Az Intézet (The Institute)

Különös jövevénnyel akadtam össze alig 1-2 nappal ezelőtt. James Franco egy személyben a The Institute rendezője és főszereplője, de sajnos biztos, hogy nem a megmentője. Ez a film egy bizarr kísérlet arra, hogyan lehet észrevétlenül átsiklani az életszívó dögunalomból az extatikus őrületbe. Komoly pszichothriller-ként szerepel, de sokkal inkább egy skizofrén szatíraként valósul meg, éppúgy nem találva az összefüggő gondolatsort, mint a főhősnő a saját fejében. 

1800-as évek vége: a Rosewood Elmegyógyintézet a város legnevesebb ilyen intézménye. Ide vonul be önként Isabel Porter, hogy az orvosi kezelés segítsen neki feldolgozni a szülei halála miatti traumáját. Eleinte jól érzi magát a rangjához méltó környezetben, ám egy este felfedezi, hogy az épület túlfelén a nőket erőszakos kísérletekhez használják föl. Az unortodox orvos, Dr. Cairn áthelyezteti Isabel-t, ám meglepetésére a lány még abba is belemegy, hogy Cairn belőle keverje ki pszichológiai "remekművét": a személyiség nélküli embert.

Hát ilyen az, ha úgy odafigyelünk a munkánkra, hogy végül belezavarodunk. Magam is jártam már így, és ezt olvasom ki most Franco rendezéséből. Képileg ugyan a The Institute kellően komor és fojtogató érzetet tud kelteni, ami alap egy idegborzoló thrillerhez. Ennél tovább azonban nem jut: már-már kihámozhatatlan a történet értelme, sok a potyaködösítés, a jeleneteket meg gyakran olyan banálisan adják elő, ami a pornóparódiák felé kacsingat. Látszik, hogy Franco próbált finoman valami újat hozni a pszichothriller-zsánerbe, de közben maga is eltéved, és egy zagyva, életszerűtlen összeesküvős horrort enged ki a kezei közül.

Franco-t kivéve egy alakítást nem tudtam komolyan venni.  A film első felében a szereplők bágyatag arccal, motyogva adják elő párbeszédeket, néhol nem is bírtam rendesen kivenni a szavaikat - és mikor ki lehet venni, a szövegük gyakorta nevetséges. Mintha nem is a történetben a páciensek, hanem a színészek estek volna át agymosáson! Folyton azt hajtogatom, hogy egy jó thrillernél tudnunk kell azonosulni a szereplőkkel, ahogy külső erők egy kegyetlen helyzetbe taszítják őket, lelküket és/vagy életüket kikezdve. Kb. annyi borzongást nyújt nekem ez a mű, mint mikor a TV-híradóban azt mondják: "Megrázó felvételek következnek".

Isabelt a legképmutatóbb Disney-hercegnők is piedesztálra emelhetnék! Utáltam az elején, és hidegen hagyott megmaradása a végén. Miféle agysejtszegény nő utaltja magát szanatóriumba, mégha az 1800-as évek végén járunk is?! Nem érdekel, hogy a Rosewood milyen elismert, előkelő vagy "ideális környezetet biztosít a pszichés gyógyuláshoz." Egy ostoba libát látok, aki gyógyulás ürügyén elfut a világ elől, rájön, hogy vonzódik a bizarr dolgokhoz, és éntudatának váltogatása mentséget nyújt rá, hogy egy vele kedves valakit később lelkifurdalás nélkül meghurcoljon. Aztán persze előadja az "Úristen, mit tettem?!"-számot, mikor beugrik neki pl., hogy rituálisan leszúrta a megmentésére jött bátyját. 

Dereng a homályban, hogy Franco milyen utat akarhatott itt bejárni Isabel-lel. Fizikailag bezárt helyre kerül, ám mentálisan épphogy kiszabadul a bezártságból, melyben élt. Cairn hatására ismeri be (nem túl hihetően), hogy a társadalmi normák mindig is fojtogatták, szabad akart lenni ezektől. Miután a "kezelés" lerombolja éntudatát Isabel Porter-ként, teljesen eggyé válik más személyiségekkel. Elérte azt a téves szabadságfogalmat, amiben Cairn hisz, de csak miután újra előjön az eredeti énje, találja meg a saját szabadságát. Újra Isabel lesz, de egy erősebb, bátrabb kiadása, aki az etika megkötései után most az intézet megkötéseivel is leszámol.
.
De mindezt úgy kell belemagyarázni! A film semmit nem tud áthozni ebből a narratívából, amit folyton csavar, maga se tudja, merre! Az "átalakulásból" annyi kivehető, hogy a drogok és fizikai bántalmak befolyásolhatóbbá teszik Isabelt, aki mintha arra született volna, hogy mások játékszere legyen! Hullaszagú a teljes bevezető, sőt sokáig Isabel raboskodása is az őrültek között, és mikor felpörög a "kísérlet", a film önmaga paródiájává esik szét. Tényleg úgy jön le az egész, hogy egy szépelgő úriliba önként benyomja az agyát a mentális turmixgépbe, hogy lássa, mivé préselődik. Ahogy idegesített a naiv-Isabel, úgy lett piszkosul hamar elegem a szadi-Isabel-ből is. 

Rituáléból is láttam már igényesebb kivitelűt. Ha a Tágra zárt szemek szabadtéri bóvlikiadását egy kis szado-mazo-erotikával vegyítjük, az eredmény látható Isabel bátyjának halálakor, ahogy amaz hülye fejjel felfedi magát a fanatizáltak előtt a szertartáson. "Izabel, menjünk innen!" Mennyi IQ szorult ebbe a családba! Korábban még egy detektív is próbálta - szintén ritka elbaltázottan - figyelmeztetni, hogy Rosewood állítólag elitista emberek... valamilyen találkahelye, vagy mi a szösz...

Vagyis: egy önhitt, félig-meddig úri bagázs jelmezekbe öltözve éli ki azt, ami szerint izgalmas szórakozás, míg Isabel ki nem végez közülük egy párat, "megtisztítva Rosewood-ot". És ezt nem én találtam ki! A zárásban egy névtelen ember közli Isabel-lel, hogy ezek csupán "gyalogok" voltak, és a "belső kör", a valódi titkos társaság "hálás neki". Ha Franco a forgatókönyvbe is beleszólt, már értem, mitől lett ennyire zavaros és széthulló a víziója.

A The Institute egyedül alaptónusával emlékeztet arra a hátborzongató lélektani rémmesére, amelynek készítői szánhatták. Egy valóságalapú, nem is olyan rossz alapgondolat züllött enervált TV-filmmé. És nemcsak a erőtlen szkript, rossz rendezés, béna szövegek és műízű alakítások miatt, hanem mert végig vontatott, a fordulatai pedig egyáltalán nem működnek. 

Én ezt a lelki sérült filmet a blogom "zártosztályán" tudom csak elhelyezni, az 1/5-ösök közé.

DOA: Holtan vagy élve

Egyetlen porcikáján sem látom a DOA: Élve vagy halva c. filmnek, hogy retinalegelőnél több volna. Legeltetni lehet a szemünket az anime-cosplay-t idéző díszleteken és jelmezeken, a rengeteg üresfejű fotómodellen, akiket a szereplőknek hazudnak, illetve az Asylum konténeréből guberált CGI-effekteken. Ezen fölül azonban semmi haszna vagy létjoga nem lelhető fel, és abszolút megérdemelten dobálható meg az összes szitokszóval, ami csak az embernek eszébe jut.
.

Még nagy vonalakban leírva is zagyvaságnak hat a történet pótléka. Három huszonéves szexbomba harcművész egy csomó más szexi versenyzővel együtt meghívást kapnak egy privát luxusszigetre. Ők hárman Kasumi, a száműzetésbe vonuló klánhercegnő, Tina, a milliárdos pankrátor és egy Christie nevű csalfa tolvajnő. A DOA-tornaverseny 10 milliós nyereményéért bele is mennek, nem sejtve, hogy házigazdájuk, Donovan fel akarja használni őket világuralmi terve megvalósításához.




Valahányszor egy ennyire undorítóan gondolat nélküli filmalkotásról írok, mindig el kell töprengjek azon, vajon hány sort érdemes rápazarolni. Dióhéjban pornóparódia és egy ázsiai wuxia-szappandráma kutyulékát bámulhatjuk másfél órán keresztül a képernyőn. Élettelen alakítások és nem létező motivációk adódnak össze egy trash-ekre nézve is szégyenletes marhulássá, ahol
kötelezően szupermodell-külsejű ál-színészek adnak elő mindenféle ugrabugra "harci" mutatványokat. Hogy lehet még manapság az ilyet szélesebb közönségnek mutogatni?! Többször szóvá tettem itt a blogon, hogy a céltalan akrobatikára ott a cirkusz, sőt: az óvoda játszóterén is több értelme van ilyet előadni!


Merem állítani, hogy egyszerre vak és hülye, aki nem látja, mennyire a férfi és női szereplők kinézetével akarták eladni a DOA-t. Mert ez az egy dolog, amitől nem nézhetetlen a film, ha levesszük a hangját a távirányítón: a dögös fiatal nő(c)i szereplők teste, amit szinte megállás nélkül mutogatnak. Az egész mintha egy végtelen hosszú reklámklip volna, nem túl hízelgő üzenettel.

Ha te egy dögös bombanő vagy kockahasú macsó vagy, és konyítasz az önvédelemhez, a világ bármely rendőrét, bűnözőjét vagy likvidátorát le tudod szerelni, te vagy a bajnok, a kiválasztott Majdnem-Superman! Unott arcukból ítélve a színészek pontosan tudták, mit vállalnak, és a komolyság veszélyét messziről kikerülve idézik vissza a könnyen bemagolható mondataikat.


Karaktereiket ellenben a forgatókönyvön hagyták, egy csepp vér nem csordogál az alakításaikba. Nem hat meg Kasumi gondja, hogy klánja egy lilított hajú ninját küld rá, amiért elhagyta őket, hogy kiderítse bátyja eltűnésének körülményeit. Nála lett volna egyedül némi sansza annak, hogy elhiggyem a harcművészeti tudását, de azt is annyira eltúlozzák, hogy ez a kapaszkodóm is elszakadt. Örökké és bármilyen fórumon a Pokol bugyraiba kívánom ezt a klisét, hogy a wuxia-típusú filmekben ilyen megjátszott, bábszínházi harci repkedések, dobófegyver-elkapások meg kardpengén ácsorgások fordulnak elő!

Bár tudnám, mitől kellene megfogjon az, ahogy a fapofát vágó Kasumi megenyhül a többi résztvevő felé, mikor kiderül, hogy csapdába csalták őket a szigeten. Senkinek nincs személyisége. Donovan házi izompacsirtája - aki Kasumi bátyját elintézte - simán elmegy Schwarzenegger-karikatúrának. Szánalomhegy Kasumi udvarlója és egyben volt szolgája, Hayabusa.

Aknavetővel lőttem volna Tina melák apjába, aki folyton ott lebzsel körülötte, folyton beleugatva a szöszi bunyós életébe. A lány egyébként buta mint a tök, és ha nem harcol, égeti magát a ribi modorával. A társulás Christie és jancsibohóc ex-pasija, Max között pedig meg se maradt bennem, amíg nem lapoztam elő a Neten a cikkhez.


Még olyan, elgondolás szintjén megborzongató ötletekből is kiszívják a feszültséget, mint a résztvevők véráramába injektált nanoszonda. Donovan ezzel, és egy mozgásjelző erőnövelő szemüveggel  - igen: így, ahogy halljátok! - tud lépéselőnyt tartani ellenük, majd mint igazi ZS-kategóriás főgonosz, maga is szuper-harcművészkedik egy darabig morcos képpel, hogy aztán egy robbanásban megdögöljön.

Kismilliónyi egyéb baromságát már nem teszem szóvá a DOA: Dead or alive c. filmnek. A mozgókép, mint művészeti ág teljes megcsúfolása: Mortal Kombat koppintásként indul, és aztán Charlie angyalai 3.-má transzmutálódik. Sem a harci, sem az erotikus mozgások nem feledtetik, hogy egy reklámklipekre nézve is zavarba ejtő, bunkó, értékelhetetlen húspiac, amely kizárólag a férfinézők erekcióserkentésére alkalmas.

Végső analízis (Dermesztő szenvedélyek)

...


Gyakran eltűnődöm, vajon mennyire segíti egy film eladhatóságát, ha hazai forgalomban teljesen más címet adnak neki.

A Dermesztő szenvedélyek melodráma és pszichothriller ötvözete, egy hírneves pszichiáterről, akit két csinos asszony fölhasznál, hogy az idősebbiket felmentessék egy gyilkosság alól. A fickó azonban rájön az átverésre, és kezdetét veszi az árnyjáték hármójuk részvételével.

A produkció legnagyobb eredménye - azonkívül, hogy egyszerre láthatjuk Basinger, Thurman és Gere hármasát -, hogy csavar egyet az ősrégi "bajba jutott hölgy"-szituáción. Kim Basinger Heatherjét ugyan nem raknám 1 szintre mondjuk az Elemi ösztön női antagonistájával, de a maga miliőjén kellően őrült, vonzó és manipulatív.
Egyedül azt nem tudom, mennyire valószerű a "patológikus intoxikáció", amit az alkohol kivált nála (Én ugyanis antialkoholista vagyok, soha 1 cseppnyit sem iszom egyetlen fajtájából sem). Úgyhogy ezt inkább nem is vitatom.

Maga a film jó, csak nem eléggé. Az az igazság, hogy az egész művön érezni egyfajta bágyadt melankóliát, ami a thrillerekre jellemző feszültséget nem engedi teljesen kibontakozni. Szolid, hagy időt a karakterépítésre, és rendelkezik azzal a fajta légkörrel, amiből a főszereplők pszichéje, mentális állapota kiérződik a néző számára. A tempóval viszont nem vagyok kibékülve, legalábbis az első fele mindenképpen túl lassú.

A kezdeti fél órában a főhős, Isaac Barr megismeri Diana-t, utána Heathert. Előbbi a páciense, utóbbival pedig rövidesen szeretőkké válnak.
A lassúság valahogy az alakításokban is ott van. Nem arról van szó, hogy a színészek "rosszul" játszanak, hanem hogy energiaszegényen, néhol szinte életunt modorban teszik. Dr. Barron az elején inkább a fonnyadt unalom tettenérhető, mint a szellemi kihívás keresése. Arra panaszkodik, hogy hivatása révén túl könnyen kiismeri az embereket. Változást akar. Akárha Istent hallanám a háttérből válaszolni: "OK, Isaac! Mindjárt kapsz a fejedre olyan tiltott almát, ami garantáltan megfekszi a gyomrodat!" 

Gere és Basinger között szerencsére megvan a szükséges kémia és intimitás, az ágyjelenet sem sikeredett hamisra. Viszont az egyes részek elnyúlása, a ráérő vágás valahogy csökkentik a románc hatását az emberre. Ennyire azért nem volt megható nyomon követni, ahogy Isaac és Heather látszólag egymásra találtak.
A párbeszédek alatt sokszor úgy éreztem, hogy a szereplők nem egymás szavaira felelnek, hanem mintha lenne egy harmadik fülük, és pluszmondatokat hallanak, amiket mi nem. Ez nagyon kizökkentett. Egészen a nő tárgyalásáig nem tudja elérni a produkció, hogy bárki sorsáért izguljak, vagy hogy egyáltalán érdekeljen az adott szituáció. 

Miután Heather végez bűnöző férjével, Jimmyvel (aki elég kétértelműen bánt a lánnyal), kezd érdekessé válni a dolog. Isaac és ügyvéd barátja elérik, hogy Heathert beszámíthatatlannak ítéljék. Így pár hónap múlva elsétálhat.
Csak mellesleg mondom: a szkeptikus szakértőnő a legidiótább figura az egész movie-ban. Az ügyvédnek szinte harapófogóval kell kihúzni belőle konkrét ellenérvet arra, hogy az alkoholt lehet-e hibáztatni. És még az se áll meg. Ez a szipirtyó kb. úgy szakértője a pszichének, mint én a tokaji bornak.

A legjobb fordulat értékét a cselekményben lerontja az, hogy véletlenül következik be. Isaac csak akkor fog gyanút, mikor egy előadáson viszonthallja a virágneveket, melyekről Diana beszélt neki. Ugye megtudtuk, hogy néhai apja ivott és egy tűzben halt meg. Állítólagos rémálmában ezek ismétlődnek: liliom, szegfű, viola, majd mindent elnyel a tűz. Értelmezendő: ártatlanság, szerelmi vágy, rejtett hajlam az erőszakra és pusztulás.

Tetszik, hogy Isaac meglátja az átfedést az apa sorsa és aközt, amiként Heather megjelent a saját életében. De ha Diana már a kezelésekor szólt a virágokról, Isaac miért nem nézett már akkor utána a jelentésüknek? Ez azért elég fontos részlet egy precíz diagnózishoz. 

Kedvelem az olyan felállást, ahol 2 intelligens elme párbajozik, taktikázva, hogy túljárjon a másik eszén. Heathernél van a súlyzó, amivel leütötte Jimmyt, és aminek nyelét Isaac korábban gyanútlanul megfogta. Vagyis rajta a pszichiáter ujjlenyomata: ha bármivel keresztbe tesz a nőnek, az rögtön bevádolná. Olyan ez, mint egy terepjáték. 2 résztvevőnek kell 2 "kincset" megszerezni: egyik a súlyzó, a másik az ingadozó lelkű Diana.

Isaac egyértelműen győz azzal, hogy meggyőzi a Dianát, hogy átpártoljon hozzá. Itt nincs fekete-fehér. Néhol doktor csaknem éppoly számítónak tűnik, mint rosszakarója. De a helyzete miatt ez jogos elégtétel. :) És nem tehetek róla; mulatságos volt látnom, ahogy Heather bevádolja Isaac-ot, ám mikor nem találja a húgától kért bűnjelet, őrjöngeni meg hisztizni kezd: "Hol van a súlyzó?!" "Megkefélted, te szemét!" "Csesszék meg!! Csesszék meg mindnyájukat...!!"

Osztom azok véleményét, akik szerint az utolsó fél óra Heather szökésével és a leszámolással már fölösleges adalék. Olcsó és klisé módja ez lezárni egy pszichikai játszmákról szóló történetet. Meg aztán: a kivitelezése több ponton gyenge.
Kezdve azzal, hogy Isaac egy korábbi felmentett ügyfele segítségét kéri. A férfi elég ügyes, hogy elragadjon egy buszon álló nő kezéből egy papírdarabot, de hagyja, hogy amaz utánatrappoljon, és lelője. Miért nem óvatosabb? Miért nem szólt a rendőrségnek? Vagy ha nem tudta, kivel húz ujjat, miért nem volt Isaac-nek annyi esze, hogy felvilágosítsa?

És a leszámolás a toronyban. A pszichiáter már épphogy átvenné a győzködött nőtől a fegyverét, amikor éppen odaér a rendőrnyomozó, és felkiabál neki. Erre Heather egyből rükvercbe kapcsol a pszichéjében, és dühösen kijelenti Isaac-nek, hogy "szarik az egész világra". Kissé illúzióromboló. Volt egy egészen izgalmas elme-párharc kettejük között; erre az írók beerőltetnek még egy szökést, egy rossz üldözést, egy véletlen érkezést meg egy újabb hőbörgést. Mindezt pedig megfejelve egy hamisan kinéző lezuhanással.

Felemás érzésekkel intek búcsút tehát a Final analysis-nek. Van itt egy ígéretes film, amit a cselekmény erőtlensége gátol, hogy igazi elmeküzdelemmé fejlődjön. Azt mondanám az értékére: jobb thriller, mint mondjuk a Zaklatás, de zsengébb, mint a Total Recall.

A kábelbarát

Evidens, hogy a legtöbbünk úgy gondol Jim Carrey-re, a színészre, mint a gumiarcú humoristára. Ez a szereptípus állt neki a legjobban, ebben tudta igazán kiélni virtuóz arcjátékait. Mikor 1994-ben az Ace Ventura, Dumb & Dumber és A Maszk taroltak a mozikban, úgy tűnt, örökre skatulyába kerül a csúcsra járatottan viccmotor szerepekre.

Carrey megérezhetett ebből valamit, mert rögtön utána kezdett el más műfajokkal is kísérletezni. Azóta tudjuk, hogy nemcsak a gügye tréfálkozót tudja megjeleníteni. Drámai színészként aratta első Golden Globe-díját a Truman show-ért. Önző karrieristát formált meg a Hantaboy és a Minden6ó sztorijában. Félárnyas ösvényen a thrillerekkel is cimborált: bár a Mindörökké Batmanben először játszhatott gonosztevőt, az a szerep inkább volt nyers bohóckodás, semmint ijesztő vagy félelmetes antagonista.

Ben Stiller filmje egy nagy üzenet a színésztől a rajongótábornak, és lehetséges, hogy a szakmának is: "Azt hittétek, csak egy gyerekbarát humorgép vagyok? Rendicsek! Hát most ámuljatok, amint kedvenc tréfamesteretek egyszeriben gonosz pszichóvá vedlik át!" Avatatlan szemnek először A kábelbarát is amolyan előemésztett komédiának tűnhet. Talán - mint pl. a Minden6óban - most is egy kedvesen flúgos fickóként látjuk majd, akivel valami rendhagyó dolog történik, és ez elindítja a kibontakozás útján, munkában, magánéletben és persze poénok terén.

A kábelbarát nem ilyesfajta alkotás. Ernie "Chip" Douglas tényleg flúgos, de antiszociális mértékig. Barátságot akar kötni egy átlagos fickóval, Steven-nel, de intolerancia és indulat bújik meg a természetében. A film előbb elhiteti a nézővel, hogy vígjátékot néz, aztán apránként áthajlik groteszk rémmesévé. Ugyanaz a műfaji párosítás, mint a Truman show-nál. A különbség, hogy itt nem az eltorzult környezete akarja Carrey figuráját mintegy magába szívni, hanem pont fordítva: az eltorzult egyén próbálja kivetíteni szociális igényét a környezetére.

"Chip" Douglas nekem 2 karaktert juttatott eszembe, ahogy figyeltem kiépülő műbarátságát Stevennel. Az egyik  - bármilyen furcsán hangozzon - Jack Nicholson Jokere: egy fele időben normális hangon, fele időben affektálva beszélő mókamester, aki érzelmileg igen labilis. Chipnek viszont vele ellentétben nincs hajlama a tényleges gyilkosságra.

Joker egyik képregénybeli mondata tökéletesen ráillik itt a címszereplőre: "Hol így emlékszem rá, hol másként. Ha már kell, hogy legyen múltam, jobb szeretném, hogy több választási lehetőségem legyen." Douglas TV-szereplők neveit használja anagrammaként. Identitástudata látszólag teljesen elmosódott az évek alatt. Egy flashback árulkodik a gyerekkoráról: anyja nem figyelt a nevelésére, nem volt apja, nem vigyázott rá otthon senki. A TV a 2. anyja lett: ebből tanult mindent az életről, ennek működését tanulta ki szakmának. Tetszett a gondolatmenet, ami kiolvasható ebből. Chipnek viszont eleve nincs megfogható személyisége, hogy ez a deviancia igazán szépen látszódjon. Túl sokat idétlenkedik, .

A másik, akire emlékeztet, az D-Fens az Összeomlásból. Ez inkább aszerint, hogy mi módon mutatja be őt a film, és a végén mi lesz a sorsa. Találunk egy átlagosnak tűnő fickót, útban munkába. Nem tömeggyilkos-alkat, de semmiképp nem biztonságos a közelében lenni. Egyre jobban belelovalja magát olyan hétköznapi jelenetekbe, amikből rajta kívül senki civilizált személy nem csinál nagy ügyet. Mind bizarrabbá válik viselkedése, csúszik le az abnormalitás lejtőjén.

Közben kiderül, hogy realitásérzéke eltompult: már rég nincs meg a munkája, a családi támasza, csak ezt a tényállást ő mentálisan nem tudja feldolgozni. Szó szerint megállt számára az idő. Mire a rendőrség is megjön, a fim másik főszereplője igyekszik megmenteni és a lelkére beszélni, de az a halálba zuhanást választja, hiszve, hogy legalább így hasznára lehet valakinek.

  

Mindezt persze szigorúan "dzsimkerrizálva" kell most elképzelni: állandóan csűri-csavarja a viselkedését, mások agyára megy, idétlen műkéjelgést is gyakran lead. És a legfőbb különbség a felhozott példától: nem hal meg a végén. Igaz, hogy megsebesül, ahogy hátasozik az óriás-antennatányérba. De  életben marad, harag nélkül válik el a másik főszereplőtől.

A film legsajátosabb vonása egyben a legrokonszenvesebb is számomra. Thrillertől még soha azelőtt nem láttam, hogy a lelepleződött pszichopata nemcsak nem lesz tipikus kaszaboló, hanem a célpontjai meg is bocsátanak neki. Nem tudják meg a valódi nevét (a Rikardo név nyilván újabb kitaláció), de Steven itt már bizonyosan látja "Chip" valódi személyiségét. Mindkét megjátszott verzióját utálta: utálta a túl barátkozni igyekvő hiperhavert, és utálta utána az aljas, élete tönkretételén mesterkedő "görényt". Most viszont beteg embernek látja, aki segítségre szorul. Frissítőnek hat ez a happy-end-csavar a végén, miután megannyi thrillerben a fő "pszcihós" mást se tud leleplezése után, csak vérengzeni.

Mindezek ellenére nem tudom nyugodt szívvel javasolni a produkciót. Gyakran idegesítő és még gyakrabban lapos. Elméletileg a cselekmény 2, tökéletes átmenettel egymásba folyó részből tevődik össze: a haver-kábelpasas, és a pszicho-kábelpasas. Külön-külön azonban a 2 egyike sincs atmoszférájában felépítve: a humoros beállítású 1. órában egy csattanón se tudtam nevetni, a 2. órában pedig épp Carrey játéka gyomlál ki minden feszültséget. Egyedül a nagy "leszámolás" a szatellitnél az, aminek végre igazi lendületet adott sztorinak... kevesebb, mint 10 percre. 

A karakterekről szintén nem tudok jót mondani, nagyon egysíkúra szabták őket. Matthew Broderick egyáltalán nem ad elő tisztességes színészi játékot; nem kedveltem már a Godzillában sem, de itt még rosszabb. Stevent jellemtelen, fatökű balfácánnak ismertem meg, aki képtelen ráérezni a mások felől érkező, apró jelzésekre. Ebben még hasonlít a kábelszerelőre, annyi különbséggel, hogy ő szem előtt tartja az etikai normákat.

Általában mentőöv egy kevésbé mulattató komédiában, ha akad romantikus szál. Steven kapcsolata barátnőjével Robinnal elemi szinten se tudja meghatni vagy érdekelni a nézőt. Még akkor se, mikor Chip sötét utalásokat tesz rá, hogy kisajátítja a lányt, illetve megmutatja neki a házibulin készült fotót Stevenről és egy prostituáltról. Carrey szatirikus képet fest a legtöbb thriller kliséiről, pl. a bűnöző tanulmányozza a gyanútlan célszemélyt; bejáratos lesz az otthonába, börtönbe juttatja, vagy ahogy egy sötét épületrészben üldözi.
Értem én, mire szolgálna mindez! De a forgatókönyv nem bánik jól Carreyvel, mint komponenssel. Steven pedig a Jim Carrey-filmek jófiúihoz képest is nagyon gyenge udvarló. Stanley Ipkiss karaktere A Maszkban szintén frusztrált és önbizalomhiányos férfi, ha nőkkel kellett szót érteni. Viszont hobbijai, fantáziája, előzékeny és frusztrált kettőssége érdekesebbé tette őt, és mikor az ő szíve hölgye volt veszélyben, a maga miliőjén megtanult a sarkára állni. Steven és Robin közt soha nem jön létre vonzalom; sótlan bábuk hangulathintája az, amit ők "kapcsolatnak" neveznek.

Teljesen megértem, ha mások ezt a filmet, sokkal jobban élvezték, mint én. Számomra egyvalami jutalmazta utólag, hogy végignéztem. Mikor Chip a szatellit szélén lóg, hangzik el tőle: "Hát nem érted, Steven? Meg kell ölnöm a babysittert!" Azaz: meg kell ölnie a kábelszolgáltatót, ami őt is felnevelte, ami szociálisan érzéketlenné, "rossz baráttá" tette. Nem keveset lehet meditálni Chip dilemmáján: vajon vagyunk mi is annyira TV-függők, mint ő? Törődünk eleget kapcsolatainkkal? Mennyi időt lopunk el saját és egymás életétől, ha "tisztán vehető az adás"?
Eredetileg ez akarhatott lenni a produkció fő témája: hogy túl nagy szerepet tölt be a televízió a mindennapjainkban. Ám az üzenet csak a katarzisjelenetben tükröződik ki; a film többi része időhúzás, míg elérünk Douglas komplett bezsongásáig. A gyerekkori flashback nélkül semmi nem uralna rá, hogy a srácnak mi volt a valódi célja. Így mikor a befejezéskor kiderült, azt gondoltam: klassz, de túl későn jött.

Jim Carrey bizonyosan elérte, amit akart A kábelbaráttal: a film vegyes fogadtatást kapott a kritikusoktól, a nézőközönség pedig értékelte a váltást az efféle bizarr, fekete humorra. "Fekete humor" vagy sem; a két szó egyike sem igaz. Ha legalább az megborzongtató lett volna, ahogy Chip kisakkozza Steven letartóztatását, illetve ahogy kirúgatja az állásából... ez már elviselhetővé tette volna a személyiségtelen, jelentéktelen események halmazát, ami a "barátkozás" folyamata volt. Egy hétköznapi debilt láttam, aki egy lehangolóan nagy marhát bepalizva szórakozhat a saját ügyködésein. Nem vicces, nem érdekes, nem megható, nem okos, nem kreatív. 

A feláldozhatók

A feláldozhatók egy arcképcsarnok. A '80-'90-es évek akciólegendáit egyazon filmben felvonultatni volt a lényege, nem is feltétlenül akcióhős szerepben. Tudom, hogy sokan imádják az agyatlan akciófilmeket, de tőlem ezt nem ajánlatos elvárni.

Sylvester Stallone nem sok filmjéhez kaphatott ekkora kreatív szabadságot: rendező, mérvadó író és - a sztárparádé dacára - elsőszámú főszereplője is ennek a produkciónak. Barney Ross az összekötő kapocs a főszereplők között, mint egy független, profi kommandó vezetője. A legtöbb akciómontázst hozzá köthetjük, természetesen a cselekmény legkritikusabb döntéseit is az ő hozza meg.

Személy szerint ezt találtam a "legkirályabb" momentumnak.

Tiszta sor, hogy a szereplők első számú védjegye a profizmusuk. Ross és bajtársai maszekzsoldosok, akiket legtöbbször bérgyilkosi melóra hívnak be. De az összes többi jellemzőjük együttvéve sincs ilyen fontos:

• Ross-nak láthatóan nincs semmi gondja;
• Lee-t dobja a barátnője, mert az ugye nem tudhat a munkájáról;
• Thao családot tart el;
• Gunrant, a csapat renegát tagját kihajítják, mert önkényesen öldös az akciók során;
• Tool pedig ex-csapattárs, aki egész nap a tetoválószalonjában nőzik.

Mindegyikük már rég lemondott a legapróbb szándékról, hogy erkölcscsősznek próbáljanak tűnni. Az ő szakmájukkal és múltjukkal ez alighanem cinizmusnak is tűnne. De nem vagyok biztos benne, hogy a sok keménykedő dumában mennyi a múltjuk bélyege és mennyi a "csak azért is lazáskodjunk" faktor.
Mindegy...

Jason Statham meglepően jó páros alkot Stallone-val: egyik a lőfegyverrel bánik ördögien, a másik a késhajítás mestere. A legtöbbet Lee Christmas, Ross tar társának a magánéleti gondjait ecsetelik. Barátnője, Lacy a tudtán kívül más pasival randizott, ezért csalódottan lelép. Végképp nem számítottam rá, hogy Charisma Carpentert fogom itt viszontlátni: tipikus trófeanő a cselekményben az egyik főhősnek, de legalább nem az Angel sorozat Cordeliáját játszotta el más néven.
Lacy hapsiján látszik, hogy erőszakos hajlam. Második felbukkanásakor Lee helyben hagyja a kosárpályán, megtorlandó a Lacyn talált verésnyomot. Frankó akciójelenet, és a motivációt is értem. Viszont nem értem, hogy Lacy miért tér vissza ennyitől Lee-hez. Hisz eredetileg azért hagyta el, mert a férfi folyton titkolózott előtte, ha nem is nőügyekben.




Direkt nem beszéltem eddig a sztoriról, ami nagyjából átlagos terrorizmus elleni csihi-puhi. Ross-ékat Arnold Schwarzenegger Mauserje helyett bérli fel Bruce Willis Mr. Church-e: ez a kettős cameo egyből érzékelteti, hogy a sztárparádé mennyire fölötte áll a történetnek, ami légypapírként szedi össze a régi akciólegendákat. 1 jelenet erejéig mutatnak két hollywood-i színészhírességet, majd a szkript elfelejtkezik róluk. Ez a jelenet nem több, mint eye-candy a zsáner rajongóinak: Arnold bőrdzsekiben feszít, Willis keménykedő duma kíséretében nevet egyet, és ettől rögtön asszociálni tudunk T-800 és John McClane figuráira.
"Ennek meg mi baja van?"
"Elnök akar lenni."
Igen; tudtommal egy osztrák születésű tisztségviselő nem lehet amerikai elnök.

Szóval Ross és Lee elmennek likvidálni egy Garza nevű diktátort Vilena szigetén. Összekötőjük épp az ő lánya, Sandra, aki gyűlöli apja állítólagos "rémuralmát". A lányt a sereg elviszi, miután megtagadja, hogy Ross-ék kimenekítsék. Mire majd a csapat visszamegy Vilénára, már tudják, hogy Garza koka-földet üzemeltet a "valódi célponttal", az ex-CIA-s Munroe-val. Tűzpárbaj, mely után a lány és a csapat összes tagja megmenekül.
Eric Roberts sokadjára alakít rosszfiút Munroe figurájával. Mégis sántít a legalantasabb pillanata, ahogy elárulja Sandra apját. Mikor Ross-ék visszamennek Sandráért, és Garza parancsot ad minden amerikai megölésére, lelövi Garzát. Hogy lehet az, hogy legalább két tucat géppisztolyos testőrt ártalmatlanná tud tenni egy szál hatlövetűvel, miközben másik kezével Sandrát szorítja?


Mellesleg: a női főszereplő és az apja is rettentő sík észjárású emberek: egyikük csak lázongani próbál apja szigora ellen, az apa pedig hamar kifulladó gőggel fogadja a viselkedését. Kicsit túl elnéző, ha azt vesszük, hogy a nő a mostani rezsimnek hazaáruló; megkínzását is Munroe-nak kell megkezdenie. Forszírozott a fordulat, mikor az apa "megvilágosodik" a vége felé: "Maga csak halált hoz ránk!" Mármint Munroe, a volt ügynök egy katonai terrorral hatalomra került fővezérre?! Aztán ez a mondat, amit a lányának címez: "Te vagy az, akinek nekem kellett volna lennem." És mily szerencse, hogy Ross-ék mentőakciójáig a lány nem szenved maradandó károsodást. Teszem azt lebénulhatna
Sandra valahogy Kathy Duquesne-re emlékeztet a Batman: Denevérnő rejtélyéből: önbíráskodó, ál-humánus vadóc, aki bűnvezér apja ellen lázadozik, mert az fegyverekkel teszi tönkre átlaglakosok életét. Meg sem próbálok társadalmi aspektust fölhozni: a jófiúk egyszerűen végigkaszálják a rosszfiúkat, a főhős megmenti a lányt, sőt még Gunran is visszatér a csapathoz.



Még röviden Gunranről: ez az alak merő röhejszilánk a cselekmény hátába. Ross-ék megválnak tőle, ezért összeáll Munroe-val, hogy elvezesse őket a főhadiszállásukra. Meglepi Thao-t, elveri, Ross meglövi, és a fölé hajoló Ross fülébe suttogja a megbízója nevét. Aztán a végén kiderül: nemcsak túlélte, és újra együtt nevet a többiekkel. Azt hiszem, Gunrannel Stallone az ismert klisét akarhatta kiforgatni, hogy "a túl vérszomjas bajtárstól megválunk, erre az bosszút esküszik". Hát nem sikerült: Gunran dialógusai és egész szereplése zavarba ejtő, a cselekményben fölös ballaszt, a dramaturgia pedig bohócot csinál belőle. Dolph Lundgren ide vagy oda, még a felhalmozott sablonkészletbe sem illett bele.



A feláldozhatók talán csemege az akciófanok számára, sőt valószínű. Nekem azonban semmi extrát nem nyújtott. Híres sztárok arcai még nem garantálnak minőségi sztorit, vagy eredeti elgondolásokat.

♥ ♦ A sötét lovag ♠ ♣

Egy képregényvilág lényegi vonásait egységesítő mozifilm irdatlan szellemi koncentrációt követel a projekt résztvevőitől. Főleg, ha a mi világunkba kell átültetni a népszerű forrásanyagot. Egy kellő önkritikával bíró, ambiciózus rendező össze tudja hangolni a film összes alkotórészét, de közben munkatársaival állandóan új ötleteket kell keresnie. Ha mindez sikerül, az új alkotás törvényei szinkronban építkeznek a képregénnyel és a valósággal is. Mindkettőhöz többletet ad, mindkettő meghosszabbodásának érződik a kész munka.

A sötét lovag szinte kategórizálhatatlan munkadarab. Ezernyi cikk, kritika, fórum és tévéműsor ízekre szedte a filmet, boncolta és kitárgyalta aspektusait, pozitív és negatív erősségeit. Épp ezért rettentően nehéz valamilyen új ismeretet, perspektívát hozzátenni a film ismertetéséhez.

1. Kalibere

153 perc alatt, legalább egy tucat történetszálon haladva vezetik végig a cselekményt. A Batman Kezdődik-hez képest még intenzívebb, fordulatosabb, még kevesebb a misztikum, kiterjedtebbek az események és következményeik. A felmerülő morális kérdések is összetettebbek, mint a Begins-nél. Atmoszférája még sötétebb, tragikusabb; még inkább érezni, hogy a város a szembenállás tétje. Gotham és lakosai még inkább tűnhetnek akármelyik nagyvárosnak. A Pókember 3.-mal ellentétben a cselekmény nemcsak gyors, de feszesre fogott is, nem omlik össze a túlzsúfoltságtól. Fordulatai nem vagdalkozások, az egyidőben zajló történetszálakat következetesen varrták el.

2. Látványvilág

A látványtervezés aprólékos, a film képsorai tökéletesen hihető, beleélhető hellyé teszik Gotham Cityt. Egyedi épületeket most nem találunk, mint az épülő Wayne-kastély vagy a szintén felújítandó metróvonal. Ha egyértelműen látnánk, hogy ez "csak" Gotham City - nem például New York vagy Chicago -, azzal a néző fogódzót találhat, hogy kivonja magát a hatás alól. Az illúzió alól,  hogy a filmbéli közveszély bármely hasonló helyen, bármelyikünkkel megtörténhet.

6 jelenet IMAX-nagytotálban készült, ami fokozza a városkép monumentalitását. Egyes színtereket mélykék árnyalatot kaptak, így is serkentve a borús, kilátástalan alaphangulatot. 

Az operatőr mindegyik szögből precízen rögzítette az  akciószekvenciákat, amelyek igazán kreatívak és egymástól remekül elkülöníthetőek:

• (pl. a hongkongi mélyugrás;
• Batman bombalövegeket lő ki állványzatra;
• a Tumblert ért rakétatalálat;
• a hosszában átforduló kamion;
• a Batpod katapultálása a tankautóból stb),  

Batman közelharcai kicsit kimértebb koreográfiát követnek, de soha nem látszanak lassúnak vagy mesterkéltnek. A félrevezetett kommandósok leállítása egyszerűen fantasztikus. Joker utolsó, kötélen lógós jelentén a kameraforgatás a lakosság morális dezorientáltságát érzékelteti.

A vizuális effektusok egyáltalán nem feltűnőek vagy zavaróak. Közismert, hogy Christopher Nolan alig, de jól megválasztva alkalmazza a CGI-technológiát.  Kétarc szövetroncsolt arcfelét anatómiailag is hihetően sikerült ábrázolniuk. A Batman szonárlencséin át látott képvetítés telitalálat: extravagáns, illik a denevérszimbólumhoz, és asszociál a figura közismert ábrázolására, ahol fehéren vannak kisatírozva a szemei. Batman-rajongóként imádtam, amikor használta.

3. Hang

A hangsávokat tökéletesen osztják el térben. Tiszta, felpumpált hangerő jellemzi ezt a produkciót: minden egyes lövést, ütést és robbanást érezni. A vágások nemcsak a szem szerint félmásodperc-pontosak, de a hangok, taktusok határai is illeszkednek rájuk. A legjobb hangeffektus-vágás Oscar-díja tehát jogos volt.

A zenetémák nemcsak hangulatfestőek, de nagyon impulzívak, dinamikusak. Mindegyik szám élményt nyújt, és illik a jelenetekhez. A páncélautó üldözését nem kíséri zenei aláfestés, valószínűleg mert azzal együtt már túlheroizálták volna Batman cselekedeteit, holott a film végére első számú közellenséggé lép elő Joker elfogása után.

4. Viszonyrendszer

A Begins-ben a Denevérember kialakulása köré épült a történet. Itt viszont ő már kiforrott jelenség, egyike a Gotham sorsára kiható 4 központi karakternek:

1. Batman maszkban és itt-ott Bruce Wayne-ként is őrködik Gotham közbiztonsága felett (drogdílerek, maffiózók, önbíráskodó Batman-hasonmások). A lakosság már megszokta önkényes bűn elleni harcát, ami eredményesnek bizonyult: 1 év alatt teljesen sarokba szorította a szervezett alvilágot egymaga. De mihelyt Joker személyében beköszönt az előre nem látható veszély, rögtön Batman-t mondják ki kiváltóoknak. Bruce-nak újfajta problémákat kell kezelnie, belátva, hogy ha a bűn ellen harcolsz, az előbb-utóbb vissza fog ütni, és keményebben.
2. James Gordon egyszerű, de edzett rendőrtiszt. Emberei nagy része korrupt, ezért Batmannel továbbra is nem hivatalos szövetségre van utalva. Átérezhető a helyzete: ahhoz, hogy elvégezhesse munkáját, be kell piszkolnia a kezét. 
3. Harvey Dent kerületi ügyész Batman legálisan működő, arcát vállaló megfelelője. Filmbéli beceneve, a "Fehér lovag" elővezeti Batman közismert "Sötét lovag" becenevét. Személyes tragédiája, Kétarccá válása bizonyítja, miért és miként van szükség Batmanre az olyanokkal szemben, mint Joker.  
4. Joker anarchista szociopata: titkolt célja saját torz lényéhez hozzáidomítani Gothamet. Bomlott elméjű, de nagyon ravasz. Nem érdeklik az átlagember vágyai, nincs múltja, kötelékei, gátlásai. Spontánnak tűnő, reflexív és előrelátó tervei, kiszámíthatatlan veszedelemmé teszik. Mestere az emberi psziché manipulálásának. Batmant - joggal - saját komplementerének tekinti, az "antikorrupt" Dentet pedig ideális játékalanynak. Vigyorra szétvágott szája és sminkje arra utal: humorosnak tartja a halált és a terrort.

A cselekmény aranyszála Batman és Joker fizikai-mentális párharca. Mindketten számkivetettek, akik a várost törekszenek átformálni: egyik a félelmet pozitív katalizátorként használja, másik bomlasztó erőként. Batman a rendőrség, Joker a maffia áldásával működik, de mindketten bázis nélkül maradnak. 
Borzasztóan örültem, hogy Batman karakterfejlődése nem veszlett el ebben a sűrű cselekményben. A film végig arról szól, hogy megtanulja, milyen határokat szab neki vasszabálya, hogy nem gyilkolhat. Joker láttatja be vele, hogy nemcsak jót, de rosszat is inspirált és okozott, és nem kalkulálhatja ki egy egész nagyváros jövőjét. 

Dent Kétarcként az általa felelősnek tartott személyeket aszerint veszi célba, hogy mekkora részük volt az emberrablásban, mely Rachel halálát okozta: Joker, Wurtz, Ramirez, Gordon, és a végére már Batman is. Batman barátként próbál hatni volt szövetségesére, aki Kétarcként gyakorlatilag halott: Harvey képletesen meghalt Rachellel együtt. Amit Batman megállít, márcsak egy hús-vér kísértet. 
Nagyon tetszett még, hogy Bruce láthatóan tiszteli Harvey-t, és sokat tanul tőle a film során, mielőtt Joker megrontaná őt. Mikor magára vállalja Harvey bűneit, hogy az általa elért sikerek nem veszítsék érvényüket, megismétli azt a mondatát, amit ő maga is levont tanulságként: "Vagy meghalsz hősként, vagy elég soká élsz, hogy lásd magad a gonosszá válni." Ezt ismeri fel Gordon, mikor a legvégén kisfiának, Jimmy-nek elmagyarázza, miért kell üldözniük őt: 
"Mert el tudja viselni. Mert ő nem egy "hérosz". Ő egy hangtalan őrszem. Egy vigyázó védelmező. A sötét lovag." 

A többiek közül a visszatérő karakterek szerepe nem sokat változott. Alfred Bruce lelki támasza, Lucius Fox pedig egyszerre vállalata vezetője és Batman eszközeinek beszerzője.

Rachel Dawes a szeretett nő Wayne és Dent életében, később Joker áldozata. A Pókember 3. szerelmi háromszögével szemben ez nem csak erőltetett sallang. A forgatókönyv Rachel alakjával köti össze a 3 központi férfit, és az ő halálával válik visszafordíthatatlanná az események láncolata. 

5. Színészi alakítás

Az Oscar mellett tucatnyi más díjjal is jutalmazták Heath Ledger alakítását. Ledger Jokert ugyanazzal az odafigyeléssel és kreatív szabadsággal konstruálta meg, ahogy Nolan magát a mozit. Kiiktatott minden feszültségoldó humorizálást a karakterből, valódi fenyegető és intelligens figura. Az eredmény leginkább olyan, mint egy ingerfogékony, csíntalan gyerek, vegyítve az önjelölt hóhérok lappangó szadizmusával. Joker testjátéka, mimikája, beszéde, hanglejtése, hisztérikus kacagása mind olyan finom elemek, amik az egyik legemlékezetesebb filmes gonosszá teszik. 

Christian Bale Bruce Wayne-ként nem igazán nyújt újat a Begins második feléhez képest. Batmanként viszont brutálisabban lép fel: Maronit úgy vallatja, hogy direkt eltöri az egyik lábát, Joker vallatásánál a fejével töri be az őrszoba üvegfalát.

A másik "lovag", Aaron Eckhart Harvey Dentként komoly kiállású, de az ember felderíteni képes fickó. Eckhart ügyesen adja ehhez hozzá azt a dühöt és indulatot, amit egy helytelennek látott helyzetre ad: a felsült bankjegy-hadművelet után Gordonnal és mikor Batman után ordít: "Nem adhatja fel!"

Gary Oldmannek sikerült még önérzetesebbé tennie Gordon figuráját: minden idegszálával a fennálló helyzet kezelésére törekszik, a problémákat a maguk súlya szerint kezeli. Michael Caine és Morgan Freeman ugyanazt a visszafogott profizmust nyújtják, mint a Begins-ben. A mellékszereplők Eric Robertsig bezáróan mind helytálltak pár percnyi szerepidejük alatt.

Maggie Gyllenhaal Rachel Dawesként több beleéléssel jeleníti meg az okos ügyésznőt, mint Katie Holmes. A szerelmi háromszög nem csöpögős bohózat, mint a Pókember 3. forgatókönyvében, ahol oda-vissza rángatták az érzelmi kapcsokat. Rachel tudja, hogy Bruce és Harvey és szereti, de érzései megosztottak: Bruce a múltbéli kötődése, aki csak Batman küldetésének bevégeztével válhat szabaddá, míg Harvey a jelene, ráadásul az a figura, akitől Bruce is reméli, hogy arcát vállalva veheti majd át Batman szerepét. Szerintem pompásan lett összehangolva a hármójuk kapcsolódása a Joker képében eljött külső veszéllyel.

6. Egyéb észrevételek

A film szerkezetében is érezhető rejtett utalás rá, hogy Nolan "emeli a tétet". A címszereplő első felbukkanását mutató 5 perc valójában egy sűrített fél óra a Batman: Kezdődik középső részéről. Denevérforma árnyak támogatják a drogdíler Chechent és a Madárijesztőt lekapcsoló Batmant. És mivel ez majdnem közvetlenül Joker antréja után történik, szintén megelőlegezik vele, hogy egyenrangú felek szembenállásáról lesz szó. 

Nem értek egyet azokkal, akik szerint "Kétarc túl keveset szerepelt volna". Kétarc semmi más, mint a haragos Harvey Dent, torzultan. Cinkelt érméje remekül jellemzi őt magát: mivel mindkét fele fej, szó szerint "ő maga alakítja a szerencséjét." Arcával együtt érméje is félig megég, így miután Joker ráveszi, hogy tagadja meg, amiben eddig hitt, immár valóban az érmedobással dönti el élet és halál között. Harvey igazi tragikus szereplő, az elveszett remény jelképe, hogy élhetővé tehetnek egy korrupt és bűntől mocskos várost. 

Tetszik még, hogy Jokert nyilvánvalóan inspirálta Batman. Ahogy neki szimbóluma a denevér, és azt használva képes volt formálni magát a várost, Joker is ugyanezt teszi. Minden polgár Gotham-ben az ő potenciális játékszere: élő kártyalapok, akik "benne vannak a pakliban". "Mindig szükséged van egy aduászra. Az enyém Harvey." Joker sötétlila ruhája mellett álcái is erre a szimbolikára asszociálnak: bármelyik embertársa foglalkozását felöltheti (rendőrtiszt, nővér).

A vallatószobás jelenet jelzi, hogy az alkotók megnövelték a brutalitási faktort, még úgy is, hogy a korhatár-besorolás kedvéért nem használtak vért. Több olyan montázs is van, ami jelentését tekintve brutálisabb, mint azt a cenzorok talán észrevették: elevenen elégés, fej üvegbe verése, élő testbe varrt bomba, állatokra irányuló agresszió. Ez pedig jót tesz a film realisztikusságának: ahogy ültem a moziban, elsőtől az utolsó percéig beszippantott a film légköre és történésfolyama. 

7. Hibák / hibalehetőségek

Legáltalánosabb ellenvetés A sötét lovag ellen, hogy túl sok a filozofálás. Felnőtt film, ami viszont nem hagyja kikövetkeztetni a nyilvánvaló tanulságokat. Véleményem szerint ez nem igaz: a szókimondás és a szájbarágás nem ugyanaz. Ennyire kusza filmnél szükség van rögzített morális szabályokra. Annál is inkább, mert ezesetben az etikai normák, a közerkölcs nem megbízható támasztékok.

Olyan hibát nem tudok felhozni a film ellen, ami kihatna más jelenetekre. Legtöbb ellenvélemény Joker hajókísérletével kapcsolatban merül fel, hogy a való életben az emberek valóban "felzabálnák egymást". Itt a bűnözőket szállító hajón nem világos, mi tartja féken a bűnözőket. Elvileg az őrök puskával és kézifegyverekkel tartanak féken náluk legalább háromszor akkora létszámú gyilkost, rablót és így tovább. De a zúgolódásukon és a figyelmeztetőlövéseken túl elbírta volna a jelenet, ha 1-2 agresszív kitörési kísérletet is megtorolnak az őrök.

Hogy Nolan végül nem ad igazat Jokernek, nyakatekert továbbszövésének tűnhet a gondolatmenetnek, miszerint Denten áll vagy bukik minden. Ennek megítélése is esetfüggő, aszerint, hogy melyik közösség hogyan válaszolna a fenyegetésre.

Eseti melléfogásokat keresni divatos ennél a filmnél. Én is láttam azokat a rávezetéseket, hogy: a felhőkarcoló üvegszélén látszik a kamera, hogy Joker több kéztartással próbálja visszafogni Batman karját, etcetra, etcetra. De ezek olyan dolgok, amik két vágás között történnek, mint mikor kihúzza magát valaki, vagy megsimítja a haját. Tehát nem szándékosan lekicsinylem ezeket, hogy filmet mentegessem; egyszerűen nem látom az apropót, amivel ezek kilógnak a sorból.

8. Értékelés

1939-ben Batman ötlete az volt, hogy egy nagyvárosban egy denevérnek öltözött detektív gonosztevőket kap el. Ennek kellett aztán kikeverni a pontos hangnemét, stílusát, majd morális kérdéskörét és a főhős ellenfél-gallériáját. Ha a Batman-univerzum lényegét egyetlen életképes filmbe kell sűríteni, úgy a "TDK" megfelel ennek a célnak. Rendkívül okosan összerakott, meglepően drámai és gondolatébresztő darab lett. Mert a legijesztőbb az egészben, hogy Joker-nek sokmindenben igaza van: a társadalmi normák önmagukban csak egy "rossz vicc", ami kényelmessé teheti őket. Ilyenkor pedig fel tennünk a nehéz kérdéseket: "Miben hiszel?" "Hol húzod meg a határt?" "Átgázolnál máson, ha csak így mentheted meg magad vagy a tieidet?"

Ez a film képes volt fokozni és árnyalni a Batman Kezdődikben megismert világképet, és a mai hollywood-i állapotok közt igencsak provokatív. Egyik kedvenc moziélményem, amiben valaha is részem volt (eredeti nyelven!).