Forrest Gump

"Az én nevem Forrest Gump, és úgy szólítanak: Forrest Gump."

Egy fogyatékkal élő férfi belesodródik hazája történelmébe, miközben jelleme és morális értékei mit sem változnak. Forrest Gump kitalált életútját 1986-ban mutatta be a világnak Winston Groom író, és - Eric Roth forgatókönyve alapján - az a Robert Zemeckis vitte a nagyvászonra, akinek többek között Vissza a jövőbe-trilógiát is köszönhetjük.
Az eredményt joggal rangsorolják az év legjobbjai közé: kicsit meseszerű, szentimentális, de nagyon jó és átélhető dráma, egy igazán egyedi főszereplővel, aki valahogy mindig a talpára esik.

Ritkán arat sikert olyan filmdarab, amely felülvizsgálatra készteti az embert, nemcsak úgy az életről általában, de a hivatalos történetírásról is. A Forrest Gump egyetlen nagy merengés a XX. század néhány jelentős eseményén, egy nem hétköznapi polgár szemein keresztül látva és átélve azokat. Forrest átlagalatti, 75-ös IQ-ja miatt egyszerű észjárású fickó, cinizmus és tettetés nélkül reagál bármilyen élethelyzetre. Élete során a leghíresebb néhány politikussal és művésszel személyesen találkozik, sokmindenben kipróbálja magát, de igazán egyik sem  határozza meg a hátralevő életét, azt, hogy ki ő és milyen ember akar lenni.


Hamar felismerhető, hogy a látszat ellenére Forrest se nem ostoba, sem olyan könnyen rászedhető. Nem lehet elintézni a figurát annyival, hogy szeretnivalóan naiv, és érdekes nézni, mert kirí a tömegből. Igaz, hogy nem fűtik ambíciók, nincs jellemző rá cinizmus vagy irigység, és a hangzatos ideológiáknak sem híve. Ha már itt tartunk, nem is igen érti a többség vonzódását ezen dolgok iránt. De nem egy szürke figura: érzékenységét tudatosan megőrző személyiség, embertársaihoz - anyjához, katonatársaihoz, stb. - pedig ádázul hűséges. Egyetlen igazi vágya, hogy a gyerekkori szerelmét, Jenny Current feleségül vegye. Róla később...

Engem leginkább az fogott meg a címszereplőben, hogy immunis a modern kor sekélyes normáival szemben. Forrest alapértékei - mint család, szerelem vagy barátság - frázisokká üresedtek a mai világunkban, egyre terhesebb e szavak valódi tartalmát betartanunk. Egyre inkább a megszokás, előítéletek és kiszámítottság dominálják az egész földi létezésünket. Innen jön szerintem Forrest sikereinek titka: mikor belefog valamibe - legyen az hajózás, futás, pingpong, embermentés, etc. -, egyszerűen kizárja a külvilág lekicsinylő hangját elméjéből. Hogy aztán az így véghez vitt bravúrjait a külvilág mégis körberajongja. 

• Szemléltető példa erre az ellentmondásra, amikor minden ok nélkül maratonit fut az USA-n át, és később mások is beállnak mögé futni. Nem tudják biztosan, mi lehet az ok vagy eszme emögött, de a rendkívüli példa vakbuzgalmat kelt bennük. "(...) Mindenki csinál néha olyasmit, szóval olyat, aminek nincs értelme." Ki tudja, meddig/hányszor futhattak, mire szakállt növesztett példaképük váratlanul megáll a semmi közepén, és... hazamegy. "Most mi a fenét csináljunk...?" A tragikomikus valóságot kapjuk az arcunkba. Az emberek többsége valóban ennyire befolyásolható, ezt aknázza ki többek között a politika, az iskola és a média. Forrest "fogyatéka" innen nézve inkább áldás, mint átok. Sikerei pedig ugyanolyan hírességgé emelik őt, mint akikkel találkozott.

Jennyt én szintén egy emberi gyarlóság áldozatának látom: a kishitűségének. Forrest már iskolás koruk óta szereti és védi, ám Jenny úgy látja, hogy nem konkrétan őt, csak magát az érzést szereti. Nem hisz benne, hogy boldoggá tudná tenni, mert sok tekintetben gyermeteg az életfelfogása. "Én nem vagyok egy okos ember. De azt tudom, mi a szerelem." Férfiként teljesen megértem Forrestet: rendkívül fájdalmas az, ha a számodra legkedvesebb lány arcán csak a szánalmat és kényelmetlenséget látod visszaköszönni. Úgy érzem, a forgatókönyv feltűnően bizonygatja, hogy kettejük közül mégis Jenny az esendőbb: gyerekként molesztálták, szabados hippi lesz belőle, stb. És emiatt sajnos elég sok klisével van beszórva a karakter háttere.

A szeretett nő fontosságát hangsúlyozza a produkció kerete is: Forrest Gump épp Jennyvel készül újratalálkozni, mikor egy busz megállójában belekezd élete elmesélésébe, bárkinek, aki épp ott ül mellette. A mese/életút külön fejezetei más-más emberre szállnak - akárcsak a tollpihe, amit a film legelején és legvégén látunk. A mi életünkben ugyanígy emberek jelennek meg és tűnnek tova, mintha a sors egyik személytől a másikra sodorna bennünket. A viszontlátás azonban nem a film vége, hanem az utolsó nagyegység a végkifejlet előtt, és az fogja nyomatékosítani az egyik fő mondanivalót. Nagyon okos elrendezése ez a történetnek.

Súlyos dramaturgiai kihágást vét az író, amit a halálos betegség kliséjével próbál toldozni-foltozni. Jenny felfedi Forresnek, hogy a hajdani közös éjszakájukból egy kisfiú született: az ifjú Forrest. Azt is elárulja, hogy valószínűleg HIV-fertőzött, ezért szeretné, ha összeházasodnának. Mindkét újság kissé kétszínű fényt vet Jennyre, meg úgy általában a párkapcsolatokra is.

1. Egy az: Évekkel korábban Forrest megkérte Jenny kezét, ám az határozottan nemet mondott. Azóta a férfi híres lett, hajózási cégének hála meg is gazdagodott. Nyilvánvaló, hogy a nő, mégha szíve mélyén szereti is Forrestet, legalább részben kihasználja ezzel az érzéseit. Forrestet nem hibáztatom, hogy belemegy: mindig erre vágyott, és  a nő most haldoklik. De kérdéses, vajon felfogja-e, hogy ez félig-meddig érdekházasság.
2. A másik: Miért nem szólt már korábban? Értem, hogy Forrestre, mint törvényes apára akarja hagyni a kisfiukat, hogy rendes gyerekkora legyen. De miért várt éveket, hogy az apát értesítse a gyereke létezéséről? Megfordítva ez azt jelenti: ha Jenny nem volna halálos beteg, talán sose tudatja Forrest-tel, hogy létezik egy fia. Az ő kisfia! Ez elég önző és szemét húzás, hisz így megfosztotta a két Forrest-et egymás szeretetétől. 

Forrest kalandjai példázzák, hogy önmagadat adva is mindent elérhetsz, ha a szívedet adod bele (bár némely pillanat inkább humoros, mint hihető). Neki sikerül magára találnia az életben, Jennynek azonban nem. Őelőtte nem volt olyan morális iránytű, mint Forrest-nek az édesanyja, akitől idézni szokott. Forrest társa túl későn eszmél rá saját kishitűségére, arra, hogy nem becsülte meg elég hamar az önzetlen törődést és segítőkészséget, amit Forrest jelentett az életében.

Ez az a szakadék, a magunkra utaltság érzése az, amit a környezetünk, "modern" életmódunk, a társadalom ránkkényszerít, elhitetve velünk, hogy pontosan ismerjük az életet, a lehetőségeinket. "Nem tudom, hogy Mamának vagy Dan hadnagynak volt-e igaza. Hogy van-e rendeltetésünk, vagy csak ide-oda sodor bennünket a véletlen, mint a szél, de azt hiszem... kicsit mindkettő igaz."

Prímán vegyítik a humort a komolysággal, és csak helyenként üti fel fejét az érzelgősség csúf réme. A párbeszédek legtöbbször szellemesek, sőt, akadt néhány szövegsor, amin kellemesen hahotáztam. Érdekes, hogy nem ábrázolták cukormázasan, ahogy Forrest-ék egységén rajtaütnek, mégis a vietnami fejezetnél fordulnak elő a legjobb dumák. Például a kiképzőtiszt:

"GUMP! MI A LEGFONTOSABB FELADATA EBBEN A SEREGBEN?"

"Az, hogy mindent megtegyek, amit az őrmester mond nekem!"

"AZ ISTEN VERJE MEG, GUMP! MAGA EGY ISTENVERTE LÁNGÉSZ! EZ A LEGKITŰNŐBB VÁLASZ, AMIT VALAHA HALLOTTAM! MAGÁNAK LEGALÁBB 160 AZ ISTENVERTE IQ-JA!"

Dan hadnagy esete a háborús propagandák bírálata. Míg Forrest legjobb barátja, Bubba elesik, Dant sikerül megmenteni, de szétroncsolódott lábait amputálni kell. Felrója Gumpnak, miért nem hagyta, hogy dicső halála legyen, ahelyett, hogy ilyen megalázóan kell vegetálnia a saját hazájában. Ez jól mutatja, mennyire álszent és kegyetlen valójában a hadkötelezettség: a nemzet muslincaként küldi fiait a halálba, hogy aztán a politikusok körbemosolyogják a párat, aki nem döglött meg.
Dan egyetlen kósza ígérete miatt kényszerül arra, hogy Forrest útjára lépjen: Bubbáról elkeresztelt hajóüzletéhez betársul, ami - a sorra megfeneklett konkurencia miatt - őt is a szerencse hullámába sodorja. Jenny és Forrest esküvőjére már titánium protézissel gyalogol el, barátnője kíséretében. „Dan hadnagy – azt hiszem – megkötötte a békéjét Istennel”.

Ha a filmét nem is, Tom Hanks Oscar-ját mindenképp megérdemeltnek tartom. Nemcsak annyiból áll a játéka, hogy értetlen arcot vág folyton: Forrestként örömteli, magányos, izgatott, fájlaló, töprengő vagy elszánt. Ken Ralston csapata az Industrial Light & Magic-től lehetővé tette, hogy Hanks-et korabeli TV-adásokba varázsolják - pl. mikor pisilni kéredzkedik el Kennedy elnöktől. Talán részben ez a látványtrükk sarkallta arra Hanks-et, hogy kikösse: csak akkor vállalja a szerepet, ha a movie története történelmileg pontos. Miután erről biztosították, nem először bizonyította a filmiparnak, milyen sokoldalú színész.

A Forrest Gump remekbe szabott, őszinte, némileg rózsaszín ködös szatíra az amerikai nézőknek. Emlékeztet minket mindarra a történelmi és filozófiai fogyatékosságra, amivel a mai kor embere kénytelen szembenézni. És ezt frappáns módon épp egy fogyatékkal élő, becsületes flótás alakján keresztül illusztrálja. A házastársi megértés, illetve az érzelmek kifejezése az, amiben esetenként felbukik, de ettől még szórakoztató és tanulságos életsztori.