Kötéltánc

"A nézők ráhangolásán múlik minden. Magának jó érzéke van a feszültségkeltéshez."

(A tökéletes trükk)

1974-ben Philippe Petit artista a new york-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai közé kifeszített egy kötelet, és majd' 1 órán keresztül egyensúlyozott rajta. Teljesítményének 2008-ban Oscar-díjat nyert dokumentumfilmet állítottak Man on Wire címmel. Idén Robert Zemeckis, a Vissza a jövőbe és a Forrest Gump rendezője kísérelt meg fikciós filmet készíteni belőle, Joseph Gordon-Levitt-tal a főszerepben.

A Kötéltánc soha nem ér át a Rossz Filmekről a Jó Filmek oldalára, hanem a kettő között billeg, mígnem lapos zárása miatt fejjel leszlalomozik a feledhetőségbe. Magán viseli Zemeckis mesélős stílusát, de épp emiatt nagyon gyermeteg és egyenlőtlen súlyú a darab. Az elején még Twist Olivér-szerű mesét látunk egy álmodozó fiúról, aki utcai mutatványosként keresi kenyerét. Aztán ezen a csöpögős részen túljutva félúton egy kicsit komolyabb heist mozivá módosul a film, példás feszültségkeltéssel a Nagy Attrakció alatt. Végül egy szép, de semmitmondó emlékfotóval fejeződik be, az egykori World Trade Center emlékére.

Inkább dráma ez, mint életrajzi mű, hiszen Petit előéletéről tényleg csak körvonalakban kapunk morzsákat. A kevés történetre pedig túl sok cukormáz kerül. Zemeckis egyszerű és kényelmes keretet választott a sztorinak: Petit a Szabadság-szobor tetejéről mesélget magáról, és hogy miként hódította meg a WTC tetejét. Régi módszer, hogy egy szereplő a "4. falat ledöntve" (vagyis hozzánk, a nézőkhöz beszélve) meséli a történetet, itt viszont ez sután használt trükk, ami fokozza a mű naivitását és kiszámíthatóságát. Emberek-kellékek beszerzése, parázás a betöréskor, séta a tetőn, köszönés. Ennyi.

Philippe és a forgatókönyv egyaránt tartozékként kezeli a többi szereplőt: barátnőjét, hasonló korú cinkosait, még mentorát, Rudyt is. Azt olvasom le a történetvezetésről, hogy Zemeckis alig lát említésre méltó dolgot ennek az embernek az életútjában. Az még világos, hogy Philippe megszállott, egocentrikus, elvből sosem csaló művész, akinek csak a teljesítmény és a taps a fontos. De ennyivel kifújt mindaz, ami a lelkét és a világát jelenti. Közel sem jutunk be annyira a főszereplő fejébe, mint amennyire a rendező hiszi, hogy lehetővé tette nekünk.  
Az egyetlen mellékszál ki sincs igazán bontva, és ez Philippe szerelmi kapcsolata Annie-vel, az utcai gitárossal: ahhoz képest, hogy Philippe állítása szerint belőle merített bátorságot főművéhez, a kapcsolatuk fájóan szokványos, a mutatvány utáni szakításuk pedig lehangolóan szűkszavú és kurta.

 

Két maradandó értéke van ennek a filmnek: a felkészülés részletezése, illetve maga a kötélséta. A feszültség felsőfokon feszül, akárcsak a kötél, ami Philippe-et tartja. A rendőröket nevetségesen primitív barmoknak ábrázolják ugyan, de Petit minden egyes mozdulata torokszorító, ahogy iszonyatos magasságban ide-oda sétálgat a két torony. Vagyis 2 órából kb. 40-45 perc a valódi film, a többi része pusztán a csomagolás. 

Középmezőnybe sorolom a Kötéltáncot.