Részeg szülők (Amit nem akarsz tudni a szüleidről)

A Vadbarmok és A házinyuszi rendezőjétől:

Amit nem akarsz tudni a szüleidről, az az, hogy egy ilyen halva született celluloid bűzgombócban miként képzelik el őket. Mármint a már lecsúszott középosztálybeli házaspárt, akik kába megelégedéssel úgy vélik: na, fölneveltük a gyereket, egyetemre küldtük, s ha azon is átnyomtuk, majd kesergünk a kasszakrach miatt.

Salma Hayek és Alec Baldwin helyében követeltem volna, hogy előre elolvashassam a forgatókönyvet - mert kötve hiszem, hogy olvasták, mégis vállalták a Drunk Parents-öt. Mindketten úgy játszanak itt, mint akiket begyógyszereztek: játékuk külön-külön is ugyanaz az unottsággal higított ripacskodás, szikrányi kémia sem pislákol köztük. Még a figuráik nevei (Frank és Nancy) is csupán üres porhüvelyek a dettó üres ál-karaktereikhez.

Alig bírtam elcsípni egyáltalán a premissza értelmét: van egy pár, anyagi szarban, ezért felnőtt lányuk tudta nélkül kiadják a szomszéd házát extra zsozsóért, majd az illető – akiről kiderült, hogy jókedélyű ex-sittes - az övékébe költözik, és innéttől a házaspár minden fölmerülő ökörséget egy újabbal próbál helyrehozni. 

Gondolom, eredetileg ez a lány tanulmányainak finanszírozásáról akart szólni ez az egész. De ez a motiváció, sőt bámilyen hajtóerő hamar teljesen kihal a filmből, ami csak ide-oda lézeng A-ból B-pontba, mint részeges a járdán.

A létező legbénább próbálkozást látni itt némi obszcén humorra, bár talán jobban jártunk, hogy még ezt sem bírták sokáig erőltetni. Viccesnek kéne találnom, hogy egy színész unott fejjel káromkodik és gesztikulál? Az embernek végig az az érzése, mintha Fred Wolf rendező egy lélek nélküli hullát bűvölne, hogy: „Kelj fel, és járj!” Nem kel itt életre semmi: a szereplők (Frankék lányát kivéve) full kretének, a történet random tettek galacsinja, aminek még akkor sem jön létre koherens értelme, mire lányuk értesül a szülei marhaságairól.

Ha ez a "vígjáték" a családi összetartásról, a családért meghozott anyagi, időbeli és mentális áldozatokról akart szólni, akkor először is összeszedettebb sorokat kell adni a szereplők szájába, és emberként kellene reagálniuk a felmerülő problémás helyzetekre. Átadni ezt a mondandót, illetve okos vicceket írni egyformán észt és szívet igényel, itt viszont mintha mindkettőt a frigóba lökték volna forgatás előtt.

 

Taksáltam az Amit nem akarsz tudni a szüleidről-t az év sereghajtóinak szűk listájára: fáradtan ótvar, teljesen hamis, szerencsétlen diszónólja bábuemberkéknek és dialógusaiknak. Sose vicces, és sose igazán emberi: igazi tiszta időpocsékolás. Ha egy csepp esze van a 2 húzónévnek, sürgősen a fejükhöz kapnak, és egy értelmes tartalmú projekthez adják megkopott neveiket.

Mission Impossible 6. - Utóhatás

„Úgy értem, megmenthetett volna 30 millió életet. Történelmi szerep! Minden eszköz etikusnak számít, ha a jó oldalon állunk.”

(Semmit a szemnek – Egy láthatlan ember feljegyzései)

Tom Cruise Mission Impossible-ja olyan, mint egy jéghideg üstökös: 3-4 évenként megkerüli a horizontot, hogy aztán látványosan, de semmi maradandót hátrahagyva el is húzza a csíkot előlünk. Ez a franchise kizárólag az akcióról szól, azon belül is 

Tom Cruise önként vállalt nyaktörő mutatványairól, melyek terén lassan már Jackie Chun-nal vetekszik. Nálam az 56 éves sztár ezzel max. kaszkadőrként bizonyít, nem pedig színészként.

A már hatodik MI-mozi az akcióhegy mögött csak a szokott agyoncsavart, de távolságtartó kémfilmsablont újrázza, alig tettetve, hogy több próbálna lenni bármiben a Titkos Nemzet futószalagon jött folytatásától. Más hátterek, ugyanaz a séma. Ha a héját lefejtjük, az MI6 egy szokványos, 

patrióta-felhangú világmegmentősdi, akár pl. A függetlenség napja, csak itt jobban csavargatnak egy suta összeesküvés-szálat, de igazi drámanyomaték nélkül. Ez megint a kémvilág kémjátéka kémek között, ami a helyszínek számától függetlenül egy szűk és emberidegen közeg, ami a hétköznapokba fásult közönség idealizálhat.

Talán az összes korábbi résznél erősebb a sztori alibi- és propagandabűze. Az előző részből ismert Szindikátus élbolya, az Apostolok plutóniumhoz jutnak, hogy atomfegyvert ****janak belőle, és ártatlan közel-keleti városokra dobják. És ennek képi illusztrációját egy amcsi elit titkosügynök rémálom-montázsában tolják a képünkbe az elején. Majd szóljon valaki, ha a hollywood-i fősodor egyszer az USA kormányát, katonai vezetését és a CIA-t tennék meg főmocskoknak…!

Cruise előtt is derenghetett azért, hogy a régi séma nem lesz elég hatodszorra is, mert ezúttal pár feltűnően szentimentális pillanat is beleszövődött a forgatókönyvbe - visszahozva Ethan Hunt volt feleségét, Juliát és a brit ügynöknő Ilsát a Titkos nemzetből. 

De ezek a személyesnek szánt pillanatok erőtlenek, és csak elválasztó vonalként szolgálnak két akciójelenet között. A párbeszédek teljesen automatára vannak állítva, nem számít, kinek a szájából hangzik el miféle mondat. Csak az számít, milyen kemény akciószcénákat mutogat a produkció.

Kétszer kellett végignéznem a filmet, mert az első óra alatt követni alig bírtam a zagyva cselekményt, egész amíg Solomon Lane elrablása képbe nem került. A Titkos nemzet fő mesterelméje itt csak egy passzív élő zsákmánytárgy, akire minden érdekcsoportnak fájhat a foga: 

1.    Huntnak és IMF-es csapatának, 

2.    az őket szarba se néző CIA-nak, 

3.    az MI6 által máig zsarolt Ilsának, 

4.    plusz Lane társainak, kiknek ideológiája mellett a Mein Kampf sportrovatnak tűnik.

A film szerencsesüti tanulsága, hogy az egyén élete nem feláldozható milliók sorsáért, ezt Hunt több ízben is fényes bizonygatja: az elején a csapattársáért hagyja a plutóniumot a terroristák kezén, később egy rendőrnőt ment meg, mikor épp lelőnék őt az utcán. És mit ad Isten: még Ilsa is inkább nem áldozza föl Solomon Lane-t a végső csatakor, holott az MI6 kész volt likvidálni a nőt, csak mert nem nem tüntette el Lane-t és a vele brit kémvilág szennyesét.

Van ez a gondolat, hogy a titkosügynök valójában sose lehet szabad: hogy örökké célpontja lesz vagy a világban hagyott ellenségeinek, vagy akár a saját egy felettes szervének, ha bármilyen titkos ügyről túl sokat tud. Hunt is ezért, féltésből taszította el magától exnejét. Ám ez a gondolat – mily meglepő! – egyáltalán nincs körüljárva, sőt a befejezés még jól rá is cáfol. Lane és a másik főrosszarc, Walker megállításával minden érintett sorsa megnyugtatóan rendeződik. Ez egyszerre sablonos, léha és  képmutató forgatókönyvírás, amiért ujjakat kellene törni a stúdió munkaszobájában!

Még a CIA szenya igazgatónője, Erica Sloane is a jófiúk között szerepel a végén, holott Walker leleplezésekor hátbaszúrta Huntékat, és Ethan felettese, Hunley halála is ekkor történt. Ez még úgy is undort kelt bennem, hogy sem az újak, sem a régi szereplők sorsa nem izgatott. 

Meddig kell még Hollywood-nak erőltetnie a matuzsálemi klisét, hogy egy fő terrorista bombáját az utolsó percben lekapcsolják a jófej amcsi és angolszász ügynökök, és így rögtön elsimul minden belső ellentét? Vivá America, halál a terrorizmusra! Hát ezek után már elnézést, ha érdektelen számomra, miképp csűrik a szokott Ki-kivel-van?-felállást a szereplők között…!

Fütyülök Henry Cavill bajuszára is: August Walker karaktere számomra semmivel nem nő túl egy tipikus Bond-gonoszén. A CIA bérgyilkosa Lane-nel fúj egy követ, és egyetlen karaktervonása, hogy határozottan utálja Ethan-t. „Az IMF csak Halloween! Felnőtt férfiak maszkban!” Lelepleződését találtam benne a legérdekesebbnek: miután gyanúsan sokat áskálódott Sloane-nál Hunt ellen, Hunley és Ethan eljátsszák utóbbi felfüggesztését, ami ugye jogcímet adna Walker-nek, hogy kinyírja. 

Ez számomra több feszültséget generált, mint a zuhanóbevetésük az elején és a helikopteres párbajuk együttvéve! Ja, hogy ezért lett "Fallout" az új rész alcíme...!

Időnként nem tudtam, hogy most kínomban röhögjek-e vagy szánakozzak. „Fehér Özvegy” a legszexistább kreálmánya az Utóhatásnak: 

olyan ál-úrinős fakószőke cicababa, amihez foghatót talán az X-men: First Class óta nem is láttam. Szerencsére a film 2. felére már megkíméltek tőle a készítők, de ahogy Ethan álcáját és szövegét beveszi, az nekem egyszerre zavaros és akaratlanul vicces. „Én nőket és gyerekeket ölök – hímlővel!” Cruise arcán szinte kivehető, ahogy próbál nem vigyorogni, miközben ezt így kimondja.

A szórakoztatóipar szereti direkt elfelejteni, hogy a film főleg egy narratív művészeti forma. Az elmesélt történet a lényege, legyen a műfaj kémmozi, akciófilm vagy akár konspirációs thriller. A Mission Impossible: Utóhatás csak az ütős akciót tudja felmutatni, történet és szereplői a szokott sémakellékek, amik útközben kaptak csak egy egész pici emberség-injekciót. Tom Cruise sztárságának biztos támasza a Mission Impossible sikere, de ettől még a franchise nem több lelketlen profitgenerátornál, amire nem érdemes jegypénzt áldozni.

2/5-öt adok rá, mint szuperül kinéző, de belül szegény, sematikus tucattermékre.

Mission Impossible 5. - Titkos nemzet

Receptre kapható, szétrágott klisék, no és persze minőségi akció. Ezek, de csak ezek hajtják előre a legújabb Mission Impossible-felvonást, a Titkos Nemzetet. Tom Cruise már tudott és fog is ennél többet felmutatni! Megdicsérem azért, hogy ami akciójelenetet csak lehet, azt maga is csinálja meg, de ez maximum egy jó cirkuszi előadáshoz elég, nem egy tisztességes, komoly moziprodukcióhoz.

Miután a CIA új igazgatója eléri, hogy különbizottság oszlassa föl az IMF csoportot, Ethan Hunt-ot hazaárulónak nyilvánítják, és különös óvatossággal kénytelen bujkálni. Közben a Szindikátus nevű, rejtélyes szervezet után nyomoz, amely állítása szerint képes bármely ország hírszerzői adataihoz hozzáférni. Miután volt kollégája, Benji hozzászegődik, a páros külső segítséget kap a beépült kettős ügynöktől, Ilsa Fausttól...

Olvasgatva az internetes véleményeket, ugyanazt figyeltem meg, mint tavasszal az új Mad Maxnél: annyira kiéheztek a kritikusok a CGI-szegény, valós fizikai teljesítményre épülő akciójelenetekre, hogy csak azt látják a produkción! A tartalmi hézagokat pedig arra fogják, hogy ettől a zsánertől csak ennyit érdemes várni. Tetves francokat, már elnézést! A Mad Max-nél ezt egy pontig el tudtam fogadni, mert ott a puszta túlélésről szólt a cselekmény és az egész világ, amelyben játszódott. Ez a film összetettebb dilemmákat érint, de persze csak azért, hogy ettől is nagyszabásúbbnak tűnjön. Ahol teheti, passzolja a tartalmi mélységet, és - amúgy elsőrangú - akcióval takargatja a vézna történetet és a nem létező karaktermotivációkat.

Nemcsak azt rovom föl, hogy a már 5. rész meg se próbálja meghaladni a kémfilmek sablonmotívumait, vagy hogy burkoltan megint Amerika nemzeti hiúságát legyezgeti. A széria és a főszereplő munkahelyének neve "Lehetetlen küldetés" (IMF, azaz Impossible Mission Force), így a készítők csak néhol próbálják hihetőre szabni Ethan lehetetlennek tűnő bevállalásait. Az alcím is félrevezető: szó sincs "titkos nemzetről", hanem megint egy bűnszervezet az ellenfél, amely terrorakciókat hajt végre. Ethan meggyőződése, hogy a Szindikátus titkos akciói összefüggenek. Ha van is, én nem látom, hogy bármi konkrét, letisztázott terv összekötné azokat, egyszerűen csak minden mögött ugyanaz az agytröszt áll, akit most épp Solomon Lane-nek hívnak.

Nem érdekel, hogy az előző 4 részben mi minden történt: kizárólag a Titkos Nemzet alapján a szereplőknek nincs személyisége vagy normális háttere. Nevükön és hivatásukon túl semmi nem definiálja őket:

• Ethan az unott képű, örökké sármos szuperkém,
• Benji a vicces computerzseni
• Brandt a faarcú csoportfőnök,
• Luther a morcos képű feka,
• Lane az aktuális megalomán terrorvezér, a kötelező akcentussal,
• Faust pedig a köpönyegforgató bombázó, aki látszólag eladta a lelkét.

Márcsak ezért se tudtam értékelni, hogy a cselekmény olyan lelkesen cserélgeti a felállásokat, csavargatja, hogy ki kinek az oldalán áll, illetve ki mennyit tud valójában. Nem tudtam komolyan venni se az Ethan elleni hajtóvadászatot - kezdve azzal, ahogy Benji kijátssza a poligráfot -, sem a CIA új főnökét, aki gondolkodás nélkül paranoiának könyveli el az egész Szindikátus-elméletét. Súlyát veszti az egész ügy, ha érintettjei csak távoli vázlatfigurák, miközben a cselekmény végül ugyanoda lyukad ki, mint az elején: legyen-e IMF?

Az egyetlen szál, ami kicsit emberszerűbbre színezte nekem a bonyodalmat, az Ilsa Faust volt. Bár Rebecca Ferguson sem ússza meg a kémfilmek kötelező előírását, a provokatív női pózokat, az ő színészi játéka hajszállal jobb férfi kollegáiénál. Ilsa az MI6 főnökének, Attlee-nek dolgozik, nem sejtve, hogy egykor pont ő hozta létre a Szindikátust, és most el akarja tüntetni régi kudarcának nyomait. Számomra a legjobb jelenet az volt, mikor Attlee Londonban Ilsa arcába vágja, hogy hivatalosan nincs hazája, élete, neve, azaz feláldozható senki. Hivatása a csapdája lett, és Ethant leszámítva senki se hisz neki.

A készítők beismerő vallomásának tudtam be Faust és Ethan beszélgetését a reptéren. "Nem számít, ki kivel van. (...) Mindig lesz egy újabb Lane." Minden kém, fedett vagy fedetlen ügynök azzal hitegeti magát, hogy ő szolgálja a jó oldalt. Pedig a titkosszolgálatok munkája, az egész infóháborúsdi a körítés alatt nem szól másról, mint befolyásról és kiszámított érdekekről. Elhangzik, hogy Ilsa és Ethan gyakorlatilag bármit képesek véghezvinni, azok lehetnek, akik akarnak. Sajnos ezt én is így éreztem, ezért nem győztek meg a készítők, hogy hús-vér-szereplők szembenállása zajlik, amit érdemes pontról pontra nyomon követnem.

Akárcsak annak idején az első Mission Impossible-t, a Titkos Nemzetet is átlagos kémmozinak fogom elkönyvelni. Ha tartalom nélküli mutatványoskodást akarok bámulni a közönség soraiban, akkor mozi helyett a cirkuszba veszek jegyet.