Bambi

Bambi idén 70 éve érkezett el a nagyvászonra, vagyis az egyik legrégebbi Disney-klasszikusról beszélünk. Felix Salten osztrák író 1923-ban  írta meg a Bambi: Élet az erődben c. regényt, mely alapján a rajzfilm elkészült. Évtizedek óta az amerikaiak ugyanolyan nagy becsben tartják, mint például mi magyarok Fekete István Vuk-ját (és velünk ellentétben, nekik sikerült normális folytatást készteni később meseereklyéjüknek).

A Bambi egy bő órás krónika, mely egy újszülött gida tanulását követi végig a felnőtt korig. Több, mint a fele műsoridő arról szól, hogy a gida újabbnál újabb erdei jövevényeket ismer meg, illetve közben anyja intelmeire figyel. Botlásai persze jórészt egyéni próbálkozások: első léptei még erőtlenek, első beszédpróbálkozása is a "bird" szó helyett böfögésszerű hangba fullad. De gyorsan tanul és mihelyt túljut egy nehézségen, többször már nem követi el őket. Visszatérő barátai között szerepel egy cserfes nyúlsrác, Thumper, illetve egy Flower nevű görényfiú - utóbbinál örültem neki, hogy végre egy rajzfilm nem a bűz és az undor tárgyaként ábrázolja a szkunkokat.

Mivel én viszonylag későn ismerkedtem meg ezzel a Disney-klasszikussal, kicsit féltem, hogy a gida Bambit nem annak az aranyos gyermeknek fogom megismerni, aminek mindenhol mindenkor feltüntették. Vagy ha igen, akkor talán unalmas gügyögés fogja jellemezni őt. Az első negyedóra során a különböző állatok mind jókora körítésekkel rajongták őt körül, és nem értettem, miért nevezik folyton "hercegnek", amíg a vezérhímet meg nem ismertük. Róla majd később.

Nos, szerencsére a rajzfilm nem lett buta. Igaz, hogy maga Bambi sem túl bonyolult lélek (felnőtt korára sem), viszont szerethető lény. Némely beszólása őszintén megmosolyogtatott: "Anya! Mi az a sok fehér micsoda?" (Értendő a hóra.) Viselkedése némi színezetet is kap azontúl, hogy gyerekként sokat botladozott. Kevésszer halljuk beszélni - ahogy általában mindegyik állatalakot -, de akkor a lényeget mondja: "Nem mi vagyunk az egyedüli szarvasok az erdőben." "Gyorsan, Faline! Ugorj!".

Nemcsak jópofizásból és rémüldözésből áll tehát a jelenléte, mint egy állatokról szóló reklámban. Vannak pillanatok, hogy Thumper lelkesedése grimaszra készteti: mikor a befagyott vízen elcsúszik, amaz meg továbbra is buzdítja, illetve felnőtt bakként látja, hogy barátai éppen újsütetű barátnőik után kanyarodnak elfelé.

Először tapasztalja meg a közvetlen életveszély érzését, amikor szavasok közt menekül a távolból hallatszó puskadördülések elől. Ez akkor még anyja okításának részéül szolgál, és szerencsés a végkimenetele. De amikor télen megismétlődik az eset, Bambi és anyja kapkodva, nehéz terepen, egyedül maradt és jól kivihető célpontként menekülnek vissza a lakhelyükre. Sokkoló pillanat, amikor hirtelen lövés dörren: kizárólag ebből tudjuk, hogy Bambi tényleg hazaért, de az anyja útközben elpusztult. Ha nem is azonnal, de mire üldözői beérték.

Minthogy a szarvasok vezére maga mellé veszi, így egy idő után a félénk gidát már fiatal felnőttként láthatjuk viszont. Bambi több szempontból újra végigjárja a gyerekkorát:

1. Viszontlátja bagolyismerősét, majd barátait, Thumpert és Flowert;
2. A lánygida Faline-t, akivel anyáik társaságában találkozott először;
3. Ismét felbukkannak az emberek, és menekülnie kell;
4. Hirtelen puskadördüléssel sérül meg, mint valószínűleg anyja;
5. aki helyett most az apja sürgeti, hogy meneküljön;

A lőtt sebe miatt Bambi éppolyan botladozva küszködik megállni most, mint hajdan, újszülött korában. Ám a két eset tétje ég és föld. A tábortűzből keletkező lángfolyam minden oldalról kezdi körülvenni: mintha mindaz, amit életében tanult volna, most az életével együtt el készülne tűnni.

Tehát nemcsak gyerekkori események ismétlődnek meg: erős hímként Bambinak helyt is kell állnia. Falinéért egy másik bakkal kell megmérkőznie, majd megvédenie is kell majd az emberek által előreküldött vérebektől, végül lőtt sebbel menekülni a lángok között. A tűz után ugyanúgy eltűnik, mint az anyja a végzetes téli napon. És Falinével együtt látjuk meg a végén, hogy most nem ismétlődött meg a régi tragédia. A film befejezése pedig hasonló ahhoz, amit később az Oroszlánkirály is felhasznált: az új állatvezér elfoglalja a neki járó helyét, és kisfia(i) születése jelzi, hogy "a kör bezárult".

Meg kell, hogy valljam, nem sokat nyújtott számomra ez a mese. Talán pont azért, mert úgy nőttem föl, hogy nem ismertem. Pehelykönnyű élettörténet egy erdei állatról, erős hangulattal. A dráma túl egyszerű benne, kevésből áll a tartalma, de időnként azért tud megható lenni. Az idős bagoly vagy Thumper eléggé idegesítőek, és nem kötötte le a figyelmemet annyira, mint szeretem volna. Egyébként: gyerekmeséhez képest a bagoly szavai mintha elrémiszteni próbálnák a gyerekeket az olyan fogalmaktól, mint szerelem vagy társra találni.

A feláldozhatók

A feláldozhatók egy arcképcsarnok. A '80-'90-es évek akciólegendáit egyazon filmben felvonultatni volt a lényege, nem is feltétlenül akcióhős szerepben. Tudom, hogy sokan imádják az agyatlan akciófilmeket, de tőlem ezt nem ajánlatos elvárni.

Sylvester Stallone nem sok filmjéhez kaphatott ekkora kreatív szabadságot: rendező, mérvadó író és - a sztárparádé dacára - elsőszámú főszereplője is ennek a produkciónak. Barney Ross az összekötő kapocs a főszereplők között, mint egy független, profi kommandó vezetője. A legtöbb akciómontázst hozzá köthetjük, természetesen a cselekmény legkritikusabb döntéseit is az ő hozza meg.

Személy szerint ezt találtam a "legkirályabb" momentumnak.

Tiszta sor, hogy a szereplők első számú védjegye a profizmusuk. Ross és bajtársai maszekzsoldosok, akiket legtöbbször bérgyilkosi melóra hívnak be. De az összes többi jellemzőjük együttvéve sincs ilyen fontos:

• Ross-nak láthatóan nincs semmi gondja;
• Lee-t dobja a barátnője, mert az ugye nem tudhat a munkájáról;
• Thao családot tart el;
• Gunrant, a csapat renegát tagját kihajítják, mert önkényesen öldös az akciók során;
• Tool pedig ex-csapattárs, aki egész nap a tetoválószalonjában nőzik.

Mindegyikük már rég lemondott a legapróbb szándékról, hogy erkölcscsősznek próbáljanak tűnni. Az ő szakmájukkal és múltjukkal ez alighanem cinizmusnak is tűnne. De nem vagyok biztos benne, hogy a sok keménykedő dumában mennyi a múltjuk bélyege és mennyi a "csak azért is lazáskodjunk" faktor.
Mindegy...

Jason Statham meglepően jó páros alkot Stallone-val: egyik a lőfegyverrel bánik ördögien, a másik a késhajítás mestere. A legtöbbet Lee Christmas, Ross tar társának a magánéleti gondjait ecsetelik. Barátnője, Lacy a tudtán kívül más pasival randizott, ezért csalódottan lelép. Végképp nem számítottam rá, hogy Charisma Carpentert fogom itt viszontlátni: tipikus trófeanő a cselekményben az egyik főhősnek, de legalább nem az Angel sorozat Cordeliáját játszotta el más néven.
Lacy hapsiján látszik, hogy erőszakos hajlam. Második felbukkanásakor Lee helyben hagyja a kosárpályán, megtorlandó a Lacyn talált verésnyomot. Frankó akciójelenet, és a motivációt is értem. Viszont nem értem, hogy Lacy miért tér vissza ennyitől Lee-hez. Hisz eredetileg azért hagyta el, mert a férfi folyton titkolózott előtte, ha nem is nőügyekben.




Direkt nem beszéltem eddig a sztoriról, ami nagyjából átlagos terrorizmus elleni csihi-puhi. Ross-ékat Arnold Schwarzenegger Mauserje helyett bérli fel Bruce Willis Mr. Church-e: ez a kettős cameo egyből érzékelteti, hogy a sztárparádé mennyire fölötte áll a történetnek, ami légypapírként szedi össze a régi akciólegendákat. 1 jelenet erejéig mutatnak két hollywood-i színészhírességet, majd a szkript elfelejtkezik róluk. Ez a jelenet nem több, mint eye-candy a zsáner rajongóinak: Arnold bőrdzsekiben feszít, Willis keménykedő duma kíséretében nevet egyet, és ettől rögtön asszociálni tudunk T-800 és John McClane figuráira.
"Ennek meg mi baja van?"
"Elnök akar lenni."
Igen; tudtommal egy osztrák születésű tisztségviselő nem lehet amerikai elnök.

Szóval Ross és Lee elmennek likvidálni egy Garza nevű diktátort Vilena szigetén. Összekötőjük épp az ő lánya, Sandra, aki gyűlöli apja állítólagos "rémuralmát". A lányt a sereg elviszi, miután megtagadja, hogy Ross-ék kimenekítsék. Mire majd a csapat visszamegy Vilénára, már tudják, hogy Garza koka-földet üzemeltet a "valódi célponttal", az ex-CIA-s Munroe-val. Tűzpárbaj, mely után a lány és a csapat összes tagja megmenekül.
Eric Roberts sokadjára alakít rosszfiút Munroe figurájával. Mégis sántít a legalantasabb pillanata, ahogy elárulja Sandra apját. Mikor Ross-ék visszamennek Sandráért, és Garza parancsot ad minden amerikai megölésére, lelövi Garzát. Hogy lehet az, hogy legalább két tucat géppisztolyos testőrt ártalmatlanná tud tenni egy szál hatlövetűvel, miközben másik kezével Sandrát szorítja?


Mellesleg: a női főszereplő és az apja is rettentő sík észjárású emberek: egyikük csak lázongani próbál apja szigora ellen, az apa pedig hamar kifulladó gőggel fogadja a viselkedését. Kicsit túl elnéző, ha azt vesszük, hogy a nő a mostani rezsimnek hazaáruló; megkínzását is Munroe-nak kell megkezdenie. Forszírozott a fordulat, mikor az apa "megvilágosodik" a vége felé: "Maga csak halált hoz ránk!" Mármint Munroe, a volt ügynök egy katonai terrorral hatalomra került fővezérre?! Aztán ez a mondat, amit a lányának címez: "Te vagy az, akinek nekem kellett volna lennem." És mily szerencse, hogy Ross-ék mentőakciójáig a lány nem szenved maradandó károsodást. Teszem azt lebénulhatna
Sandra valahogy Kathy Duquesne-re emlékeztet a Batman: Denevérnő rejtélyéből: önbíráskodó, ál-humánus vadóc, aki bűnvezér apja ellen lázadozik, mert az fegyverekkel teszi tönkre átlaglakosok életét. Meg sem próbálok társadalmi aspektust fölhozni: a jófiúk egyszerűen végigkaszálják a rosszfiúkat, a főhős megmenti a lányt, sőt még Gunran is visszatér a csapathoz.



Még röviden Gunranről: ez az alak merő röhejszilánk a cselekmény hátába. Ross-ék megválnak tőle, ezért összeáll Munroe-val, hogy elvezesse őket a főhadiszállásukra. Meglepi Thao-t, elveri, Ross meglövi, és a fölé hajoló Ross fülébe suttogja a megbízója nevét. Aztán a végén kiderül: nemcsak túlélte, és újra együtt nevet a többiekkel. Azt hiszem, Gunrannel Stallone az ismert klisét akarhatta kiforgatni, hogy "a túl vérszomjas bajtárstól megválunk, erre az bosszút esküszik". Hát nem sikerült: Gunran dialógusai és egész szereplése zavarba ejtő, a cselekményben fölös ballaszt, a dramaturgia pedig bohócot csinál belőle. Dolph Lundgren ide vagy oda, még a felhalmozott sablonkészletbe sem illett bele.



A feláldozhatók talán csemege az akciófanok számára, sőt valószínű. Nekem azonban semmi extrát nem nyújtott. Híres sztárok arcai még nem garantálnak minőségi sztorit, vagy eredeti elgondolásokat.

Batman: Denevérnő rejtélye

A Denevérnő rejtélye relikvia. Abban az értelemben, hogy egy, a képregények korai szakaszából származó karakternek állít emléket, még az Adam West-féle komédiasorozat előttről. Még mielőtt 1964-ben Julius Schwartz szerkesztő újraszabta volna a Batman-képregények karaktertárát, Bruce Wayne-nek valóságos denevércsaládja létezett: Robin,  Batwoman, Bat-Girl, és Bat-Hound, akire utal is Harvey Bullock, a Batmant utáló nyomozó egyik megjegyzése: "Mi jön legközelebb? Bat-Hound?!"

Az eredeti Batwomant Kathy Kane-nek hívták (ejtsd: Kéjn). Létrehozásának oka az volt, hogy tagadja a képregény-Batman és -Robin közti homoszexualitás gyanúját - amit a "Seduction of the Innocent" c. könyv bizonygatott az ötvenes évek közepén.

Nos: itt a neve Kathy Duquesne (ejtsd: Dükéjn).
Legalábbis: az egyiküknek.

Igen: a nagy csavar a nyomozás menetében, hogy mindhárom nő, akik felmerülnek lehetséges gyanúsítottként, közösen használják Batwoman maszkját. A klasszikus "vegyél be egy partnert, hogy eltereld vele a gyanút" trükk.
De az elővezetése viszonylag elmésen sikerült: a képregény ismerői Kathyre asszociálnak, ő az első "emberünk". Batwoman high-tech eszközeit ő meg tudja fizetni, és a filmbéli bűnszövetkezete feje, Carlton Duquesne az apja. Aztán egy feltűnően ügyetlen tudósnő, Roxanne "Rocky" Ballantine kerül képbe, és a kettejük közti kapocs adja ki végül a harmadik személyt.

Rocky, Kathy és Sonya ügyesen szervezett triót alkot, hasonlóképp Charlie angyalaihoz. A tény, hogy egy időben szobatársak voltak, hasonló a meggyőződésük, elégségesnek bizonyul, hogy a szövetség hatékony legyen. Nemcsak mindhárman hozzáteszik a buliban, ami az erősségük (pénz, technikai tudás, eltökéltség). A fegyverüzlet 3 kulcsembere hozzárendelhető 1-1 Batwomanhez: Carlton Duquesne a lányához, Rupert Thorne Sonyához, Pingvin pedig Rocky fiúbarátját juttatta egyszer bűnbakként a sittre. 

Mindhárom nő jelen van valamilyen formában Bruce Wayne életében: 

1. Kathy Bruce véletlenül megismert barátnője;
2. Rocky a Wayne-vállalat alkalmazottja;
3. Sonya Alcana pedig Bullock új társa, aki ismeri Batmant. Azonnal tájékoztatja titkos cinkostársait, ha bármi fejlemény van.

Bruce Wayne-t és alteregóját újfajta dilemma elé állítja a Batwoman-ügy. Az álarcos igazságtevők köre eléggé kiterebélyesedett:

• Alfred mellett ott van neki az új Robin, Tim Drake;
• Dick Greyson már korábban megvált a csapattól;
• Selina Kyle alteregója nyílt titok a városnak;
• Barbara Gordon pedig épp nincs a városban.

Tetszik, hogy Bruce nem kezeli egyből lesittelendő bűnözőként a jövevényt. Többször előfordul, hogy Batman, Robin és Batwoman közösen harcol, igaz, csak az improvizálás szüksége miatt.

Továbbá: furcsa, hogy éppen Bruce nem veszi számba már az elején az eshetőséget, hogy nem egy álarcossal áll szemben. Mégse láttatja a tévedés a karaktert ostobának, két okból is:

1. Bruce Batwomant a Duquesne-házhoz követte, majd másnap elszökteti Kathyt az apja testőrei elől, eltöltenek egy kis időt, s a nő mesél magáról, hogy mit jelent a maffiózó apja árnyékában élnie. Mikor a következő szcénában Batman Gordonékkal konzultál, már Kathyt nevezi tettesnek. Minden passzolni látszik: indíték, termet, beállítottság. És ebből zökkenti majd ki, mikor randijukon egy helyszínen látja Kathyt és Batwomant egyszerre.
2. A nem túl bonyolult koncepció saját tapasztalatainak az ellentéte - legalábbis a többi animációs filmből. A rém álarcában azt hitte, Andrea Beaumont az apjának segédkezik akcióiban, ám a lány egyedül cselekedett. Most rájön, hogy több tettes a hangja elváltoztatásával, egymásnak átadott harcművészeti és technikai alaptudással elkendőzte a többkezűséget.

Adja magát a kérdés: lehet-e jogosult Batwoman - akármelyik -, hogy azt tegye, amit tesz. Eszköztárának fejlettsége vetekszik Batmanével: távirányítású siklórepülőn közlekedik, hajítópengéket és egy különleges oldatot, amivel agyagként formázható a fém. Nagyszerűen ábrázolják Batwoman harci mozdulatait, a rúgások, ütések, védések gyors váltását, a reflexeket.

De ezekkel a hasonlóság ki is merül. Már első akcióján kitűnik, hogy a maszkos nő önbíráskodó: a fegyverszállítmányok elpusztítása érdekli, és csak harmadlagosan, hogy célpontjai életben maradnak-e.

Amikor aztán a lányok lelepleződnek, és egyenként érvelni próbálnak, a különbség csupaszon hever a néző előtt. Hiába nem ölnek meg senkit: a Denevérszimbólum számukra is csak annyit jelent, hogy high-tech kütyükkel meg jiu-jitsuval 3 fő rosszfiúnak tesznek keresztbe. Batman értékrendje, hogy tovább lásson a bosszún, függetlenül a szerettei emlékétől, mellékes a számukra. Ez pedig indokolttá teszi, hogy Pingvinék lekapcsolása után örökre bezárjon a Batwoman nevű intézmény.

A movie koncepciója tehát terebélyesen meg volt írva, sok érdekes ötletlehetőséggel fűszerezve. És mégis, mindennek az összekovácsolása, a kivitelezés valahogy félúton megakadt. Túl nyilvánvalónak érzem, hogy a kapcsolati rendszerek szinte matematikailag vannak kiszámítva:

3 bűnöző + 4. maszkos férfi = 3 önbíráskodó + 4. maszkos férfi

A másik "4. maszkos férfi" alatt Bane-t értem. Pingvin ugye a Batwoman probléma kezelésére hívja be, és sikerül is leleplezni Kathyt. De nem ő jön rá, hogy többen is vannak, hanem Pingvin.

Ennek kapcsán tenném szóvá, hogy szerintem túl sok szereplő van összezsúfolva 1 bizonyos szerepkörre. 3 szupergonosz, 3 denevérnő és 3 Batbarlang-béli ember (Alfred, Bruce, Tim). Batwoman motivációja egyformán szimpla ahhoz képest, hogy milyen horderejű munkába fognak bele. Batman ténykedésével és szimbólumával csak takaróznak, és meglepetésként éri őket, mikor egy váratlan tényező, Bane keresztbe tesz nekik.

Fontos momentumokat nem mutat a kamera, mintha a film megrettenne a saját komolyságától. Nem látjuk, hogy Kathy rákényszerülne harcolni Bane-nel. Roxanne engem alapból idegesített, a megjátszott kelekótyaságával, és ahogy ráakaszkodik a börtönben levő fiújára: "Az én életem! Úgy pazarlom el, ahogy akarom!"
Sonjáról is talán pozitívabban gondolkodnék, ha nem valamikor kamerán kívül kérné meg Batmant, hogy segítsen megmenteni Kathyt Pingvinék fogságából. Többet elárulna róla, minthogy a végén egy nagyon átlátszó szimpátia-keltő montázsban megmenti Batmant attól, hogy lezuhanjon a nyílt vizen.

Miért van feltornyozva ennyi közismert rosszfiú az animációs sorozatból Carlton Duquesne mellé? Gondolkodásuk alapján egyikük se valami nagy koponya. Főként Bane kapcsán bánt ez engem, aki a képregényekben Batman egyik legtaktikusabb ellenfele. A rajzfilmek mindig valahogy a verőlegény szerepére korlátozzák őt (persze közel se annyira, mint Schumacher Batman & Robinja), és elvész az intelligenciafaktor fontossága.

És itt a befejezés is, mikor Kathy viszontlátja civilben Bruce-t. Az arcán látszik, hogy mintha töprengene valamin, miközben udvarlóját méregeti. Lehet, hogy esetleg pont ő...? Tiszta szerencse, hogy vége a filmnek, és Bruce együtt vacsorázhatott 2 Denevérnővel! A 3.-tól pedig elbúcsúzhat, miután kiderült: mindhárman megúszták a vádemelést, és még Roxanne fiúját is kiengedték a börtönből. Komolyan mondom: a Bűbájos Boszorkák c. sorozat óta nem láttam ennyire ellenszenves női triót.

Szóvá tenném még, ami leginkább szemet szúrt a látványvilágban: az emberalakok ábrázolása. Imádtam az animációs sorozat első 85 részét, amit Magyarországon eredeti és szinkronizált változatban leadtak. Felnőttként - a Beyond megnézése után - tudtam csak meg, hogy 3. évad is készült (The New Batman Adventures), ahol "gyerekbarátabbra" szabták a dark deko stílusvilágot.

Ezért néznek ki Gordon, Alfred, Bullock és Pingvin fejformái úgy, mintha marionett-bábuk lennének. Utáltam ezt. Ugyanígy Joker - aki a filmben nem szerepel - olyan arcot kapott szinte, mint a korai Mickey Mouse. Röhejesen hangzik, de örültem, hogy legalább a női szereplők test- és arcvonásait tisztességgel kidolgozták.

Megjegyzés: az összes, korábbról ismert karakter közül egyedül Bane külsejének újraalkotása az, ami véleményem szerint jó munka volt: félelmetesebb a külseje.

A Batman: Denevérnő rejtélye nálam egy közepest ér. Jobban megírt munkadarab, mint mondjuk a Subzero. De minden téren a minőség kárára hajt a mennyiségre, szereplői pedig soha nem nőnek túl mindennapi foglalatosságaikon.

Véres gyémánt

Ami leginkább megborzasztja a nézőt egy olyan filmben, mint a Véres Gyémánt, az a közeg, melyben játszódik. A valóság azon részére nyit ablakot, ami előtt mi nyugati átlagpolgárok becsukjuk a szemünket, gondolván, hogy az úgyis a távoli vidék problémája. Erre az érzésre játszik rá  erősen az alkotás, miközben  viszont karakterek, + egy átlátható cselekmény révén konkrét sztorit mesél el nekünk emberségről és annak hiányáról.

Már a fogadtatása körül sok ellentmondást találni:, mint hogy

• 100 milliós büdzséjének alig felét hozta vissza az USA-ban, mégis több kategóriában jelölték Oscarra;
• állítólag egy-egy érintett cég bojkottálni próbálta a film bemutatását, de hivatalosan tagadták a pletykát;
• Zwick filmje a sierra leone-i kormányt se festi le pozitív színben. Mégis a premier idején több támadás érte a filmet, hogy a Forradalmi Egység Front, az RUF abszolút gonoszként lett ábrázolva, tompítva ezzel a másik oldal felelősségét/vétkességét a konfliktusban.

"De mi feketék miért tesszük ezt egymással?"

A mű főleg abban operál okosan, hogy ezt a koromfekete valóságot merészen és részleteiben ábrázolja. Afrika számos országában, mint Sierra Leone, szüntelenül fegyveres harcok zajlanak, amik nem egyszer szabályos népirtásba mennek át. A szegény tömegeket gyakran testcsonkítással (hogy ne legyen mivel szavazniuk) vagy fejlövéssel büntetik. Az már szinte jutalom, ha egy életen át rabszolgaként robotolhatsz, vagy hogy már gyerekként besoroznak, hogy a "felszabadító erők" hidegvérű mészárosává neveljenek ki.

A fenti 2 esetet ismerhetjük meg a Vandy-család példáján: a halász Solomont kényszermunkára fogják, míg fiát, Diát pedig önmaga torz képévé próbálja formálni az RUF: Solomon szerint a fiú azelőtt az orvosi hivatással szimpatizált. Nagyobb különbség talán nem is lehetne a mostani "hivatásához" képest. Ez az ellentmondás a kétféle neveltetése között nagyon szépen kiütközik majd, mikor Solomon a táborukban viszontlátja őt. 

A film törekszik őszinteségre szorítani magát, és nem csupán az alaptémájában. Minden fontosabb szereplő mentes az eszméktől, voltaképpen kihasználja a többieket saját céljaihoz:

• Solomon sosem próbálja palástolni, hogy nejét és gyermekeit akarja megtalálni, illetve biztonságban tudni. Nem fogadja el, hogy fiát örökre asszimilálta az RUF és Poison százados, aki neki is a dolgoztatója volt. 
• A dörzsölt csempész Danny Archert az a rózsaszín kő, amiről első találkozásuk során szerez tudomást. Neki egy korábbi tartozását kell lerendeznie a gyémánt által. 
• Régi katonai felettesét, Coetzee ezredest is az elrejtett kő érdekli, de mivel vele hite szerint szót ért, Archer kialkudja az RUF-tábor lerohanását, ahol Solomon a követ megtalálta és elrejtette. 
• Maddy Brown pedig háborús terepen tapasztalt riporter, aki Archertől üzleti adatokat akar kapni, hogy súlyt adjon leleplező cikkének a helyi gyémántkereskedelemről.

Végső soron minden a drágakövekről szól: a kormány és a "felszabadítók" is ebből szerzik a bevételt a fegyvervásárláshoz. Méghozzá tőlünk, a fejlett országok vevőkörétől, az utcákon járkáló tömegektől.  A "Véres Gyémánt" tehát kettős jelentéssel bír: 

• egyrészt a  nyers ásvány ritka rózsaszín változata, amit Solomon talál meg, és különösen nagyértékű;
• illetve általában a vérrel és rabszolgamunkával kitermelt ásványkincsek, melyek eredete örökre elvész a bürokrácia útvesztőiben.

Ez a mű egyik legoffenzívabb üzenete, aminek üzleti kihatása is volt az amerikai gyémántkeresletre. (Ebbe az aspektusba nem mennék bele; inkább a nemzetközi politikatörténethez tartozik {pl. Kimberley-program}, mint szorosan a movie-hoz.)

Maddy figuráját először nem tudtam hova tenni, mikor először megnéztem a filmet. Fölösleges krónikásnak tűnt, aki egyben a szerelmi szálat szolgáltatná. De szerencsére tévedtem: Archer és közte valami szimpátia és vonzalom közti állapot jön létre, de semmi csók vagy hasonló. Azt elismerem, kell némi műsoridőnek eltelnie, hogy többnek lássuk egy kalandvágyó karrieristánál. Mikor megmutatja a cikkjét Archernek, megmutatkozik, hogy nem elvakult vagy önámító. Saját munkája szánalmassá zsugorodik a szemében, és feldühíti, ahogy a férfi előtt végigméri azt. Tudja, hogy nevek és adatok nélkül egy leleplező cikk csak legépelt rimánkodás, mint azok az olcsó jótékonysági hirdetések a TV-reklámokban.
Szóval se nem fakó, se nem irritáló nő; egyedül talán a szakértelme az, amit egynémely mondata megingat. De ezek már tényleg apróságok. Szerepe pedig a dolgok menetében végig jelentős marad: miután Londonban viszontlátja Solomont, közösen bizonyítékot szereznek az amerikai érintettség valós mértékéről az ügyben.

Cseppet sem érzem elcsépeltnek, hogy a Vandy-családnak az utolsó percekre sikerül újraegyesülnie. Solomonról túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Poklot járta meg: 

• családjától megfosztva fogták kényszerrobotra 
• bezárva tartották, mint az állatokat
• meneküléskor szüntelenül golyózápor elől kapkodták a fejüket Archerrel, 
• egy kerítés mögül kellett megérintse feleségét és lányait,
• fia pedig nyíltan megtagadja, mikor az életét sokadszor kockáztatva belopózik az RUF-táborba.

2 dolog van, amit kifogásolok a befejezésen. Nem súlyos hibákról van szó, hanem inkább ízlés dolga:

Az egyik Danny Archer halála. Nem DiCaprio játékával van bajom:  remekül alakít, ahogy szerintem a Solomont játszó Djimon Hounsou is. Azt is értem, hogy Archer katonaemberként felismeri, mikor túl nagy a sebe ahhoz, hogy kiérjen a veszélyzónából Solomonékkal. Ami szerintem túl érzelgős felhangú: a haldoklása. Rendben, hogy Maddyvel utolsó információt közöl, miszerint Solomonék úton vannak. 

De aztán a hívás átmegy szentimentális mellébeszélésbe, ami gyanúsan hosszúra is nyúlik egy haldoklóhoz képest. Nem igen kompenzálja ezt az se, hogy a végén Archer arcképét ott láthatjuk majd Maddy cikkjében. Ha egy életakaró nő egy életakaró férfitól a beletörődést hallja, a legkevesebb, hogy a szavaival győzködni próbálja, akár a hazája, akár nem. Nem tudhatja, hogy Solomonnak ugyanez nem sikerült.

A másik Zwick azon megoldása, hogy a film  utolsó jelenete a záró-kiírások előtt. Mikor az ENSZ-ülésen arról beszélnek, hogy meg kell hallgassák "a harmadik világ hangját", magát a beszédet már nem halljuk, Solomon csak némán áll, és fogadja a tapsot. Rendben: elismerem, hogy erkölcsi prédikációt hallgatni túl idealizáló lett volna. Főleg olyantól, aki pont hogy nyakig érintett az ügyben. Az effajta "kinyilatkozások" A tolmács c. filmben  is visszatetszést váltottak ki belőlem.

De egy szónoklat jól megírva lehet rövid, tömör, lényegre mutató, sőt a puszta lezáráson kívül más rendeltetésből is odakerülhet. Solomon Vandy beszéde szólhatott volna arról a bizottság álszent hozzáállásáról, vagy a kilátástalan nyomorról, ami  nemcsak a polgárháború alatt és nemcsak Sierra Leonéra jellemző a térségben. A The Empire in Afrika c. dokumentumfilm például gyakorlatilag válaszként készült a Véres Gyémántra: előzetesében azt írva: "Miközben Hollywood hazudik, Még több afrikai hal meg." Komolyan nem értem. Mi az, amiben Zwick műve "hazudott"? Talán az a baj, hogy nem ábrázolt elég megcsonkított és agyonlőtt embert?

 

Amit még megemlítenék: a film rámutat, hogy egy háborús övezetben élni nemcsak földrajzi probléma. Attól, hogy egy család sorozatos kivégzések közepette él, vagy hogy nem fognak a világ 4 sarkáig vadászni rájuk, ha "elrepülnek egy helikopterrel"... attól még számít nekik a hazájuk és a gyökereik. Ha az ember hozzászokik, hogy állandóan halált és szenvedést lát maga körül, akkor hajlamos nem közvetlen életveszélynek, csak szegény és rothadó helynek látni az otthonát, ami talán megmenthető.
Annyitól meg egy átlagember még nem akar vadidegen földön, gyerekekkel, valószínűleg személyi függésben vagy nyomorban élni. Főleg hogy talán nem is tehetné meg legálisan.

Nagyon jó film.

 

Állj, vagy lő a mamám!

Mikor egy színész mindenképp ki akar törni a hard-core akciósztár skatulyájából, kézenfekvő, ha vígjátékokkal próbálkozik, aztán lesz ami lesz. Az Állj vagy lő a mamám! az a fajta mellékvágány, amiről mindenki tudja, hogy rossz, mégis elnézik ezt, mondván, mert "ártalmatlan", illetve "nem undorító".

A sztori nagyvonalakban: egy nagyvárosi zsarut idős anyja váratlanul meglátogatja, amivel kizökkenti a férfit megszokott mindennapjaiból. Az öreghölgy szüntelenül és meggyőzhetetlenül kellemetlenkedik, egész amíg fia el nem küldi, hogy aztán bűnbánóan visszahívja a végre - igen, sajnos "végre" - magát elszégyellő nőt. A végén persze együtt fékezik meg a rosszfiúkat és "the end".


Humorosnak kellene gondolnunk Stallone filmbéli anyjára, ahogy a fontoskodó özvegyasszony mindenféle intelmeket intéz hozzá, mint: "Egyél rendesen, kisfiam!", "Keresd meg a remek lányt!", "Megvágtad magad, kisfiam?" meg hasonlók. Komolyan: az ilyen nyugdíjas egész lénye szinte rimánkodik, hogy otthonba kerüljön.
Sokadik éve kikopott a keménykedő hangnemet használó idős hölgy, és sokadik filmbe rakott fan-service a meztelen férfi fenék, ami Stallone női rajongóit nyilván boldogítja majd.

Ami rosszabb: folyton lejáratja őt mindenki előtt: a reptéri stewardess-ek előtt, a munkatársai előtt, felettese és ex-barátnője előtt, sőt: még a gyanúsítottjai előtt is.

És ami még ettől is rosszabb: életveszélyes helyzetekbe sodorja mindkettejüket, ahogy vezet, ahogy be nem jelentett fegyvert hord, és ahogy Stallone filmbéli alakjának folyton meg kell mentenie. És ezen vajmi keveset kozmetikáz, hogy a fő bűnöző a végén pisztollyal fenyegeti Stallone-t, és a mama vállon lövi.


Mit mást írhatnék az Állj, vagy lő a mamám!-ról? Nem vicces, nem érzelmes, végképp nem megható, abszolút nem érdekes. Dialógusai nevetségesek, a történet íve pedig a legolcsóbb tankönyvi példa a bosszantó jövevényről, aki idővel valódi segítséggé válik a főhős mellett. Már-már utálatosan gügye ujjmunka.

Rambo - Első vér II.

Elsőre nem volt világos számomra, hogy a korabeli kritikusok - szemben "Az Első Vérrel" - miért marasztalták el olyan keményen a második Rambót, "esztelen akciómozinak", illetve "lövöldözős játéknak" titulálva azt. Ennek legnyilvánvalóbb oka talán a történet lehetett: sokkal egyszerűbb, hatásvadászabb, és bizony logikai hibákban sem szenved hiányt.

Másrészről: teátrálisabb is. Ez a film véglegesítette a köztudatban élő képet John Rambóról: nemcsak háborús veterán és ámokfutó, hanem az ideális katona, "egyszemélyes hadsereg". Több évnyi kényszermunka-büntetés után "Johnny" végre ismét önmaga lehet:

• hivatalos milicista küldetésen vesz részt;
• a terep ugyanaz a hadifogoly-tábor, ahol annak idején ő is raboskodott;
• Trautman a háttérből szintén az akció részese;
• majd - mivel a parancsnokság cserben hagyja - lényegében egyedül kell, hogy küzdjön az ellenséges külföldi helyőrség ellen.

Rambo itt igazi katonaember, nem ex-katona, aki szökevényként menekül. Ahogy Trautman ezredes szóvá teszi: "Amit maga Pokolnak nevez, az neki otthon."



Szóval ennél a review-nál főleg arról beszélnék, hogy mennyire tolerálhatóak a film klisés elemei, illetve van-e mélyebb üzenete azonkívül, hogy "ne packázz egy Rambóval".

1. A háború megítélése

Az egyik negatívum, amit sokan felhoztak '85-ben, hogy a háborút dicsfényben villantja fel a dialógus, különösen Rambo fim végi beszéde: "Azt akarom (...), amit mindenki, aki átjött ide és kiadta a belét! Feláldozta mindenét, amije volt!" Értem, hogy mi nem tetszhetett a kritikusoknak ezen: Rambo bátor hazafiak hősiességéről és áldozatairól beszél, akiket politikai vezetőik magára hagytak.

Ez csak fele az igazságnak. Vietnam vérszivattyú volt; a Johnson-kabinet gyorsnak és dicsőnek reklámozta, majd évekig próbálta kicsikarni a győzelmet, függetlenül az esélyektől. A békekötés után meg egyszerre a status quo lett a fő. Ilyen értelemben a haza tényleg játszott fiai életével (hasonlóan, mint Európában az első világháborús vezetők). De a harcokat max. csak az első hónapokban fűthette a hazafiság, utána börtönné lett a harcoló csapatoknak. Ölsz vagy dögölsz - esetleg kínfogság.

És már-már émelyítően patetikus a sor: "(...) A hazánk ugyanúgy szeressen minket, ahogy mi szeretjük őt." Kiket ért "a hazájuk" alatt Rambo? Amerika lakosságát? A Richard Nixon-vezetést? Azt hiszem, magára az eszmére célozhat: a morált és a harci kedvet csak ez táplálhatta az évekig nyújtott hadakozás közepette.
Mégis jobb lett volna konkrét vezetőkben képviseltetni Rambo "hazáját". Így ugyanis a film azt sugallja, hogy Washington tiszta: csak néhány korrupt bürokrata és parancsnok próbálja eltussolni a ki nem mentett hadifoglyok ügyét. Holott ez messze nem így működik. Silvester Stallone maga írta a vázlatfüzetben a politikai szálát, de nyilván nem gondolta végig, hogyan épül föl egy ilyesfajta  "cserbenhagyás". Ezt még feljebbről rendelik el, érintettek hosszú láncolata fedezi, kéz kezet mos alapon.

2. Az elpusztíthatatlan harcigép

Őszintén meglepett az háttérinfó, miszerint James Cameron írta a szkript prototípusát, melyet később Stallone több ponton felülbírált. Cameron elmondása szerint John Rambóban edzettsége mellett a szakértelmét is ki akarta emelni. Néhány jelenettöredék és mondat tényleg ezt tükrözi: ahogy boldogul a vadászhelikopterrel, ahogy a gerillataktikát alkalmazza, etc.. Ám mindez nem igazán a része itt, nem lesz annyira oszlopos jellemzője, mint a nyers erő és rögtönzés, amivel a kambodzsai őröket mészárolja. A taktika legfeljebb a rajtaütés hirtelenségében mutatkozik meg. Például a környezetbe olvadó álcázással, vagy lesből támadni, valami golyóvédett rejtekből.

Kicsit bosszantó, hogy a forgatókönyv a végső akciómaratont egy nő halálához kapcsolja. Co Bao, Rambo gyönyörű összekötője csellel kimenti őt a kambodzsai táborból, majd egy robotszerű, megjátszott montázsban kileheli a lelkét. Elhiszem, hogy egy ilyen banális hiba feldühít egy képzett veteránt - még jobban, mint az elektrosokk. Rambo ezután hajtja majd végre a nagy mentőakciót, amely során több tucat ellenséges katonát a Pokolra küld.
Mégis bosszantó, ahogy ezt felvezetik: mintha a nő halála adná meg a végső elszánást. Jellegtelen szereplő, aki akar jutni az országból, és bajtársát is többször erről faggatja. Gyakran az az érzésem, hogy Co mindössze egy lábon járó repülőjegyet lát Rambóban. Semmi vonzalom nincs köztük, a csókjelenet teljesen fölösleges. Ha valamit is érezhetett John iránta, az a tartozás, a "jövök eggyel neked" gondolata.

Miért lövi szét Rambo Murdock számítógépeit a saját bázisukon, a legnagyobb ricsaj és ordítozás közepette? Murdock a szeme előtt hagyta ott meghalni, pisztolyt szegeztetett Trautmannak, és John meg is esküdött, hogy elkapja. De ha ez a "tábornok" ilyen alantas, simán ráküldhetné az ott állomásozó embereit, hogy fékezzék meg az ámokfutót. Murdock igencsak egy vicc ebben a filmben, az elnagyolt grimaszaival és a hurrogó, üres utasítgatásaival. A történet fekete-fehér típusfigurákkal van megtöltve, és mivel ez Rambo, az első fél óra után kikövetkeztethető szinte az egész cselekmény.

3. A robbanásos akcióeffektek

Az akció az egyedüli erőssége a Rambo 2.-nek. Főként a mai filmek többségével összevetve. Az olyan módszerek, mint az álcázás, a bozót felégetése, lángra kapott katonák teste, vagy a robbanó nyílvesszők mind-mind a szórakoztató faktort segítik. Másrészről viszont a robbanások többsége érezhetően kisebb a kelleténél, és a katonai protokollt se látom, hogy miben nyilvánul meg: emberek jönnek-mennek kisebb-nagyobb igyekezettel, stratégia vagy átgondoltság nélkül.

Amit viszont szeretnék, és szóvá is fogok tenni: kivételeznek vele. A hajón, a nappali fényben a dombon, vagy amikor egy vízesésnél a helyi parancsnok nyíltan lő rá, majd fut előle, és megint lő felé egyet. Hogy véthetik el ilyen sokszor, illetve süthetik el a fegyverüket több másodperces késésekkel?

Rambo egyik nyila szétrobbantja a helyi parancsnokot (de sokszor használom a "parancsnok" szót! Szavamra: a negatív szereplők annyira egydimenziósak és sztereotip alakok, hogy nehéz eggyel több szót használni a leírásukra). Itt egy lassítás is szerepel. Ezt azért említem meg külön, mert itt helyesen használják a slow-motiont: kizárólag a futás pillanatát nyújtják ki, azt se hosszan. Így megmarad a montázs lendülete, nem pedig belassított csóvák elől lépdel, fut vagy ugrik, hogy menőn nézzen ki.

Szóval: a Rambo - First Blood II. tipikus látványmozi. Adott egy macsó amerikanista főhős, akit pácban hagy a megbízója, mégis elvégzi a megbizatását. Amik többé tehetnék sima akciózásnál, azok közül semmi sincs rendesen megírva: a politikai szál, Trautman helyzete, Murdock szerepe és mindkét oldalon a helyvédelmi előírások. A film ismeretei csökevényesek, és sajnos ettől még kevesebbet nyújt annak, aki nem hajlandó kikapcsolni a szürkeállományát. Rambo "a király", de saját filmje nem tartja vele az iramot.

Otthon egyedül 4. (Reszkessetek betörők 4.)

Indíttatásom, hogy erről a filmről kritikát írjak, pontosan egyezik a film elkészültének okával: még egy nekiveselkedés, mondjuk így: "az utolsó bőr jogán". Rob Daniel, aki megrendezte a Kutyám, Jerry Lee-t és a Beethoven 2.-t, megpróbálta új színészekkel életre kelteni az 1. Home Alone szereplőit, megtartva a két első résszel a kontinuitást. Megint láthatjuk tehát Kevint, Marvot, Kevin szüleit és legalább 2 testvérét - elvileg. Ezért is fájdalmas, hogy mennyire hamis, sőt undort keltő rettenet lett Daniel próbálkozása.


Köztudomású, hogy a 4. Home Alone-mozi a zsáner egyik szégyenfoltja - olyan filmek hamisságával vetekedve, mint a Télapu 3. - A szánbitorló. Cseppet sem hasonlít elődeire, pedig nagyon erőlködik. Mike Weinberg Kevinje árnyéka sincs Culkin figurájának, hiába látunk több jelenet-áthallást vele (pl. a zenére tisztálkodás), illetve nádszálas utalást róla: "Hányszor veszítem el ezt a gyereket...?". Prescott, az apa villájának inasa sem egyéb az idős hólapátoló kopírájától.
De a legrosszabb, hogy a forgatókönyv ország-világ baját Kevin nyakába varrja. Szülei válása testvéreivel depressziót okoz nála; emellé jön, hogy

• bátyja kényszermunkára fogja a ház körül,
• anyja teljesen közömbös a felügyelete iránt,
• és mikor apja házában megállítja Marvékat, mindkét alkalommal őt hibáztatják, függetlenül mi minden bizonyítja az emberek betörését.

A bohózat és a tettleges viccek lehetetlenül fakók és lehasználtak. Sok esetben még életveszélyesek is: egy ember lefagyasztása, a behorpadó üvegen szétterülése, illetve a fizikára fittyet hányó repülési távolságok mindegyike merő agyrém.


A Home Alone 4. újabb eset rá, hogy egy pocsék folytatást (Home Alone 3.) alulmúlhat egy újabb, csak mert az jobban hasonlít a szériaindító részre. A lezárás pedig a szülők kibékülésével megbotránkoztatóan nyálas, csöpög a giccstől. Kevin, a szomszédság legtalpraesettebb kölykéből a világ balekja lett, akivel a környezete akármit büntetlenül megtehet. Ettől még Alex története is valahogy megnyugtatóbban zárult.

Világok harca

"Önelégült, kiszámítható és unalmas! (...) elérte, amit ő sikernek nevez, és most már fél, ezért aztán nem is reszkíroz. A nézők csak jóindulatból tapsolnak ezeknek az ócska, elkoptatott trükköknek!"

"Ezek a régi kedvencek."

"Kedvencek?! Hagyjál már!"

A presztízs (A tökéletes trükk) egyik párbeszéde jutott eszembe Steven Spielbergről, miután a Világok harca c. filmet megtekintettem.

H. G. Wellls azonos c. novellájából ("Világok Háborúja") készült ez a nagyköltségvetésű produkció, de az elkészülésének oka számomra nem tűnik másnak pillanatnyi játszadozásnak az alapötlettel. Annyit el kell ismernem, hogy az inváziós géplények horrorisztikusnak hatnak, és ugyanezen célzattal mutatják hosszan, mikor lézernyalábjaik elhamvasztják a menekülő embereket. Wells alighanem tényleg ilyesfajta külsőt álmodott meg ezeknek a lényeknek, mikor megírta művét.

Azonban minden látványosság ellenére sem tudom megvédeni ezt a movie-t. Nem kertelek többet: steril, érdektelen és az unalmassága olyan mértékű, hogy nem tudom elhinni, ki is rendezte. Akik premierjekor moziban nézték ezt a filmet, kétszeresen fizettek: a jegy árát, és 2 órát az életükből, hogy a semmitől is kevesebbet kapjanak vissza! Nem értem, Spielberg hogyan hagyhatott jóvá egy olyan  sztorivázlatot, ami módszeres gonddal kirostálja a személyességet, nem beszélve az eseménymenet kanyarjairól.

A szinapszis szerint a Földön idegen alkotta gépek bújnak meg, ki tudja mióta. Ezek most felélednek, és egy bizonyos családon keresztül végigkísérhetjük a pusztítást, ami végbevisznek. Nemcsak monoton és érdektelen az egésznek a tálalása, de az abbamaradásának valódi ok nélkül következik be. Nincs valódi cselekmény! Teljesen sima és lineáris a történetvezetés; a dolgok itt egyszerűen bekövetkeznek, okozatok és indíttatások nélkül, mintha csak egy elnyújtott rövidfilmet, egy mozimű papírcsontvázát szemlélnénk hosszan és lassan. Mellesleg: örülök, hogy legalább lassított jelenetekkel nem akarták még vontatottabbá tenni az egészet. 

Mikor felejtette el Spielberg a karakterépítés fontosságát és kritériumait? A család, akikért izgulnunk kellene, annyira egydimenziós masébútorok, hogy néha fájdalmas nézni őket - főleg a kiakadásaikat. És hallgatni: adottságaik mellett dialógusaik, egész gondolkodásuk és alapvető reakcióik mintha autistáké volnának. Tom Cruise Ray-e a legáltalánosabb fajta apa, akit nem tisztelnek a gyerekei, nem becsül a terhes ex-felesége, nem tart megbízhatónak a munkatársa sem. Esetlenül próbál vigyázni a kislányára, Mary Ann-re és felnőtt fiára, Robbiera.

Á igen, Robbie: Spielberg alighanem a lázadó, konok fiatalember képét akarhatta vele illusztrálni, aki apjára próbál felnézni, és fáj neki, hogy Ray nem nő föl a szerephez. Ezért is szólítja gyakrabban a keresztnevén, ahelyett, hogy "apa". De amikor minden alkalmat megragad, hogy ellentmondjon apjának, csak a konfliktus kedvéért, az már idegesítő. Ami ötlettel pedig előáll, az legtöbbször esztelenség:

• Elutasítja, hogy megkeressék az anyjukat, mert azt hiszi, hogy "megint le akarja passzolni őket", hogy a saját irháját mentse.
• Ehelyett azt sulykolja, hogy menjenek a katonákkal, gyűjtsék be a túlélőket. "(...) És visszavágunk nekik! Megyünk, és visszavágunk nekik!"
• És mikor a nyílt mezőn futnak a gépszörnyek elől, sarkon fordul és ellépdel.

Komolyan mondom, kabaréba illő, ahogy az elszánt srác alakját Spielberg a közveszélyes, a bunkó és a szellemi kretén elegyeként jeleníti meg. És hogy az invázió után Robbie újratalálkozik Ray-jel, a legkevésbé sem tudja meghatni az embert.

Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán konfliktusban állunk-e az idegenekkel. A katonaságról csak azt látjuk, hogy küszködik harcolni a géplények ellen. De az nem derül ki, hogy pontosan mit tudnak róluk. Ugyanígy nem, hogy egyáltalán vezérkari koordinálással cselekszenek-e, vagy csak elszigetelt partizánakciók a helyi milíciáktól. Azt hiszem, a film vége felé jönnek rá, hogy a géplények melyik részénél kell berobbantani őket, hogy végük legyen.

Van egy jelenet, ahol Ray látja, amint lányát elragadja egy géplény, majd sok más emberrel együtt őt is elragadja egy rácsozaton. Itt jöttek rá talán a helyiek, hogy mi a jó módszer? Erről beszéltem: nincsenek okozati összefüggések, egyszerűen csak történnek dolgok, és nekünk leállított aggyal kellene befogadnunk őket. Ez nem egy látványfilm esete, hanem írói hanyagság.

Egy esetben még azt is megláthatjuk, miféle lények működtetik az űrgépeket belülről, mikor egy katonai egység az egyik gép roncsaiból megpillantja a szürke földönkívüli testét. Eredetileg Wells műve marslakók földi megszállásáról szólt volna, de mivel ezt a mai tudomány szerint vágyálom - vagy rémálom? -, modifikálni kellett a sztorit. "Modifikáció" alatt "csonkítást" értek: annyira inkoherens és értelmetlen a dolgok rendszere a filmben, hogy az már külön is lehangoló. A regényben fertőzés vet véget az inváziónak: itt viszont a semmi, vagy legalábbis nincs letisztázva a kiváltóok.

Wells műve a társadalmi széthullást ecsetelte, nem azt, hogy az emberek milyen pózokban mentik az irhájukat utcákon, mezőkön, kompokon és levegőbe emelt rácsozatokon. És azt hiszem, én is szóvá teszem, amit előttem már sokan: az áramellátás hiányát kicsit sok ember sokfajta berendezése cáfolja meg.

Ez a film vákuum. Egy vértelen szkriptmassza, olyan jellegű látványvilággal, ami csak a ráfordított pénz miatt nem tükrözi az Asylum hozzáállását a science-fictionről.

Total Recall: Az emlékmás

Kevés dologtól borzad meg az ember jobban, minthogy emlékeitől gépi úton megfoszthatják. Gondtalan bábként élhet, és minden, ami korábban jónak tudott, az nem létezik többé a számára, sőt azok számára se, akikkel szintén agymosást végeztek.

 

A Total Recallra én afféle kísérletként tekintek. Hogyan ábrázolható egy olyan világ, ahol külön emlék-elültető szolgáltatás létezik, ami által az emberek látszatéletekre foghatóak? A 2084-es jövőkép, melyben Douglas Quaid él, vizuális és tematikai elképzelést vonultat fel,

és ha ezek megléte nem is egészen indokolt, legalább elgondolkodtatják a nézőt. Hasonlóan, mint mondjuk a Mátrix vagy az Incepció esetén, itt is egy kimért, rideg világról és a megtervezett álmok lehetőségeiről van szó, csak másféle kontextusban.

Most kivételesen nem a fő sztárral indítanám a kivesézést, hanem Sharon Stone-nal, akinek az alakítása leginkább megmaradt bennem. Ő játssza az agymosott ex-ügynök ál-feleségét, Lorit. A kinézetén kívül semmi jót nem mondhatok róla: a cselekmény a képmutatás és a színjáték mesterének próbálja beállítani őt, de teljesen ostobává válik, mikor vagy szex, vagy gyilkosság kerül szóba. Stone következő filmje az Elemi ösztön volt, ahol hasonló szerepkört írtak neki. Ott remekelni tudott, függetlenül attól, hogy mennyire számít atraktívnak. 

Itt viszont a karaktere sokkal inkább Demi Moore Meredithjére hasonlít a Zaklatásból: okos manipulátornak próbálja elhitetni velünk a movie, ám nem több egy szexéhes boszorkánynál, aki újra meg újra kiröhögteti magát a viselkedésével. Rendben, van némi drámaiság abban, ahogy Quaid megtudja tőle, hogy házasságuk kitaláció, majd otthagyja őt kiütve a házban, leszámolva mindazzal, amit fontosnak hitt ál-életében. De a nő egész alakja sántít: rémesen átlátszóan próbál hatni ál-férjére előbb a bájaival,

majd a szövegeivel: "Fogadj szót, drágám." "Te nem bántanál engem, ugye, szívem?" etc. Kontár módon leplezi azt is, mikor a fegyvere után matat a szoknyáján. Ezek után nem meglepő, hogy a forgatókönyv egy laza fejlövéssel intézi el a halálát. Menőnek nevezhető pillanat, akárcsak a balhorog a házban. Csakhát borzasztó oktondi.
"Végülis: A FÉRJEM VAGY!"
Shang Tsung rikoltása jut erről is eszembe a Mortal Kombatből: "AZ ENYÉM VAAGY!"

Aprócska kitérő: úgy vélem, hogy a 3. Csupasz Pisztoly-mozi prológusa az itteni prológust figurázta ki: a volt ügynök rémálma régi életéről, aki szőke felesége mellett felriad, és annak kell lenyugtatnia.

Szóval Quaid, a földin élő átlagpolgár egy napon elmegy egy ál-emlékeket árusító központhoz, a Memóriához, hogy a régóta áhított

Mars-utazásban lehessen része. Ami így persze nem fizikai értelemben, csak az elméjében valósul majd meg. Lehetősége nyílik még mostani énképe megmásítására is. Rögtön az első 10 perc után kapunk egy zseniális csavart: kiderül, hogy a jelen élete már eleve fabrikáció! Ezt a fordulatot vissza is hozzák az első 1 óra után: az orvos, akit megkeresett, később megpróbálja elbizonytalanítani, hogy tényleg csak egy hibás programot hisz az "eredeti életének".  De erről majd később.

Quaid azelőtt Hauser, egy Mars-felszabadító akció ügynöke volt, csak agymosással félreállították, és Lorival figyeltették. Amire beprogramoztatta az agyát, véletlenül ponta az eredeti élete! Schwarzenegger Quaidjét tökéletesen érthető, mi motiválja: üldözik, nem bízhat senkiben, küszködve kell keresnie saját magát és a felelősöket.

Saját magát "meg is találja", amikor rábukkan a maga által hajdan készített felvétel-szalagon, melyre nagynehezen ráakad. Üzenet, arra az esetre, ha - mint az megtörtént - kitörölnék az emlékeit. Legalábbis így hiszi, míg majd a végén meg nem tudja, hogy ez is csak egy trükk volt, hogy felhasználják. De itt magában ez a jelenet nagyszerű: a felvételen Hauser úgy beszél magához, mint egy másik emberegyedhez, pedig "csak" az eredeti személy üzen a módosított önmagának.

Ez elgondolkodtatja az embert, hogy az eljárás vajon nemcsak az emlékeket, hanem a gének személyiségrajzát is átírhatja-e. Pontosan nem derül ki, de lehetséges.

Okos húzásnak tartom, hogy ránk van bízva annak eldöntése, hogy melyik lenne rosszabb: a halál, vagy a memóriatörlés. A néző figyelmét az is ráirányítja a filmre, hogy nincsenek biztos fogódzók, bizton állíthatóan pozitív szereplők.

Az önkeresés témája, az igaznak hitt hazugságok felismerése nagyon provokatív, megborzongtató témakör, és fokozza az akciószcénák okozta feszültséget. Az emlékekkel játszó elnyomó erő a Dark Cityben túl elnagyolt és az emberekre nézve lebutító ábrázolást kapott; itt azonban ténylegesen érezni lehet a súlyát, hogy egy emberben még a törölt emlékek nyoma is otthagy valami hiányérzetet, késztetést, megismerési vágyat.

A menekülés folyamán rettentő furcsa gépkonstrukciókat láthatunk a városban:

• Holoprogramok

• Egy taxisofőr-robotbaba
• Speciális sebészi eszközök
• Érintésre festő körömlakk
• Orrból kihúzható helyzetmeghatározó gömb

és hasonlók.

Jókora számban láthatunk bizarr, már-már gyomorforgató grimaszokat, arcbőr- és testdeformációkat, amiket sokszor láthatunk a szereplőktől.

Ott vannak mondjuk a férfitestből kitüremkedő embriószerű embercsökevény, és a hárommellű prostituált. Mindezek elvileg azt jelzik, hogy a Marson a radioaktivitás milyen iszonyú mutációkat visz végbe. Ez még így logikus is. De az, hogy valaki a csupasz, sugárzó Marson van, bajosan idézné elő, hogy pár másodperc alatt EZ történjen valakivel:

Valószínűbb, hogy egyszerűen megfulladna.

A legabnormálisabb látványötlet mégsem mutációhoz kapcsolódik. Van egy jelenet, ahol egy kövér nő elkezdi csűrni-csavarni a pofázmányát, majd a haja leesik, a feje szétnyílik, és az Arnold feje bukkan elő mögüle.

A szétnyílt fej a kezében újra összecsukódva kézi bombává válik. Miféle konstruálmány akart ez lenni? Ami fontosabb: miért hívja vele fel a fegyveres üldözői figyelmét magára Quaid, ha az egész arról szól, hogy egy bombát vágjon hozzájuk? Amit ráadásul a fegyveresek szakaszvezetője, Richter véletlenül se dob el azonnal. A legjobb válasz, amit találok erre: virtuskodás effektekkel. És kacagnom kellett, mikor az eldobott fej úgy búcsúzik a detonáció előtt: "Most jön a meglepetés!"

Ahogy Lori, úgy a Memória orvosdoktora is inkább tenyérbemászó, semmint manipulatív. Persze, megpróbálja Quaidet elbizonytalanítani, hogy amit "újrafelfedezett eredeti" éltének hisz, az tényleg csupán a meghibásodott Mars-üdülés programja. Apró jelként az izzadása leplezi le, hogy álnokságból teszi mindezt. Mindez rendben is volna.

De az a rátarti akarnok stílus, amiben ő és Lori beszélnek, attól az ember a fejét ingatja. Nem volna nagyobb meggyőző ereje ennek a jelenetnek, ha meghagyják a választás illúzióját Quaidnek? Úgy kezelik, mint egy pisis kölyköt, és mikor 1-1 golyót kapnak homlokba, meglepődnek.

Ja, és ne hagyjuk ki a falat dinamit erejével beszakító újabb támadókat az orvos fejlövése után: ez is inkább volt komikus, semmint hatásos momentum.

 

A kissé eltúlzott sminkeken kívül másik ellenvetésem a Total Recallal szemben, hogy a gonoszok vagy karikatúrák, vagy nagyon szabványminták. Érzésem szerint rájuk kellett volna azt a figyelmet fordítani, amit a deformálódott alakok külsejére ment el. 

Itt van például a értelmi szerző Vilos Cohaagan, aki korrupt hivatali vezető a Marson. Ronny Coxnak nagyon jól áll, hogy a Robotzsaru után ismét ördögi vezetőt alakíthat, aki kénye-kedve szerint játszik az emberekkel. Csak nem túl változatos a szerepe. Hol öntelten szónokol, hol spontán dühkitöréseket rendez, míg a végrehajtó ember, Richter örökké mereven bámul, néha vicsorog, és ész nélkül lövet a tömegben mindenkire. Cohaagan elvárásainak megfelelően tényleg nem használja az agyát. "Ne gondolkozzon; menjen!"

Érdekesnek találom, hogy a színészek filmográfiája között elég sok a kapcsolódási pont a mű kapcsán: Paul Verhoeven készítette a filmet, a Robotzsaru után és az Elemi ösztön előtt: Sharon Stone az ottani főszerepét részben neki köszönhetően kapta végül meg.

A végső konfrontáció eljövetelét nem jelzi előre semmi, tehát nemigen mondható, hogy kiszámítható lenne a cselekmény. Kiderül, hogy Hauser egy törvénytelen ipari tevékenység ügyében dolgozott a Marson. Vilos a Marsot mesterségesen tartja sugárszennyezett klíma alatt, és illegálisan bányásztat egy turbínium nevű ásványt.
És most Quaid-Hauser érkezésére Cohaagan elzárja a levegőt a sugárfertőzött "nyomortanyán", ahol Quaid régi barátnője, Melina is él. Az a település minden épületével sokkal inkább egy tatuini sivatagvárosra hasonlít, semmint egy folyamatosan ellenőrizendő planetáris létesítmény-láncolatra. Nem

Verhoevennek meglátásom szerint  nincs teljes kontrollja a filmje tartalma fölött. Víziója a XXI. század végéről időnként nagyon vagdalkozó; a lélektanilag hatásos kezdés után egyre vadabb elképzelések bukkannak elő benne. A marsi világ sugárbeteg gyerekek és felnőttek kényszermunka-telepe, ahol a levegőellátás a nagycég vezetőjének kezében van. A Robotzsaruban ezt a felállást valahogy könnyebb volt elhinnem, mint ennél a műnél.

Aztán: találnak egy "idegenek" által épített óriásturbinát, ami ha beindulna, a Mars gleccserei és a turbíniumkészletek is felolvadnának. Ugyanakkor oxigént termelne a bolygónak. Hadd kérdezzem meg: hogyhogy Vilos korábban nem robbantotta fel? Ha ez a gép beindul, oda a hatalma - ezt maga Melina is szóvá teszi. Tudta, hogy létezik, csak azt nem, hogy hol? Vagy tudta, csak még tartogatta valamire? Nem a reklamáció kedvéért huzakodok elő ezekkel a részletekkel, hanem mert nem látom a logikát ebben. Miért őriz egy ilyen befolyásos mesterbűnöző valamit, ami csak a vesztét okozhatja?

És jöhet a drámai tetőpont fordulata, miszerint "az egész a terv része". Azaz: Hauser felfedezése eredeti életéről, az önmagát olvasó szalagról mind Cohaagan terve volt, hogy a férfi elvezesse a gondolatolvasó mutáns Kuato-hoz, és megöljék. Sokat kellett gondolkoznom, hogy ez mennyire lehetett kivitelezhető. Az lehetett előre megtervezve, hogy Quaid-Hauser rájöjjön a korábbi életére, megjátsszák az üldöztetését, és a Marsra tereljék hamis nyomokkal. Aki az identitását keresi, könnyen megvezethető.

Vagy az is lehet, hogy Hauser eleve Cohaagan cinkosa volt, csak vállalta, hogy "jámborabb" éntudattal az elfelejtett Kuatohoz irányíttatja magát, mihelyt főnöke beindítja a dominósort. Nem vagyok biztos benne, hogy melyik a tényállás; Cohaagan szavai mindenesetre erre utalnak: "Hausert akartam visszakapni, de nem! Maga Quaid akart lenni!"

Ezen a ponton mi sem tudhatjuk biztosan, hogy Quaidnek egyáltalán létezik-e valódi élete. De talán nem is számít: Kuato mondatai szerint a cselekedeteknek nagyobb a súlyuk, mint az emlékeknek, és ez mindkét szembenálló oldal részéről bizonyítást is nyer.

Különös számomra, hogy a bolygó kevesebb, mint egy perc alatt a földi atmoszféra hasonmásává válik a legvégén, mihelyt a turbinát beindítják. Hogy erre mi lehetne a magyarázat, azt Quaid kérdése jelzi: "Mi van, ha tényleg álom?" Nem: ez már túl nyakatekert! Ha ez arról akarna elbizonytalanítani minket - megint -, hogy talán az egész film cselekménye meg se történt a valóságban, úgy ez az utolsó csavarkísérlet nem működik.

 

A Total Recall: Az emlékmás Schwarzengger jobbfajta filmjei közé tartozik. Sok aspektust tárgyal és sok csavart használ a történetvezetésben. Minimálisan alkalmazza a CGI-t is. De érezhetően nincs minden eleme a helyén, a látvány és a tartalom tekintetében se. Túl sokat markol, és - bár ez egyéni álláspontom - korántsem tart meg mindent; negatív szereplői pedig 1 kivételével fafejű céltáblák.

Olvastam egy, a filmről szóló kritika anyagában, hogy a film eredetileg Philip K. Dick 1966-os novellája, a We Can Remember It For You Wholesal alapján készült. Nem tudom, hány pontján változtatták meg az eredeti sztorit (pl. a főszereplő eredetileg könyvelőként élt, nem mint építőmunkás), de a figyelemráfordítás szintje nem egyenletes végig a kész munkán. 

Összességében: nem olyan minőségi alkotás, ahogy reméltem volna, de messze nem olyan szörnyű, mint vártam volna. Határozottan jó film, bár inkább thrillerként vannak nagy erényei, mintsem akció- vagy sci-fi-moziként. Schwarzenegger karaktere a tökéletes múlt nélküli ember, aki bármi is történjen, mindig fordíthat a neki szánt sorson.