Ed Wood

"Csak nem lehangollak? Hadd próbáljam meg más pózban:

♪♫ Ó, tönkrementünk, cha-cha-cha!

Mindenki lapos tönk, cha-cha-cha!

Csatornában élni, cha-cha-cha!

Korai sír, cha-cha-cha! ♪♫

Oké, most mindenki: szitává!"

(Married with children - Rain Girl)

Minden idők egyik legrosszabb, de legalábbis legnotóriusabb rendezőjéről filmet készíteni... Ez valószínűleg nagyobb elismerés lett volna Ed Wood számára - ha megéri a 90-es éveket -, mint bármilyen bevétel vagy díj. Az 50-es évek rendezője évekig az anyagi csőd szélén táncolva próbált befutni Hollywood-ban, ami bizony már akkor is a protekció és tőke szemüvegén át nézett minden filmre. Wood igénytelen rendező volt, ugyanakkor kellően lelkes és idealista, hogy pusztán mesélni akarjon - akármennyire is úszott a nevetségességben.

Edward D. Wood Jr.-t, a különc, transzvesztita hajlamú filmkészítőt a sokadik stúdiófejes utasítja vissza, amikor találkozik a veterán horrordráma-színésszel, Béla Lugosival. Ed, Béla és néhány sikertelen színész próbálnak összehozni egy-egy nagy kasszasikert, és minden erőfeszítésük rendre kudarcba fullad. Ednek pedig nemcsak szakmai és anyagi helyzete válik egyre kritikusabbá, de a hozzá közel állók is elkezdenek fogyatkozni...

Tim Burton Ed Wood-ja tragikomikus alkotás, mely nemcsak emléket állít egy híres-hírhedt alkotónak, de ítéletet mond Holywood-ról és rólunk, a közönségről. Akárcsak a tavalyi Birdman, rámutat a szórakoztatóipar sötét oldalára, egy olyan küszködő művészlélek szemeivel látva azt, aki egy személyben író, rendező, producer és színész a saját darabjaiban. Ám Riggan Thompsonnal ellentétben Ed fiatal, dinamikus, örök optimista alkat: hiába játszódik az egész film fekete-fehérben - nyilván Wood korát és műveit megidézve ezzel -, Wood lelkesedése átragad ránk, és szimpatizálunk a balsikerű fiatalemberrel.

Burtonnek ez az alkotása elevenjére tapint, hogy mennyire gyötrelmes és nehéz a kezdőknek egyáltalán bejutniuk Hollywood-ban a munkaképes rendezők közé. Nemhogy megőrizzék azt a kreatív énjüket, amiről én is annyit szoktam károgni a kritikáimban, hogy feladják a nagy pénzekért. George Weiss producer, Ed első pénzelője a filmben esszenciája a valódi Hollywood mentalitásának. Itt minden színtiszta üzlet. A teljesen profitorientált stúdiórendszer a mai időkig fájdalmasan kiszámítható, rengeteg olyan vezetőségi taggal, akik az ürüléküket sajnálnák ledobni a "kreatív szellemiségre".

Johnny Depp-től eddigi legjobb alaktását láttam Ed Wood-ként: szellemes, különc természetű, kedvelhető fickó. Nem különösebb őstehetség, viszont dúskál benne az alkotókészség. Állandó harcban áll a szakma elvárásaival, és azzal, hogy bármibe is fog, azt mindig vélt és valós hibái felhánytorgatásával véleményezik az emberek. Barátsága Lugosival őszinte és megfogja az embert: a Lugosi iránti törődés jeleneteiben bizonyítja be a főszereplő, hogy több egy pancser bájgúnárnál. Ilyen, amikor

• lakásán meghallgatja a zokogó és morfiumfüggő Bélát;
• mikor egy öngyilkossági kísérlet után elkíséri őt a klinikára;
• majd a háza előtt készít róla egy kisfilmet, hogy ne bukott sztárként maradjon meg a köztudatban.

Ez egy törődő, lojális személyiség képét nyújtja Wood-ról, és ezzel tudott igazán behúzni engem Burton.

Tökéletes a kontraszt Ed és Sarah Jessica Parker anyáskodó, joggal cinikus Dolores-e között. Dolores színésznő, aki szereti és támogatja Edet, ám nem igazi lelki társa: idővel megsokallja a férfi abnormális életét, és nyíltan közli vele, hogy ki akar lépni abból. Alapból szeretem, ha filmben egy kapcsolat mentes a hisztitől, és az egyetlen jelenet, ahol Dolores mégis hisztizik (tányérokat hajigál neki, mert másnak adott egy főszerepet), az baromira vicces. Mindkét fél álláspontjával egyet lehet érteni, és nemcsak az Ed kontra Dolores, de az Ed kontra Hollywood felállásban is. Ed részben igenis tehet róla, hogy nem futott be, mégha a körülmények ellene is voltak.

Ami még fontos: Burton kerüli a szenvelgést. Főleg az erős forgatókönyvnek köszönhetően Ed Wood pechszériája nem válik vánszorgóvá, depresszívvé. Igen, szánalmas, hogy mennyire hitegetnie kell magát, hogy ne omoljon össze lelkileg, mint idővel Lugosi. Forgatásain ideje és pénze se volt egy jelenetet többször felvenni, így minden felvételre egyből rávágja, hogy "tökéletes". Úgy működik a humor itt, mint az Egy rém rendes családban Al Bundy élete: a néző látja ezt az elátkozott flótást, akit a szentlélek tart a munkaerőpiacon, és jobban érzi magát a tudattól, hogy ENNÉL tutibiztos, hogy jobban csinálná, jobban a sarkára tudna állni.

Martin Landau egyszerűen brilliáns Lugosi Bélaként: Oscar-ja nemcsak neki hozott elismerést, de közvetve nekünk, magyaroknak is szól. Landau 25 Lugosi-filmet és 7 interjút nézett végig, hogy felkészülhessen a szerepre. Lugosi szakmailag már lehúzta a rólót, amikor Ed rábukkant, annyira, hogy az emberek már most halottnak hiszik őt. Egyszerűen szívszaggató, ahogy Ednek a földön heverve elzokogja, hogy tönkrement.

Nagyon tetszik, hogy a barátságuk egy olyan alapgondolatra épül, ami a movie mondanivalójába vág. Wood emlékeztette Lugosit arra, hogy kicsoda ő valójában, megmentve ezzel, hogy élete alkonyát dicstelen magányban, a drogon vegetálva élje le. Viszonzásképp Lugosi is emlékezteti Edet az utolsó közös jelenetüknél az utcán, hogy az élmény volt a lényeg, nem az, hogy a legutóbbi filmjük se lett anyagi siker. Ez pedig elég Ednek, hogy továbbra is nyitott maradjon bármi kis lehetőségre, ami adódik.

Burton viszonylag pontosan követi Wood életét, de az ő észjárása és lelkivilága szerint áll hozzá: "A film nem az apró részletekről szól, hanem a nagy képről!" Többször láthatjuk Wood-ot néhány ismertebb filmjét rendezve, mint pl. a 9 from outer space-nél, melynek szüneténél rátalál példaképére, Orson Welles-re egy bárban. Elég szájbarágós és fölösleges szerintem, ahogy Welles visszalelkesíti a megviselt Wood-ot, hogy: "A látomások megérik, hogy küzdjünk értük."

Burton igyekszik ha nem is boldog, de emelkedett hangulatú zárást adni a filmnek: Ed feleségül vesz új barátnőjét, Kathyt, és ünnepelt sztárként búcsúzkodik, nem véve tudomást a valóságról. Ezért nem magoltam be én sem Wood és Lugosi életútját az írásomhoz, nem akartam az eltéréseket bogarászni a valós életúthoz képest. Legyen elég annyi, hogy Ed Wood küszködve, alkoholistaként hunyt el igen korán, 54 éves korában. És mintha csak a neve átkozta volna el a róla készült filmet, annak még a 18 millió dolláros büdzsé felét se sikerült visszahoznia.

Mai napig idegenkedem a fekete-fehér filmektől, és örülök neki, hogy újabb kivétellel gazdagodott a listám. Tim Burton Ed Wood-ja arra buzdít minket, hogy ne a meggazdagodásért akarjunk alkotni (pl. a mai romantikus regények írónői), hanem magáért az alkotás öröméért. Ne a formai követelmények és szakma elvárásai szerint mérjük a tehetségünket, bármennyi is szorult belénk. Néhány fáradtabb percét leszámítva fordulatos történet, remek szereposztással.