Vörös Sonja

Arnold Schwarzenegger: "A legrosszabb film, amit valaha végigcsináltam. Mikor a gyerekeim kilógnak a sorból, olyankor a szobájukba küldöm őket, és meg kell nézniük a Vörös Sonját tízszer. Sosincs túl sok gondom velük."



Richard Fleischer rendező legismertebb munkájaként talán a Conan, a pusztító, a '82-es Conan, a barbár sequel-ját lehetne megnevezni. 1 évvel később rendezte meg a '85-ös Vörös Sonját, mely - akárcsak Conan, a pusztító - Arnold Scharzeneggerrel, a casting oszlopos tagjának nevével reklámozta a produkciót, és ahhoz hasonlóan el is hasalt a box-office-nél.

A jelek szerint a kigyúrt kalandorok misztikus utazásai divatos történetformulának számítottak már a 80-as években. A movie vérszegény kivitelezéséből ítélve az alkotók úgy gondolhatták, hogy az impozáns díszletek, hangzatos instant mitológiák és csipetnyi sztárerő elég, hogy egy egész világot varázsolhassanak a közönség szeme elé. Hajmeresztően rossz, rozsdafalta fantasy-produkcióról beszélünk, amely nemhogy a legendás Gyűrűk Ura trilógia, de még az eredeti Conan színvonalát sem éri el!

Nem ugranék át a helyi mondavilág ismertetésén csak azért, mert személyesen nem vagyok oda a fantasy-műfajért általánosságban. De ennél a filmnél még ahhoz sem vették a fáradtságot a készítők, hogy terebélyesebb világot álmodjanak meg. Néhány random kitalált földrajzi név elhangzása, valamint egy-két tucat "barbári" ruházatba bújtatott "harcos" ténfergése jelzi, mekkora lehet itt a lakott világ. Kb. 5-6 királyság létezhet, az 5 percnél nagyobb műsoridejű szereplők száma alig egy tucat.

Tudom, hogy a film ilyesmiket még gondolat szintjén sem érint, de ordító, mennyire trehány mind külső, mind belső tulajdonságait mércére téve a Vörös Sonja. Semmi energia vagy mozgatóerő nincs benne, sem a történet értelme, sem a karaktertervezés, sem a cselekmény logikai összefüggései terén. 

Arnold Schwarzenegger itt elvileg mellékszereplő Kalidurként, de karizmája itt meg sem közelíti Brigitte Nielsenét, aki Vörös Sonját játssza. Sonja és Kalidur külön utakon, de elindulnak, hogy elpusztítsanak egy nemrég ellopott talizmánt, ami elvileg képes vihart kavarni, és egész világokat teremteni. Egy papnő-csoport is erre készült, mikor levágták őket. És a gonosz Gedren királynő révén tudjuk meg: minél több fényt kap az objektum, annál inkább növekszik a hatásfoka.

Gedren királynő azonnal eszembe jut, amikor a logikátlanságokról esik szó. Grandiózus terve dióhéjban: elloptam ezt az ereklyét, melyet csak nők érinthetnek! Mivel minél több fényre van szüksége - és az én országomban valamiért soha nem lehet nappal -, minél több gyertyát kell hozni a gömbnek! Az így nyert teljhatalommal lerombolom egyenként a királyságokat - bár magát a rombolást sose látjuk - , és az egész világot uralni fogom! Nem számít, hogy a gömb ereje egyértelműen szétrepesztik a saját hazámat is közben, mert akkor is én leszek minden romhalmazok úrnője!

Múltjának kapcsolódása Sonjához szintén annyira behajigált, ami véleményem szerint köpnivaló: Egyszer felégettem a szüleit meg az öccsét - akiket nem is látunk -, őt magát pedig életben hagytam, ki tudja, miért. Évek múltán lemészároltattam a papnőket, kik közül egyik Sonja nővére volt. Sonja kitanulta a vívást, és úton van felém, de én simán hagyom neki, mert magam mellé akarom állítani, valamiért. Bűvös óriástükröm képernyőjén pedig 24 órában figyelem az útját.

Végül mikor jön, hogy megküzdjön velem, előbb hadonászok előtte a kardommal, aztán megkérem a varázslómat, hogy az orra előtt ide-oda teleportáltasson engem. Majd ahelyett, hogy elmenekülnék a(z amúgy is miattam) beomló palotából, tovább hadonászok előtte, hogy előbb-utóbb biztosan kinyírjon vagy a bosszúszomjas harcosnő, vagy a vad földrengés miatti omlás.

Feminista hangélt vélek kihallani néhány történetelemből, mint:

• a talizmánhoz érve csak a nők nem tűnnek el egy nanoszekundum alatt;
• női főszereplő, és olyan női főgonosz, aki egyszersmind despota;
• Sonja harcos amazon, aki állandóan szóvá teszi, hogy nem szorul férfisegítségre;
• útban Gedren királysága felé leöl egy vezért, majd Kalidurral együtt a katonáit is, bár nem látom, hogy élelmet és pénzt is vittek volna onnan;
• kijelentésére, hogy csak olyan férfinak adja magát, aki legyőzte harcban, azonnal belemegy egy magánpárbajba Kalidurral;

Mindez azért kap ilyen sok szóbeli nyomatékot, mert főként női nézőknek szánták a movie-t? És ha így van, akkor miért visel Brigette Nielsen olyan feltűnően hiányos "barbár harcosi" ruhát szinte összes jelenetében? Mert a helyszínek klímája szintén kevésszer határozható meg pontosan.

Más blogokon olvastam, hogy a produkció eredetileg a Conan-dilógia spin-off-jának volt szánva, hasonlóan, mint a 90-es években a Xena TV-sorozat a Kevin Sorbo-féle Hercules-nek. Nincsenek pontos adataim róla, hogy valóban így lett volna-e. Viszont Schwarzenegger alakítása láttán értem, hogy sokan ezt feltételezik: Conanként és itt Kalidurként teljesen ugyanolyan színtelenül játszik, az emberek ruházata a két filmben is gyanúsan hasonló.

És akkor még ott van a 2. menetközben felszedett útitárs: Tarn, a kis herceg, és hűséges szolgája, Falkon. Tarnról annyit, hogy a legidegesítőbb hollywood-i gyerekkarakterek top-10-es listáján helyet bérelt nálam. Egyfolytában fennhéjázó, lekezelő és finnyáskodó hangon beszél, fölöslegesen óbégat, kiabál, villog a rangjával, holott az egész bolygón márcsak egyetlen szolgája maradt mellette. Ez a gyerek egyértelműen elkényesztetett.

És elvileg azzal párhuzamosan kellene megkedvelnünk őt, hogy Sonja modora kicsit józanabb viselkedésforma felé tereli. Ahogy az ő hercegi attitűdjei, úgy Falkon lojalitása is rajzfilm-szerű, nevetség határát túllépő sallangok, a fő hősalak kötelező barátait jelképezik, és ezzel ki is fújt velük kapcsolatban minden érdekesség vagy megkülönböztethetőség. Semmi okunk nincs szorítani azért, hogy mikor milyen szorult helyzetből megmeneküljenek: Falkonnak több önbecsülés, Tarnnak pedig átfogó szülői nevelésprogram (plusz egy üveg nyugtató) kellene, hogy végre normálisakká váljanak.

Látványelemek közül egy impozáns és két stílusosan nevettető kelléket említenék meg. Az egyszarvú állat csontváza, amit Sonja előbb gyalog letesztel, hogy járható-e, nagyon tetszetős díszletkellék. Sokkal jobban tetszett, mint mondjuk Gedren palotája, Sonja tanítójának otthona, vagy a nagy szoborrész, amit Sonja Falkon helyett megfordított. Vagy a low-budget-kísértet, aki a prológusban Sonja helyett mondta el őneki mindazt a szüleiről, amit ő maga is átélt. 

A 2 határozottan, de valahogy mégis stílusosan nevetséges kellék pedig:

1. Maga a talizmán: még a tárgy fényaktivitása alapján se következtethető ki, milyen módon okoz destrukciót, vagy generál egész természeti katasztrófákat. Arról meg ne is beszéljünk, hogy bármi "teremtő képessége" lenne.
2. A mechanikus Mosasaurus. Őneki csak annyi a szerepe, hogy egy elárasztott barlangban Kalidurral a hátán végigszánkózik a vízen, mielőtt leállítanák: "Nem tudom megölni! Ez egy gép!"

A csatajelenetek nemcsak teljesen koreográfia nélküliek, de néhol egészen röhejes beállításúak. Értem ezalatt úgy Sonja és Kalidur veszekedésnek is lagymatag párbaját az erdőben, akár a végső kardozást Gedren és Sonja között. Némi karizma azért érezhető Nielsen tekintetéből, bár alakításának szintje nem lép túl Schwarzeneggerén.

A templomi csata Gedren emberei és a papnők között a leginkább megjátszott és finomkodó; az egyik hasba szúrt papnő szó szerint olyan pózban görnyed össze tátott szájjal, mint akit tökönrúgtak. Ezek után nehezemre esett megrökönyödni a kivégzésükön, amit csak az egyik papnő kényszerű leugrása elejéig láthattunk csak. Ötletem nincs, mi történhetett a projekt-tel, hogy ennyire félvállról vették.

A Vörös Sonjára egy Elégtelent adok. Fantáziátlan fantasy.


Legvégül: tessék egy kép a mechanikus víziszörnyről:

Rocky IV.

Nem megindító, hány hollywood-i film őrzi a hidegháborús versenyszellemet?

Cinikusan értendő.



Nem a Rocky kapcsán tapasztalom először, hogy egy 4. rész az 1.-nek a rozoga imitációja. Home Alone. Superman. És még - ha nem számozást, hanem készítési sorrendet nézünk - a Star Wars is.

A Rocky IV. mindent be akar dobni, ami látványos és extrém volt a korábbi részekben:

• az első percek a korábbi rész katarzismeccséből (nyilván azt jelezve, hogy az új rész megint "emeli" a tétet)
• showműsor a bokszmeccsen Apollo Creedtől,
• párhuzamos mutatása a két edző félnek,
• jóbarát tragikus halála,
• Mrs. Balboa agóniája és beletörődése,
• kivételes tréning.

És persze: Sylvester Stallone, minden mennyiségben.

Formulát követő sorozattermékről van szó. Elkövet számos fatális hibát, amik eleve kudarcra ítélik az efektív sztorimesélést:

1. Nem tudja felülvizsgálni, milyen új dolgokat enged a filmbe, pl. a női hangon beszélő cselédrobot.
2. Sunyi módon saját rendezőjét és főszereplőjét, Stallone-t próbálja magasztalni, természetesen Rocky karakterén keresztül.
3. A cselekmény menete és összetevői teljesen a 3 addigi részre építkezik. És:
4. Aktuálpolitikai áthallásokat próbál klisés, propagandaélű felhanggal eladni.

Olyan kicsit, mintha összefoglaló "A kulisszák mögött" filmet néznénk. Rocky megint visszavonult, Apollo megint nem bír a fenekén maradni, megint feltűnik egy legyőzhetetlennek vélt ellenfél, Rocky pedig megint bajnokká válik, akit a média körbeudvarol.

Dragót sokkal inkább egy Mortal Kombal-játékban tudnám elképzelni, mint Rockyval ringben. Mi mindent is aggatnak itt rá? Szovjet, veretlen bajnok, genetikailag módosított, csontkomcsi feleséggel, és antagonista létére nem hagyja el 40 szó a száját a teljes film alatt! Lehet, hogy Dolph Laundren is Rocky-filmmel került föl a térképre Hollywood-ban, de itt sehogy sem lép túl az agyatlan verőgép szintjén.

Apollo halála a ringben hatásos pillanat: a rá jellemző show-műsor groteszk módon végül a földi léttől való búcsújává változott. Különösen miután megtiltja Rockynak, hogy bedobja a nevében a törülközőt, tudni lehet, mi lesz. Rocky a bajnoki övet tisztelete jeléül teszi fel ellenfele és barátja sírjára. Érzi, hogy saját élete egy szakasza is lezárult, hisz Apollo a múltja része, a bokszolói hírnevének kiváltó tényezője volt. Ezért is örültem, hogy kivételesen egyedül edz: Drago gépekkel és tudósokkal készülődik, míg Rocky a régi módon, a természetben.

Mellesleg: mókásnak tartom, hogy a film néhol akaratlanul is ferde szemmel néz a rendező egy-egy ötletére: Apollo a Balboák étkezésekor ledöbbent a cselédrobot láttán, illetve Apollo showműsorán Drago is eléggé elcsodálkozik a küzdelmük előtt.

A meccsről most nem írnék. Megkülönböztető vonása nincs az előző részek sorsdöntő pofozkodásaihoz képest. Illetve; 1 mégis akad, de bárcsak ne lenne. Rocky győzelme után a világbékéről szónokol. Súlyos malőr, Stallone dramaturgiai kihágása, hogy ilyen cilinderből húzott, álszent beszéddel próbálja ünnepélyessé tenni a befejezés hangvételét. Itt szinte minden Stallone-ról szól: ő rendezte, beleszólása volt az írásba, egyébként is ő játssza a dicsfényben tündöklő örökös hőst.

A temérdek reklám az, amit Rocky IV. jellegében a legellenszenvesebbnek tartok, és ami miatt átlagon aluli konstrukció ez a movie. Rocky itt már nem Philadelphia büszkesége. Hanem újabb élő hirdetőtábla az amerikai nemzeti nagyság mellett. Ez pedig azért komoly gyomros annak, aki az első részben épp a szerénysége miatt szurkolt neki. Annak, aki az egyszerű fickóért drukkolt, hogy bizonyíthassa, ér valamit. "Úgy néz ki mint egy zászló.", mondta ő Apollóra. Most őróla mondhatnánk ugyanezt.

Bármilyen szükségtelen, bőrlehúzó folytatásnak tartom, nem nevezem halva született darabnak a 4. Rocky-filmet. Sablonparádé persze, de a maga miliőjén egész szórakoztató és energikus, hasonlóképp, mint Arnold Schwarzenegger Kommandója.

Rambo - Első vér II.

Elsőre nem volt világos számomra, hogy a korabeli kritikusok - szemben "Az Első Vérrel" - miért marasztalták el olyan keményen a második Rambót, "esztelen akciómozinak", illetve "lövöldözős játéknak" titulálva azt. Ennek legnyilvánvalóbb oka talán a történet lehetett: sokkal egyszerűbb, hatásvadászabb, és bizony logikai hibákban sem szenved hiányt.

Másrészről: teátrálisabb is. Ez a film véglegesítette a köztudatban élő képet John Rambóról: nemcsak háborús veterán és ámokfutó, hanem az ideális katona, "egyszemélyes hadsereg". Több évnyi kényszermunka-büntetés után "Johnny" végre ismét önmaga lehet:

• hivatalos milicista küldetésen vesz részt;
• a terep ugyanaz a hadifogoly-tábor, ahol annak idején ő is raboskodott;
• Trautman a háttérből szintén az akció részese;
• majd - mivel a parancsnokság cserben hagyja - lényegében egyedül kell, hogy küzdjön az ellenséges külföldi helyőrség ellen.

Rambo itt igazi katonaember, nem ex-katona, aki szökevényként menekül. Ahogy Trautman ezredes szóvá teszi: "Amit maga Pokolnak nevez, az neki otthon."



Szóval ennél a review-nál főleg arról beszélnék, hogy mennyire tolerálhatóak a film klisés elemei, illetve van-e mélyebb üzenete azonkívül, hogy "ne packázz egy Rambóval".

1. A háború megítélése

Az egyik negatívum, amit sokan felhoztak '85-ben, hogy a háborút dicsfényben villantja fel a dialógus, különösen Rambo fim végi beszéde: "Azt akarom (...), amit mindenki, aki átjött ide és kiadta a belét! Feláldozta mindenét, amije volt!" Értem, hogy mi nem tetszhetett a kritikusoknak ezen: Rambo bátor hazafiak hősiességéről és áldozatairól beszél, akiket politikai vezetőik magára hagytak.

Ez csak fele az igazságnak. Vietnam vérszivattyú volt; a Johnson-kabinet gyorsnak és dicsőnek reklámozta, majd évekig próbálta kicsikarni a győzelmet, függetlenül az esélyektől. A békekötés után meg egyszerre a status quo lett a fő. Ilyen értelemben a haza tényleg játszott fiai életével (hasonlóan, mint Európában az első világháborús vezetők). De a harcokat max. csak az első hónapokban fűthette a hazafiság, utána börtönné lett a harcoló csapatoknak. Ölsz vagy dögölsz - esetleg kínfogság.

És már-már émelyítően patetikus a sor: "(...) A hazánk ugyanúgy szeressen minket, ahogy mi szeretjük őt." Kiket ért "a hazájuk" alatt Rambo? Amerika lakosságát? A Richard Nixon-vezetést? Azt hiszem, magára az eszmére célozhat: a morált és a harci kedvet csak ez táplálhatta az évekig nyújtott hadakozás közepette.
Mégis jobb lett volna konkrét vezetőkben képviseltetni Rambo "hazáját". Így ugyanis a film azt sugallja, hogy Washington tiszta: csak néhány korrupt bürokrata és parancsnok próbálja eltussolni a ki nem mentett hadifoglyok ügyét. Holott ez messze nem így működik. Silvester Stallone maga írta a vázlatfüzetben a politikai szálát, de nyilván nem gondolta végig, hogyan épül föl egy ilyesfajta  "cserbenhagyás". Ezt még feljebbről rendelik el, érintettek hosszú láncolata fedezi, kéz kezet mos alapon.

2. Az elpusztíthatatlan harcigép

Őszintén meglepett az háttérinfó, miszerint James Cameron írta a szkript prototípusát, melyet később Stallone több ponton felülbírált. Cameron elmondása szerint John Rambóban edzettsége mellett a szakértelmét is ki akarta emelni. Néhány jelenettöredék és mondat tényleg ezt tükrözi: ahogy boldogul a vadászhelikopterrel, ahogy a gerillataktikát alkalmazza, etc.. Ám mindez nem igazán a része itt, nem lesz annyira oszlopos jellemzője, mint a nyers erő és rögtönzés, amivel a kambodzsai őröket mészárolja. A taktika legfeljebb a rajtaütés hirtelenségében mutatkozik meg. Például a környezetbe olvadó álcázással, vagy lesből támadni, valami golyóvédett rejtekből.

Kicsit bosszantó, hogy a forgatókönyv a végső akciómaratont egy nő halálához kapcsolja. Co Bao, Rambo gyönyörű összekötője csellel kimenti őt a kambodzsai táborból, majd egy robotszerű, megjátszott montázsban kileheli a lelkét. Elhiszem, hogy egy ilyen banális hiba feldühít egy képzett veteránt - még jobban, mint az elektrosokk. Rambo ezután hajtja majd végre a nagy mentőakciót, amely során több tucat ellenséges katonát a Pokolra küld.
Mégis bosszantó, ahogy ezt felvezetik: mintha a nő halála adná meg a végső elszánást. Jellegtelen szereplő, aki akar jutni az országból, és bajtársát is többször erről faggatja. Gyakran az az érzésem, hogy Co mindössze egy lábon járó repülőjegyet lát Rambóban. Semmi vonzalom nincs köztük, a csókjelenet teljesen fölösleges. Ha valamit is érezhetett John iránta, az a tartozás, a "jövök eggyel neked" gondolata.

Miért lövi szét Rambo Murdock számítógépeit a saját bázisukon, a legnagyobb ricsaj és ordítozás közepette? Murdock a szeme előtt hagyta ott meghalni, pisztolyt szegeztetett Trautmannak, és John meg is esküdött, hogy elkapja. De ha ez a "tábornok" ilyen alantas, simán ráküldhetné az ott állomásozó embereit, hogy fékezzék meg az ámokfutót. Murdock igencsak egy vicc ebben a filmben, az elnagyolt grimaszaival és a hurrogó, üres utasítgatásaival. A történet fekete-fehér típusfigurákkal van megtöltve, és mivel ez Rambo, az első fél óra után kikövetkeztethető szinte az egész cselekmény.

3. A robbanásos akcióeffektek

Az akció az egyedüli erőssége a Rambo 2.-nek. Főként a mai filmek többségével összevetve. Az olyan módszerek, mint az álcázás, a bozót felégetése, lángra kapott katonák teste, vagy a robbanó nyílvesszők mind-mind a szórakoztató faktort segítik. Másrészről viszont a robbanások többsége érezhetően kisebb a kelleténél, és a katonai protokollt se látom, hogy miben nyilvánul meg: emberek jönnek-mennek kisebb-nagyobb igyekezettel, stratégia vagy átgondoltság nélkül.

Amit viszont szeretnék, és szóvá is fogok tenni: kivételeznek vele. A hajón, a nappali fényben a dombon, vagy amikor egy vízesésnél a helyi parancsnok nyíltan lő rá, majd fut előle, és megint lő felé egyet. Hogy véthetik el ilyen sokszor, illetve süthetik el a fegyverüket több másodperces késésekkel?

Rambo egyik nyila szétrobbantja a helyi parancsnokot (de sokszor használom a "parancsnok" szót! Szavamra: a negatív szereplők annyira egydimenziósak és sztereotip alakok, hogy nehéz eggyel több szót használni a leírásukra). Itt egy lassítás is szerepel. Ezt azért említem meg külön, mert itt helyesen használják a slow-motiont: kizárólag a futás pillanatát nyújtják ki, azt se hosszan. Így megmarad a montázs lendülete, nem pedig belassított csóvák elől lépdel, fut vagy ugrik, hogy menőn nézzen ki.

Szóval: a Rambo - First Blood II. tipikus látványmozi. Adott egy macsó amerikanista főhős, akit pácban hagy a megbízója, mégis elvégzi a megbizatását. Amik többé tehetnék sima akciózásnál, azok közül semmi sincs rendesen megírva: a politikai szál, Trautman helyzete, Murdock szerepe és mindkét oldalon a helyvédelmi előírások. A film ismeretei csökevényesek, és sajnos ettől még kevesebbet nyújt annak, aki nem hajlandó kikapcsolni a szürkeállományát. Rambo "a király", de saját filmje nem tartja vele az iramot.

Rendőrakadémia 2.

A Rendőrakadémiára is jellemző, hogy - hasonlóan a Hegylakóhoz vagy a Robotzsaruhoz - az első nagyfilm magasan a legjobban megírt és legszórakoztatóbb. Évenként bemutatott folytatásai inkább csak az 1. rész hosszabbításainak felelnek meg. Önálló egészként csökevényesek, kevesebb bennük a szellemes vicc, a konfliktusok erősebben hajlanak a puszta idétlenkedés felé.

Szándékosan nem írtam ki az alcímet, mert az hazugságnak is gyenge. Ez nem az "első bevetésük": arra már sor került az előzményfilm utolsó harmadában. Ott is egy vandál városi csődületet kellett megfékezniük, ám ez csak arra szolgált, hogy az elsajátított "tudásukat" lemérjék benne. Itt mindössze annyi a történet lényege, hogy behívják őket, elkezdenek rendet tenni, és megtalálják a bűnözés gócát. Az egész film áll annyiból, mint az előzménynél az utolsó fél óra. 

Mivel a film humorkészletében jóformán semmi saját találmány nincs, ezért döntően arról írnék, miben hasonlít vagy tér el a '84-es darabtól.

Ez mégcsak a széria 2. része, nem volt annyira egyértelmű, hogy kik a fontos arcai és kik nem. Ezért az első rész tisztjei - Eric Lassard rövid szerepét leszámítva - mind hiányoznak. Persze, a "rendőrcirkusz" legjellegzetesebb újoncai már nyilvánvalóak:

1. A mosolygós szépfiú, Mahoney;
2. a fegyvermániás Tackleberry;
3. az izomtorony Hightower;
4. a vulkánhangú Hooks
5. és a mindenhangú Larvell Jones.

A Rendőrakadémia karaktereit kiválasztani kicsit olyan, mint egy focimeccs előtt a válogatás. Az újonnan beemelt arcok közül Mauser hadnagy Harris-nek mintegy utódfigurája, a zsémbes, enyhén cinikus kiképző, aki kapitányi babérokra tör. Eric Lassard helyett főként öccsét, Pete-t látjuk, aki picit inkább olyan seriff-szerű alak, kevésbé esetlen benyomást tesz az emberre. Örültem, hogy kaptak közös jeleneteket: így kevésbé érződik, hogy minden tisztkaraktert kicserélgettek.

Mahoney dagadt fehér kollegabarátja Stuhlman lett Leslie Barbara helyett: nála már jobban hangsúlyozzák ki, hogy mennyire falánk. Proctor tipikus ügyefogyott segédfigura a feltörekvő hadnagy mellett. Kevésbé náci beütésű "seggnyaló", mint Blanks és Coppland voltak.  

Az új rendőrszereplők közül meglepő volt megismerni Eugene Tackleberry tulajdonképpeni női kiadását, Kathleen Kirkland-et. A néző szinte azonnal kitalálhatja, hogy idővel össze fognak jönni (és házasodni), valamint hogy legalább egyszer tartanak majd egy közös lövöldözést lakott területen. Jómagam ezt a cselekmény tetőpontjára vártam, de a közepén is éppolyan ütős lett, ahogy túlfeszült idegállapotban szitává lövik egy helyi boltos villanylámpáit ("1200 töltény"???). 

Az újoncok először nem boldogulnak, mert részben partnereik, részben Mauser megrovásai miatt meg van kötve a kezük. Ezt Mahoney érzelgős védőbeszéde nélkül is tudtuk volna, mikor újoncéveikről beszél a kapitánynak. Ő és hadnagy közel se olyan érdekesek, mint az 1. részbeli tisztek. De legalább a hozzájuk kapcsolt poénok megközelítik "elődeikét": Mauser tusfürdőjét kicserélik spéci ragasztóra, Lassardot pedig graffity-vel rajzolják tele mindenütt. Utóbbi eset adja meg a zöld utat adjon a kadétoknak és a humornak is a filmben. Sokkal több élményt viszont nem érdemes várni.

Mikor Lassard leváltása képbe kerül, és Mauser már helyezkedik, Mahoney mentőötlete lesz a formai tetőpont indítókulcsa. "Dutyimadárként" bevandálkodja magát a város fő bajkeverő bandájába, akiket a rikácsoló Zed vezet. Azután persze a zárás ismét rendőri szertartás (ezúttal 2 alkalomból is) lesz, a gyengeeszű banditák sittre kerülnek.

Zed az egész epizód legkiakasztóbb alakja számomra. A banda bevásárlási jelenetétől az utolsó műsorpercéig irritáló, harsány és untatóan gyengeelméjű. Még vígjáték-standardok közt se hinni, hogy több tucat fenegyerek hallgatni képes egy ilyen - már elnézést - disznóra. Abszolút nem vártam volna, hogy egy 3. részben majd újra felbukkan, pláne nem úgy, hogy "átállt a világos oldalra".

Gyenge folytatás, sokkal kevesebb jó poén.
 

Vissza a jövőbe

Az időutazás legismertebb kritériuma, hogy a múltba visszautazott egyén puszta ottléte változást okoz. Ennek szelídített verziója az, ha az időutazó okozta változás csak órákkal, napokkal később módosítja a jövő érintett aspektusát. A téma pedig látványos, de szórakoztató kell, hogy legyen, mikor a mozipremieren bemutatják.

A vissza jövőbe szerintem érdekes eset. Hivatalosan vígjáték, de hihetően igyekszik megalkotni az időutazás körülményeit, még az olyan abszurd ötletekkel is, mint a plutónium-üzemanyag, és egy gépjármű gyorsulása alkalmas-e lyukat hasítani a téridő szövedékébe. Ha nem a humor lenne a lényeg, ezeket nagyon zokon venném a műtől.


Szóval Emmett Brown, a szórakozott fizikus feltalál egy időgépet, melynek tesztelését Marty McFlynak kell megörökítenie, de a "dokit" megölik, Marty pedig visszautazik 1955. november 5.-ére. Szóval ott rekedt a múltban, nem ismer senkit, a fluxuskondenzátort se találták fel. Hab a tortán, hogy Marty szülei aznap ismerkedtek volna meg, de összekuszálta a helyzetet. Ez válik aztán a fontosabb gondjává, hisz a jövőből törlődni fog minden ehhez köthető dolog - beleértve őt magát. A doki fiatalkori énje pedig segít visszajutnia.

A dokit és Martyt is kedvelhető, vicces figurák, bár nem sokat tudunk meg róluk. Marty családja groteszkül gyászosan küszködik a mindennapokkal, ő pedig minél kevesebb időt próbál velük tölteni. Ez a része a filmnek engem nagyon zavart: nemcsak lassú folyású, de vicces momentumnak szinte teljesen híján van. Szabályosan nyomasztó egy ennyire elrontott családi életet apropó nélkül végigkövetni. A történet alapból nem érzelmekre fókuszál, hanem az eseménysorra, melynek első szakaszát az zárja, hogy a jelen végképp tönkremegy (Doki megölése), és Marty a múltba kerül (mivel az időgépben keresett fedezéket).


A 30 évvel korábbi Hill Valleyben ébredni önmagában igen sokkoló tapasztalat, de vígjátékról lévén szó nem meglepő, hogy a fiú él át traumát a felismeréstől. Marty helyzete kicsit Doroty-ére hasonlít az Ózból: megrémül ugyan az "idegen környezettől", de nem fordul magába, hanem próbál segítséget találni, akárkitől. 
És némi emberismeret is szorult belé, mert tudja, hogy kell másokat felrázni a rezignáltságból. Mikor a 30 évvel fiatalabb Brownt otthonában találja, azzal győzi meg, amiről tudja, hogy a dilije: tudományos halandzsával. (Christopher Lloyd alakítása egyébként végig sziporkázó.) Majdani apját, George-ot egy Darth Vader-imitációval ijeszti rá, hogy ne lanyhuljon érdeklődése Lorraine, Marty anyja iránt.

Komédiánál várható, hogy a készítők nem akarnak több drámát vinni a sztoriba, mint ami okvetlenül muszáj. A Martyért rajongó Lorraine vonzalma elenyészik egy steril csók során, majd meghatódik George váratlan kitörésén. Ez a szikra pedig elégséges orvosolni a meg-nem-születés problémáját.

Marty múltbéli ténykedése kb. úgy funkcionál, mint egy terápia a saját életére:

•  Az ifjú McFly családja szinte pontos pozitív tükörképévé válik annak, ami korábban lett volna
• A szabadabb zenei közfelfogást megalapozza azzal, hogy egy jövőből vett rock-számot ad elő a bál koncertjén, mintegy búcsúzóul az idősíktól. 
• Brown "Doki" esküdözik, hogy nem befolyásolja a jövőt azzal, hogy részleteket tud meg a haláláról. Ám 30 évnyi rágódás a témán nyilván ráviszi, hogy meglesse az igazat. Mégha ehhez egy olyan levelet is kell összekaparásznia, amit előtte büszkén széttépett. 
• A legutolsó ilyen jövőreparáló fricska, amikor Marty egy évekkel későbbi stiklije miatt előre kéri Lorraine elnézőségét "a gyerekének".

Amikor először értem a film végére, fölöttébb zavart, hogy szokványos "happy end"-del zárul a történet. Mintha ez is csak egyszeri mesekaland lett volna. Mondjuk így: a film vicceket próbál halmozni, amikkel egy időutazás történetét töltik fel. És a cliffhanger, melyben a Doki egy sietős jövőútra ráncigálja Martyt és barátnőjét, további izgalmakat ígér a nézőnek. Megbontja ugyan picit a cselekmény lezártságát, de - Brownt idézve - "Úgy gondoltam: kit érdekel?"

Jó kis film, szórakoztató időutazós vígjáték.

Kommandó

Arnold Schwarzenegger filmjei közül talán a Kommandó az, amelyiken a legszembetűnőbb, hogy kivételez főszereplőjével. Kiskaliberű akciómozi, melynek fő célja a hétköznapi fáradtság, unalom elmulasztása. Ezt a feladatát pedig kielégítően meg is oldja.

A film karakterisztikája megelégszik a tettrekészséggel. Aki itt valódi szereplő, az extravaganciával cselekszik, és hagyja magát aktívan sodródni az időre menő hajszával. Ilyen alapon 4 szereplő nevét érdemes megjegyezni: John Matrix, Jenny, Cindy és Benett. A színészek éppcsak annyit mutatnak fel, hogy az működtetni tudja a filmet, de olyankor jól elkülönülő, szórakoztató egyéniségeket prezentálnak. Cooke konkrétan hátborzongató gyilkos, Sully pedig esszenciális figurája a kisstílűségnek. A rengeteg egysoros közül a legjobb a szakadéknál hangzik el, épp Sullynak. "Emlékszel? Azt mondtam téged nyírlak ki utoljára... Hazudtam." Tekintve, hogy Sully maga is lelkiismeretlenül lőtte az embereket az áruházban, elfogadom, hogy Cindy ezen nem akadt fenn.

A történet nem különösebben mély: egy izomkolosszus veterán a hegyekben él a lányával. Ezek a képsorok egymásután mutatva inkább egy társadalmi célú reklámra hasonlítanak, mint prológusra. Aztán hírét veszi: volt embereit egy banda egymás után gyilkolja meg. Az izompacsirtát lányával zsarolják, erre ő mentés közben mindenféle őrületes mutatványt kezd prezentálni. Matrix-hoz Arnoldnak alapvetően csak kétféle arcot kell nyújtania: a törődő apát és az acélkemény magánembert. Sokszor nemcsak szélsőséges, de nonszensz dolgot művel: egy olyan kocsival gurul le a domboldalon, amiből előzőleg kitépték a huzalokat; kiszakítja Cindy kocsijának ülését, holott ugyanúgy látni lehet, hogy ott ül; Cooke-ot merőlegesen hajítja neki egy fémkarónak, holott még nem faggatta ki Jennyről. 

A film humorfaktora főként abból táplálkozik, mennyi vandál akciót vállal fel Matrix, miközben alkalmi segítsége akad. Rae Dawn Chong érdekes választás Arnold mellé. Cindy, az éles hangú repülésgyakornok először csak sodródik az árral, de aztán tudatosul benne, hogy a férfi tényleg a lányát akarja kiszabadítani. A középső harmad tartalmazza a legviccesebb nagyjeleneteket: az áruházi közelharc, a bevásárlás katonai fegyverekből, és John kirobbantása a rendőrkocsiból.

Mire Arnold eljut a szigetre, ahol a diktátor és Bennett Jennyt őrzik, már késő. Nyilvánvaló, hogy ilyen helyzetben a rendőri és katonai támogatás is csak a figyelmet hívná fel, de a lányt menthetetlenül likvidálnák. Jenny nyilván ismerte John múltját, mert okosan meg tud szökni, ezzel is időt nyer apjának, hogy kimenthesse.

Amikor Arnold nekimegy a zsaroló diktátor haderejének, tipikus egyszemélyes hadjáratot látunk. Matrix, mint egy videójáték-figura, megállíthatatlanul irtja az ellenséges katonákat, miközben ő maga alig kell, hogy kitérjen a többirányú golyózivatar elől. 1000 töltényből 1 találja el a bordáján. Pont ettől szórakoztató az összhatás, de attól még hihetetlen.  

Bennett a legnagyobb csalódás számomra ebben a filmben. Elvileg ő egy szinten áll edzettségében Matrixszal, gyűlöli volt katonatársát, de egyszerűen nem nő fel szellemi színvonalában a saját karakteréhez. Egy kislány könnyedén túljárt az eszén, John pedig 20 másodperc alatt kijátssza az indulatait, hogy ne lője le pisztolyával, Jennyt magánál tartva. Pszichikai analfabetizmust árul el róla, ahogyan elhajítja mindkettőt: a John iránt érzett haragja ok nélkül pánikszerű rohammá válik, amikor szemtől szemben maradnak.

Igen, erről az emberről kéne elhinnünk, hogy mozgó természeti erő.

Miután egy gázcsövet állít ellenfele hasába, John már nem ütközik egyetlen katonányi ellenállásba sem. Ez megint egy olyan felelőtlenség, ami a való életben megbosszulná magát. A lezárás tisztességes magyarázat nélkül zárja le a filmet. Cindy, Jenny és John elmennek egy repülőgépen, és láthatóan semmi következménye nincs az eseményeknek. 

Egyszeri ámokfutás volt, amit valószínűleg majd a főparancsnokság tisztázni fog a rendőri és közbiztonsági szerveknél. A film eleve akcióval kevert vígjátéknak volt szánva, bár a Jennyt fenyegető veszély komoly és közvetlen veszedelem.