Ösztön

Mesterműtől kliséhalmazig a skála minden fokát bejárta az éterben az Ösztön: egy ’99-es filmről se leltem még ekkora véleménykülönbségre az Interneten. A magam 1 fős véleményén belül is összekülönböztek a benyomások róla: betaláltak nálam egyes okfejtései a vénebbik főszereplő száján és sorsán keresztül, máskor meg azt kívántam, bár ne futna ki olyan erőtlen, számszerű, sőt idillizált irányba a története.

Ethan Powell volt természettudóst lecsukták két vadőr meggyilkolásáért, ám a ruandai kormány végül kiadja őt az Egyesült Államoknak. Az elnémult elvadult férfiban ideális alanyt lát Theo Caulder sztárpszichológus: a róla írt könyv jókorát lendíthet szakmai pályáján. Powell lassan meg is nyílik neki, de közben egy kijózanítóan őszinte életlátást oszt meg Theo-val, amit csakis a komfortzóna feladásával lehet valóban befogadni.

Talán a jó szó, ami összegezné az Ösztön foghíjait, az az „esetlen”. Komoly hangú lélektani dráma akar lenni, csak ahhoz nem elég érett. Nyers civilizációkritikája – amivel könnyű azonosulni – akár megragadó is lehetne, ha kevésbé nyilvánvaló körülményekből érlelnék ki, és nem olyan tanmese-stílusban rágnák elő nekünk. Gyakorta érezni beállításszagúnak, mesterkéltnek a szituációkat, kezdve rögtön az alapsémával: az állatokért erőszakkal küzdő számkivetett az önhitt civilizátor agyturkász ellen. Mikor Theo reklamál a „szokatlan terápiás környezet” miatt, professzora így felel: „Akkor maga se legyen szokványos!” Ezt mondom én a filmnek.

Nem a téma lerágottsága zavart, ezért nem érdekelt az se, melyik jelenet honnét lehet ismerős (bár arról, ahogy Theo kitárt karral áll az esőben, ordít A remény rabjai). De a filmet áthatja egyfajta közhelyes szentimentalitás, ami hamar lepuhítja, sőt kimondottan gyermeteggé teszi néhol az Ösztönt. Túl átlátszó a körítés: a pszichológiai elemek, pl. ez a tekintélyuralmi rendszer a káró ász kiosztásával, sutának érződnek – az meg már rémesen együgyű, ahogy Theo humánus felindulásból „eltörli” a kártyákat. Értem, hogy az eszmecserék Ethan-nel őt is egy picit tökösebb valakivé formálták, de ez nekem inkább zavarba ejtően festett, mintsem ösztönzően. 

Az igazi káró ász itt Anthony Hopkins alakítása: tekintetéből sugárzik az űzött vadság, a "fosztogató" kultúránk iránti mély megvetés. Cuba Gooding Jr. Theo-ját Ethan éppoly sekélyes nagyokosnak látja, mint a többi városit, akik csak a külső szociális normákat látják, de az eltérőt kapásból megbélyegzik. "Én maga voltam." Ezért is ébreszt elégtételt a film talán leghíresebb jelenete, ahol a konzulensét elnémítva kényszeríti őt, hogy leírja, mit is vett el tőle az imént. „Megleckéztetett.”

Öklös médiabírálatot hozhattak volna ki abból, ahogy Theo tekintett Powell-re. Íme: a családos tudós, ki a gorillák között élt, egy erőszakos szökevénnyé vadult el! „NEM lettem gorillává!” Aligha tennék egyből hozzá a lapok és híradók, hogy egy teljes értékű (állat)közösség bizalmát érdemelte ki a vadonban, túllépve előítéletein, védve társait, mikor a modern világ nem védte volna. Úgy éreztem, ez az ötlet parlagon hever, pedig prímán tükrözi, ahogy a fősodratú média torzítja, a puszta frázisokra kondicionálja az emberek észjárását. Így viszont ez csak Theo mentális startvonala maradt, ahonnét új páciense fölrázhatja őt. „Falra mászom magától.”

A meghatónak szánt zárást is papírízűnek találom: Powell persze, hogy el kell szúrja esélyét a törvényes kijutásra – miután végre beszélhetett a lányával –, és szökése vissza a dzsungelba a nagy happy end. „Igaza volt: a szabadság nem álom. Ott van, az általunk húzott kerítések túlsó oldalán.” Jól hangzik; vissza is utal a korábban látott rabmajomra, aki „feladta”, nyitott ketrecből se akart többé szökni. De 2 óra filozofálás után a szabad élet mibenlétéről ez sovány, sőt önellentmondó finish. Theo fejlődése, hogy megtanult kilépni a hamis biztonságérzetéből, de Powell maradt, aki az elején volt, egy az egyben. 

Az Ösztön számomra Anthony Hopkins Medicine Man-je: egy markáns őserdei öregúr rágódása, hogy a "civilizációnk" máig csak uralni, birtokolni, kisajtolni törekszik a természetet. Lényege ma is van olyan aktuális, mint két évtizede: a "szabadság" és "közösség" nem egyetlen sémát jelentenek, amit kötelezően rá kell húzni mindenre és mindenkire. De az okos gondolatok az elcsépeltségig föl vannak hígítva; a szereplők szavai és tettei is valahogy olyan szokványos, triviális helyre futnak ki végül.

Ha jó filmnek nem is, de egy közepesnek azért nyugodt szívvel tudom nevezni.

Kitörés (Vírus)

A 1995-ös Vírus talán a legismertebb alkotás a kórházi, tömegbetegségekről szóló katasztrófafilmek szubzsánerében. Ismérve, hogy külön hatásfokozó eszközök (sötétített képek, hangulatfestő zenetéma, flashback-ek, etc.) nélkül, tisztán az jól megírt forgatókönyve és A-listás színészei által teremti meg mindazt a feszültséget, amit egy ebola-szerű kórokozó teremthet. És bár - pl. a Fertőzéssel szemben - még túlnyomórészt az Egyesült Államokban gondolkodik a konfliktus színtereként, a világjárvány kitörése végig ott lóg a levegőben. Szó szerint.

Az a különös helyzet állt elő, hogy nem nagyon találok pro és kontra érveket az Outbreak kapcsán. Amikor néhány évente megtekintem a televízióban, időről időre ugyanazt a benyomást kelti: tempós, üresjárat-mentes. Annyira folyamatosan áramlik az egész cselekmény lefutását 2 óra alatt, mint kevés mozidarab esetében, fennakadások nélkül. Tudom, hogy nem a legnagyobb mozivívmányok egyike, kategóriájának viszont egyik legjobban sikerült darabja.

A benne szereplő karakterek hátteréről épp csak annyit tudunk, aminek relevanciája van a mostani eseményekkel:

1. hogy Sam Daniels a hadsereg tiszti orvoskutatója,
2. hogy fő szövetségese az exneje, Robby, aki feledékeny, lézengő alaknak tartja Samet.
3. vagy hogy közvetlen felettese, Billy Ford többé-kevésbé baráti viszonyban áll vele.

Mindenki profin alakít egy megfogható egyéniséget, akik belesimulnak az események sodrásába. Igaz, hogy nem túl mély a személyiségrajzuk, és motivációik egyetlen szemléleti ponttal leírhatóak. Ugyanakkor kritikus pillanatban új arcukat képesek mutatni, és tetteik radikalizálódásával sem válnak ostobává vagy pánikolóvá a döntéseik.

Milicisták kritizálták a movie-t, hogy öncélúan romlottnak mutatja be őket a fő negatív szereplő, McClintock vezérőrnagyon keresztül. McClintok szerintem inkább szélsőséges eset, mintsem burkolt jellemzés a tisztikarról (nem is egyedüli tiszt a főszereplők között). Ő és Ford tudják, hogy a Cedar Creek-ben megjelent kórokozó megegyezik azzal, amelyik 30 éve egy zaire-i falut pusztított ki. Mivel nem Amerikában történt az eset, a hadsereg még úgy gondolkodik, hogy a potenciális biofegyvert látja a Motaba-vírusban, nem az elképzelhető legnagyobb veszélyt.

McClintock tényleg a legrosszabb arcát mutatja a milíciának. Pozicionista, mindent és mindenkit feláldozhatónak tart, és aki ellenszegül neki, azt kemény szankciókkal illeti. Mégse tudom archetípusnak leminősíteni, mert annyira feszültségkeltő az a higgadt, de arrogáns eltökéltség, amivel intézkedik: ahogy Danielst üldözi és üldözteti, miután az orvos a parancsa ellenére keresni kezdi a mindkét vírusfajtát hordozó majmot. 

Ahogy az események kibontakoznak, a feszültség forrása már nemcsak a kór. Az eredeti vírus mutáción esik át, ami levegőben is terjedni tud, és így persze a hadsereg saját, kísérletinek hazudott ellenszéruma nem működik. Tipikus mi-történik-ha-egy-tisztségviselő-kezébe-túl-sok-hatalom-kerül-helyzet: McClintok a város elpusztítására ad parancsot, hogy a járvány ne tudjon továbbterjedni. Négyszeresen is kompromittálja magát:

1. az ottani emberek miatt, akiket "háborús áldozatnak" nevez;
2. fontos bizonyítékok eltüntetése és az elnök félrevezetése;
3. kihasználja a kórokozó miatti rendkívüli állapotot, holott részben ő tehet a létrejöttéről.
4. és hogy a bombázás elrendelésekor már tud a

Forszírozottnak mondható a végén a bombázási parancs megismétlése. Miután Sam utolsó rimánkodásaira a bombát szállító kadétok direkt "mellélőnek", McClintok kapásból új támadást parancsol. Súrolva, de talán még belefér: egy alantas ember ilyetén viselkedése, elnöki felhatalmazást bírva nem szürreális, hanem alaphangon is fenyegető.
Ford képviseli vele szemben a katonai szabályzati szigor igazi arcát. Korábban ő is a szabályzat betartására utasította Danielst, elfogatást rendelt el ellene parancsszegéskor. Inkább kötelező fordulatnak, semmint drámainak éreztem, mikor a végén elrendeli felettese letartóztatását. Ha a főnökünk már éppoly kártékonnyá válik a döntéseiben, mint maga a krízishelyzet, pusztán, hogy a saját sarát takargassa, akkor a kötelességtétel iránya értelemszerűen megfordul. Egy olyan lélektani háromszög jön létre a Daniels-Ford-McClintok hármas között, hatásosan megjelenítve.

Az ellenszérum kinyerési sebessége még az, ami nagyobb kihágásként fölróható a sztoriban. Még egy fiktív kisvárosba  is literszámra kellene az ottaniaknak gyártani a szert, egyetlen kisállat véréből, mindössze néhány óra alatt. Nem tudjuk meg pontosan, hányakat nem sikerült megmenteni a fertőzöttek közül. Csak azt tudjuk biztosra venni, hogy a két főszereplő megúszta.

A legérzelmesebb percek akkor következnek, mikor Robby is infektálódik az albínó-vírussal. Maga a fertőződés pillanata nehezen lenyelhető a számomra: a közös barátjuk rohamot kap, és felszakítja a nő védőruháját. Nem banális kicsit, hogy ez történik? Érdekesebb és korrektebb megoldás lett volna, ha valami miatt terepen vagy valamilyen speicális laboratóriumban kénytelenek felvenni a védőruhát, és úgy rongálódik meg.

Rene Russo és Dustin Hoffman párosa is a "megfelel"-szintig eljut elvált házastársakként. Valójában a legtöbb aspektusa a történetnek ilyen: stabilan jó, bár semmi extra. Miközben Robby elkezdi észlelni magán a tüneteket, Sam fejvesztett sietséggel keresi azt az 1 bizonyos majmot, nyilvános tévéadásba betörve, hogy leírást közöljön a kinézetéről.

A szál működik, csak nem mentes az érzelgősségtől. A beteg nő mellett ülő férfi látványa megindító közjáték. De hogy Sam direkt leveszi a védőöltözetet, hogy bátorítsa ex-nejét, az már túlcsorduló melodráma. Ellenszérum ide vagy oda, legalábbis meggondolatlanság ekkora kockázatot vállalni potyára, pusztán azért, hogy szolidaritást mutassunk. Főleg egy olyan kórnál, ami szó szerint felzabálja a test sejtjeit, majd szerveit.

Tudom, hogy 2011-ben a Fertőzés kapcsán sokan példálóztak pont ezzel az alkotással. Hogy mennyire nem ér ennek a nyomába. Nekem őszintén szólva egálban van a 2 film értéke: másmilyenek, más a hibáik természete. A Vírus egy határozott, régi vágású film, ami elég komolyan veszi magát, hogy sokkolni tudjon. És egészen elképesztő véletlen, hogy egy valódi ebolajárvány tört ki alig pár hónappal a mozipremier után, szintén Zairéban.

Pearl Harbor

"Uralkodj az érzelmeiden. A célunk nem a győzelem, hanem a tökéletesedés."

(Sárkány: A Bruce Lee-sztori)

Hosszú évtizedek óta Pearl Harbor nevetség tárgyát képezi a külföldi közfelfogásban. Nem maga az esemény, hanem a nimbusz, ami köréje épült. Az USA kétség kívül a múlt század legsikeresebb nagyhatalma, melyet saját területen offenzíva soha nem ért. Groteszknek hat, hogy az egyedüli kivételt visszatérően próbálják magasztalni, miközben Európa bibliai poklot élt meg bő 30 év alatt (nem beszélve az azt megelőző másfél évezredről).

A 2001-es Pearl Harbor propagandamozi, ez ordít megvalósításából. Mindent NAGYnak próbál beállítani: műsoridő, dráma, pusztítás, hősiesség. Arra törekszik, hogy monumentális emlékművet állítson a legnagyobb tragédiának, mely militáns oldalról érte az Egyesült Államokat, politikai részleteket gyűjtve, és egy kellően megkapó, romantikus világszemlélettel feldíszítve. Teszi mindezt úgy, hogy az eredetiség árnyéka sem vetül rá a szkriptre.

Michael Bay menthetetlenül kétszínű direktor, aki ráadásul megfigyeltem, hogy hajlamos a direkt másolásra. Ez az ember időről időre bebizonyosodik, hogy nem hajlandó felülbírálni művei tartalmát, és nem érdekli, milyen sztorit mond el saját filmjein keresztül. Kifejezetten a közönség igénytelenségére építve hagyja jóvá a forgatókönyveket, visszatérő kellékei (naplemente, nagytotálok, tobzódó pirotechnika, etc.) pedig ötletfóbiát hirdetnek. 

Kezdjük a legnyilvánvalóbbal: ez a movie bőven túl hosszadalmas. Majd másfél óra telik el a voltaképpeni rajtaütésig, mely kb. 30 percet tesz ki a majd' 4 órából. Amerikanista Odüsszeia helyett egy kevésbé nagysághirdető, kb. 2 órás katasztrófafilmet kellett volna készíteni. Bármennyire kiváltóokot jelenetett a hadbalépésre, Pearl Harbor mindenek előtt nem(csak) egy nemzetet ért csapás volt. Hanem gyanútlan áldozatok tömeggyilkossága, figyelmeztetés vagy frontvonal nélkül. Egy külvilágot kirekesztő nép fiai vesztek oda.

Márcsak ezért is hatásosabb lett volna a hazaszeretet és szerelem témáit mellőzni, mivel mindkettőt nehéz új oldalról megközelíteni az eurázsiaiaknak. Csakhogy ez Bayt abszolút nem érdekli, végig formulában gondolkodik, és önkritika nélkül nyom be nézőcsalogánynak szánt kliséhegységeket. Süt a rendezéséről a cinizmus és a megalománia.

Másodszor: túl nacionalista szemléletű. Annyira sulykolja a helyi árja katonaideált, hogy külföldi néző nem képes azonosulni az itteni látásmóddal. Agyonméltatott és már agresszíven elcsépelt a lelkes amerikai ifjak látványa, mintha korabeli milicista reklámot néznénk. Nem csoda hát, ha külföldi forgalmazása problémásnak bizonyult a német és japán piacokon: nekik külön vágatok készültek, bizonyos soviniszta szövegrészek eltávolításával (pl. "Ölj meg annyit ezekből a szemetekből, amennyit tudsz"). Ennyit a politikai korrektségről.

1-2 sebtiben elhangzó adat próbálja faragni a sarkítottságot, mint mikor elhangzik, hogy az amerikaiak a japánokat olajembargóval hozzák nehéz helyzetbe, és csak 18 hónapnyi a nemzeti tartalékuk. De ez a kevés, elszórt adat olyan hamar eltűnik, hogy könnyű elfelejteni egyáltalán a meglétét. Bőven kiszedegethető a sok hazafiaskodó szlogenfrázis: "Elég ránézni az önkénteseinkre. Nincs nagyobb hatalom az ő szívük erejénél!"

A műsoridő legitimálására egy utálatos sablont hoztak létre. A legolcsóbb romantikus dráma hivatott megragadni a figyelmünket, elvárja, hogy szorítsunk a középpontban álló három fiatalnak, Evelynnek, Rafe-nek és Rafe gyerekkori barátjának, Danny-nek. Szermélyisége nincs a triónak: 2 vagy 3 tulajdonság virít rajtuk bevonatként. Az elején hangzik el néhány szellemesebb megjegyzés a párbeszédekben, ahogy a kadétok az ápolónőknek csapják a szelet. Bárcsak több lett volna ezekből, szolgáltatva némi öniróniát a hazafiaság témájához!

Paradox, hogy épp Ben Affleck-é a legegoistább archetípus az egész alkotásban. A színész 1 héten keresztül vett részt speciális katonai kiképzésen, könyvek és veterán tanúk révén igyekezett pontosítani ismereteit az adott korról. Talán ettől érződött olyan szögletesnek és kiszámítottnak az alakítása. Rafe jellemzői: türelmetlenség, akarnok hajlam, repülés általi dicsvágy. Ezzel szemben Danny a jámbor, de józan eszű bajtárs, aki mindvégig felnéz rá. Evelyn pedig a bájából, illetve ápolónői ismereteiből áll. A többi figura pedig alig érdemesek külön felemlegetni; még Alex Baldwin karaktere, Doolittle ezredes is.

Jellegtelenségüknél is zavaróbb az a konfliktus, amit a Végzet szerepébe bújt rendező eljátszat a kísérleti nyulaival. Végy 2 gyerekkori jóbarátot: az egyik elkéreckedik a brit légierőhöz, mert babérokra tör. Egy bevetés után halottnak hiszik, ezalatt barátnője és legjobb barátja egymásba esnek. Visszajön, bepöccen, majd a hazaszeretetük okán kibékülnek. A legjobb barát meghal, a nő pedig ismét gyászol, ezúttal fordított felállásban.

Oké: felejtsük el, mennyire természetellenes az egész. Ennyire gyengeeszű, álszent üzenetű, hazug drámavonalat ritkán láttam moziprodukcióban! 

1. Egy az, hogy eltűntnek, és nem halottnak kellene nyilvánítani Rafe-et!
2. Nem létezik, hogy legalább napokig hevert a tengerben, és makkegészségesen tér vissza! 
3. Nem veszem be, hogy pár nap vagy hét elég egy nőnek kiheverni a szerelme halálát!
4. Legalábbis morbid, hogy épp a legjobb barátja nője iránt kezd vonzódni az, aki korábban nem is mutatott érdeklődést iránta!
5. Nem létezik, hogy felnőtt pilóta egy önző, iszákos tetű stílusában nekiessen annak, akiről őszintén elhiszi, hogy "szinte a testvére"!
6. A legocsmányabb propaganda, hogy a támadás alatti rögtönzés, vagyis a haza szolgálata simítja el a gondot kettejük között. Elemi karakterfejlődések esélyét vágják el ezzel.
7. A szerelmi háromszöget érintő dialógusok nagyja merő műindulat vagy monoton lamentáció!
8. vízesésként ömlik a nyál a jelenetből, ahogy a legjobb barát elhalálozik!
9. És arcba köpés az a végkifejlet, hogy Evelyn a már nem szeretett Egó Legó karjaiban köt ki a végén, miután a szemébe mondta, hogy állítólag átszeretett Rafe-ből Dannybe!

Ami pozitívuma van ennek az alkotásnak, az a csata illusztrációja. Ez a teljes film kb. egyötödét teszi ki, kiegészítve a kamikazék előkészületeivel és a Roosevelt-kabinet ülésével. Utóbbinál külön tetszett, hogy megemlítik: nem kizárt, hogy egy szervezettebb japán offenzíva Chicago területéig hatolt volna. Egy TV-sorozat epizódját teszi ki a valódi Pearl Harbor-sztori, az "isteni szelek" támadása, az anyahajók pusztulása, a sebesültáradat és az orvosi személyzet helytállása. Ez legalább izgalmas és illusztris volt.

Végül még a látványvilágról írnék röviden. Egyértelmű, hogy a képi beállítások festőiek próbálnak lenni. A naplemente favorizálása ezúttal akaratlan sértés Baytől a japánok felé, tekintve a "Felkelő Nap országa kifejezést. Hatalmas totálképeket kapunk a hazájukért harcba induló pilótákról. A kamikaze támadás kameraszögei viszont eléggé felemások: egyrészt brutálisan közvetlenek (detonációk, szétrepedő hajórészek, géppuska-tűz), másrészt a vadászgépek útvonalát gyakran úgy követjük nyomon, mint egy videójátékban az általunk kezelt játékost.

Aki propagandaízűnek tartja hazai kínálatból a Hídember c. filmet, az inkább ne is próbálkozzon a 2001-es Pearl Harborral. Amiről beszélünk, az egy Viasat History műsor, melyet az álságos dráma tengerében próbálnak feloldani, és átformálni moziformátumba. Mintha egy Plussz-C-vitamintablettát oldanánk fel a pohárban, azt várva, hogy limonádé legyen belőle.
Nem tudom, mennyiben játszik bele a véleményembe, hogy magyar vagyok. De hogy egy mozi ennyi érzelmességgel és idealizmussal sem tud innovatív vagy legalább megható lenni, az egyszerre fárasztó és kínos, sőt helyenként émelyítő.


Adok rá egy Elégségest.