Café Society

Woody Allen romantikus dráma-vígjátéka az első eset, hogy Kristen Stewart-tól kifejezetten jó alakítást láttam. Pici könnyítést talán neki az erősen színezett hangulatvilág, és hogy harmadjára dolgozhatott együtt a manapság felkapott Jesse Eisenberggel. De ez az első alkalom, amikor nem tűnt föl, hogy ő alakítja a női főkaraktert. Megérte a rendezőnek bizalmat fektetnie Stewart-ba: a színésznő nyugodt szívvel mondhatja ezután, hogy az Alkonyat-korszak már véget ért.

Véget ért ugyanakkor a nosztalgiamozikkal szembeni béketűrésem is. Allen zseniálisan kelti életre a Hollywood aranykorának tartott 30-as éveket, korhű látvány terén csillagos ötösre vizsgázik. Vittorio Soraro fényképezése és a színészi játék tökéletes összhangja mellett tényleg csak egy érdekes sztorira és fókuszált forgatókönyvre lett volna szükség... ha a veterán rendező ezeket fontosnak tartja. A Cafe Sociaty-nél saját bevallása szerint sem tartotta annak őket. Pedig van itt történet, és annak romantikus töltetét is kifinomultan kezelték. Valódi érzelmek szökkennek szárba a vásznon, de egy olyan dramaturgia mentén, amit ma már a telenovellák között is gond nélkül találunk magunknak.

Bobby Dorfman, egy new york-i zsidó család sarja Los Angeles-be utazik, hogy Phil nagybátyjától munkát kapjon, és végre megálljon a maga lábán. Randizni kezd titkárnőjével, a Vonnie becenevű Veronicával, nem sejtve, hogy a lánynak viszonya van Phillel. Bobby már a házasságra gondol, amikor Phil rászánja magát, hogy elhagyja a nejét. Kit választ vajon Vonnie, és a kieső harmadik mihez fog kezdeni az életével?

Meggyőző volt a szerelmi háromszög Stewart, Eisenberg és Steve Carrell figurái között. Érdekelt Bobby és Vonnie kapcsolatának alakulása, illetve, hogy mit fedeznek fel magukban egymásnak köszönhetően. Valahol félúton viszont úgy éreztem, kisiklik ez a nagy szerelmi konfliktus hármójuk között. Phil-nél megalapozatlan és meg nem érdemelt, hogy vissza akarja kapni a fiatal csajt, Bobby pedig még mindig ugyanaz a mit sem sejtő, naiv mafla, aki a fellegekben jár a barátnője miatt. Előre láttam a szappanopera-fordulatot, hogy Vonnie - aki a narrátor szerint kezdi szeretni a srácot - megint őrlődni fog, sőt Phil-hez pártol. Így lenne ötösöm a lottón...!



Vonnie a film első felében még szimpatikus szereplőnek tartottam. Hollywood, a hamis csillogás földje már kijózanította őt: rendes, értelmes lány, de gyakorlatias is. Olyan, aki felismeri a különbséget az álmok és a körvonalazható célok között. Értem, hogy mi miatt vonzódhat a jóval idősebb főnöke iránt. Ha valaki őszintén közeledik egy nő felé, az talán elfogadja a figyelmességet, de talán nem képes olyan férfihoz tartozni, akit nem tud tisztelni is a szerelem mellett. Vonnie egyszer úgy fogalmaz: az életrevalósága fogta meg a kiszemeltjében. Fel tudott nézni rá.

Vonnie-nak ez a kettőssége adta nekem a romantikus szál érdekességét... amíg Phil rükvercbe nem kapcsol. Innentől már giccsterületre téved a dramaturgia. Az a lány 1 évig szendén leste, hogy az őt hitegető idősebb, gazdag pasas mikor hagyja el a nejét, Bobby-nak meg egy kitalált vőlegényt hazudott - még azután is, hogy már a barátnője lett. Ezek után, mikor kérdőre vonja, nyugisan azt feleli: "bocs, Phil-t választom"?? Itt nálam eltört a mécses. Nem elég, hogy olcsó, szirupos fordulat, de az életvidám lány típusából ez képmutató Bella-Swan-klónt csinál, aki érzelmi bizonytalanság címén mindkét férfival szemez, és egyiktől a másikhoz táncol.


Woody Allen mintha félne attól, hogy a dráma élét kiélezze. Felépít egy mutatós világot, de szinte semmit se kezd vele. A szereplők csak úgy túlesnek érzelmi mérföldköveiken, halljuk, kivel mi lett, de csak mert a rendező narrációval tömködi be a történet hézagait. Ezért sem tudom pl. Blake Lively-ra kenni, hogy a karaktere másodhegedűssé vált Stewart-é mellett. Veronica Hayes alakja annyiból áll, hogy ő az a hölgy, akivel Bobby újrakezdte, és vele vészeli át a viszontlátás pillanatát Vonnie-val.

Semmi feszültség nem épül aköré, mikor Phil és Vonnie egy nap meglátogatják Bobbyt a klubban, vagy mikor a volt szerelmespár kettesben találkozik, házastársaik tudta nélkül. Bobby még mintha enyhén kiábrándult is volna látván, hogy nagy szerelme milyen szokványos asszony lett bácsikája oldalán. Nem a külsejében, hanem a jelleme.

A befejezés már jobban tetszett, mert itt végre mondandót kapott az egész história. A 2 főszereplő az ország két átellenes felén ünnepli az újévet, de egymásra gondolnak. Itt, a legvégén éreztem végre megint úgy, hogy a köztük lévő kötelék valódi volt. Mindketten megkapták, amire vágytak és amit elképzeltek maguknak. És mégis a szívük egy darabkája odalett, mikor feladták a közös jövőt egymással. "Azt hiszem, egyes érzések sosem halnak ki."

Azt hiszem, ezt akarhatta Allen megfesteni. Az ifjúkori álomszerelmet, ami sokkal tünékenyebb, mint hinni akarjuk, és a valóságban csak ritkán érik erős, életre szóló kapcsolattá. Mint Hollywood csillogása, a két fiatal szerelme is afféle boldog káprázatnak bizonyult, és a helyén egy kézzelfoghatóbb saját jövőt kezdtek építeni maguknak. Hát érettebb romantikus szálon át is kilyukadhattunk volna ide...!

A többi szereplő igazából csak a díszlet része, de nem untam őket, akadt 1-1 emlékezetes pillanatuk. Ben, Bobby gengszter bátyja egy csöpp krimibeütést is ad a filmnek: karrierjének állejtős pillanata, ahogy a borbélynál csakúgy agyonlő egy letakart arcú férfit, és elsétál. Őszintén szólva hidegen hagyott, hogy a sok véres bűntettéért a villamosszékben végzi, ahogy Bobby kapcsolatát a "második Veronicával" is csak nagyvonalakban vázolja fel a rendező. Bobby apja és anyja sütnek még el néhány frappánsnak szánt életbölcsességet, pl. „élj minden napot úgy, mintha utolsó napod lenne, egyszer majd igazad lesz”. 

Woody Allen tud és csinált is jobbat, mint a Café Society, amire inkább hobbiprojektként tekinthetett. Látomása a 30-as évek idealizált Hollywood-járól mutatós, olykor szemet gyönyörködtető, a tengelyéül szolgáló szerelmi szál állóképes. De Allen kényelmes hozzáállása miatt a dráma nem tud életképes irányba továbbhaladni, marad a hátterek és háttérszereplők kavalkádja. Olyan ez, mintha egy Woody Allen-magánpartit néznénk, ahol hárman keringőznek a parkettán, a közönség meg csak rá van festve a falra. 


Ötös skálán hármast adok rá.

A zátony

A The Shallows a nagy fehér cápa nagy visszatérése, teljesen függetlenül a Jaws-szériától. Jaume Collet-Serra, az Ismeretlen férfi és a Non-stop rendezője az alábbi receptet követi: kombinálja a 127 óra szűk helyre való bezártságát a Számkivetett környezetével,  A cápa legendás bestiájával, és olyan ember-főszereplővel, aki első ránézésre bármelyik tinihorror "buta szőkéje" lehetne. Tette mindezt faék-sima történettel, mely éppcsak elég nagy hozzá, hogy kitöltsön egy másfél órás produkciót. Mert kitölti, ugye...? 

Nancy Adams texasi orvostanhallgató felkeres egy titkos mexikói partszakaszt, ahol édesanyja is nyaralt, mikor várandós lett vele. Ám a környéken megtámadja Nancyt egy nagy fehér cápa, súlyosan megsérül, és egy kis szikladarabon reked. Ha nem jut ki, mire jön a dagály, vagy megfullad, vagy haleledel lesz belőle.

Blake Lively alakításáról egy rossz szót nem szólok: fájóan alulírt szerepéből kihozza, amit lehetett. Hiába ő az abszolút főszereplő, akkor is az ő érdeme, hogy Nancy karakterét nem egy szánnivaló naiv szöszit bámulunk, akire az írók ráírták Macgyver leleményességét. Kedves, életvidám, humánus lélek, az állatok életét ugyanúgy megbecsüli, mint az emberekét. A hihetőség határain belül van az, ahogy egy-egy felmerülő problémát kezelni igyekszik, erőfeszítései valószerűek. Érdekelni tudja a nézőt, hogy vajon Nancy-nek sikerül-e végül elkínlódnia a partra, a civilizációba, vagy elbukik, és utoléri az úszó végzete.

A terep nyújtotta veszélyfajtákat ügyesen bogarássza elő A zátony. Ezek tényleg csak az alaphelyzet tartozékai, nem szimbolizálják a főhős semmilyen emlékét, tulajdonságát vagy veszteségét. Egyszerűen csapások, amik körös-körül ostromolják Nancyt. A 20 év körüli nő folyamatosan szenvedi meg az alapszitu minden rémálmát:

• Lakatlan környéken rekedt; mégha észre is veszik se biztos, hogy segítséget kap. 
• Pokoli kínokat él át, ahogy az orvoshallgató 2 éles bizsuval összeölti saját sebét.
• Sebe rohamosan üszkösödik: a halál mellett a csonkítás réme is kísérti.
• Nem aludhat rendesen nemcsak a cápa, de a körülötte élősködő férgek és rovarok miatt sem.
• Folyton karnyújtásnyira vannak a túlélés ígéretei: a part, a törött szörfdeszka, a bója, vagy az ott megtalált jelzőpisztoly.

A rothadó bálnatetem az elején okos és hatásos ötlet volt. Szívmardosó látvány, emellett állomáshely a lány menekülőútjában, végül pedig figyelmeztető előjel. Hiába nem olyan elővigyázatlan (most már), mint az a 2 szörfös srác, akkor is a szerencsétlen cet sorsára jut, ha feladja, ha elfogy az ereje - akár testileg, akár lelkileg.

A feszültségkeltés tehát összejött Collet-Serrának. Maga a cápa éppoly félelmetes egy dög, ahogy 1979-as fajtársa. Ámde jelenléte akkor is ugyanúgy a csontjainkban érezhetjük, mikor épp a mélyben leselkedik áldozatára. És nem ő az egyetlen, csak a legfenyegetőbb veszedelem a többi élén, mint amilyenek:

1. a közelgő dagály, 
2. az üszkösödés, 
3. az éjjeli hideg,
4. a dehidratáció, 
5. az éhhalál, 
6. a környékbeli mérgező korallok. 

Sikerül a terep minden még hihető veszélyforrását csatasorba állítani a címszereplő ellen. Terítéken az alaphelyzet összes következménye, állandó a döntési kényszer és a nyomás, és érdekfeszítő látni, ahogy a lány szembesül velük.



Kicsit túl nyilvánvaló utalás, hogy - mivel a "sirály" angolul "seagull" - új sirálybarátjának a Steven nevet adja. Tetszik maga a szójáték, csak nem értem, mi célt szolgál. Élek a gyanúperrel, hogy Collet-Serra tényleg Spielberg első nagy klasszikusát akarhatta újrarendezni modernebb kiadásban, a kordivatnak megfelelően túlélős-horrorfilmként.
És bár aranyos, hogy a sirály sosem hagyja magára Nancyt, ő meg hálából helyreigazítja a sérült szárnyát, az állat maga funkciótlan. A Számkivetett c. filmben "Wilson" az ottani partfogoly pszichéjének a tükörképe volt, szükséglet az emberi kapcsolat pótlására. Itt a főhős apró társa csak megfigyelő, a dramaturgiának nem része. Ami még nem is lenne akkora baj, de Nancy-nek nyílik lehetősége emberekkel kapcsolatba lépni, azok viszont vagy nem értik őt, vagy egyszerűen idióták.


Egy nagy képzeletbeli hentesbárd vágja el A zátonyt attól, hogy végülis egy jó filmmé álljon össze: túl sovány! Nem, nem a színésznő: a film tartalma! Pedig a feszültség ott van, a karakter életre kel, az alapszitut tetéző veszélyek sokkolóképesek. Nem sok átlagember tudna vadállat-harapta sebbel a combján túlélni 24 órát egy dühös cápa felségterületén. 

Collet-Serra és Anthony Jaswinsky forgatókönyvíró olyan banánhéjon csúszik el, amit szerintem a filmsulikban 1 vizsgatanár sem hagyna szó nélkül. Úgy kezelik a felvezetést és végkifejletet, mintha azok pusztán a bonyodalom extráit, nyúlványait képeznék. Ennek a filmnek nincs is eleje és vége, csak belseje! A faék-sima történet a tárgyalásban még csak-csak tudna működni, de parttalan marad a szirupos bevezető és a csapzott befejezés miatt.

Az első 20 perc primitív locsogás Nancy és hol melyik töltelékfigura között, panorámaként pedig megcsodálhatunk egy festőien felvett szörfreklámot, változatos közelikkel Blake Lively szexi idomairól. Ez így nem felvezető, hanem csali, hogy horogra akadjon a férfiközönség.
Nancy-nek egy normális szóváltása nincs az emberekkel, akikkel beszél:

1. az őt idefuvarozó helyi sráccal, Carlos-szal,
2. a két szörfössel, akiket megismert a parton,
3. vagy húgával és apjával. 

A részeg csavargónak köszönhetjük a film legröhejesebb percét. Előbb meg akar lépni Nancy táskájával - vagyis a pénzével, telefonjával és irataival -, majd hirtelen úgy dönt, hogy bemegy a vízbe... a szörfdeszka miatt! Komikum határát súrolja az, ahogy Nancy próbál szólni neki, a pali meg önfeledten pancsizik, míg ketté nem harapják. Iszonyatos a gondolat, hogy valaki még élve láthatja a törzsétől kiszakított lábait, de a jelenetből ki van párolva a sokkhatás. 

Ahogy várni lehet, a táj fenséges: az öböl szárazföldi határa, a vízfelszín, a mélység és a hullámok felvételei. Rá is játszik erre a rendező, mert ezek az idilli képsorok  túl sokáig tartanak, hamar igencsak reklámklip-szerűvé válnak. Értettem, hogy Nancy ügyes szörfös, és hogy a Collet-Serra az idilli hangulatot alapozza meg, hogy aztán sarkon forduljon az akcióba. De úgy érzem, simán ki lehet vágni negyedórát az elejéből, még kb. 10 percet a közbülső részről, és újraírni legalább azon jelenetek szövegeit, amelyeken a családjához beszél. 

A zátony a "Mi lett volna, ha...?"-filmélményeim sorát gazdagította. Hangulatot és izgalmakat teremt ugyan, de drámai fronton ki van véreztetve. Nincs normális történet, hiába érzünk szimpátiát a jó fej doktorpalánta csaj iránt. Tényleg nem sok agytornát igényelt volna kerek egésszé formázni ezt a művet, de a készítőknek egyszerűen nem volt meg erre az igényük. 

Adaline kora

"Csak az hiányzik, hogy belé csapjon a villám!"

Hollywood nem tud mit kezdeni a halhatatlansággal. Ha egy produkcióban fel is bukkan ez a téma, általában puszta ürügyként, szerszámként szolgál, hogy egy másik, jóval egyszerűbb probléma körítése legyen. Persze, attól még szövődhet érett dráma egy ember köré, aki sima halandóként kezdi, és egy fatális véletlen védetté teszi őt az idő pusztításával szemben. Ilyen alkotásnak tartom a Hegylakót és A hollót.

Az Age of Adaline nem tartozik ebbe a szalmazsákba. És nem a műfaja amiatt, vagy azért, mert a főhős(nő) halhatatlansága mellékes körülmény. Egy jó romantikus film kifinomult érzékkel bánik a drámaisággal, a szereplők érzéseit pedig világos értékek és motivációk mentén engedi kifejlődni. Az érzéseknek kell, hogy legyen értelmi fonala. Ez az, ami Adaline csodálatos életében hiánycikk.

Adaline Bowman 29 évesen autóbalesetet szenvedett, ám egy csodaszámba menő villámcsapás visszahozta őt a klinikai halálból. Mi több: elöregedhetetlenné tette őt! Logikus módon egy idő után ezzel kirí az emberek közül, bújkálnia kell, 10 éves periódusonként személyazonosságot váltva. És megvénült lányát kivéve mindenki előtt titkolnia kell ezt, különben szétcincálnák őt az öröklétért. Mindez egy izgalmas életút lehetőségét hordozza. Lehetne akár olyan is, mint a Forrest Gump, a XX. század nagy történelmi eseményein átívelő mozis időutazás.

Már a trailer-ből láttam, hogy EHELYETT mit akartak létrehozni itt a készítők: egy komolynak látszó, de túlcsordulóan érzelgős szappanoperát. Úgy is lett. Ez a mű épphogy súrolja mindazt a dilemmát, ami a halandóságunk elvesztésével járna együtt, de AZÉRT, hogy egy sematikus, idealizált románcra tudjon fókuszálni Adaline és egy partin megimsert álompasija, Ellis Jones között. És bár a románc a maga idilli cukormázával még elmenne, a főhősnőt nagyon kétértelművé, sőt álszentté teszi az, ahogyan a többi emberrel bánik.

Külsőségeiben még hiteles munka az Age of Adaline: a ruhák, frizurák, díszletek mind meggyőzőek. Nagy pozitívum, ahogy Adaline igyekszik fenntartani a folytonosságot az eredeti életével: frizurája, sminkje és öltözködése konzervatív. Állása egy könyvtárban található, filmszalagokkal dolgozik, gyakorlatilag az összes családi fotója fekete-fehér. A legjobb ilyen mozzanat mégis az, amikor Ellis-nek megmutatja azt az elhagyatott autósmozit, ami Adaline idejében még működött. A csillagos ég imitációja roppant mutatós és kifejező, és talán a legőszintébb pillanat kettejük kapcsolatának képsorai közül.

Ahogy már szóvá tettem, Adaline valódi karakter, de a rendező és írói nagyon félreformálják őt. Az 1900-as évek óta ott van az élők között, és mióta az FBI megpróbálta elrabolni - orvosi kísérletek céljából -, folyamatosan vándorol, így bőven volt ideje pl. nyelveket tanulni. Elvileg tehát arra van minden kihegyezve, hogy vajon ő megleli-e a boldogságát. Ehhez képest a nő motivációit sokszor ellentmondásosak és bizonytalanok. Ahogy pedig másokkal érintkezik, az inkább a cinikus közönyt, mint a magányt árasztja magából.

Bájolgó stílusa, ahogyan Ellis-szel és általában a férfiakkal bánik, szintén nem azt mondja el nekem róla, hogy fél szenvedést okozni, hanem hogy ő nem akar tőlük szenvedni. Részben még érthető is volna, hisz a lánya a minap beszélt róla, hogy talán nyugdíjas otthonba költözik. De mikor Ellis apja, William - akit Harrison Ford alakít - rájön, hogy "Jenny" maga Adaline, az ő hajdani szerelme, döntésképtelenül elfut a vele megértő idős férfi kérdései elől. Bravó: sikerült egy elvileg művelt, okos asszonyból irracionális, riadt őzgidát faragniuk a készítőknek, aki úgy sajnálja magát, hogy az már művészet!

Meggy a tortahabon Adaline ötlete, amivel úgy hiszi, megoldhatja a problémát. Na vajon mit tesz ez a már 107 éves nő, miután nyusziként otthagyta legújabb szívszerelmét? Volán mögé ül, ugyanazt a halálos karambolt direkt végigcsinálja, amely során halhatatlan lett, és visszazökken halandóvá. "Nem menekülök tovább." Siralmas, hogy idáig terjed a Lionsgate íróinak fantáziája! Nemcsak azért ostoba befejezés, mert ennek fényében Adaline egy ritka nagy marhának tűnik, hanem mert a Hallmark-tévéfilmek klisébűze árad belőle. Szóval nem a halálra vágyott, hanem hogy együtt öregedhessen meg a párjával és családjával, de ha a párja nem veszi üldözőbe az előle menekülő nőt, azonnal kinyiffant volna a beste halhatatlan jószágja.

Nem tehetek róla, de kacaghatnékom támadt a főszereplő neve hallatán. Az ő alakja végképp meggyőzött engem arról, hogy a Lionsgate intézményesen képtelen életszerű hím karaktert létrehozni filmjeibe. Ugye ő az a férfi, akinek végül sikerül átjutnia Adaline alias Jenny szívsorompóján, felkeltve a nő gyengéd érzéseit. Borostás, göndör, sötét hajú, sármos, udvarias és romantikára fogékony, ráadásul még főz, olvas... szóval mindent rásütnek, ami a romantikus regények férfiideálját megtestesíti. 
Kettejük kapcsolatának kialakulása az egyetlen érzelmi szál, ami elméletben és gyakorlatban is hihetőre sikeredett. Elhisszük, hogy egy értelmes felnőtt ember, aki saját hiányosságaival tisztában van, találkozik egy csinos, érett és szellemes asszonnyal, meg tudják lepni és érdekesnek találják a másikat. Michiel Huisman és Blake Lively színészi összjátékával sem volt gond. Annál inkább problémás, hogy a kapcsolatuk csak lassan, döcögve épül, és meg is reked, miután William bekerül a képbe. Mégha nem is nézem, mit összetotojázik a nő, hogy beismerje-e titkát, Adaline saját élete érzelgős és lapos, közös életét Ellis-szel pedig egy süketnéma is kiszámíthatónak érezné.  

Telenovella, romantikus mozifilmnek álcázva. Még randiműsorként se tudnám ajánlani, hisz a legszívszorítóbb pillanata - mikor Adaline rátalál haldokló kiskutyájára - egyáltalán nem is a románcról szól.

Zöld Lámpás - Fekete-fehér helyett sárga-zöld

Richard Donner, illetve Tim Burton munkássága a mozivásznon is a legígéretesebb DC-márkanévvé tette Supermant, majd Batmant. Mindkét franchise fokozatos leépülése és az újraélesztés körüli huzavona természetesen elodázta az új project-eket. Vagyis minden olyan tervezetet, melyben a két ikon mellőzésével akarták a Warner képregényfilm-készletét bővíteni.

1. Miért épp most? Köztudott, hogy a Marvel a múlt évtizedben szuperhősök armadáját hozta el a vetítőtermekbe, sőt: már a Marvel-szuperhősök képregénybeli ligája is önálló alkotásban fog manifesztálódni. A Warner eddig csupán Chris Nolan Batman-trilógiáját tudta felmutatni, mint stabil értékű képregény-adaptációt.
2. Miért a Zöld Lámpás? Nos, ez az első modernkori próbálkozásuk, hogy fogyasztható képregényfilmet készítsenek. A legjobb egy teljesen ismeretlen szuperhős lenne, hiszen A Villámot már ismerik, és Hal Jordan története a divatos sci-fi-akció műfajába tartozik.
3. Miért épp Martin Campbell? Mivel Nolan realisztikus Batman-trilógiája óriási sikert aratott minden téren, olyan direktor kellene, aki már újraimidzselt hősalakokat. Campbell rendezte a Zorro álarcát, Zorro pedig ugye Batman egyik stilisztikai őse.
4. Hogy lehetne biztos anyagi sikerré tenni egy "zöldfülű" szuperhőst? 3D-re átírva az Avatarhoz hasonló látványvilág hatalmasat üthetne. Mivel Hal Jordan figurája egy fiatal, csenevész vadászpilóta, esetleg olyan klasszikustól is meríthetünk picit, mint a Top Gun.

Az apakomplexus motívuma minimális montázst és szövegutalást kapott, de még ezzel együtt is kidolgozatlan. Valami egyedi vonás kellene jellemezze az idősebb Jordan és Hal kapcsolatát, emlékeiket. Ezek nélkül nádszálvékony klisévé omlik össze az egész. Nem értjük, miért dermed le Hal a pilótaülésben a teszrepülésnél, amikor volt elég bátor minden erre vonatkozó előírást megszegni. Nem, a vakmerőség ilyen mértéke nemcsak hülyeség volna, de Hal filmben látott természetével nem is nagyon egyeztethető össze.

Nagyot csalódtam Martin Campbell rendezőben, függetlenül attól, hogy mennyi beleszólása volt a forgatókönyvbe, illetve a szövegfüzetek tartalmába. A Zorro álarcához hasonló elhivatottságot és munkaráfordítást vártam tőle, de ezek még a legkritikusabb résznél, a szerelmi szálban sem érhetőek tetten.

A gyerekkori ismerettség talán lényeges a képregényekben, de a filmben fejfájdítóan savanyú. Carol lényegretörő mondatok nélkül próbál indulatos lenni, amikor Hallel beszél. Tudom, hogy a felelőtlen fickó és a fontos beosztású nő esete az övék. De attól még hamis, egy percig nem hisszük el, hogy kettejük között valódi gyengédség vagy akár szexuális vonzalom állna fenn. 

A narració a lámpások történetéről még a film jobb pillanatai közé számít. Nem túl bonyolult a halhatatlan, isteni hatalommal bíró lények megléte, és feljebbvalóik, Az Őrzők. Sinestro, a Lámpások vezetője a leginkább karizmatikus személyiség az Oa lakói között. Az akarat zöld és a félelem sárga ereje, illetőleg a bukott Őrző, Parallax története is tűrhető. 

Azt viszont enyhe reklámnak érzem, hogy éppen Abin Sul, Parallax bebörtönzője jelöli ki a világtörténelem első ember-lámpását. És hogy ez éppen Hal Jordan. A film végén kiválasztása okát Hal abban véli felfedezni, hogy vakmerő, képzelőereje pedig óriási. A Gyűrű erejének pedig csak a képzelet szab határt, ami még logikus is lehet, tekintve, hogy a gondolat az akarat egyik táplálója, forrása. De most őszintén: éppen Hal az 1. legnagyobb fantáziájú ember a Földön? Vagy akár az egész 2814-es szektorban?

Könnyen belátható, hogy az alkotók gyakorta támaszkodtak más, rokon filmek ötlettárára:

• Az intergalaktikus repülést elképzelni Donner Supermanje alapján nem volt nehéz.
• Az Őrzők tanácsa külsőre a Támad a Mars alakjaira emlékeztetnek.
• A hely pedig, ahol Sinestro beszélni tud velük, gyanúsan emlékeztet a Jedi-Templom két tornyára. Mellesleg: hasonló inkompetencia is mutatkozik meg részükről, mint a Régi Köztársaság békefenntartóiról.
• Az Oa látványvilága leginkább olyan, mint egy átmenet az Avatar tája és egy kivilágított nagyváros műholdfelvétele között.
• Sinestro pedig szinte egy az egyben ugyanaz a karakter, mint Ducard a Batman Begins-ből.

Parallax ereje abban mutatkozik meg, hogy az élők lelkeit fizikai energiaként képes magába szívni, és ezáltal nő az ereje.
Vele kapcsolatban több igen csak homályos részletet lehet kifogásolni:

1. Először is: mennyi időbe kerül neki egy bolygó felszínének elpusztítása? Csak annyit látunk "tevékenységéből" a Földön, hogy rátelepszik mindenre és gomolyog.
2. A legyőzésének titka, hogy Hal odacsalja őt a Naphoz? Komolyan? Sinestro legkiválóbb harcosai is odavesztek, mert erre nem gondoltak? Nahát, nem is tudtam, hogy az univerzum egyensúlyáért felelős harcosoknak nincs fantáziája...!
3. Pontosan mekkora kárt tud tenni Parallax testében egy energiapászta, amit egy Zöld Lámpás neki feszít?
4. És ehhez mérten: mekkora volt az ereje annak az óriási zöld ökölnek, amit Hal egy sikátorban az őt elverő volt munkatársainak szegezett? Nem lehet, hogy véletlenül végzett velük aznap este?
5. És mekkora a Parallaxot alkotó kozmikus gázfelhő tömege? A Naphoz viszonyítva a tömege legalább a csillagunk hétjegyű számú töredéke kellene legyen. Mármint ahhoz, hogy Hal ötletének (a nagy tömegű Parallax gyorsabban zuhanna a Napba, így ez a légköre szélén már kihasználható) egyáltalán komoly esélye legyen működni.

Hal maga sem háromdimenziós karakter, de Hammon szenátor és fia, Hector még kevésbé azok. Hector egyetemi professzor és előadó, de kinézete és viselkedési stílusa nem feleltethető meg egy diplomás szaktekintélynek. Még azzal együtt is, hogy apja protekciója révén választják ki Abin Sur holttestének vizsgálatára. A testében talált maradvány Parallaxból elvileg metamorfózist indít be nála, ami által hallja mások gondolatait, és - részben biológiai átalakulása miatt is - mind jobban megittasodik új képességeitől.

Hector és Hal ismeretsége kifejezetten futólagos. Hal állomásának szponzora Hammon szenátor, akinek fiával alig pár szót vált. Mellesleg az apa-fiú szál a Hammonnok esetében ugyanolyan hiteltelen, mint a Jordan családban.

Még amikor Hector az eszméletlenül lebegő Carollal fenyegeti Jordant, az pedig átveri, szinte alig lehet érzelmeket észrevenni rajtuk. Néhány utalást ugyan tesz Hector arra, hogy Hal se tudott megfelelni apja és környezete elvárásainak, a "csődtömeg" címke jegyében élt, ez tehát közös bennük. De csakúgy, mint minden más, ez a vonal sincs se részletezve, se hihetően árnyalva és ábrázolva. Két nem-vadidegen ember erőtereket dobál egymásnak, ennyiből áll a konfrontációjuk.

És itt van a két őserő gyakorlati alkalmazása. Nagyon hamar kiderül, hogy a formai megoldások (gépfegyver, kard, téglafal, stb.) nem teszik erősebbé a gyűrű erőmanifesztációját. Fogódzó nélkül pedig nem tudjuk, miből kellene látnunk, ha Jordan nyerésre áll a közelharcban.

Vagy hogy az energia-vadászrepülők mitől eredményesek, hogy a Nappal szemben megvédje magát a belezuhanástól. A Nap mint végső megoldás már a Superman 4.-ben sem működött, és itt se. Egyszerűen túl könnyedén veszi a film az egyes fizikai nagyságrendek áthidalását, illetve működésük pontos mechanizmusát és korlátait. 

Őszintén sajnálom ezt a filmet, mert tényleg elsősorban az önkritika és - ironikus módon - a képzelőerő hiánya rántja vissza attól, hogy bármilyen téren maradandó értéke legyen. Gyakorlatilag csak a szemünk az, ami kényeztetést kap a rengeteg zöld és sárga fény mellett.
Végül: csatlakozom azokhoz, akik szerint fölösleges sejtetőelem volt az epilógusjelenet. Sinestro elnyeri a képregényekből ismert sárga-Lámpás ruházatát, de ez nem kelt érdeklődést a várható folytatás felé. Legfeljebb megvan az a minimális haszna, hogy párhuzamot von az Őrzők legyőzött, és a Lámpások eljövendő disszidense között.

Látványvilágának összbenyomása, a Lámpások őstörténete - és Hal karakterének szimpatikussága együtt azt hiszem, megérnek annyit, hogy "elmenjen" a film, mint alkotás. De ezeken kívül jóformán semmi eredeti vonással nem rendelkezik.