A méhész

 „Itt nincs semmi a méheken kííí…!”

Tegyünk össze egy direktort, aki egy alapból pórias akciófilm-sémát majmol, egy forgatókönyvírót, akinek csak az akciójeleneteken jár az esze és egy, a szegény ember terminátorát izomból toló színészt, majd megbolondítjuk a masszát egy kondérnyi rovarallegóriával, és Preston, öö, izé: presto: kész is A méhész, 2024 nyitóbaromsága. Szinte már elismerést keltő az a büszke értelemhiány, amely ebből a kis zizzenésből lüktet – bónuszként pedig oly buzgón nyomatja a méhekhez kötődő okosságokat, mint A zűrhajó című német paródia a buzivicceket.

Adam Clay  a vajszívű nyugdíjas, Elois Parker bérelt garázsában méhészkedik. Ám a nő öngyilkosságot követ el, mikor egy adathalász cég beugratja és az összes elektronikus vagyonát lenullázza. Erre Adam, a nyugiba vonult ex-ügynök beszambázik a simlis társasághoz, és fölgyújtja a kócerájt. Azonban ez csak az előőrse volt a kiber-biznisznek, melyet az amerikai elnöknő taknyosa felügyel. Persze hősünket se kell ám félteni: egykor a világ legspécibb szuperügynök-kiképzését kapta meg, a minden törvények fölött állóság képzeletbeli aranykártyájával. Fedőneve: méhész.

 

David Ayer (Öngyilkos Osztag [2016]) és Kurt Wimmer (Equilibrium) bőven adtak Jason Statham (A szállító) számára alkalmat, hogy azt az egy dolgot csinálja, amiben vérprofi: ádáz fapofával irtani a berezelő rosszfiúkat. Ez ugyanis ennek a kis agymenésnek az egyetlen aduásza és hajtóereje. Az akciózások közti átvezető részek nem adnak minimális kötőanyagot se: tükörsima a történet, a cselekmény lebetűzni nem tudná a logika szót, a méhész-mitológia csak egy unásig kántált motívum, a szereplők merő videójáték-figurák és szövegeiket is mintha egy komputer írta volna emberi lény helyett.

 

Csak remélhetjük, hogy Ayer és Wimmer ezt nem valami szatirikus kritikának szánták a mai túldigitalizált társadalmunkról: az ilyesmihez gógyi kell! Hiába erőltetik a párhuzamot egy méhkaptár és a bérpolgárok cégépülete – tágabban ország/világ – között, az egész lustán gondolt és tákolt ürügy az akciózáshoz. Clay baltaarcán vagy hullahegyein csak az eszköz változik; ez a rámesélt terv, hogy királynő-gyilkos méhként kell jönnie, hisz a darázsfészek maga az elnöki lak, pontosan egy paródiához illik, ahol a sztori merő alibi-keret a poénok halmozásához. Itt előbb komolykodva fölvezetik, majd viccesen sütik el a jeleneteket, így csak a bodycount nyers élvezete marad a retinának.

 

Szinte látom magam előtt, ahogy Jeremy Irons „nagylelkűen” igent mond a biztonsági fejes szerepére, holott a számlák fizetésén kívül aligha lehet oka a nevét adni egy ilyen messziről bűzlő produkcióhoz. Minden más rosszfiún fetrengeni lehet a röhögéstől: mindegyik zakós adathalász, köztük az elnökcsemete Derek Danforth olyan agypór, vernyákoló, nyeszlett kis seggdugasz, hogy aprításuk szinte biológiai törvényszerűség. Sőt ezt bele is írják a filmbe: elvileg a méhpasi akkor vedlik át királynő-(elnöknő-)gyilkossá, ha az „életképtelen utódot hoz a világra.” Én azon filózok, létezhet-e forgatókönyvíró-gyilkos méh is, hogyha valaki életképtelen szkripteket hoz a világra sokmilliós munkákhoz – olyanokat, amik be sincsenek fejezve, csak abbamaradnak.

 

És ez a dőre anyuci-fiacskája szál még mindig semmi ahhoz a két szétvadult, háborgó zubbonyjelölthöz képest, akik Clay „fő ellenfelei”:

1. Középtájt a ripacs cyberpunk csaj, aki Clay utóda, mint az aktuális „méhész”; akkora golyószóróval futrinkázik a nyílt utcán, mint aki a Tank Lány forgatásáról szabadult el;
2. Fináléra pedig kapunk egy hamis-szőke, művégtagos, maszatszakállú izomagyat, aki mint „final boss” visszasiratta velem Bennett-tet a Kommandóból.

 

A forgatófecni nagy vesztese mégis Emmy Raver-Lampman, aki az FBI-os Verona Parkert, az öngyilkos néni lányát alakítja. Még ha maga az alakítás rendben is lenne: a „gyásza” egy rövid durci hisztiből áll, azon túl pedig szót sem kap. Nincs igazi oka rá, hogy végig Clay pusztításának a nyomában lohol, hogy végül futni hagyja. Béna indok erre, hogy „esküt tett”, és le kell, hogy állítsa anyja barátját az ámokfutásban. Ennek legföljebb takarózásként lenne értelme, főnöke s kollégái előtt, holott valójában csak az ügy legvégét akarja saját szemével látni, az anyja haláláért felelő bűnlánc gyökeres kiirtását. Kár, hogy ez csak az én kis amatőr képzelőerőm nyújtózása oda, ahová Wimmer-é talán 20 év múlva elbír majd repülni.

 

1/5-öt adok A méhészre. Bazári kinyírósdi, kimondottan időpazarláshoz, de ezen legalább kacajosan lehet behalni – nem úgy, mint egy másik méztémát érintő művön tavalyról, a Micimackó: Vér és Mézen.

 

Meg 2. - Az árok

Rengeteg értelmi nulla strandhorror került már a retinám elé, amik minél ordenárébb baromsággal rukkoltak elő, annál nagyobb esélyük volt, hogy megjegyezzek belőlük bármit is. A Meg nem ilyen volt: konkrétan a létezésére sem bírtam visszaemlékezni, amíg szemem elé nem került a Meg 2. – Az árok előzetese. Sanda gyanúm van, hogy pár nap és erre se fogok emlékezni – vagy legföljebb Jason Statham-re, amint az óriáscápákkal ihaj-duhajkodik.

 

Szóval Jason Statham Jonas Taylor, a fickós tengervédő polgárőr két bandalekapcsoló akciója között az izgága tinizseni Meiying nevelésével bajlódik, miközben Meiying kalandor bácsikája, Jiuming a fogságban nevelt böhöm megalodonnal, Haiqi-vel játszadozik néha. Épp felderítőutat tartanak a Mariana-árokban, mikor a csapat a mélyben reked. Kiderül, hogy a kutatást végző cég főnökasszonya – nevezzük Hillary-nek, az kellően gonosz csengésű női név – illegális ércbányászatot végeztet ott lent, és így muszáj kinyíratnia Jonas-ékat. De a morci Jonas és kis csapata csak azért is kijut a felszínre – nyomukban egy csokor mélytengeri bestiával.

 

A Jurassic Shark 2. – Aquapocalypse óta nem láttam olyan film-intro-t, ahol egy szupercápa egyszerűen elődörren a mélyből, és bekapja a T-rex-et. Természetesen az effektusok itt azért szebbek, mint amilyeneket egy legalja trashmovie kínálhat; 

az óceán feneki vadállatok külseje nem lett gagyi, és jól mutatnak a technikai cuccok, a merülőhajó meg a páncélozott búvárruha tervezése. Legalább az az elmeháborodott 130 millió dolláros költségvetés meglátszott a produkción; ezzel el is fogytak a film szimpátiapontjai.

 

Két részre bontható az egész: az első, nagyobbik fele vontatott és a leglustább sablonokból próbál feszültséget csiholni, a másik meg a túl sokára berakott, sokkolónak vagy murisnak se nevezhető pánik az üdülőszigeten. Az arány nem lenne rossz, ha létezett volna olyasmi is, hogy „történet.” 

Ebben a filmben mintha sose lett volna jelen az ész és az őszinte szándék, hogy bármi épkézláb dolgot fölépítsen, mint ahogy a kellő mersz is hiányzott, hogy felvezető köreit lefutva úgy istenigazából tomboljon egyet. Senki élete/halála nem tudott érdekelni: személyiségtelen ál-szakember szereplők hoznak húgyagyú döntéseket kritikus szitukban, az ál-jópofa szövegeiktől meg mi magunk kívánjuk nekik, hogy cápaeledelként végezzék.

 

A mellékszál a bányászati összeesküvésről merő halandzsa, és a végére teljesen eltűnik a képből. Random sablonskiccek a gonosztevők: nem tud maradandót nyújtani sem a Tesco-gazdaságos Danny Trejo-wannabe, aki az embereit „eltussolás” címén megdöglésre ítéli, és a dutyiévei miatt pikkel Jonas-ra… sem pedig a lefizetett, áruló, tökátlagos, szemcsis szöszi operátorcsaj, aki ölelkezik egyet a zsoldos rosszarccal, és az üveget betörve beköszönő megacápa szájában tűnik el egy pillanat alatt. A magánhelikopteréből szájjal kiráncigált főszenya cégasszonyt meg inkább nem is részletezném.

 

Lenyűgöző helyett inkább közveszélyesnek nevezhető az, hogy egy ilyen irdatlan, kiszámíthatatlan húsevőt, mint Haiqi, úgy tartson valaki, mint valami házi bálnát, akármennyire is nőtt föl emberek közelében és nevelésével. Az meg csak szimplán önveszélyesnek, hogy úgy merüljön le hozzá a "gazdi" merő heccből, mintha csak leruccanna a delfináriumba. Ehhez képest olyan felkészülten tartják, hogy föl se tűnik nekik, mikor lelécel az ellenőrzésük alól a párzási idény miatt.  

A legjobbat a legvégére tartogatják: itt van Jonas, a nagy cápatángáló legény filmvégi javaslata: ünnepeljenek! Na és akkor, ha Haiqi párzott, valszeg terhes, és ki tudja, hány őslény mászkál még a környék vizein! Ők idetalpaltak riasztani az üdülőket, nincs pontos adat az áldozatokról, a zsoldosoknak nyekk, ők viszont épek maradtak. Ez a fő, nem?

 

Mondanám, hogy a Meg 2. – The Trench olyan rossz, hogy az már jó, de nem: ez egyszerűen egy kétszínű, trehányul megírt, önmagát komolynak hazudó, majd teljes nemtörődömséggel széteső filmcafat. A forgatókönyvesek itt max. annyit bizonyítottak, hogy tudnak írni-olvasni: a történet mint olyan, nem létező, az emberszereplők vagy semmilyenek vagy ökrök vagy a kettő egyszerre, az uszonyosok félelmetessége meg kb. a Sharknado szintjére lőhető be. Ez még csak nem is az „elgurult a gyógyszer”–esete: itt a gyógyszer csak koppant egyet a földön, majd megállt, hogy rá lehessen taposni.

1/5-öt adok rá. Nincs mentőfaktora, ami révén legalább a „még épphogy elmegy”–kategóriát megcsíphetné.

 

Meg - Az őscápa

Sharknado szteroidokon, a kötelezően tökös Jason Stathammal. Ennyi a The Meg, magyar címén Meg – Az őscápa. Mondhatnám rá, hogy bűnös élvezet, ha nem untam volna a székem alá magam közben: a mélytengeri állatok effektjeit leszámítva semmi olyat nem tud ez a film, amit az Asylum, vagy akár a Jaws-folytatások ne rágtak volna le csontig. 

Statham önmagát játssza, akit most Jonas Taylor-nak hívnak. A kiégett és piás ex-búvárt felkeresi egy kutatócsoport: felderítőcsapatukat egy frissen talált óceáni mélyrétegben megtámadta valami. Jonas egyszer már összeakadt a különös állattal, és mivel exneje is odalent rekedt, kihozza őket onnét. Csakhogy a Megalodon, azaz egy 2 millió éve kihalt őscápa szintén kijut a felszínre, és tudósainknak főhet a fejük, mit csináljanak.

Pénzmosás kellett, hogy legyen ez a filmproject, különben nem értem, minek adtak több mint 100 millió $-t egy ilyen pihent agyú fércműre, miközben kirámolták az összes életképes ötletet a forgatókönyvéből. A lanyha sztori résztvevői mind olcsó zsebsztereotípiák, akiket fájóan unott fejjel alakítanak, ha épp nem nyiffan ki valamelyikük. Statham-nek a CG-cápával is több kémiája van, mint a tudósnőt játszó Li Bingbinggel, holott a mű végig az ő karaktereiket próbálja összeboronálni – külön egy erre kitalált kislánykarakterrel.

Művel valami furcsát egyik karakterével a film, amit simán foghatnánk ittas (történet)vezetésre. A pasas, aki a pénzalapot szerzi a kutatóállomásnak, fél óránként változtatja a színét: először ő a (fa)vicces támogató, aztán átmegy a mindent tőkeoldalról megközelítő főnökbe. A Megalodon első áldozatai után együttérző vezetőként szónokol, de nem: úgy esik ki, mint piti kis csalárd gazember, aki az éj közepén akarta megfékezni a dögöt. Ha ez nem egy cápaszörnyes mozi és egy tipikus Jason Statham-film lenne egybegyúrva, még azt hihetnénk, hogy az írók legalább 1 szereplőnek próbáltak többoldalú személyiséget írni.

Mintha egy kínai Baywatch-horrorparódiába csöppentem volna, mikor az őscápa egy ázsiai strandon belapkált egy keveset a nyaralókból. A jelenet tökéletes szummázata a filmnek: értelem, funkció és érzelmi súly nuku. 

De mégcsak a durvaságfaktort sincs merszük a készítőknek csúcsra járatni, hogy így legalább egy primitív szórakoztatófaktora legyen az egésznek. Leginkább az maradt meg bennem, ahogy a vérengzésnek itt vége szakadt: pont mostanra sikerül azzal a digitális bálnahanggal megtalálniuk és elcsalniuk a cápát. 

Akadt egy nekem nagyon tetsző szövegsor, ami a csapat ijedős fekete tagjától hangzott el: „Evakuálunk? Iszonyú gyorsan elhúzzunk innen a vérbe, ahogy azt minden normális, élni akaró ember tenné?” Egyébként már sajnos az is valami, hogy egy gyilkolászós filmben nem a fekete szereplőt nyírták ki először.

Nem haragszom a The Megre, és azt se mondhatnám, hogy csalódott lennék miatta. Tudtam, hogy egy bődületes semmi marhaságot fogok megnézni, és az is lett, csak még az a bizonyos primitív szórakoztatófaktora sem volt meg, mint pl. az idei Jurassic Park-folytatásnak. Statham, örülök, hogy továbbra is van megélhetésed, de azt kérlek, ne akard, hogy meg is dicsérjelek érte…!

A Meg – Az óriáscápa 1/5-öt kap tőlem. Vérbeli tengeri hulladék, amit akkor sem ajánlanék megnézni, ha jutalomsütit osztogatnának érte.

Banki meló

Csodabogárnak tűnhetek, amiért ezt (is) írom, de... én idáig Jason Statham-nak mindössze 2 olyan filmjét láttam, ami elnyerte a tetszésemet. És egyik sem akciómozi. Az egyik A kém c. vígjáték az idei kínálatból, a másik pedig krimi, amely egy londoni bankrablás igaz története alapján készült.

Terry Leather londoni autókereskedő és kétgyerekes családapa. Mivel adósságbehajtók szorongatják, kapva kap egy régi barátnője, Martine Love ajánlatán, hogy raboljanak ki egy Baker Street-i bankot. Miután Terry mozgósította a megfelelő cinkostársakat, sikerrel végrehajtják az alagútásást, és kipucolják az ottani bankfiókok nagy részét. Ám olyasmik is a birtokukba kerülnek, amikkel akaratlanul nagy pályások tyúkszemére lépnek.

1971. szeptember 11-én történt, hogy egy kis csapat több millió fontnyi készpénzt és ékszert zsákmányolt a Lloyds Bank-ból, az éj leple alatt fúrva alagutat egy közeli bérelt épületből. A film ugyan nem törekszik dokumentumfilm-igényességre - főleg a szereplők nevét illetően -, de sok dolgot pontosan átvesz az eredeti bűncselekmény történetéből, reálisan ábrázolva azt. Valóban teljes hírzárlatot rendeltek el - nemzetbiztonsági ok ürügyén -, mikor az eset kitudódott, és szóról szóra emeltek át mondatokat a bankrablók hangszalagon rögzített beszélgetéséből. Szó sincs tehát lebutításról, a tartalom egyszerre ütős, komoly és szórakoztató. 


Szerintem azért működik ilyen jól a film - a stílusán kívül -, mert érdekfeszítően tudja tálalni ezt a bűnügyet. Türelmesen végig haladunk a játszma minden külön részletén (milyen fickók kellenek, mik az eszközök, mi könnyíti/nehezíti dolgukat menetközben, stb.).
Volt annyi sütnivalója a készítőknek, hogy ne magát a rablást tegyék meg a tetőpontnak, hanem csak az első fő színpadja legyen a valódi, kifinomultabb konfliktusnak, ami ezután előtérbe kerül. Az úgy klisé lett volna, hogy egy piti banda egy régi cimbi tuti tippjén beizgulva megfúr egy bankot, majd ilyen-olyan bakik miatt bebukják. Itt a tagoknak megvan az egyéni jártassága és a gerince is, hogy elhiggyük a csapatmunkájukat. És üldözőikről, hogy veszedelmes alakok, akiket őrültség alábecsülni.

Leginkább azzal vágódott be nálam a Banki meló, hogy a főszereplő milyen ügyesnek bizonyul az alkudozásban. Miután Martine bevallja, honnét és hogyan kapta a fülesét, Terrynek nagyon gyorsan olyan zsonglőrködésbe kell kezdenie a kezébe került információkkal, mint még soha - különben ő és társai hullazsákban végzik. Mint valami agyament kártyajáték: a kispályásokhoz túl sok ászt osztottak a többi sarokból:

• Egy vesebajos alvilági klubtulaj a megkent zsaruinak listáját akarja, bármi áron.
• A titkosszolgálat egy fekete drogbáró zsarolófotóit akarja a pucér brit hercegnőről.
• Ráadásként néhány zsaruról is fotó kerül elő, amint a bordélyházban disznólkodtak.

Alakítás terén nincs panaszom. Statham-ot ugyan átlagtehetségű színésznek tartom, de itt végre elhittem, hogy nem önmagát játssza: Terrynek megvan az esze és idegzete hozzá, hogy belefogjon élete nagy rizikójába, de nem veszíti szem elől, ami fontos neki. Nem hazudik felesége képébe, és mikor borul a bili, feleségére bízza, hogy elhagyja-e a lányaival együtt - ha ezzel megóvhatja hármójukat a rá leső életveszélytől.

Leesett az állam, mikor a résztvevők névsorából kiderült, hogy a pornóban utazó bűnözőt, Lew Vogelt David Suchet alakította. Számomra Suchet az örök Poirot, de újfent elismerésem, amiért ennyire ügyes kaméleon más szerepeiben is. 

Szemérmetlen, földön járó, izgalmas bankrablás-krónika; legfeljebb néhány helyen szikkad ki belőle a lendület. Jason Statham karrierjéből elsőként ajánlanám. 

(Külön érdekességként jegyezném csak meg, hogy a forgatókönyv két íróját, Ian La Frenais-t és Dick Clementet 2007-ben maga II. Erzsébet királynő tüntette ki, a Brit Birodalom Érdemrendjével.) 

A kém

Melissa McCarthy végre vicces, Jason Statham pedig először remekel vígjátékban! A kém A séf óta az első vígjáték, amely végig beizzítva tartja a humor parázsát, és képes annak gyújtópontjaivá tenni a főszereplőit is. Nagyon sokat nevettem a főleg dumaáradattal villantó kémtörténeten, melynek utolsó fél órája ráadásul pont abban a városban játszódik, ahol én magam is élek: Budapesten.

Susan Cooper a CIA egyik legjobb elemzője, az egyik legjobb ügynökük társa. Amikor a férfit egy terroristavezér lánya látszólag megöli, kiderül, hogy a nőnek listája van az ügynökeikről. Külsőst kell beszervezni, és Susanra esik a választás. Vajon egy kövér gépstréber helyt tud állni életében először terepen, anélkül, hogy az ellenség leleplezze és kinyírja?

Kémparódiát már kaptunk az idén, de mégse tűnnek hasonlónak. A Kingsman egy modorosabb dramady, nagyobb volumenű és jobban megszerkesztett, míg A kém egyszerűbb, könnyedebb, közvetlen stílusú. Többnyire elkerüli, hogy harsány vagy idétlen legyen; a viccek többsége szellemes, nemcsak a főszereplő termetén csámcsognak. Jó a poénok ütemezése. És amikor komolyra kell fordítani a szót, kevesebbet drámázik, de azt őszintébben.

Minden fontosabb szereplő valamilyen sztereotípia, és többségük nevettető volt:

1. Jude Law Bradley Fine-ja bondosabb már nem is lehetne: végig úgy fest, mint aki most lépett elő egy divatlapból. Jót tesz a filmnek, hogy a közepéről teljesen hiányzik, így a többieké lehet a pálya.
2. Klisék egész karácsonyfája a dúsgazdag, jéghideg, akcentusos, szláv bombázó és terroristavezér-utód, Rayna Boyanov.
3. A főszereplő ellentéte a topmodell-külsejű kettős ügynök, Karen Walker,
4. Jason Statham telitalálat, mint a seggfej Rick Ford ügynök, aki egyfolytában cseszteti Susant, hogy mit keres az ő munkakörében.
5. Az egyetlen, aki idegesített, az az olaszoskodó összekötő, Aldo. Nem attól, ahogy béna szexista faviccekkel udvarol Susan-nek, hanem maga a beszédstílusa irritált.

És a küldetés végcélja egy hordozható atombomba eladását meggátolni a fekete piacon. Van olyan james bondos krízis ez, mint pl. egy őrült zseni világmegváltó terve.

Susan Cooper valódi emberkarakter, akivel lehet azonosulni. Fine "halála" inkább csak egy jókora lórugásként hat rá: igazi motivációja, hogy végre kezdjen valamit az életével, és ne csak észrevétlenül vegetáljon, ahogy tette azt tanárként, majd később a CIA-nél. Tetszett, hogy nincs determinálva, ki milyen szerepet tölthet be az eseményekben: Susan Rayna bizalmába férkőzik testőrként, és Fine szerepét a történetben is megcsavarják - kétszer is!

Nem finomkodnak a szóviccek, mégse válik alpárivá az egész. A vészhelyzeteket sem viccelik el, és ettől válik mégis viccessé az, ahogy Susan átvészeli őket. Amikor pedig épp nincs helyzet, akkor dumagép: "Na ne! Aggszűz? Márcsak egy sose voltam pasival póló hiányzik" "Az vagyok, aki levágja a dákódat és felragasztja a homlokodra, mint egy töketlen egyszarvúnak!" Egyedül az a szelete volt erőltetett és fárasztó, mikor Susan kolleginája feltűnik, addig, amíg le nem lepleződtek.

Üzenném még a Die Hard 5. producereinek, hogy furikázzanak el a Pokolba! Itt végre nem hazudják Moszkvának vagy másik nagyvárosnak Budapestet: a Gresham Palota és a Balaton tökéletesen illeszkedik a film változatos helyszíneinek sorába. És bár a történet zárása nem túl eredeti, így is velem marad az a kép, ahogy Jason Statham karaktere elmotorozik a vizen, hite szerint az olasz partok irányába.

Jó kis kémkomédia, amin sokat lehet röhögni.

"Hé, Cooper! Ez egy tó, baszki...!"

A szállító

A szállítót sokan Jason Statham legismertebb filmjeként jegyzik. Ezen produkcióval került olyan sztárokkal egy súlycsoportba, mint Dolph Laundren, Jean-Claude Van Damme vagy Sylvester Stallone. És bár nem próbálta ki magát annyi műfajban, mint a felsorolt celebek, mozgékonysága, markáns arca és jó kondíciója alkalmassá tette a tipikus szűkszavú férfidinamó szerepkörére. Ebben igazán jó, ezt kell várni tőle.

Statham filmográfiája cseppet sem nyűgöz le: a legtűrhetőbben összerakott filmjének eddig talán A feláldozhatók számít. Az is főleg azért, mert egyfajta gyűjtőmedencéjéül szolgált neki + még egy csomó más, hírnevesebb akcióhősnek. Nemcsak folyton pörögni próbált, hanem rendelkezett egy jellegzetes stílussal. Több ember életét érintette a Nagy Megbízás, mint egy profi hapsit, illetve az aktuális bajbajutott hölgyet.

A szállító inkább egyszer nézős "road-movie" (="országúti mozi"). Mégha csak mezei akciózásként is teszem mérlegre, akkor sincs benne igazán különleges, memóriába kívánkozó pillanat. Sztorija az öltönyös, milliomos szállítóról túl közel araszol nekem a Bond-filmekhez; kifejezetten fáradt, többedszerre másolt mozzanatokból válogatja össze az eseményláncot. Ugye arra megy ki a játék, hogy a főszereplő sofőr, Frank Martin mindig elvégezze a feladatát, előbb rutin megélhetésből, majd személyes ügyként, miközben egy elrabolt kínai lányra vigyáz. Tehát lényegében ez egy one-man-show Stathammal; a többiek 1D-s bábfigurák, akik asszisztálnak a menő imidzséhez.

Franket én nem látom igazi személynek. Nem mert nem hihető, hogy egy profi maszekcsempésznek ne telne 1 nagy meg 1 kicsi villára a francia tengerparton. Nincs személyisége, nincs érzelmi aktivitása; Christian Bale játéka jobban ébren tartotta a figyelmemet az Equilibriumban, mint Stathamé ebben a movie-ban. Frankben a legérdekesebb éppen az, amit életében csak most, a film során is csak egyszer szeg meg: a szabálykódexe.

1. Szabály: Tilos utólag módosítani a megkötött alku már lefikszált feltételein.
2. Szabály: Névtelenül állapodnak meg, a legteljesebb titokban.
3. Szabály: A szállítandó árut - akár élő, akár élettelen - sosem lesheti meg, hogy micsoda.
4. Szabály: Mindig betartani a szóbeli ígéretet, kérdezősködés nélkül.

És ezekhez érthetően olyan mereven ragaszkodik, mint Alex Murphy a 4 direktívához.

A legstílusosabb, amit Frank Martin produkál, az az elején történik. Nem hajlandó elfuvarozni bankrabló megbízóit, ugyanis az urak eggyel többen vannak, s ez pluszsúlyt jelent. Nem az az érdekes ebben, hogy pisztolyt szegeznek a fejéhez, és Frank mégse engedelmeskedik. Mivel a kocsit csak ő tudja elindítani, tudja, hogy nem hal meg; a rablók inkább az egyik társukat puffantják le, hogy mentsék a bőrüket. (Jó látni, hogy a filmekben nemcsak sminkelt anarchisták tudnak játszani a bűntársaik pszichéjével.  :)  )

A többi szereplőről 1-1 mondatban:

1. Tarconi, a Frank ügyeire gyanakvó felügyelő a kötelező fogd-meg, akitől már az szép, hogy felfogja, mikor Franket hamisan bevádolja egy gengszter.
2. Fent nevezett gengszter, Wall Street ki akarja nyírni Franket, de emberei és fegyverei nélkül nulla a karakter.
3. A hajtóvadászat oka egy csomagban tárolt lány, Lai, akit kínaiak tömegével együtt rabszolgának akarnak eladni.
4. És mikor kiderül, hogy Lai apja mozgatja az üzletet, Lai lelövi őt, hogy amaz ne tudja lelőni Franket. 

Az akciófaktor standard robbanások, pofonok, száguldások és lövöldözések elegye. A kocsik márkájában pedig felfedezhető valami enyhe, poénos reklámcélzást: a német Mercedes márka minden szögből csakúgy siklik az országúton, míg a legtöbb, a forgatáshoz feláldozott gépjármű - ha jól vettem ki - hazai gyártmány.

És bár a 'távol-keleti lány-útitárs' ma már klisé a francia akciófilmeknél, legalább nem lett kirívóan hamis. Csak engem valamivel jobban szórakoztatott pl. a Wasabiban Jean Reno és Ryouko Hirosue, mint a Statham-Qi páros. Azért itt is megvan legalább az az ösztönös megkönnyebbülés, hogy a végén Frank és Lai kiszabadítják az eladásra szánt, fogva tartott embereket. A Halálos fegyver 4. ugyan ezt már az elején meglépte, de filmvégi pay-off-ként is ad némi kellemes utóérzetet.

Egy kettest adok rá. Egynek elmegy, de attól még gyenge.

A feláldozhatók

A feláldozhatók egy arcképcsarnok. A '80-'90-es évek akciólegendáit egyazon filmben felvonultatni volt a lényege, nem is feltétlenül akcióhős szerepben. Tudom, hogy sokan imádják az agyatlan akciófilmeket, de tőlem ezt nem ajánlatos elvárni.

Sylvester Stallone nem sok filmjéhez kaphatott ekkora kreatív szabadságot: rendező, mérvadó író és - a sztárparádé dacára - elsőszámú főszereplője is ennek a produkciónak. Barney Ross az összekötő kapocs a főszereplők között, mint egy független, profi kommandó vezetője. A legtöbb akciómontázst hozzá köthetjük, természetesen a cselekmény legkritikusabb döntéseit is az ő hozza meg.

Személy szerint ezt találtam a "legkirályabb" momentumnak.

Tiszta sor, hogy a szereplők első számú védjegye a profizmusuk. Ross és bajtársai maszekzsoldosok, akiket legtöbbször bérgyilkosi melóra hívnak be. De az összes többi jellemzőjük együttvéve sincs ilyen fontos:

• Ross-nak láthatóan nincs semmi gondja;
• Lee-t dobja a barátnője, mert az ugye nem tudhat a munkájáról;
• Thao családot tart el;
• Gunrant, a csapat renegát tagját kihajítják, mert önkényesen öldös az akciók során;
• Tool pedig ex-csapattárs, aki egész nap a tetoválószalonjában nőzik.

Mindegyikük már rég lemondott a legapróbb szándékról, hogy erkölcscsősznek próbáljanak tűnni. Az ő szakmájukkal és múltjukkal ez alighanem cinizmusnak is tűnne. De nem vagyok biztos benne, hogy a sok keménykedő dumában mennyi a múltjuk bélyege és mennyi a "csak azért is lazáskodjunk" faktor.
Mindegy...

Jason Statham meglepően jó páros alkot Stallone-val: egyik a lőfegyverrel bánik ördögien, a másik a késhajítás mestere. A legtöbbet Lee Christmas, Ross tar társának a magánéleti gondjait ecsetelik. Barátnője, Lacy a tudtán kívül más pasival randizott, ezért csalódottan lelép. Végképp nem számítottam rá, hogy Charisma Carpentert fogom itt viszontlátni: tipikus trófeanő a cselekményben az egyik főhősnek, de legalább nem az Angel sorozat Cordeliáját játszotta el más néven.
Lacy hapsiján látszik, hogy erőszakos hajlam. Második felbukkanásakor Lee helyben hagyja a kosárpályán, megtorlandó a Lacyn talált verésnyomot. Frankó akciójelenet, és a motivációt is értem. Viszont nem értem, hogy Lacy miért tér vissza ennyitől Lee-hez. Hisz eredetileg azért hagyta el, mert a férfi folyton titkolózott előtte, ha nem is nőügyekben.




Direkt nem beszéltem eddig a sztoriról, ami nagyjából átlagos terrorizmus elleni csihi-puhi. Ross-ékat Arnold Schwarzenegger Mauserje helyett bérli fel Bruce Willis Mr. Church-e: ez a kettős cameo egyből érzékelteti, hogy a sztárparádé mennyire fölötte áll a történetnek, ami légypapírként szedi össze a régi akciólegendákat. 1 jelenet erejéig mutatnak két hollywood-i színészhírességet, majd a szkript elfelejtkezik róluk. Ez a jelenet nem több, mint eye-candy a zsáner rajongóinak: Arnold bőrdzsekiben feszít, Willis keménykedő duma kíséretében nevet egyet, és ettől rögtön asszociálni tudunk T-800 és John McClane figuráira.
"Ennek meg mi baja van?"
"Elnök akar lenni."
Igen; tudtommal egy osztrák születésű tisztségviselő nem lehet amerikai elnök.

Szóval Ross és Lee elmennek likvidálni egy Garza nevű diktátort Vilena szigetén. Összekötőjük épp az ő lánya, Sandra, aki gyűlöli apja állítólagos "rémuralmát". A lányt a sereg elviszi, miután megtagadja, hogy Ross-ék kimenekítsék. Mire majd a csapat visszamegy Vilénára, már tudják, hogy Garza koka-földet üzemeltet a "valódi célponttal", az ex-CIA-s Munroe-val. Tűzpárbaj, mely után a lány és a csapat összes tagja megmenekül.
Eric Roberts sokadjára alakít rosszfiút Munroe figurájával. Mégis sántít a legalantasabb pillanata, ahogy elárulja Sandra apját. Mikor Ross-ék visszamennek Sandráért, és Garza parancsot ad minden amerikai megölésére, lelövi Garzát. Hogy lehet az, hogy legalább két tucat géppisztolyos testőrt ártalmatlanná tud tenni egy szál hatlövetűvel, miközben másik kezével Sandrát szorítja?


Mellesleg: a női főszereplő és az apja is rettentő sík észjárású emberek: egyikük csak lázongani próbál apja szigora ellen, az apa pedig hamar kifulladó gőggel fogadja a viselkedését. Kicsit túl elnéző, ha azt vesszük, hogy a nő a mostani rezsimnek hazaáruló; megkínzását is Munroe-nak kell megkezdenie. Forszírozott a fordulat, mikor az apa "megvilágosodik" a vége felé: "Maga csak halált hoz ránk!" Mármint Munroe, a volt ügynök egy katonai terrorral hatalomra került fővezérre?! Aztán ez a mondat, amit a lányának címez: "Te vagy az, akinek nekem kellett volna lennem." És mily szerencse, hogy Ross-ék mentőakciójáig a lány nem szenved maradandó károsodást. Teszem azt lebénulhatna
Sandra valahogy Kathy Duquesne-re emlékeztet a Batman: Denevérnő rejtélyéből: önbíráskodó, ál-humánus vadóc, aki bűnvezér apja ellen lázadozik, mert az fegyverekkel teszi tönkre átlaglakosok életét. Meg sem próbálok társadalmi aspektust fölhozni: a jófiúk egyszerűen végigkaszálják a rosszfiúkat, a főhős megmenti a lányt, sőt még Gunran is visszatér a csapathoz.



Még röviden Gunranről: ez az alak merő röhejszilánk a cselekmény hátába. Ross-ék megválnak tőle, ezért összeáll Munroe-val, hogy elvezesse őket a főhadiszállásukra. Meglepi Thao-t, elveri, Ross meglövi, és a fölé hajoló Ross fülébe suttogja a megbízója nevét. Aztán a végén kiderül: nemcsak túlélte, és újra együtt nevet a többiekkel. Azt hiszem, Gunrannel Stallone az ismert klisét akarhatta kiforgatni, hogy "a túl vérszomjas bajtárstól megválunk, erre az bosszút esküszik". Hát nem sikerült: Gunran dialógusai és egész szereplése zavarba ejtő, a cselekményben fölös ballaszt, a dramaturgia pedig bohócot csinál belőle. Dolph Lundgren ide vagy oda, még a felhalmozott sablonkészletbe sem illett bele.



A feláldozhatók talán csemege az akciófanok számára, sőt valószínű. Nekem azonban semmi extrát nem nyújtott. Híres sztárok arcai még nem garantálnak minőségi sztorit, vagy eredeti elgondolásokat.