Biztonsági (Security)

Antonio Banderas és Ben Kingsley legújabb megélhetési project-je. Ennyivel össze is foglalható röviden a Security: átlagfilm akcióval, amely felállít egy kedvelhető, tökös főhőst, és egy szituációt, melyben ő a legkompetensebb, mikor a rosszfiúk megérkeznek.

Eduardo Deacon volt tiszt 1 éve munkanélküliként tengődik családjától távol. Végre kap egy "szar melót" egy áruház biztonsági őrei közé, ám első munkaéjszakáján menekülő kislányt, Jamie-t kénytelen beengedni. A tanúvédelmi programban résztvevő gyereket profi gyilkosok akarják elcsípni élve vagy halva, így az áruház rövidesen hadszíntérré, Eddie és kollégái pedig gerillákká válnak.

Banderas odateszi magát, és bizonyítja, hogy latinos kiejtése ellenére jó színész. Egyértelműen ő tartja életben a produkciót, melyről messzire látni az "iparosmunka"-feliratot. Semmi kiemelkedőt nincs benne, az érdeklődést az alapfelállás tartja életben: elkényelmesedett személyzet és egy szakértő néz szembe kiképzett hóhérokkal, akik 1-2 órája szövetségieket mészároltak le.

Külső segítség csak órák múlva. Összeszedik hát minden csöpp tudásukat instant bomba készítésétől íjászatig (ez most komoly??), és még így is egymás után hullanak el szegénykék a csata folyamán.

Még a végkifejlet is az, amire számítanánk egy ilyen kis szösszenetnél: főgonosz hullik el utoljára, gyerek köszönetet mond a leharcolt főhősnek, aki végül viszontlátja családját. Persze hiába is kérdeznénk olyan dolgokat, mint pl., hogy miért élt távol tőlük: fogjuk rá, hogy a munkaerőpiacon könnyebb családtól külön előkaparni valami éhbéres közmunkát.

A Security 2/5-öt kap tőlem, a Banderas-Kingsley-páros + néhány kemény, illetve valóságszagú pillanat tiszteletére.

A dzsungel könyve (2016)

"Figyelj, Maugli! Súgd meg, hogyan tudnám Pokollá tenni az életedet?"

(Ace Ventura - Állati nyomozó)




Jó kis látvány, sok-sok röpke izgalom, gyenge történetmesélés. Így tudnám tömören összefoglalni A dzsungel könyvének idei mozis kiadását. Tökéletesen passzol a Disney besötétített mese-remake-jeinek sorába, amikkel az utóbbi években megörvendeztettek minket. Nem szándékszom sem a regényalaphoz, sem a korábbi feldolgozásokhoz hasonlítgatni: egy kisgyerekeknek szánt dzsungelhorrornak voltam a tanúja.

Rudyard Kiplin regényének 2016-os változata főleg brutalitás terén merész munka. Jon Favreau rendező nem félt sokkolni a célközönséget, művének meseszerű hangulatát bőségesen díszíti egy-egy "jump-scare" (="hirtelen előugró ijesztgetés"). Testközelből látjuk, mikor ragadozók támadnak egymásra, egymás testébe harapva és -marva. A Maugli és Shere Khan ("Sir Kán") közti finálé Simba és Zordon (Scar!) végharcával vetekszik egy másik Disney-klasszikusból. Ezt a vizuális merészséget díjazom Favreau részéről, mert valódi veszélyérzetet teremt Maugli körül, aki sokáig űzött vadként kénytelen élni rosszakarója, Shere Khan ("Sír Kán") miatt. 

Koncepciója szerint ez egy élőszereplős állatmese, 1 emberkarakterrel a közepén. Ez a felállás még rendben is volna: az elárvult Mauglira kb. 2-3 éves korában talált rá Baheera, a fekete párduc, és bízta rá nevelését Akela farkasfalkájára. A CG-animált állatok külseje élethű, nem estem ki az illúzióból, hogy Maugli a dzsungel világában él, annak különféle lakóival beszélget, meghátrál előttük vagy menekül tőlük.


Történetfronton viszont pálcikagyenge ez a produkció: az alapsémája feltűnően másol Az Oroszlánkirályból:

• lelkesen futrinkázó ifjú főhős, 
• hatalomra kerülő zsarnok, 
• megvadult csorda a szurdokban, 
• száműzetés egy idilli vidéken,
• egy léha új baráttal, aki új szemléletmódra biztatja őt, 
• végső párbaj a felperzselt otthon területén a zsarnokkal. 

Átlagos szóváltások keretében sulykolják a fő konfliktust: Maugli igazán sosem tartozhat a falkába, sőt a vadonba sem, hiába farkaskölyökként nevelkedett. Képben voltam, hogy mit tanul meg száműzetése, illetve a Baluval szövődő barátsága nyomán: hogy vállalja emberi mivoltát, merje használni "trükkjeit", vagyis az emberi találékonyságot, az eszközhasználatot. Butuska motívumok a farkasok fennhangon szavalt esküje, plusz a "Vörös Virág", azaz a tűz. Ezt a veszélyes természeti erőt jellemzően csak az ember képes megidézni és kordában tartani, ezért akarja Lajcsi, a helyi orangutánvezér, hogy Maugli gyártson neki. Ez a szál egyébként 10 perc műsoridő után nyomtalanul eltűnik a filmből.

Shere Khan-tól levert a víz, akárhányszor megjelent a vásznon: a tigris kényúr gyűlölködő, vérszomjtól őrült pszichopata mészáros. Az egyetlen állatszereplő, akinek jelenléte is van, műsoridejének minden percében rettegést kelt maga körül kiszámíthatatlanságával. Jellemző, hogy Akelát harc nélkül, váratlanul és kímélet nélkül vágja ki a szakadékba, példát statuálva, amiért taktikázni próbált a fiú elküldésével. "Akkor minden rendben... kivéve ha VISSZA AKAROM ŐT CSALNI !!" 
Motivációja viszont faék-egyszerű: széttépni Mauglit. Sántít a kakukkfióka-metafora: az gyerekként a többi madárfiókát túrja ki, nem felnővén mindegyiküket, mint ahogy Shere Khan folyton vádolja a fiút. Maugli ártatlanabb nem is lehetne, mint ebben a vádban, és innentől kezdve nem is értem, miért nem támad rá egyszerre minden állat. Ez nem a dzsungel ura, ez egy tébolyult szörny, aki szó szerint fenyegeti mindannyiukat .- ragadozót és növényevőt egyaránt. Térdig ér a szakálla annak a klisének is, hogy Maugli apját éppen ő tépte szét, és itt vakult meg fél szemére a Vörös Virágtól. 

Maga Maugli akárha a '67-es rajzfilmgyerek élő képmása volna: Neel Sethi külső alapján remek választás, színészi játék terén pedig hozza az elvárhatót. Messze a film legérzelmesebb pillanata számomra, mikor Maugli kisegíti a gödörbe esett kis-elefántot, kivívva ezzel a többi elefánt megbecsülését. Az állati hiedelemvilágban ők a folyó és az erdő megalkotói, félelemmel vegyes tisztelet övezi őket, és ezen átjutva Maugli először életében tanúsít komoly bátorságot.

Ezt leszámítva nem nőtt közel a szívemhez a karakter. Nehéz volt lenyelnem azokat a pillanatokat, amikor Maugli felemeli a hangját, bármilyen okból. A magyar szinkron is ludas benne, de amikor Maugli érzelmesen akart beszélni, az fülsértő. És kisgyerekhez mérten is fejingató némelyik cselekedete. Újsütetű barátsága Baluval, a medvével úgy-ahogy tűrhető: örültem annak, hogy a fiúhoz való kötődése ráveszi Balut, hogy megtanuljon kockázatot vállalni (amit nem kevéssé berondított a "csak kihasználtalak"-melodráma).

Cameó-szerepében Kaa volt még emlékezetes figura: csábító hanghordozású, de hátborzongató kinézetű óriáspiton.

Pihent ujjgyakorlatnak látom ezt a remake-et. Árad belőle a rutinszag, és hogy csupán a felismerhetőség kedvéért imitálja a rajzfilmet. Ha van is benne művészi véna, az mind vizuális, szereplőinek sorsa és mondandói teljesen súlytalanok. Sokkal ügyesebb ez a változat abban, hogy rémisztgesse a nézőt, mintsem hogy érdekessé formázza neki a világ egyik legismertebb mesetörténetét.

Kötéltánc

"A nézők ráhangolásán múlik minden. Magának jó érzéke van a feszültségkeltéshez."

(A tökéletes trükk)

1974-ben Philippe Petit artista a new york-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai közé kifeszített egy kötelet, és majd' 1 órán keresztül egyensúlyozott rajta. Teljesítményének 2008-ban Oscar-díjat nyert dokumentumfilmet állítottak Man on Wire címmel. Idén Robert Zemeckis, a Vissza a jövőbe és a Forrest Gump rendezője kísérelt meg fikciós filmet készíteni belőle, Joseph Gordon-Levitt-tal a főszerepben.

A Kötéltánc soha nem ér át a Rossz Filmekről a Jó Filmek oldalára, hanem a kettő között billeg, mígnem lapos zárása miatt fejjel leszlalomozik a feledhetőségbe. Magán viseli Zemeckis mesélős stílusát, de épp emiatt nagyon gyermeteg és egyenlőtlen súlyú a darab. Az elején még Twist Olivér-szerű mesét látunk egy álmodozó fiúról, aki utcai mutatványosként keresi kenyerét. Aztán ezen a csöpögős részen túljutva félúton egy kicsit komolyabb heist mozivá módosul a film, példás feszültségkeltéssel a Nagy Attrakció alatt. Végül egy szép, de semmitmondó emlékfotóval fejeződik be, az egykori World Trade Center emlékére.

Inkább dráma ez, mint életrajzi mű, hiszen Petit előéletéről tényleg csak körvonalakban kapunk morzsákat. A kevés történetre pedig túl sok cukormáz kerül. Zemeckis egyszerű és kényelmes keretet választott a sztorinak: Petit a Szabadság-szobor tetejéről mesélget magáról, és hogy miként hódította meg a WTC tetejét. Régi módszer, hogy egy szereplő a "4. falat ledöntve" (vagyis hozzánk, a nézőkhöz beszélve) meséli a történetet, itt viszont ez sután használt trükk, ami fokozza a mű naivitását és kiszámíthatóságát. Emberek-kellékek beszerzése, parázás a betöréskor, séta a tetőn, köszönés. Ennyi.

Philippe és a forgatókönyv egyaránt tartozékként kezeli a többi szereplőt: barátnőjét, hasonló korú cinkosait, még mentorát, Rudyt is. Azt olvasom le a történetvezetésről, hogy Zemeckis alig lát említésre méltó dolgot ennek az embernek az életútjában. Az még világos, hogy Philippe megszállott, egocentrikus, elvből sosem csaló művész, akinek csak a teljesítmény és a taps a fontos. De ennyivel kifújt mindaz, ami a lelkét és a világát jelenti. Közel sem jutunk be annyira a főszereplő fejébe, mint amennyire a rendező hiszi, hogy lehetővé tette nekünk.  
Az egyetlen mellékszál ki sincs igazán bontva, és ez Philippe szerelmi kapcsolata Annie-vel, az utcai gitárossal: ahhoz képest, hogy Philippe állítása szerint belőle merített bátorságot főművéhez, a kapcsolatuk fájóan szokványos, a mutatvány utáni szakításuk pedig lehangolóan szűkszavú és kurta.

 

Két maradandó értéke van ennek a filmnek: a felkészülés részletezése, illetve maga a kötélséta. A feszültség felsőfokon feszül, akárcsak a kötél, ami Philippe-et tartja. A rendőröket nevetségesen primitív barmoknak ábrázolják ugyan, de Petit minden egyes mozdulata torokszorító, ahogy iszonyatos magasságban ide-oda sétálgat a két torony. Vagyis 2 órából kb. 40-45 perc a valódi film, a többi része pusztán a csomagolás. 

Középmezőnybe sorolom a Kötéltáncot.

Exodus: Istenek és királyok

Boldog szentestét és kellemes karácsonyt kíván a Filmi helyszínelők weboldal!

Az Exodus: Istenek és királyok egy méreteiben lenyűgöző építmény, mely viszont az arany festés mögött nemcsak erősen kopott, de még roskatag is. Ridley Scott műve ismételten bizonyítja, hogy Hollywood továbbra sem tud mélyebb jelentést adni a Biblia közismert történeteinek, mint vallás és ateizmus ellentéte, illetve a bűn és bűnhődés okozata. A bűnös vezér és népe kiérdemli a kataklizmát, és elszenvedi azt - ahogy mi is a lélektelen effektusözönt.


Én ugyan ateistának tartom magamat - akárcsak a rendező -, de nem hiszem el, hogy a transzcendenst, az Isteni beavatkozást csak irdatlan természeti csapások együtteseként lehet a mai mozi nyelvére lefordítani. Az Exodus-ban sajnos így, száraz egymásra halmozással kapjuk meg az ókori zsidó exódusz neveit és  eseményeit, igazi töltés, az ókori egyiptomi kultúra kisugárzása, zamata nélkül.

Krisztus előtt 1300-ban Mózes megmenti I. Széthi vér szerinti fiát, Rámesszut a hettiták elleni csatában. Mózes Rámesszu mostohabátyjaként nevelkedett a királyi palotájában, és ezt mindenki tudja róla. Ám mikor Pithom városában egy csoport felfedi Mózes előtt valódi, héber származását, a város kapzsi helytartója leleplezi a titkot az akkor már fáraó Ramszesz előtt. Mózest száműzik, és egy kis törzsben alapít családot. Isten azonban egy napon nemcsak arra veszi rá végre, hogy hite legyen benne a csodákban, de arra is, hogy népét, a 400 éve senyvedő zsidóságot kivezesse Egyiptomból.

James Cameron az Avatarral, Darren Aronofsky  a Noéval hozta létre világmegváltó hőskölteményét, ahol stílusát és vizuális fantáziáját teljesen szabadjára engedhette - úgy, hogy közben nem kellett aggódnia a forgatókönyv miatt. Ridley Scott válláról 4 munkatársa vállalta, hogy leveszi ezt a terhet, így miért is kellett volna aggódnia? Holtszentség, hogy nem gondolt arra: a Flintstone-család szkriptjét is eredetileg 32-en (!) írogatták, mire a kész termék meglátta a napvilágot a mozivásznon. 

Hogy a témakört nem mutatja be új szemszögből, az egy dolog, de az Exodus annyira sémafüggő munka lett, hogy a trailere többet mond róla, mint amit ténylegesen tartalmaz. Scott-nak ebből a művéből végig az ötletek, az összefüggő koncepció hiánya árad, Mintha egy unott éttermi szakács készítené a megszokott menüsort:

1. Végy egy népszerű vallási legendát, melynek a mostani trend szerint a rabszolgaságról érdemes szólnia.
2. Rakj bele fél hl-nyi drámasablont, testvérviszállyal és kiválasztott-próféciával.
3. Dagaszd meg a tésztáját, több tízmilliós CGI-élesztőt keverve hozzá.
4. Majd pedig szórd meg sokféle egzotikusnak tűnő tárgyi kellékkel (építkezések, utak, épületek, díszes jelmezek, fegyverek, állatok, stb.),

És a kész művet felszolgálhatod a díjátadókon, hogy kaphass érte néhány díjat borravalóként.

A szereplők kiválasztása mögött nem látok más megfontolást, minthogy A-listás húzónevek legyenek, akikkel el lehet adni a méregdrága produkciót. Christian Bale-t közülük a legnehezebb számomra a ráosztott szereppel azonosítani. Szakáll ide vagy oda: egyetlen esetben győzött meg róla, hogy Mózest látom, és ez a viszontlátás perce közte és önként elhagyott családja között. Leginkább annyiból áll a jelleme, hogy hitetlen harcosból hívő pásztor, abból aztán kétkedő-perlekedő gerilla, aztán megint hívő nyájvezér lesz. A többieknek már úgy-ahogy könnyebb beleolvadni jelentéktelen kis szerepeikbe, hála a jelmeztervezőknek és sminkeseknek. 

1 óriási probléma van Scott eposzával, amit már sokan előttem szóvá tettek: nem működik a dráma. Pedig az lenne a lényeg. A rendezés - mint mindig, ha a sztori csak kifogás a látvány mutogatására - minél előbb igyekszik túljutni a figurák hátterének bemutatásán és a minimális párbeszéd-adagon, s mihamarabb rátérjen az impozáns tájfelvételekre. A rendezéssel még nem is lenne nagy baj, de az írók úgy dobálják az információkat, hogy nem tudjuk, melyik lesz fontos.



Pedig néznivaló az bőven akadna: Memphis, a birodalmi főváros, Isten 10 csapása (véres Nílus, békatömeg a palotában, sáskafelhő, jégeső stb.) és a tömegvonulások is szemet gyönyörködtetőek. Tetszetős az az ismétlődő operatőri fogás a filmben, hogy a kamera egyik oldalról a másikra, távolról végigvonul a helyszíneken. A korabeli atmoszféra viszont valahogy mesterkéltnek tűnik (azért kicsit kevésbé, mint a Noéban), nem érezni belőle a korszellemet. Egyszerűen csak elénk tolják a tárgyi jeleit annak, hogy Ramszesz mennyire semmire nem tartja a hébereket: a fényűző palota, az óriási szobor, a rabszolgatelep, majd a napi 1 héber család kivégzése, válaszként A 10 csapásra. És ha ez nem lenne elég, Mózes sokévi viszontlátásakor is elszólja magát. "Ne nevezd őket állatoknak!!"

Leginkább Joel Edgerton Ramszesze fájó, hogy olyan szögletes figura: bizonytalan, erőlködő, jelenléthiányos. Nem tudtam komolyan venni mindenható istenkirályként: maga I. Széthi, az apja is megjegyzi Mózesnek: "Téged alkalmasabbnak tartalak." Ez azért lehangoló egy olyan ember kapcsán, aki az akkori világ legerősebb nagyhatalmának a "fenséges" uralkodója, aki a történelem egyik legnagyobb uralkodójává hivatott válni.

Az egyetlen komolyabb felismerése, hogy Isten sorozatos büntetései, Mózes és társai üldözése, valamint a rabszolgák megtorlásos kivégzései után végül belátja, hogy hibázott. Jobban mondva: hiba volt, hogy nem száműzte őket egyből Egyiptomból Kánaán földjére.

1. Először akkor törik meg, mikor a 10. csapás után elveszíti elsőszülött kisfiát, Memphis összes többi családjával együtt. "Ez a te istened?"
2. Majd utolsó jelenetében, ahol a serege holtestei között jár a Vörös-tengeren. Tetszett, hogy ő maga is csalódottan, majdnem gúnnyal ejti ki saját nevét. "Nagy Ramszesz. A Dicső." 

Nem szerettem Mózes és Ramszesz közös jeleneteit. Nemcsak a köztük lévő kapocs súlytalansága miatt, hogy együtt nőttek föl, hogy szóváltásaik kurták és laposak, hogy életüket bíznák volna egymásra, blablabla-bla. Mindkét karakter valahogy olyan benyomástkelt, mint akik épp díszes ruhákban bicajoztak a konditeremben. Soha nem erősödik meg az illúzió, hogy tényleg 3 és fél évezreddel ezelőtt járunk, ahol 2 testvért a származásuk 2 külön világkép részévé soroz be. Az elméletileg halálosan komoly pillanatok némelyike (pl. ahogy Ramszesz Mózesnek ront szekerén a visszahulló Vörös Tenger előtti) meg épp a színészek átélése miatt a komikum határát súrolja.

Örültem volna, ha legalább 1 történetszál akad, amire annyi figyelmet fordítottak, mint a képsorokra. Nem lehet tudni, hogy most milyen nézőpontból akarja a film elmesélni a történetet: Mózes kapcsolata... kivel? 

• Ramszesszel?
• Egyiptom népével? 
• A héber néppel?
• A feleségével és későbbi fiával?
• A bátyjával, akit még később ismer meg? 
• Vagy akár a Malek által képviselt isteni akarattal?

Mindegyik szál ezek közül futólagos.

És cefetül kíváncsi vagyok, kinek az ötlete volt egy kisfiút tenni meg Isten reprezentációjának? Mózes "követnek" nevezi őt, és nekem is csak emiatt esett le, hogy ő csupán képviseli Istent és döntéseit a héberek ügye kapcsán. Sokaktól olvastam, hogy utálták, mikor Ramszesz egyik szolgája áltudományos magyarázatokat szajkózik a 10 csapásról; engem speciel sokkal jobban bosszantott, mennyire fantáziátlanul lép kapcsolatba Isten Mózessel: egy 12 év körüli, arrogáns kölykön keresztül, aki mintha élvezné, mikor épp hergeli Mózest. "Nekem tábornok kell." vagy "Néztem a kudarcodat."

Valaki lője már le!, gondoltam szinte mindig, valahányszor megjelent a filmben.

De Scott végül is ott töri ki a dramaturgia gerincét, amiben Darren Aronofsky Özönvíz-históriája is. Magát Istent egy természeti jelenségek mögé bújó népirtóvá teszi, de anélkül, hogy bármilyen más oldalát ábrázolná (semmit nem változtat ezen, hogy az utolsó 2-3 percben már látjuk végre a Tízparancsolat kivésését meg a Frigyládát). Mózes ugyan nem háborodott vadállat, mint amott Noé, de az isteni ítélet meghozatala teljesen átgondolatlan: a Teremtő előbb hagyja, hogy Mózes kiképezze az első héber tömegeket, majd terrorizálgasson egy egyiptomi várost, és ekkor az arcába vágatja, hogy a módszere lassú, és kénye-kedve szerint kezdi megtizedelni a birodalom teljes populációját, kivéve a hébereket.

A film nem tud világos logikát szőni az egyiptomiakat ért csapások és a héberek sorsa között. Ha Isten képes ennyiszer ily kíméletlenül lesújtani Egypitomra, nem lett volna mindegy, ha mindezzel közvetlenül a kegyelt nép egérútját, kijutását segíti? Evidens, hogy a héberek sértetlensége majd épp Ramszesz bosszúját fogja felszítani, hisz nem egy bölcs uralkodó (legalábbis ebben a filmváltozatban). Ha nagyon muszáj lenne racionális indokot találnom a módszerére, azt mondanám, Isten Eric Dravent utánozza A hollóból: több nemzedéknyi szolgalét összes szenvedését adja "ajándékba" az egyiptomi népnek, koncentrált formában.

Hadd tegyem még hozzá: 400.000 ember népvándorlásához azért kellett mutatni valami ivóvíz-készletet és élelemforrást.

Az Exodus: Istenek és királyok tehát sokadik filmes pávatánc, ami újfent bőrt próbál lehúzni a divatos ókori kataklizmák témájáról. Gondoltam rá, hogy legalább katasztrófafilmként tartalmas-e, de mivel a csapások közt nincs valós összefüggés feladójukon kívül, még ezzel se tudtam kimenteni. Zamata, illata, az önálló világ bensősége és a népek kínjainak éle is hiányzik belőle: egyszerűen átvonul az emberen, akárcsak a kamera a forgatási helyszíneken. 

Vasember 3.

Vakmerő csavart engedett meg magának Shane Black, a Vasember-moziszéria örököse. Azok után, mennyire érzékeny az amerikai vezetés rá, ha kritizálni merik 9/11 mítoszát és a terrorizmus elleni háborút, csoda, ha egy kiszámítható tucatfilm épp a feje tetejére állítja ezt a mítoszt. Osama Bin Laden, a fundamentalista muszlim terrorvezér mítoszát. Meggyőződésem, hogy ami itt derül ki a filmbéli terroristavezérről, az 80%-ban Bin Laden esetéről is ki fog derülni - előbb vagy utóbb. 

Anthony Stark mostanában enyhe pánikrohamokkal küszködik, és ez monogám kapcsolatára Pepperrel is rányomja a bélyegét. Amerikát eközben egy Mandarin nevű terrorvezér fenyegeti a világ médiáját keresztül, öngyilkos-merényleteket hajtva végre a Föld bármely pontján. Tony luxusvilláját helikopteres támadás rombolja szét, melyből a Vasember szétesve és sebesülten kerül ki. Anyagi erőforrásaitól távol, lepel alatt kezd nyomozni a Mandarin, illetve Pepper egy régi ismerőse, Aldrich Killian után.  

1-2 érdekes újdonság segít frissen tartani az új részt. Bár a Vasember 3. forgatókönyvét simán hívhatjuk futószalag-szindrómásnak, ezek az apró részletek, variálások - afféle rajongóknak szánt nassiként - érdekesek voltak. Pl. hogy Peppert láthatjuk Vasember-páncélban ténykedni egy percre (egyébként ez, hogy Pepper a páncélrészeket ő is megtanulja felölteni, jelentőséget kap majd a végső harcnál). 

Néhány kikacsintás nagyon tisztán kirajzolódik a Vasember 3-on.  

1. Az új rész sem próbál több lenni látványosan színdús pop-corn-mozinál, mely a Marvel-világ sokadik építőkockájaként hivatott működni. "Arra csinálták." Ehhez hűen számos szóutalás hangzik el a 2012-es Bosszúállók világmentő katarzisára New York-ban. Kb. hónapokkal a film kezdetének ideje előtt. 
2. A trilógia 2 másik részéhez képest higgadtabb a hangvétel, egy olyan páncélos főhőssel, aki pszichésen már kissé megtépázottabb. És akárcsak a The Dark Knight Rises-ben, itt is tél idején próbál az egyedül maradt szuperhős "visszajutni a játékba".
3. Az, hogy a végső, részben pisztolyos csata épp karácsony napjára esik, apró emlékeztető filmfanoknak, hogy a Halálos fegyver írója rendezte ezt a produkciót. 
4. A fanatikus harcosok nagy "tanítója" a film elején egy erős karizmájú, jelmezes ikon. Ám mint kiderül: ő csupán egy reprezentatív, fabrikált arca a gonosznak. Az értelmi szerző megtévesztése a külvilág felé. 
5. Apropó értelmi szerző: Aldrich Killian személyisége leginkább Edward Nygmáéra hasonlít nekem. Adott egy hosszú hajú, szemüveges őrült tudós, aki a főhős kegyeit keresi az elején saját találmányával. Ám amaz elegánsan leszereli, és az emiatti megszállottság egy látszatra sikeres, de belül bosszúéhes zsenivé változtatja. "És csak egy módon élheti ki ezt a rögeszmét." Még a főhős barátnőjét is ugyanúgy ejti foglyul, hogy szemtől szembe a nő életével fenyegesse.
6. Spielberg-szerű fan-service a kisfiú segítő, aki besegít Tonynak magányos felkészülése közben. 
7. A gonosz katonák valójában csonka emberek. Killian kísérletei során váltak képessé végtagjaik visszanövesztésére - másodpercek alatt. Maga a tudós főgonosz Kinien is képes erre a bravúrra (hasonlóképp, mint A csodálatos Pókember Dr. Connors-a.) 
8. Csak éppen ezek a "meggyógyult" emberek Fáklya-módján izzó, sebezhetetlen magma-kamikazék, akiknek még a ruhája is megmarad, ha visszaformálódnak. Ezt hívják rajzfilm-fizikának, emberek...! 
9. Az intelligens vaspáncélok, akik a klimax-csatánál Tonyhoz csatlakoznak, olyan kódneveket kaptak külön-külön, mint a Transzformerek. 

(Ha valaki még talált ilyen más filmből kölcsönnyúlt áthallást, az majd kommentben szóljon. Én ennyit találtam.)

Tehát nem érdemes váratlan dolgokat várni a Vasember 3-tól. Színes karakterei megmaradtak, és kicsit komolyabban is vehetőek, mint a Vasember 2.-ben. De Tony pánikrohama gyékényvastag sztoritartozék, hogy úgy tűnjön, mintha tényleg változna és haladna valamerre az élete. Ez megint csak egy biztonságos Marvel-fogás: megint ugyanazt a tanulságot rágatják meg a főhőssel, mint a Vasember 1-ben, és mint a folytatásában, ezúttal is meghal mindegyik új főszereplők.

Az elkapkodott mellékszálak közül Maya Hansenét sajnálom a leginkább... de nem azért, mert sikerült volna jól megírniuk a karakterét! Ő az a csinos fiatal kutatónő, aki Killiannek lehetővé tette ezt a... (jobb kifejezést nem találok rá:) fáklyaember-eljárást. Az ő haláljelenete drámaibb, mint a "látványosabb nagyjelenetek". Pl. a helikopter-támadás Tony luxuslakása ellen, vagy ahogy Rhodey Warmachine-páncéljával Killian elraboltatja az amerikai elnököt.

Túlzott produceri basáskodásra utal a sok elkapkodott, sebtiben felmázolt és lezárt történetszál. Maya az a típus, aki végig elvek és álmok közt egyensúlyozik, hol melyik kárára hajolva a másik felé. 12 év után pont a támadás napján jön "látogatóba" Tonyhoz. Szerintem Pepperről leolvasható, hogy ez gyanús neki, habár a lány jóhiszemű baleknak állítja be magát.

Az még nem izgatott különösebben, hogy Tony fogságakor fenyegetőzik, hogy megöli magát, ha Killian nem hagyja életben Starkot. Mit ad Isten: Killian csak úgy hasba lövi, fütyülve rá, hogy mennyire fontos a nő munkája a tervében. A lány döbbenete és Tony reakciója súlyt ad a pillanatnak, és ez máris több, amit a film nagy részéről el tudok mondani.

A roskatag, sokszor hirtelenkedő cselekmény erős túlzás, hogy rendesen összeállna egy egésszé. Mivel a terminátor-szerű lávaember eleve gyenge ötlet, nem lepett meg, hogy Vasembert és Killiant egymással dulakodva kellett látnom. Az viszont így is csalódást okozott, ahogyan elvarrják Tony és Pepper állapotának rendeződését:

• Peppert Kinien a magmásító szérum egy gyengébb dózisával beoltotta, ezért élte túl, mikor lezuhant a tűzgolyóba. Semmi magyarázat, hogy sikerült visszafordítani a dolgot.
• És a végén Tony ezt mondja: "Eszembe jutott: miért állnék meg itt?" Majd eldobja háza helyén azt az elektromágnest, amit műtéttel eltávolítottak a szíve mellől. Ez már pofátlan lustaság. Amellett, hogy a pánikrohamai rejtélyes módon felszívódtak, ennek semmi köze nincs a cselekmény egy pontjához sem.

Hebehurgya, megalkuvó, ugyanakkor lüktető és élettel teli produkció a Vasember-opusz trilogizáló felvonása. Nem irányoz elő új történéseket, csak frissíti Tony Stark zűrös életének emlékét a Marvel-rajongóknak. 

A csavar Mandarin karakterével (hogy ő csak betanított színész, akivel "arcot", propaganda-gonoszt adtak Amerika népének) ugyan kissé degradáló a képregények ázsiai hadurához képest. De legalább burkolt mondanivalót nyújt, és ezzel részben kikozmetikázza a gyenge szálakkal megtűzdelt cselekményt. Olyasmi ez a film, mint a használt műszaki cikkek boltja: kiválogathatjuk azokat a cuccokat, amit érdemesnek ítélünk, a többi meg mehet a kukába. 

Schindler listája

"Ma van a történelem.

És ti vagytok a részei."

1939-ben Oskar Schindler, a megnyerő német üzletember Legyelországba érkezik, hogy anyagilag megszedje magát. Náci kapcsolatai révén megszerzi egy lőszergyár tulajdonjogát, melyhez olcsón juthat zsidó munkaerőhöz - köztük újsütetű könyvelőjéhez, Itzhak Sternhez. Azonban a sorozatos náci kivégzések láttán aknamunkába kezd, hogy annyi életet óvjon meg a likvidálástól, amennyit csak módjában áll.

Minden kitörő kritikai elismerésnek megvan a maga ellenhulláma. Amikor Steven Spielberg művét a Holocaust addig legmerészebb mozis ábrázolásáért dicsérték, rögtön jött a cáfolat. Schindlert kivéve szinte minden nem zsidó főszereplő szörnyeteg, míg Sternt kivéve jóformán minden zsidó polgár csak mint áldozat/áldozatjelölt része a történetnek. Ugyanakkor alig jut figyelem a Holocaust egyéb, a náci ideológia szerint szintén "alsóbbrendű" embercsoportjainak (romák, szlávok, fogyatékkal élők, homoszexuálisok, stb.)

Saját vélemény?

Nem akarom túl sokat fényezni a produkció hírnevét, és a kulturális elismerést, amiben részesült. Kár is tagadni: keményen rideg, sokkoló alkotás, nagyon sok nehezen emészthető képsorral. Semmiképp nem szabad "szórakoztatás" címszó alatt elővenni vagy ajánlani, márcsak a rideg és komor alaptéma miatt sem. Nagyon hamar teljesen átitatja az üldözöttség szívmardosó érzése, az egész minket körülvevő világtól való rettegés atmoszférája.

A movie 3 óra hosszú és utolsó jelenetét kivéve végig fekete-fehérben játszódik. Tartottam tőle, hogy ezzel Spielberg csak a Holocaust adott korhoz kötöttségét próbálja majd hangsúlyozni. Hogy ez az akkori és ottani emberek tragédiája, amiből mi, a XXI. század polgárai alkalmasint elokulgathatunk. Semmi nem állhatna ennél távolabb az igazságtól.

Idővel megértettem, hogy ez a színtelenség más célt szolgál, mint aminek elsőre tűnik. Egyértelműsíti, hogy itt tényleg nem voltak külön életpályák, választható sorsok, bármi többszínűség az életben. Csak fehér és fekete, túlélés és halál. Hiányoltam ugyan az ideológiai folyamatot, ahogy a német demokrácia náci diktatúrává süllyedt. De ez a movie a Holocaust, az áldozatok története. 

Semmiképp nem lehet ezt egy tipikus Spielberg-produkciónak nevezni. Teljesen hiányoznak belőle a rendezőre jellemző stílusjegyek - elsősorban az események romanticizált, meseszerű beállítása, a családbarátabb karakterrajzok, bármilyen derű vagy bíztató kilátás. Ehelyett szokatlanul száraz, tárgyilagos, sőt reménytipró tónust alkalmaz. Sosem fordítja el a kamerát a borzalmak elől. Pl.

1. Az egyik zsidó nőt direkt azért lövik agyon, mert a munkáját végezte, és jelentette, hogy egy szerkezet aljzata hibás. 
2. A fő antagonista, Amon Goeth reggelente az erkélyéről, félpucéran lövet a gettóban dolgozó zsidókra, kedvtelésből, mintha rühes vadállatok lennének.
3. A zuhanyzó jelenet, ahol a borotvált, meztelen emberek nem tudják, vajon tényleg víz fog-e rájuk zúdulni itt.

 

Az effajta tébolyult gonoszság szinte kiált a teatralitásért, főleg egy ilyen hollywood-i tabutémában. A forrásmű Thomas Kenneallynek, a Holocaust egyik túlélőjének a tollából származik (Schindler bárkája): Spielberg a könyv elolvasása után egy évtizedet várt a megfilmesítéssel, és az áldozatok emlékei iránti szolidaritásból ingyen vállalta a rendezést. Elhivatottsága pont ebben a színtelenségben mutatkozik meg: az áldozatokat egyszerűen megölik és elfelejtik, igazi ok nélkül, feketén-fehéren.

Tehát a tónus példásan komor. De a történet mindebben mennyire van jelen?

Nem értek egyet azokkal, akik szerint Schindlerre a hollywood-i átlagember-hős sztereotípiáját húzták rá. Oskarnak világos karakterfejlődés jut, párhuzamban az egyre brutálisabb kormányzati intézkedésekkel. A hedonista  haszonleső egyszercsak arra eszmél, hogy a faji tisztogatás apasztja a befogható munkaerőt. Ezek az emberek éhbérért dolgoznak neki, hiányukkal az előnyös üzlet kerül veszélybe. Azzal, hogy szól Goeth-nek, hogy fékezze magát, Schindler önmagát vezeti rá arra, hogy értéket lásson az ingyen és állandó emberállományban. 

A felégetett hullahegyek láttán sem csupán elborzad, hogy "Jaj, Istenem; megígérem, hogy jó leszek!" Azt érti meg, hogy a gyárában dolgozni épp ettől a borzalomtól választja el a zsidókat. Vagyis nemcsak vagyon, hanem egy közvetlenebb hatalom is a kezébe került:

1. egyrészt a munkásai az ő keze alatt nem lesznek hamvak és por;
2. másrészt ha selejtes lőszert gyárt a helyi erőknek, azzal is csökkenti a gyilkosságok számát. 

Liam Neeson Schindlere hidegfejű, okos és jól ért az emberek nyelvén. Tetszett az interakció közte és Ben Kingsley Sternje között: Spielberg kifinomultan, hangsúly nélkül engedi, hogy a 2 karakter munkaviszonya magától fejlődjön barátsággá. Schindler annyira ügyesen adja pénzleső náci munkáshajcsárt, hogy Stern is csak több lépcsőben döbben rá: mindez immár csak ügyes álca. A gyár már rég veszteséges, de Schindler még mindig ide gyűjteti a sárga csillaggal megjelölteket.

Közismert "látványelem", amikor Spielberg enyhe piros színnel emeli ki az egyik, a katonák elől bujkáló kislány kabátját. Triviális kifejezőeszköz, de attól még hatásos. Schindler véletlenül szúrta ki a lányt a tömegből, 

és mikor viszontlátja azt a kabátot, az épp elpusztított zsidók ruhái között, tudja, hogy a tulajdonosa is közöttük volt. Oliwia Dąbrowska neve talán nem sokat mond az átlagnézőnek, de a hölgy élete egyik legfontosabb tettének tartja a "Piros Kabátos Lány" megformálását.

Ami még nagyon tetszett nekem Oskarban, ahogy a pszichológiát képes spontán használni. Rögtön a movie elején sikerül a stílusával bevágódnia néhány befolyásos náci párttagnál. Egy Amon Goeth-höz hasonló szadistát sem könnyű leszerelni, de ahogy Schindlertől látjuk ezt, az egyszerre izgalmas és hihető technika. Pl. mikor a hatalom természetéről okítja a részeg férfit: "A hatalom az, mikor minden jogosultságunk megvan ölni, és nem tesszük. (...) Ez volt a császároké." Ennek hatására később Goeth is "megbocsát" egy fiúnak, amiért az nem tudta kitisztítani a kádját.

Legmerészebb húzása alighanem az, amikor egy vagon lakóit az életveszélyes fülledtségtől úgy menti meg, hogy hangosan kiröhögi, majd a náci megbízottak asszisztálásával lelocsolja őket vízzel. Itt egy kicsit talán a hihetőség határára táncol a jelenet Oskar buzgóságával. De szó se róla, nagyon elmés húzás: Oskar valódi kockázatot vállal, nemcsak futó jótetteket hajt végre, amit bármikor megereszthet a jól szituált pénzeszsák a szerencsétlen ördögöknek.

Talán kissé manipulatív, hogy 3 órát lenyomnak a torkunkon ebből a lélekölő korképből, és ezek után persze felüdülés egy kis remény a végére. De még ezzel együtt se tartom érzelgősnek a befejezést (ellentétben az E.T.-ével). Ahogy Stern és Schindler sikeresen összeállítja a híres listát, az elkészülés pillanata anélkül van kiemelve, hogy valami megváltó pergamennek állítanák be. Ugyanígy: mikor eljön 1945, és Schindlernek menekülni kell a Vörös Hadsereg elől, megható látni, amint Stern és a listán szereplő 1100 zsidó elbúcsúzik Oskartól.

Nem hinném, hogy karakteridegen lenne, ahogy Schindler sírva fakad, és leborul Sternék előtt. "Többet is megmenthettem volna. (...) De nem tettem meg. NEM tettem meg...!" Mindez a komor téma és alapos elővezetés dacára is lehetett volna giccses melodráma. Ehelyett valódi, reményekkel és hittel gazdagon átitatott, felemelő "pay-off" (="kifizetődés" [a nézőnek, amiért folyamatos figyelemmel követte a történetet]). Az utolsó montázs pedig, ahol már a színes jelenben látjuk a "Schindler-zsidókat", rögzíti a tanulságot, miszerint egyetlen ember is jelenthet óriási különbséget.

Szigorúan csak mint a Holocaust elbeszélése, a Schindler listája valóban gigászi mozgóképes vívmány. Igazi hangos ébresztőóra minden nép kollektív lelkiismeretének, nemcsak a terror és halál képei miatt. Mert bár a mozi tényleg nem vállalja, hogy a totalitárius világ kiépülésének mikéntjét bogarássza, nagyon jól tudatosítja az emberben a lényegi víziót, a végeredményt. Hogy mindez értelmes, hús-vér lelkekkel történt meg, akiket saját hazájukban egy legitim nagyhatalom legitim törvényei, annak legitim intézményei és végrehajtói ítéltek... A semmivé válásra.

"Aki egyetlen életet megment,

a világ egészét menti meg."