barátság közte és Batman között.

A technikai eszközök kivétel nélkül tömör és szakszerű leírást kapnak a Wayne Vállalat alkalmazottjától, Lucius Foxtól. Metróút miért ne épülhetne a vízvezeték-rendszer mentén? Mikrohullámokat háztartástól laborokig sok helyen használnak, fegyverként tehát a technológiát nem olyan nehéz elképzelni. A Tumbler - ami a képregénybeli Batmobil megfelelője - mindarra képes a való életben, amit ebben a filmben mutatnak. Minden eszközt csak akkor mutatnak, ha feltétlenül annak van szerepe egy adott szituációban.

Ugyanez a karakterekre is igaz. Christian Bale tökéletesen adja a felnőtt Wayne különböző életszakaszait. Amikor haragot és brutalitást kell mutatni, nem fogja vissza magát. Batmant és Bruce Wayne-t a néző egyaránt közelebb érzi magához, érdekelni tudja, hogy tényleg sikerül-e, amit akart, vagy meghal a túlvállalás vagy egy óvatlan pillanat miatt. 

Alfred Pennyworth szellemes és odaadó apafigura. Míg Ducard/Ghul a radikális irányba tereli Bruce-t, addig Alfred Thomas Wayne eredeti útmutatását, morális örökségét szolgáltatja.
Thomas számomra kissé száraz személyiség, haláljelenete pedig elmarad a meggyőzőtől.


Sok rajongó Katie Holmest tartja a leggyengébben teljesítő színésznek. Értem, hogy miért, de nem értek egyet vele. Rachel Dawes karakterét Nolanék találták ki. Azt hiszem, nem igazán volt világos elképzelése róla, hogyan alakítása őt. A csókjelenet Bale-vel eléggé hamis, viszont betudható Dawes csalódottságának is. Helyesen látja, hogy Bruce hosszú útja során örökre mássá vált. Civil arca márcsak a társadalmi érintkezés eszköze.
A városlakók között szerepel egy gyerek, aki felnéz Batmanre. Ennek foganatja az lehetett, hogy Batman viszontlássa magát egy kisfiú képében, és Rachellel úgy mentsék ki a bűnözők elől, mint régen a Wayne-házaspár óvta Bruce-t. Nem állítom, hogy fölöslegs adalék: ilyen alapon azt is kifogásolhatnám, hogy Batman mennyi macerát vállal be azzal, hogy a tetőkön ugrál a Tumblerrel.

A film végig hihetetlen tempóban pörög, mégsem marad ki egyetlen fontos részlet sem a sztoriból. Az akciójelenetek tökéletesek. Olvastam ellenvetéseket, hogy Batman verekedései túl hirtelen vágások és kameramozgatások keretében történik. Szerintem ez tudatos döntés: Batman hirtelen és reflexíven mozog a harc közben, akárcsak a denevérek, miközben körülrajzák őt és minden mást is.
A témazenék sokrétűek, vannak köztük szolid, drámai és szilaj taktusok is. Legmeghatóbb közülük az a dallam, amit Thomas Wayne orvosi vizsgálatának emlékekor adnak benne.


Rendkívül örülök annak, hogy a Batman-franchise ilyen intelligens rendezőt, tehetséges gárdát és kreatív szabadságot kapott. Az újraindító résznek sikerült komoly, tartalmas mozivá tennie azt a Batmant, akit a nagyközönség általában csak egy bugyuta mesének tartott. Nem számít, hogy milyen elvárásai vannak a nézőnek az ötlettel vagy a filmmel kapcsolatban; a film maga is elvárást támaszt a nézővel szemben, hogy végig figyeljen és igenis gondolkodjon, miközben nézi.