Adaline kora

"Csak az hiányzik, hogy belé csapjon a villám!"

Hollywood nem tud mit kezdeni a halhatatlansággal. Ha egy produkcióban fel is bukkan ez a téma, általában puszta ürügyként, szerszámként szolgál, hogy egy másik, jóval egyszerűbb probléma körítése legyen. Persze, attól még szövődhet érett dráma egy ember köré, aki sima halandóként kezdi, és egy fatális véletlen védetté teszi őt az idő pusztításával szemben. Ilyen alkotásnak tartom a Hegylakót és A hollót.

Az Age of Adaline nem tartozik ebbe a szalmazsákba. És nem a műfaja amiatt, vagy azért, mert a főhős(nő) halhatatlansága mellékes körülmény. Egy jó romantikus film kifinomult érzékkel bánik a drámaisággal, a szereplők érzéseit pedig világos értékek és motivációk mentén engedi kifejlődni. Az érzéseknek kell, hogy legyen értelmi fonala. Ez az, ami Adaline csodálatos életében hiánycikk.

Adaline Bowman 29 évesen autóbalesetet szenvedett, ám egy csodaszámba menő villámcsapás visszahozta őt a klinikai halálból. Mi több: elöregedhetetlenné tette őt! Logikus módon egy idő után ezzel kirí az emberek közül, bújkálnia kell, 10 éves periódusonként személyazonosságot váltva. És megvénült lányát kivéve mindenki előtt titkolnia kell ezt, különben szétcincálnák őt az öröklétért. Mindez egy izgalmas életút lehetőségét hordozza. Lehetne akár olyan is, mint a Forrest Gump, a XX. század nagy történelmi eseményein átívelő mozis időutazás.

Már a trailer-ből láttam, hogy EHELYETT mit akartak létrehozni itt a készítők: egy komolynak látszó, de túlcsordulóan érzelgős szappanoperát. Úgy is lett. Ez a mű épphogy súrolja mindazt a dilemmát, ami a halandóságunk elvesztésével járna együtt, de AZÉRT, hogy egy sematikus, idealizált románcra tudjon fókuszálni Adaline és egy partin megimsert álompasija, Ellis Jones között. És bár a románc a maga idilli cukormázával még elmenne, a főhősnőt nagyon kétértelművé, sőt álszentté teszi az, ahogyan a többi emberrel bánik.

Külsőségeiben még hiteles munka az Age of Adaline: a ruhák, frizurák, díszletek mind meggyőzőek. Nagy pozitívum, ahogy Adaline igyekszik fenntartani a folytonosságot az eredeti életével: frizurája, sminkje és öltözködése konzervatív. Állása egy könyvtárban található, filmszalagokkal dolgozik, gyakorlatilag az összes családi fotója fekete-fehér. A legjobb ilyen mozzanat mégis az, amikor Ellis-nek megmutatja azt az elhagyatott autósmozit, ami Adaline idejében még működött. A csillagos ég imitációja roppant mutatós és kifejező, és talán a legőszintébb pillanat kettejük kapcsolatának képsorai közül.

Ahogy már szóvá tettem, Adaline valódi karakter, de a rendező és írói nagyon félreformálják őt. Az 1900-as évek óta ott van az élők között, és mióta az FBI megpróbálta elrabolni - orvosi kísérletek céljából -, folyamatosan vándorol, így bőven volt ideje pl. nyelveket tanulni. Elvileg tehát arra van minden kihegyezve, hogy vajon ő megleli-e a boldogságát. Ehhez képest a nő motivációit sokszor ellentmondásosak és bizonytalanok. Ahogy pedig másokkal érintkezik, az inkább a cinikus közönyt, mint a magányt árasztja magából.

Bájolgó stílusa, ahogyan Ellis-szel és általában a férfiakkal bánik, szintén nem azt mondja el nekem róla, hogy fél szenvedést okozni, hanem hogy ő nem akar tőlük szenvedni. Részben még érthető is volna, hisz a lánya a minap beszélt róla, hogy talán nyugdíjas otthonba költözik. De mikor Ellis apja, William - akit Harrison Ford alakít - rájön, hogy "Jenny" maga Adaline, az ő hajdani szerelme, döntésképtelenül elfut a vele megértő idős férfi kérdései elől. Bravó: sikerült egy elvileg művelt, okos asszonyból irracionális, riadt őzgidát faragniuk a készítőknek, aki úgy sajnálja magát, hogy az már művészet!

Meggy a tortahabon Adaline ötlete, amivel úgy hiszi, megoldhatja a problémát. Na vajon mit tesz ez a már 107 éves nő, miután nyusziként otthagyta legújabb szívszerelmét? Volán mögé ül, ugyanazt a halálos karambolt direkt végigcsinálja, amely során halhatatlan lett, és visszazökken halandóvá. "Nem menekülök tovább." Siralmas, hogy idáig terjed a Lionsgate íróinak fantáziája! Nemcsak azért ostoba befejezés, mert ennek fényében Adaline egy ritka nagy marhának tűnik, hanem mert a Hallmark-tévéfilmek klisébűze árad belőle. Szóval nem a halálra vágyott, hanem hogy együtt öregedhessen meg a párjával és családjával, de ha a párja nem veszi üldözőbe az előle menekülő nőt, azonnal kinyiffant volna a beste halhatatlan jószágja.

Nem tehetek róla, de kacaghatnékom támadt a főszereplő neve hallatán. Az ő alakja végképp meggyőzött engem arról, hogy a Lionsgate intézményesen képtelen életszerű hím karaktert létrehozni filmjeibe. Ugye ő az a férfi, akinek végül sikerül átjutnia Adaline alias Jenny szívsorompóján, felkeltve a nő gyengéd érzéseit. Borostás, göndör, sötét hajú, sármos, udvarias és romantikára fogékony, ráadásul még főz, olvas... szóval mindent rásütnek, ami a romantikus regények férfiideálját megtestesíti. 
Kettejük kapcsolatának kialakulása az egyetlen érzelmi szál, ami elméletben és gyakorlatban is hihetőre sikeredett. Elhisszük, hogy egy értelmes felnőtt ember, aki saját hiányosságaival tisztában van, találkozik egy csinos, érett és szellemes asszonnyal, meg tudják lepni és érdekesnek találják a másikat. Michiel Huisman és Blake Lively színészi összjátékával sem volt gond. Annál inkább problémás, hogy a kapcsolatuk csak lassan, döcögve épül, és meg is reked, miután William bekerül a képbe. Mégha nem is nézem, mit összetotojázik a nő, hogy beismerje-e titkát, Adaline saját élete érzelgős és lapos, közös életét Ellis-szel pedig egy süketnéma is kiszámíthatónak érezné.  

Telenovella, romantikus mozifilmnek álcázva. Még randiműsorként se tudnám ajánlani, hisz a legszívszorítóbb pillanata - mikor Adaline rátalál haldokló kiskutyájára - egyáltalán nem is a románcról szól.