Pearl Harbor

"Uralkodj az érzelmeiden. A célunk nem a győzelem, hanem a tökéletesedés."

(Sárkány: A Bruce Lee-sztori)

Hosszú évtizedek óta Pearl Harbor nevetség tárgyát képezi a külföldi közfelfogásban. Nem maga az esemény, hanem a nimbusz, ami köréje épült. Az USA kétség kívül a múlt század legsikeresebb nagyhatalma, melyet saját területen offenzíva soha nem ért. Groteszknek hat, hogy az egyedüli kivételt visszatérően próbálják magasztalni, miközben Európa bibliai poklot élt meg bő 30 év alatt (nem beszélve az azt megelőző másfél évezredről).

A 2001-es Pearl Harbor propagandamozi, ez ordít megvalósításából. Mindent NAGYnak próbál beállítani: műsoridő, dráma, pusztítás, hősiesség. Arra törekszik, hogy monumentális emlékművet állítson a legnagyobb tragédiának, mely militáns oldalról érte az Egyesült Államokat, politikai részleteket gyűjtve, és egy kellően megkapó, romantikus világszemlélettel feldíszítve. Teszi mindezt úgy, hogy az eredetiség árnyéka sem vetül rá a szkriptre.

Michael Bay menthetetlenül kétszínű direktor, aki ráadásul megfigyeltem, hogy hajlamos a direkt másolásra. Ez az ember időről időre bebizonyosodik, hogy nem hajlandó felülbírálni művei tartalmát, és nem érdekli, milyen sztorit mond el saját filmjein keresztül. Kifejezetten a közönség igénytelenségére építve hagyja jóvá a forgatókönyveket, visszatérő kellékei (naplemente, nagytotálok, tobzódó pirotechnika, etc.) pedig ötletfóbiát hirdetnek. 

Kezdjük a legnyilvánvalóbbal: ez a movie bőven túl hosszadalmas. Majd másfél óra telik el a voltaképpeni rajtaütésig, mely kb. 30 percet tesz ki a majd' 4 órából. Amerikanista Odüsszeia helyett egy kevésbé nagysághirdető, kb. 2 órás katasztrófafilmet kellett volna készíteni. Bármennyire kiváltóokot jelenetett a hadbalépésre, Pearl Harbor mindenek előtt nem(csak) egy nemzetet ért csapás volt. Hanem gyanútlan áldozatok tömeggyilkossága, figyelmeztetés vagy frontvonal nélkül. Egy külvilágot kirekesztő nép fiai vesztek oda.

Márcsak ezért is hatásosabb lett volna a hazaszeretet és szerelem témáit mellőzni, mivel mindkettőt nehéz új oldalról megközelíteni az eurázsiaiaknak. Csakhogy ez Bayt abszolút nem érdekli, végig formulában gondolkodik, és önkritika nélkül nyom be nézőcsalogánynak szánt kliséhegységeket. Süt a rendezéséről a cinizmus és a megalománia.

Másodszor: túl nacionalista szemléletű. Annyira sulykolja a helyi árja katonaideált, hogy külföldi néző nem képes azonosulni az itteni látásmóddal. Agyonméltatott és már agresszíven elcsépelt a lelkes amerikai ifjak látványa, mintha korabeli milicista reklámot néznénk. Nem csoda hát, ha külföldi forgalmazása problémásnak bizonyult a német és japán piacokon: nekik külön vágatok készültek, bizonyos soviniszta szövegrészek eltávolításával (pl. "Ölj meg annyit ezekből a szemetekből, amennyit tudsz"). Ennyit a politikai korrektségről.

1-2 sebtiben elhangzó adat próbálja faragni a sarkítottságot, mint mikor elhangzik, hogy az amerikaiak a japánokat olajembargóval hozzák nehéz helyzetbe, és csak 18 hónapnyi a nemzeti tartalékuk. De ez a kevés, elszórt adat olyan hamar eltűnik, hogy könnyű elfelejteni egyáltalán a meglétét. Bőven kiszedegethető a sok hazafiaskodó szlogenfrázis: "Elég ránézni az önkénteseinkre. Nincs nagyobb hatalom az ő szívük erejénél!"

A műsoridő legitimálására egy utálatos sablont hoztak létre. A legolcsóbb romantikus dráma hivatott megragadni a figyelmünket, elvárja, hogy szorítsunk a középpontban álló három fiatalnak, Evelynnek, Rafe-nek és Rafe gyerekkori barátjának, Danny-nek. Szermélyisége nincs a triónak: 2 vagy 3 tulajdonság virít rajtuk bevonatként. Az elején hangzik el néhány szellemesebb megjegyzés a párbeszédekben, ahogy a kadétok az ápolónőknek csapják a szelet. Bárcsak több lett volna ezekből, szolgáltatva némi öniróniát a hazafiaság témájához!

Paradox, hogy épp Ben Affleck-é a legegoistább archetípus az egész alkotásban. A színész 1 héten keresztül vett részt speciális katonai kiképzésen, könyvek és veterán tanúk révén igyekezett pontosítani ismereteit az adott korról. Talán ettől érződött olyan szögletesnek és kiszámítottnak az alakítása. Rafe jellemzői: türelmetlenség, akarnok hajlam, repülés általi dicsvágy. Ezzel szemben Danny a jámbor, de józan eszű bajtárs, aki mindvégig felnéz rá. Evelyn pedig a bájából, illetve ápolónői ismereteiből áll. A többi figura pedig alig érdemesek külön felemlegetni; még Alex Baldwin karaktere, Doolittle ezredes is.

Jellegtelenségüknél is zavaróbb az a konfliktus, amit a Végzet szerepébe bújt rendező eljátszat a kísérleti nyulaival. Végy 2 gyerekkori jóbarátot: az egyik elkéreckedik a brit légierőhöz, mert babérokra tör. Egy bevetés után halottnak hiszik, ezalatt barátnője és legjobb barátja egymásba esnek. Visszajön, bepöccen, majd a hazaszeretetük okán kibékülnek. A legjobb barát meghal, a nő pedig ismét gyászol, ezúttal fordított felállásban.

Oké: felejtsük el, mennyire természetellenes az egész. Ennyire gyengeeszű, álszent üzenetű, hazug drámavonalat ritkán láttam moziprodukcióban! 

1. Egy az, hogy eltűntnek, és nem halottnak kellene nyilvánítani Rafe-et!
2. Nem létezik, hogy legalább napokig hevert a tengerben, és makkegészségesen tér vissza! 
3. Nem veszem be, hogy pár nap vagy hét elég egy nőnek kiheverni a szerelme halálát!
4. Legalábbis morbid, hogy épp a legjobb barátja nője iránt kezd vonzódni az, aki korábban nem is mutatott érdeklődést iránta!
5. Nem létezik, hogy felnőtt pilóta egy önző, iszákos tetű stílusában nekiessen annak, akiről őszintén elhiszi, hogy "szinte a testvére"!
6. A legocsmányabb propaganda, hogy a támadás alatti rögtönzés, vagyis a haza szolgálata simítja el a gondot kettejük között. Elemi karakterfejlődések esélyét vágják el ezzel.
7. A szerelmi háromszöget érintő dialógusok nagyja merő műindulat vagy monoton lamentáció!
8. vízesésként ömlik a nyál a jelenetből, ahogy a legjobb barát elhalálozik!
9. És arcba köpés az a végkifejlet, hogy Evelyn a már nem szeretett Egó Legó karjaiban köt ki a végén, miután a szemébe mondta, hogy állítólag átszeretett Rafe-ből Dannybe!

Ami pozitívuma van ennek az alkotásnak, az a csata illusztrációja. Ez a teljes film kb. egyötödét teszi ki, kiegészítve a kamikazék előkészületeivel és a Roosevelt-kabinet ülésével. Utóbbinál külön tetszett, hogy megemlítik: nem kizárt, hogy egy szervezettebb japán offenzíva Chicago területéig hatolt volna. Egy TV-sorozat epizódját teszi ki a valódi Pearl Harbor-sztori, az "isteni szelek" támadása, az anyahajók pusztulása, a sebesültáradat és az orvosi személyzet helytállása. Ez legalább izgalmas és illusztris volt.

Végül még a látványvilágról írnék röviden. Egyértelmű, hogy a képi beállítások festőiek próbálnak lenni. A naplemente favorizálása ezúttal akaratlan sértés Baytől a japánok felé, tekintve a "Felkelő Nap országa kifejezést. Hatalmas totálképeket kapunk a hazájukért harcba induló pilótákról. A kamikaze támadás kameraszögei viszont eléggé felemások: egyrészt brutálisan közvetlenek (detonációk, szétrepedő hajórészek, géppuska-tűz), másrészt a vadászgépek útvonalát gyakran úgy követjük nyomon, mint egy videójátékban az általunk kezelt játékost.

Aki propagandaízűnek tartja hazai kínálatból a Hídember c. filmet, az inkább ne is próbálkozzon a 2001-es Pearl Harborral. Amiről beszélünk, az egy Viasat History műsor, melyet az álságos dráma tengerében próbálnak feloldani, és átformálni moziformátumba. Mintha egy Plussz-C-vitamintablettát oldanánk fel a pohárban, azt várva, hogy limonádé legyen belőle.
Nem tudom, mennyiben játszik bele a véleményembe, hogy magyar vagyok. De hogy egy mozi ennyi érzelmességgel és idealizmussal sem tud innovatív vagy legalább megható lenni, az egyszerre fárasztó és kínos, sőt helyenként émelyítő.


Adok rá egy Elégségest.

Kung Fu Panda

"Már azt kezdtem hinni, hogy nem vagyok más, mint egy... elfuserált, szerencsétlen flótás. És erre ez történik."

(A kicsi kocsi kalandjai)

Az ezredforduló óta készült animációs filmek sokszor kiborítóan fantáziátlanok. Függetlenül attól, hogy drámai vagy gegcentrikus, a DreamWorks stúdiónak sokáig sosem sikerült összeszedni a merszet az újhoz, a bejáratlanhoz. Nem beszélve arról, hogy a legtöbb rajzfilm grafikastílusa - pl. a Jégkorszak-tetralógiáé - taszító, gnómszerű alakokkal teli, akiket a 3D-animáció sem tesz vonzóbbá. Épp ezért nem szeretem a Cápamesét, vagy a felhozott Jégkorszakot sem.

A Kung Fu Pandában viszont kellemesen csalódtam, és megértem azokat, akik számára friss levegő volt az animációs filmek palettáján. Igaz, ez a movie is használ témájából fakadó, előírásos motívumokat, mint

• a keleti harcművészet dogmái,
• az esetlen kiválasztott figurája,
• szeszélyes tanár,
• bukott sötét tanítvány,

stb.

Mégse jön le elcsépeltnek az, ahogy a szkript ismert zsánerpanelekből összegyúr egy történetet. A több korosztálynak is kielégítő szórakoztatás a célja, és ezt - legalábbis szerintem - valóban teljesíti. Történetelemei összeérnek, üresjárat nem nagyon jellemzi, nincsenek benne nyálas melodrámák, a szereplők pedig egyenlőtlen jellemrajzzal is kedvelhetőek. Az Őrjöngő Ötösről például semmi lényegeset nem tudunk azonkívül, hogy Shifu, a mentorfigura képezte őket harcosokká. A cselekmény pedig nem támaszt relevanciát arra, hogy többet kelljen tudnunk.

A panda mint protagonista ötlete ügyes fogás: legtöbbünk szelíd, béketűrő és társaságkedvelő lényként gondol rá, részben mivel mai napig a világ egyik legveszélyeztetettebb faja. Pedig erős és kitartó állat, robosztussága mellett is gyorsan tud mozogni.
Po karaktere is ehhez hasonló, persze vicces átiratban. Sokan a Beverly Hills-i ninja rajzfilm-verzióját látják bennem, és A legtöbb poén tárgya a főszereplő tohonyasága. Pót az elé állított próbák és gyakorlatok lefárasztják. Szimpla, óvatos humor, de működik. És ami még fontos: a viccek sosem válnak agresszívvé vagy sértővé a kövér emberek felé.

Megpróbálom nem ismételni magam: a stílusos grafika és működő humor felmentenek a kiszámíthatóság alól.  Ebből mindhárom megtalálható. A vizuális világ sokrétű; nemcsak hogy reklámmal együtt 2 oku ("százmillió" japánul) $-t ráköltöttek, de már a premier másnapján megrendelték a folytatást.
Ezúttal megérte az igyekezet: nincsenek kockás vagy elfolyó körvonalak, gazdagon használnak színeket, ám azok nem tolakodóak vagy ízléstelenek. Mikor az idős teknőcbölcs, Oogway elhalálozik, az őt körülölelő szirmok sziluettje vetekszik a Pocahontas hasonló képsoraival.







Szóval Po az a fajta fiatal lúzer, aki sosem nő föl teljesen. Lelkes híve a kung-fu-nak, amolyan fanboy. Már az nevetség tárgya lehetne, ahogy Oogway kiválasztja őt, hogy ő a régóta várt Sárkányharcos. Természetes, hogy mikor elmegy a templomba, a helyiek nyílt szkepticizmussal fogadják.
Különösen Oogway saját növendéke, Shifu, akire halála után örökül száll a vezetői poszt. Nem nehéz rájönni, hogy a film végére ő és Po tanítványtársai, az Őrjöngő Ötök is megkedvelik a pandasrácot. Hihetően van elővezetve, a rengeteg szürreális ugrabugra és szuperpofon nem teszi érdektelenné az események alakulását.

A szereplők harci mozdulatsorai jól követhető koreográfiát követnek, és rendszerint többről szólnak, mint, hogy mikor kiknek van kedve összeverekedni. A Mortal Kombat-ban a történet jobbára csak vázlattekercsként funkcionált, melyet kiterítve "itt a harcos, hol az ellen"-t játszhatunk, különböző videójáték-figurákkal.
Persze, sok a szándékosan és erősen túlzó mozzanat bennük (annyira, hogy némelyiket egy Superman-filmben se hinném el), de ettől még szórakoztatóak, és aránytalanság mellett sem lógnak ki a sztoriból. Az ilyen jeleneteket (pl. Tai Lung és Tigris harca a függőhídon) egyrészt nem nyújtják túl, másrészt az elsőre kapkodósnak tűnő kamerabeállítások sem teszik fárasztóvá vagy össze-visszássá őket.

Potenciálisan tehát adott a terep a velős viccekhez. Nincsenek paródiaszerű kiutalások, önirónikusnak szánt kikacsintások más művek felé. Po karakterével könnyű azonosulni a nézőnek, mivel semmi előnyös vonása nincs, kivéve lelkesedését és a helyén levő szívét. Csetlései és botlásai, lazának szánt szópoénjai is gyakran megnevettettek; mikor nem, akkor sem éreztem rátelepedőnek a vicceket.

Most pedig tessék; az 5 kedvenc dialógusrészlet, ami tőle vagy róla elhangzanak a filmben:

1. "A legnehezebb: feltakarítani utána!"
2. "Az ember azt hinné, hogy Oogway mester olyat választ, aki tud kungfuzni." "Vagy megérinteni a lábujját." "Vagy egyáltalán látja a lábait..."
3. "Milyen voltam?" "Mostantól létezik a Zéró-szint."
4. "Panda; nem mossuk bele a hónaljunkat a Szent Könnyek Tavába!"
5. "Többet szívtam ma, mint bárki a kung-fu történetében."

Tai Lung egy korrekt ellenség, amennyire meg tudom állapítani. Agresszív, destruktív hajlammal, másrészt büszke és egyenes jellem. El tudom hinni róla, hogy Shifu, aki kölyökkora óta nevelte, szomorúságot érez miatta. Bebörtönzése előtt Tai Lung is az ő tanonca volt, és önmagával együtt őt is félrevezette, azt várva, hogy Oogway őt nevezi meg Sárkányharcosnak. Kivételes tehetség, akit mégis száműzni kellett, mert indulatait rosszra használta.

Shifu e felállásban olyan kissé, mint Obi-wan Kenobi és Szecs'ka egybegyúrva:

1. Szecs'kára hasonlít fegyelmezett, akaratos, de olykor szeszélyes tanítási módszere miatt. Felismerve, hogy a kaja ösztönzi Pót, szabályos pálcika-csatát vív vele egyszer a szabadban.
2. Ugyanakkor jól ismert a kapocs a bukott tanítvánnyval. Az önhitt mester növendékét kiválasztottként neveli föl, de az dicsvágya miatt elbukik, szembekerül vele és legyőzi. Majd az általa mentorolt új kiválasztott is szembekerül vele, beteljesítendő a sorsát.

Szeretem, mikor 2, önmagában jellegzetes karakter éles kontrasztot alkotva kerül össze. Segít ébren tartani a figyelmet, bármennyire sejtjük, hová lyukad ki a mese. Tudjuk, hogy lesz végső összecsapás (ha másért nem, mert mondják), de Po és Tai egyénisége annyira más, hogy furcsának tűnik a harcuk. Félő, hogy Po győzelme összecsapottá, veresége túl komorrá tenné a párbajt.
Ezt hangsúlyozza ki Tai Lung hitetlenkedése is, mikor először látja Pót, amint bemutatkozik neki Sárkányharcosként. Azt hitte évekig, hogy ő lesz az. Erre most higgye el, hogy ez a tohonya senki? És vígjátékhoz híven Pót egy máskor poénként kezelt jellegzetessége segíti a harc során győzelemhez: a hája.
"Te csak egy hájas panda vagy...!"
"Nem egy nagy hájas panda. Hanem A Nagy Hájas Panda!"
Erről szinte azonnal az alábbi szövegrészlet jutott eszembe:
"Én vagyok a Nagy Fehér Ninja."

2 dolog van, amivel többszöri megtekintés után sem sikerült kibékülnöm:

Az egyik a fő bölcs, Oogway prédikációi. Bosszantóan szenilis karakter az övé. A dialógusain szinte mindig a révelgés, a figyelem elkalandozását hallani ki. Értem, hogy úgy érzi, közeleg számára az - úgy is mondhatjuk - elragadtatás. De attól még idegesítő, ahogy ilyen sorokat adnak a szájába, hogy:

"Nincsenek véletlenek." "Menjek, ne-menjek... leves, nem-leves..." "...de a holnap még rejtelem, de a ma adomány." Ha Tai Lungot is ilyen szöveggel kábította, megértem, hogy amaz ámokfutóvá lett!

A másik a tanulság csökevényessége. Mikor Tai Lung ellopja a Sárkánytekercset, amit grálként őriznek, a papíron nem talál írást. Po viszont érti; apja leves-receptje kapcsán ugyanezt a tanulságot ismerhette föl: "Ha valami különlegeset akarsz, csak el kell hinned, hogy különleges." Ez nem elég jó bölcsesség, uraim. Ez olyan, mintha én azt mondanám a gyerekemnek: "kicsim, ha elég különlegesnek hiszed magad, erősebb lehetsz, mint egy lokomotív."
Arra célozhattak ezzel az alkotók, hogy fogadd el magadat, ne akarj egy ideálképet kergetni. De a megfogalmazás valahol félresiklott.

Mindent összevetve a Kung-Fu Panda jópofa, jól végigvezetett, bár együgyű filozófiájú harcművész-komédia, amin őszintén tudtam hahotázni. Megkockáztatom, hogy 2000-es évtizedből még ez az egyik a legjobbra sikeredett nyugati mozi-rajzfilm.

 

Jurassic Park łłł

A Jurassic Park 3. sorozatgyártmány. Jeff Goldblum után most Sam Neillre várt a feladat, hogy saját karakterével összekötő kapcsot képezzen az 1. és a legújabb Jurassic Park movie-val. Egyszersmind az avatatlan civilek élén álljon, mint szakértő.

Ez az elgondolás "elmegy" szinten valóban működik, részben mert Dr. Alan Grant mellett Dr. Sattler karaktere is visszatér. A hivatásos tudósember alakja mégiscsak testhezállóbb erre a funkcióra, mint egy diszkriminált matematikus, akinek a beszédmódja sem természetes. 

Nemhogy az eredeti casting többi tagja, de a direktor sem tért vissza a záróakkordhoz. A Jurassic Park 3. egyáltalán nem egy trilógia befejezése, csupán utolsó rúgása egy olyan franchise-nak, amelyből már kifogyott a benzin. Egy B-kategóriás horrorral van dolgunk, bőséges vérellátmánnyal, oktondi hangyaemberkékkel és méltatlanul szűk eseményhorizonttal.  

Mindezek ellenére mégsem utálom ezen movie-t. Bizonyos értelemben még őszintébb is, mint Az elveszett világ. Nem próbál meg az előzőek folytatásának tűnni, hanem inkább spino spin-off-mellékvágányként elővesz 1-2 korábbról ismert szereplőt, beemel pár régi dínófaj mellé 1-2 újat, ráfűz egy nagyon átlátszó kifogást történetfélének, és kész a futószalag következő érkezettje.

Egyik nagy kifogásom, hogy a kaliberrel együtt az új ötletek keresését is visszafogták. Nem jöhetne egyszer más konfliktus, minthogy egy gyerek, a szülője és még páran a szigetre kerülnek, a dzsungelben futnak a szuperhüllők elől, és közben helytelenítik az ember hajlamát Istent játszani? Úgy értem... mi már jól tudjuk mindezt! Megtanultuk rögtön az 1. részben, a 2. pedig megtoldotta a klisé tanulsággal, hogy a természet, az élővilág úgyis utat tör magának az izoláció börtönéből (ahhoz képest felettébb nyugisan fogják ezt fel az elején).

Változatlanul kíváncsi lettem volna olyan részletekre, amiket egy igazi block-buster cselekménye köteles volna érinti. Pl. a repülő fajokkal mit kezdenek a kormányok, ha 1-1 példány a Sorna térségéből kijut egy ország területére? Nyilván nem akarhatják, hogy elszaporodjanak náluk. A katonaság hogy védi és tartja teljesen lezárva a területet? Miként viszonyul ehhez a mai nyilvánosság?

Szarkazmus nélkül méltatom a film legfőbb vívmányát, a Spinosaurus-t. A Tyrannosaurus helyett új csúcsragadozóként nálam jól vizsgázott, jelenései hatásosak. Bár antirealisztikus, hogy többször (kerítésnél, a repülőgép széttörésekor, etc.) csak hirtelen veszik észre. Közeli kameraállásokból látjuk, ahogy a sárkánygyíkok ugranak, fordulnak, rohannak. Sikerül megteremteni azt a benyomást a nézőben, mintha épp ő is ott lenne az állkapcsok és karmok  kellős közepén.

Szeretném önironikus fricskának betudni az íróktól a gyors párbajt, melyben a bajnok, a T-Rex megjelenik - praktikus egérutat nyerve Grantéknek -, és a kihívó Spinosaurus leteríti. Ahelyett, hogy ismét a Zsarnokgyík uralná a vásznat, kellően durva és hatásos módszerrel "kirúgták" a cselekményből. A kedvenc pillanat a produkcióban.

Míg nekik és a Velociraptoroknak sikerült rendes külsőt kölcsönözni, a növényevő dinoszauruszoknak - felteszem anyagi okokból - nagyon darabos a kinézetük. Rossz ránézni azokra a termetes, enyhén elmosódott óriásokra, hiába nem ők a sztárok ebben a műben.

Sam Neill hozza az elvárhatót színészi játék terén, de jellemrajz terén nincs semmi említésre méltó. Annak fényében, hogy végül a haderők végül indokolatlanul jönnek és kimentik őket, hidegen hagy, hogy kikből - vagy inkább hányakból - lakmároznak a fenevadak.
Dr. Grant az egyetlen, akinek egyáltalán jelentősége van a cselekményben, pontosan tudván, mennyire intelligensek és jól szervezett vadászok a raptorok. A hajdani eset a Nubla-szigeten máig kísérti (az ezt illusztráló képzelődés-jelenet kissé nevetségízű lett). Csakis azért megy bele Paul Kirby ajánlatába, mert raptorok terén végzett kutatásaihoz apad a pénz. Mégis, szerintem kicsit könnyen áll rá az alkura. Még úgy is, ha kizárom a tudatomból az előző két film sztoriját, és azok logikus konzekvenciáit. 

Így az a pillanat is alszik drámailag, amikor Grant és a Kirby-gyerek, Eric viszontlátják a szülőket a kerítésnél. Csak ennél lehetne sorolni a szkripten a piszkításokat:

• Mikor tanulják meg végre a mezozoikum teremtményei elrágni egy kerítésen a kötélrácsait?
• Hogy képes csörögni egy mobiltelefon egy dinoszaurusz gyomrában?
• Mire várt a mai napig, hogy áttörje a kerítés fémrácsát?
• És akkor hogy nem bírt áttörni egy simán reteszelt fakaput?

Végül: íme a film csúcspillanata:

A Jurassic Park 3.-ra adok egy 3/5-öt. Átlagos, másodrendű túlélő-mozi, amiben a T-rex halála több érzelmet képes megpendíteni a nézőben, mint az emberi szereplőké.

Az elveszett világ - Jurassic Park 2.

Sajnos nemcsak a zászlóposzter gyűrődött meg, hanem a mese is. Az elveszett világ megint tisztán elődje sikere által életre hívott szervalabda; külsőre hasonlít a nagy elődre, de minőségileg utcahosszal marad mögötte. Pikantériája az ügynek, hogy már az alapul szolgáló könyv Michael Crichtontól is az Universal stúdió kérésére készült el. És ha már a könyv kritikusai ujjat mutatnak, az minimum egy nagy ciklonfelhő a motion picture ege fölé.

A Terminátor 3.-hoz hasonlóan erőltetett, ahogy a teremtők utólag hozzátoldanak egy tisztesen lezárt műhöz. Láttam lehetőséget a Jurassic Park zárásában egy sequel-ra, de ez alig hasonlít rá. A karakterek tompák, a cselekmény toloncolt, az effekteken szintén látszik a spórolási szándék. Egyértelmű, hogy az 1. film újrázása folyik, cérnaerejű visszautalásokkal és cameókkal a kontinuitás kedvéért.

Apropó visszautalás: a sztori arra az utánatoldásra épül fel, hogy a Park nem a dinoszauruszok igazi létrehozási területe volt, csupán egy "decoy" (="kamudarab"). Ha így volt (talán logikusabb is, hogy nem a kirakatszigeten gyártják a lényeket), arra már az 1. részben gondolni kellett volna, nem titoktartási szerződésekkel és a projekt titkosságával kimagyarázni utólag. Épeszű ember a Parkra lépett emberek helyében kitálalt volna, ahogy azt Ian Malcolm figurája meg is tette a sztori szerint.

Azt is nevetségesnek találom, hogy a Park elszabadult állatait elvileg a sziget szétbombázásával tették ártalmatlanná. Spekulálhatnánk, hogy a dínókat teremtő cég, az InGen színfalak mögött kiegyezhetett a hadsereggel, hogy titokban takarítsanak, de ezek igenis fontos információk ahhoz, hogy a háttérben maradjanak.

David Koepp és Steven Spielberg nem építkezett elég következetesen itt, forrásanyagtól ide vagy oda. Az 1. Jurassic Park ugyan döntően szintén látványfilmnek számított, mérsékelt karakterrajzzal. De a hibái és benézései közül csak egy-kettő nyomta rá a bélyegét végig egy-egy történetszálra (pl. a biztonsági felszerelések a Park körül).  

Itt viszont minden a látványról szól: a gyorsan lezavart felvezetés után jöjjön még több dinoszaurusz, még több látogató, még több rombolás, még több lélekszakadt rohanás. Az atmoszféra érdekében a háttér legyen hasonló az első filmhez, sok éjszakai, sötét szobás és esős jelenettel a dínóknak. Csak csínján a filozofálgatós részekkel, nehogy unalmas legyen, és rögvest adott egy kívánatos, tárcafejő pénzautomata.

Szóval itt ez az evakuált sziget, Sorna, ahol a dínók egy hurrikán óta szabadon mászkálhatnak. Rögtön itt lenne 1 kérdésem: akkor mi a helyzet az ottani repülő őshüllőkkel, mint a Pteranodon és a Pterodactylus? Nem vagyok paleontológus, ezért nem tudom, hogy ezek a lények eljuthatnak-e a más szárazföldek légterébe. De hogy ne észlelje őket senki 4 alatt, az vagy csoda, vagy véletlen a köbön tercen.

Hammond expedíciót küld Sornára, akik bizonyítékot gyűjtenek a lakosságnak a hüllők létezésére. Teszi mindezt, mert az InGen új igazgatója, Ludlow Amerikába vitetné a lényeket saját embereivel. Megint a "még többet"-elv: 1 helyett 2 csapat fogócskázik majd a dínókkal, több lesz és nagyobb terepen a helyzet fejvesztett álkezelése.

Családi matinéról lévén szó több a rokoni kötelék is: Ludlow Hammond unokaöccse, unokái cameót kapnak az elején, Ian barátnője, Sarah az expedíció tudósa, sőt lánya, Kelly szintén ott reked potyautasként.

Ezek közül egyik kötelék se hatott meg, részben mert a színészek nemigen kapnak kiemelt pillanatot, ahol ügyes alakítással kitűnnének a többiek közül. Amennyire érdekelt a hajsza végkimenetele, azt se bántam volna, ha csak Ian marad meg, hírmondóként immár a 2. dinokatasztrófából.

Néhány kérdés soron kívül:

• Hogy lehet, hogy a vadászok még a prédáik pontos nevét sem ismerik?
• Minek  engedik szabadon a ketrecbe fogott dínókat, ha azok szétrombolják a felszerelésüket?
• Sarah miért hozza be a bébi Tyrannosaurust, mikor az korábban mág külön hívta is a mamáját? Sőt, ő maga is felismeri ezt, mikor itt a két szülő?
• Miért nem tudják a kocsi ablakát betörni?  Sarah az egyikre rázuhan, alig reped, de a puszta moccanása többet tör rajta.
• Hogy az Istenbe tarthat meg és vontathat föl egy dzsip 2 lakókocsit 1 darab kötélnél fogva?!
• Hogy a Sátánba nem találja el a lógó Iant és Saraht a pont rájuk zuhanó 2 kocsi?!
• Ha az 1. filmben a T-rex egy dzsipet utolért, most mitől nem tud utolérni egy csapat előle futó embert? (maga Hammond is szóvá tette a sebességüket az 1. részben.)
• És mikor az apa-T-rex a hajón át San Diegóba érve rombolászni kezd, annak is igencsak elbagatellizált a médiavisszhangja.

Érdekes, hogy ebben a filmben a gyerekek mennyire nem bírnak számottevő veszélyérzettel.

A mű elején egy Sornán kikötött család gyereke odaköszön az apró Compsoghnathus-nak, megvárva, hogy odajöjjön a többi, és - természetesen kamerán kívül - felzabálják.
Kelly akrobatikája pedig vetekszik Dick Greysonéval A Mindörökké Batmanből. 

Egy jelenetben apját épp egy Velociraptor szorítja sarokba: erre a kislány beszól neki (!), elterelve a figyelmét (!!), és lábbal kirúgja a hüllőt az ablakon (!!!).



Ezek után nem értem, mitől kellene megragadjon Ianék "ádáz" harca a hüllők befogása ellen: a szkript érezhetően mentegeti őket, és több kárt okoznak, mint a vadászok, akik megmentették őket, és megmondták, hol a rádiótorony, ahonnan üzenhetnek!
Párbeszédeikben sincs lényeges mondandó merő "fillerek" (="idő-kitöltések"), míg megérkeznek a produkció igazi sztárjai. 

>Lássuk a dínókat!<

Az effektek picit kopottabbak, mint az első részben, de ez nem zavaró mértékű. Számos új fajt mutatnak be, a régieket pedig nagyobb számban. 

Ahogy a Jurassic Parkhoz, most is mellékelnék néhány képet róluk:

Pacycephalosaurus

Stegosaurus

Mamenchisaurus



Triceratops

Parasaurolophus

Pteranodon

Találóan fogalmazta meg egy magyar cikkíró a filmről, hogy az voltaképpen (idézem): "Spielberg homokozója, ahol animált játékdínókkal üldözheti az embereket." Teljes mértékben egyetértek: felejthető sokadszereplők imitálnak egy elostobáskodott túlélő-túrát, és a lényekről szóló morális diskurzus kevés, lapos és önmagát járatja le a főszereplők inkonzisztens cselekedei révén.

A Jurassic Park folytatása nálam mindössze

Red

Red a DC kevéssé ismert képregényei közé tartozik. Én magam sem találkoztam vele, csak a belőle készült filmet vehetem alapul, mely 2010-ben középerős sikerrel mutatkozott be a mozi-pénztáraknál. Olyan rovott múltú ex-ügynökökről szól, akikről valaki egy napon csakúgy eldönti, hogy mind meg kell, hogy haljanak. Közülük Frank Moses lesz az, aki "Megállj!-t" parancsol a sorozatgyilkosságnak, magával rángatva egy futólagos ismerősét is a kalamajkába.

Sztárparádé nagy öregekkel és sok akcióval. Erről a képletről, ha Bruce Willis közöttük van, most már a legtöbbeknek A feláldozhatók ugrik be, jóllehet ott alig szerepelt.
Nos, ez a produkció nagyjából ugyanaz, annyi különbséggel, hogy forrásanyagból lett átdolgozva. A feláldozhatókhoz képest kevésbé melldöngető, és könnyedebb, viccelődőbb akciófutam (hasonlóképp, mint pl. az első Beverly Hills-i zsaru). Sok kilógó részlete, nagyvonalúan kezelt történése is ebből fakad: ez egy egyszeri kémtörténet, ahol a főhős a haverja(i)val megmenti a lányt. Az ilyen filmet nem kell túl komolyan venni, nem kell benne csavart, jellemcsiszolódást vagy bármilyen mélyebb dolgokat keresgélni.

Frank Moses az a fajta CIA-ügynök, aki frusztráció nélkül fogadja el a váltást a nyugdíjas életmódra. Mégis azonnal képben van, mikor megneszeli, hogy egy kivégzőosztag az életére tör. Nem kiégett vérvágyó, hanem egy, a világgal nyugiban levő, higgadt profi.  Számítva rá, hogy minden hozzá közel állót felhasználnak az üldözői, felkeresi lakásán Sarah-t, akivel eddig csak telefonbeszélgetésből ismerték egymást, és - a lány érdekében - elrabolja őt.

Később, mikor a nőt az üldözőik is elrabolják, Frank visszazsarolja az őrá vadászó CIA-ügynököt, Coopert. Ha a saját szeretteinek baja esik, Frank viszonozni fogja a szívességet. Ezt nyomatékosítandó a saját otthonából hívja őt, utalva rá, hogy korábban Mosest is saját otthonában akarták szitává lőni.

Coopert eléggé faízű rosszfiúnak találtam. Olyan törekvő, hogy azonnal végrehajtaná a parancsot egy volt kollegája megölésére, anélkül, hogy érdekelné, tényleg bűnös-e. Ehhez képest meg van lepve és ijedve, mikor saját házában, saját családja életével fenyegetik. Hatásos riposzt a főhőstől, csak bizarrul ciki az ellenfélre nézve. És a végén, mikor lelepleződik a gyilkosságok megrendelője, oldalt vált, és Frankéknek segít. 

Hamar érdektelenné vált a számomra, hogy ki kinek az oldalán áll. Az egyes szereplők nem fogtak meg különösebben, inkább a társalgásaik és az akcióik. Világos, hogy a régi kollegák - mint  a 80 éves Joe, vagy a mesterlövész Victoria - szeretnék mihamarabb elkapni a vadászaikat, de ezentúl egyikük egyénisége sem terjed túl a Bond-filmek mellékszereplőin.

Két dolog különösen mullattatott ebben a sztoriban. Az egyik a kezdeti összezörgölődés Sarah-val. Bár a nő végül majd rááll, hogy segítsen nekik az ügyben, mégiscsak civil, aki tegnap még átlagos életet élt, sóvárogva valami kis izgalomra. Kívánság teljesült! Már azon kiborul, hogy - egy sikertelen randit követően - az addig soha nem látott Frank egyszeriben ott köszön neki a szobájában. "Én vagyok. Frank. Az avokádós Frank..."

Ehhez jön még:

• az érdekében tett elrablása,
• hogy be kell tapasztani a száját, nehogy világgá kürtölje a tartózkodási helyüket;
• hogy Frank kikötözi egy ágyhoz,
• a sikertelen ellen-elrablása, ahol egy adag nyugtató kiüti,
• majd újabb kiakadása, mikor ébredezve meglátja a kocsiból az Empire State Buildinget. "Volt már jobb első randim is. De volt rosszabb is." 

Mivel viszont a film kifejezetten szentimentális, természetesen a lányt nem kínozzák meg a fogságban, illetve a befejeződés abszolút "happy end": a rosszak mind elhullottak, a jók mind örülhetnek, különösen Frank és Sarah.

A másik roppant nevettető dolog a paranoiás fenegyerek, Marvin Boggs, játssza John Malkovich. Boggs engem kicsit Tacklebarryre emlékeztetett a Rendőrakadémia-filmekből. Különösen, ahogy álcázza magát. A beszédstílusa jellemzően izgatott, mindig számít a gyilkos csapásra, és mindig kész volna egymaga hadat viselni a világgal. Pont az a fajta "élő fegyver", akire szükségük lesz a győzelemhez. 

 

Meglehetősen egykedvűnek, átlagosnak találtam ezt a movie-t. Azt a tipikus "nem jó, nem is rossz" típusú élményt nyújtotta számomra, néhány fölöttébb vicces szituációval, és pár kemény akciószekvenciával. Krimiszerű stílusával és magabiztos veteránjaival a Red akár acélos akciófilm is lehetett volna, ha meglett benne az ambíció. A maga miliőjén így is rendben van, csak épp nincs különösebben emlékezetes vonása.

Adok a Red-nek egy Közepest.

John Rambo

"Nevetséges, ha azt hiszed, hogy fegyver nélkül játszhatod a keresztes lovagot."

(Zorro {'75})

A Rambók egyszerű sémafilmek, melyek tetszik/nem tetszik alapon működnek, specifikusan az akciókereső közönség igényeire építkezve. Aki látványos akcióra vágyik, azoknak tuti befutók, és ezt haragvás nélkül állítom. A lényeg viszont mindig ugyanaz: Rambo, Rambo, Rambo és újracsak Rambo. Meg egy rakás hulla.

Mivel engem elsősorban az összetett sztori és a karakterek lelkivilága érdekel, ezért nem szimpatizálok ezzel a franchise-zal. Valahányszor egy Rambo-movie előkerül, a képlet változatlan: a kiégett Rambót valaki noszogtatja, és ezért visszamegy a frontra, bőkezűen szórva acélt és ólmot. Míg az 1. rész még próbált valami ívet adni történetének, folytatásai azonban megrekedtek a lapos tucatfigurák változó arányú hullatásától, mikor melyik hadszíntéren.

Itt sincs másképp. A John Rambo nosztalgiamozi a '80-as éveknek, Sylvester Stallone-val az élen - hasonlóképp, mint a Rocky 6 vagy A feláldozhatók is. Stallone bevallása szerint elbúcsúztatni szerette volna ezzel a filmmel a legismertebb filmikonját, a cél érdekében egyszerre rendezőként, íróként és főszereplőként.

Mint máskor, most is ambícióitól függetlenül mérlegelem pro és kontra, hogy mi működik a filmben, és mi nem. Márpedig ha az ember félresöpri a klasszikus "ne agyalj, élvezd!"-típusú hozzáállást, akkor egy középszerű, gyengén tervezett és felemásan kivitelezett szinemában lehet része, rengeteg vérrel, ám annál kevesebb cselekménnyel.

A vázlat: Burmában a katonai junta genocídiumot folytat az etnikai kisebbségek ellen. A thai-burmai határfaluban John Rambo veteránt katonát egy keresztény humanitárius csoport felkéri, hogy juttassa át őket a segélyezéshez. Elfogják őket, de Rambo sikeresen visszaszökik. A kiszabadításukra szervezett zsoldosok mellett ő is vállalja az újabb vérfürdőt.

Ez a mű 3 dologgal büszkélkedhet. Az egyik a 4. percben felcsendülő témazene, ami szerintem a 4 movie közül a legjobbra sikerült darab. A másik az említett brutalitási faktor. Mindenben kerülik a finomkodást a készítők. Ha kivágnák a véres, illetve csonkításos részleteket - mnt pl. mi magyarok a V mint Vérbosszúnál -, a film harmada a kukában végezhetné. Végül ott Stallone fizikuma. Ahogy Liam Neeson A fehér pokolban, úgy Stallone is 60 körüli korban, mégis szívósan állja végig a természetes terepet (mégha itt-ott rá is segítenek picit látványtrükkökkel).

Másrészt viszont: Stallone nem szentel elég figyelmet a saját teremtményének. Nem elég körültekintő sem a rendezéshez, sem a forgatókönyv írásához. Általánosságban látjuk, milyen sors várna azokra a külföldiekre, akik emberjogi segítségnyújtásról papolnak, és emiatt lekicsinylik a helyi viszonyok kíméletlenségét. Aztán persze egy csomó, hol hosszan, hol sebtiben lezavart akció után kapunk egy nosztalgikus zárószcénát (erről mindjárt).
Bolondokat megnevettető naivitást látok abban, ahogy pár elkényelmesedett városi civil ott akar az élelmiszeren túl Bibliából prédikálni, ahol naponta százakat ölnek le egyszerre, az élők pedig a pokol más-más bugyrait élik meg: gyerekkatonák besorozása, nemi erőszak, kényszerprostitúció, csonkítás és kínzások. 

Ezek közül az erőszakot leplezetlen őszinteséggel bemutatja. Repülő végtagok, ismétlőfegyvertől hulló emberek, loccsanó belsőszervek, gépfegyvertől szakadó testek, harci íj- és távcsöves puskalövéstől eltűnő fejek, puszta kézzel kitépett torok. Miután John és bajtársai kiszabadítják a misszionárusokat, többé nincs visszaút, le kell ölni a helyi diktátort és összes fegyveresét. Ez és Rambo karizmája maga a cselekmény értelme, a film létcélja: több a halálozás itt, mint az előző részekben együttesen.

Bántóan nagy távolságot tart a film a szereplőktől. Személyiségeik 1-1 arckifejezésből tevődnek össze. Akció ide vagy oda, nem tudom majd’ 2 órán keresztül ignorálni a tét ürességét, a motivációk hiányát, az egymásra vetett bociszemeket. Az egyetlen változás a főhős szempontjából, hogy eldönti: csak érdemes szétnézni a világban, és küzdeni, ahogyan tud.

Ezt az üzenetet halljuk Sarah-tól, az egyik önkéntestől. Ez a szőke primadonna előbb fedetten, majd esőben ázva győzködi Johnt, hogy ők legalább próbálnak változtatni a dolgokon. Meghatni viszont nem tud a szentbeszéde. Régóta tudjuk, hogy Rambo harcértéke 10 csillag az 5-ből. Másodszor a jelenet bőven túl szépelgő: szerintem Stallone csak a kora miatt nem írt ebből valami giccses romantikus szálat. Másrészt mert a tanulság túl futólagos, nincs elővezetve. Végül, mert idézőjelbe téve: "szarok" a párbeszédek:

"Fegyvert is visznek nekik?" 
"Dehogyis!"
"Akkor nem segítenek."
"Nos... az ilyen hozzáállás juttatta ilyen helyzetbe a világot!"
"Bassza meg."

Stallone, ilyen szinten a gimis kölykök tudnak szkriptet írni.

A sztár fizikumát kellően feljavította a szerephez. Testesebb, morcosabb, medveszerűbb vonások jellemzik, ami "még hitelesebbé" teszi hitehagyott szuperharcosnak. Az utolsó tűzharc valóságos tesztoszteronzuhatag. Meg tudom tehát érteni, miért jelent sokaknak sokkal többet ez a rész: kétségkívül aktualizálni igyekszik Johnt a XXI. századi mozijárónak.

Van egy rövid, rángatózó flashback, ahol az első 3 film történéseiből látunk villanásokat. Ezek szerepe teljesen öncélú, merő reklám a franchise-nak. Trautman ezredes is csak azért nincs itt személyesen, mert a színész Richard Crenna 2003-ban elhunyt.

Végül, itt van a lezárás, ami Napnál is világosabb utalás a franchise kiindulópontjára. John Rambo végiggyalogol a kihalt országúton, mint az 1. rész elején. Még a ruhája és a hajviselete is hasonló. Lezárásnak ez még nem is rossz, de akaratlanul is fricska ez a korábbi epizódoknak. Vajon ha Teasle seriff annak idején nem köt bele, akkor maradt volna érdemi történet a sok mészárláson fölül, hogy elmeséljék?

A John Rambo tehát inkább vérszomj-csillapító medicina, mintsem érdekfeszítő krónika egy ember életéről. Ha rosszindulatú lennék, azt mondanám, le kell kapcsolni az agyban a villanyt, hogy szórakoztasson. A Rambo 3.-nál azt írtam, hogy annak a filmnek jót tett volna, ha az elmondott brutális rémtetteket vizuálisan is megjelenítik. De abba a felvonásba valahogy mégis picit több szív szorult, mint a 4.-be. Több látszott Rambóból, mint egy unott dzsungellakó, aki szarik a világra. Azon a szinten tényleg sokat nyújt a trópusi látványvilággal és a tobzódó brutalitással.

Minden csepp tiszteletemet beleöntöm, amikor 4/10 pontot lövök be a John Rambo-nak. Gyenge film, de azért vállalható.

Hipervándor

Kezdem azt gondolni, hogy átok sújtja annak karrierjét, aki arcát adta egy Skywalker, azaz "Égjáró" megformálásához. Mark Hamill Joker hangjával a Batman: The animated series-ből éppolyan ikonná vált, mint Luke szerepében. Hayden Christensennek ezt a második ikont még bizonyosan nem sikerült meglelnie, és 2 Razzie-díjjal a háta mögött félő, hogy még évekig nem is fogja.

A Hipervándort túlzás érzete nélkül nevezem a század egyik legrosszabb sci-fi-mozijának! Valójában részletezni ezt a művet aligha jelent többet eleve rossz és elszúrt jó ötletek felsorolásától. Oly mértékben nem kapott valódi odafigyelést bármely aspektusban, ami már a készítők lenézését mutatja, nemcsak a 18 év körüli célközönség felé.
Úgyhogy ezúttal végképp nem fogok fukarkodni sem a negatív jelzőkkel, sem a trágár megjegyzésekkel. Egyszerűen undorítónak tartom, hogy anyagilag a film nemhogy nem volt veszteséges, de egyre több helyen egy lehetséges folytatás tervéről olvasok. Soha ne jöjjön el az a nap!

Istentelenül lócitrom forgatókönyvvel büszkélkedhet a Hipervándor! És ez külön elszomorító a számomra, miután tudom, hogy a 2 felelős egyike David S. Goyer, az egyik legkedveltebb hollywood-i íróm. Nem hittem volna, hogy ennyivel rosszabb filmben nyújtott segédkezet a Penge: Szentháromság után. Lelke rajta.

A sztori fő érdekessége az lenne, hogy a teleportációt, mint természetfeletti képességet prezentálja, hasonlóképp, mint az X-men-ek különbnél különb adottságai. Ezt viszont nem taglalja, nem írja körül (működés, mérték, használatmódok etc.). És az az igazság, hogy a film többi része nem is kelt miatta hiányérzetet. Egy alaptéma, ami kiaknázatlan, illetve egy csomó sablonroncs, ami még önmagában nézve is hiányos. Ezt kaptam a Hipervándortól. 

A címkarakter, David egy napon tudtára ébred, hogy a világ bármely pontján képes megjelenni. Először azt hiszi, végtelen szabadságot kapott az égtől, és ezt használva régi lányismerősét akarja lenyűgözni. Ámde nyomába ered egy fejvadász-szekta, akik bírják az ő képességét, és küldetésüknek tekintik az ő féléjének kiirtását.
Ezt próbálják megtoldani a végén egy lagymatag csavarral, miszerint anyja a fejvadász szekta, az ún. paladinok tagja, és Davidet, aki úgymond "vándor", elhagyta, hogy óvja a kollegáitól. Az asszony feltűnik, majd eltűnik, később ismét feltűnik, és nem a képessége miatt, hanem ahogy a karakterét mozgatják. És azzal válik el a fiától, hogy „előnyt ad neki”.

És most jöhet a beígért tipródás:

a figyelem szétszórt, a téma félredobott, a cselekmény romokban, a tagolás nem látszik, a rendezés felelőtlen, a vágás csapongó, a konfliktus röhej, a látvány kong, az effektek mosottak, a beállítások félszegek, a jellemrajzok firkák, a dialógusok dettó, a fantázia alulfejlett, a mítosz közhelyes, az összefüggések értelmetlenek, a szupererő hamar untató, a szereposztás mellékes, a színészjáték harmat/ripacs, az ötlettár ügyefogyott, a szálszövés fakezű, a románc fatökű, a dráma szenvelgő, a feszültség nem létezik, a vége érdektelen, a film morális üzenete pedig valami agyrohasztóan ocsmány fekáliatúró!!

Azt hiszem, amiről érdemes itt beszélni, az a szereposztás. Christensent már említettem, kezdjük vele. Jellegtelenül játszik, néha szépelgő, máskor lekezelően aggódó nézéssel. Kiválasztását pusztán a legismertebb szerepével tudom indokolni, mivel David és a prequel-béli Anakin elég sok tulajdonsága egyezik.

Szóljatok, ha ezekből bármi ismerős. Adott egy magányos, önző és beképzelt fiatalember, aki küszködik anyja hiányával. Egy naiv, ál-komoly lány miatt bűnös dolgokat tesz, aminek kiderülése a lányt kiábrándítja. Hősünk óriási természetfeletti erő birtokosa, és Samuel L. Jackson karaktere jelenti az egyik fő akadályt a fontosnak hitt vágyai előtt.

Hayden mentségére szolgáljon, hogy eleve ürülék alapanyaggal kellett dolgoznia. Ez a movie meg sem próbál pozitív tulajdonságokkal felruházni bárkit is. Persze, hogy a néző végre életszerűbb erkölcsiséget akar látni, mint Sam Raimi Pókemberében. Csakhogy itt nem antihősöket, vagy éretlen fiatalokat látunk (mint pl. a Good Will Hunting-ban), hanem egó-emó világcsavargókat, akik mindenki másra tesznek. Nem felelőtlenek, hanem ultraközömbös punkok.

Az amorális szuperkölyök abszolút telitalálata mégis maga David. Azt hiszem, szorítanunk kéne érte, amiért nem népszerű kamasz; amiért apja erőszakra hajlamos, vagy amiért udvarol egy lánynak. Ezek viszont attól nem lesznek pozitív dolgok, hogy szerepelnek a filmben. David Rice nárcisztikus, bődületesen tapló svihák, aki következetesen hazudozik szíve hölgyének. Nem tud meghatni, hogy aggódik érte, mert végig csökönyösen hitegetni próbálja, és mert a lány maga egy tucatliba.

A kölyök legaljább megnyilvánulása az, amikor TV-ben egy katasztrófa áldozatait nézegeti. Újító látásmódnak kellene betudnom, ahogy David cinikus mosollyal kikapcsolja a készüléket? Ha azt veszem alapul, hogy könnyebben menthetne meg bárhol bárkit, mint Bruce Nolan a Minden6óban, akkor nem. Mi több: guillotine általi kivégzésre ítélnék egy ilyen emberállatot!
Nem tudott érdekelni az egyébként is összehányt folyamat, ahogy - rengeteg lanyha győzködés után - duót alkot egy újonnan megismert sorstársával, Griffinnel. "Csak azt mondom, hogy ez már a kettőnk ügye." A 2 "vándor" harca Cox ügynök és a többi "paladin" ellen laposabb nem is lehetne, részben mert elkapkodott, részben pedig mert egyik oldal sem kap érdemi magyarázatot.

Samuel Jacksont elképzelni sem tudom, mivel győzhették meg - a pénzen kívül -, hogy szerepet vállaljon. Próbál egy olyan személyiséget megfesteni, aki elsőre elvakultan hisz a paladinok ügyében. De mivel az ő karaktere sem lett kidolgozva, és a teljesítménye is csak átlagos itt, lényegtelen a jelenléte, akárki más is játszhatná ugyanazt a senkit.



Kristen Stewart cameója a vége felé pedig igazolta számomra, hogy feltehetően milyen igényekre is szabták a szereplők személyiségét, illetve a történetet.

Semmi értékét nem látom ennek a tinisrác-vágyálomnak, ami egyik helyszínről a másikra ugrál szereplőivel, és elvárja, hogy jó képet vágjunk hozzá. Egyetlen porcikája sincs rendesen megmunkálva, hiányzik belőle minden szív és szellemi energia, ahogy jóízlést valósággal telibeszarva méltatja az abszolút közönyösséget. Egy szép napon, ha majd nekem is szülői teendőknek kell majd eleget tennem, egyenesen tiltani fogom a gyermekemnek, hogy végignézze a 2008-as Hipervándort.  

Az értékelésem rá tehát: Semmi/10