Becsületes tolvaj

 

A Becsületes tolvaj legnagyobb hasznát abban látom, hogy tudatta velem: Liam Neeson-t még mindig csak az ilyen dőre Taken-klón sémafilmekre szerződtetik. Író-rendező Mark Williams filmjét azonban még ő se húzza ki a teljes érdektelenségtől, amibe már az első pár percben alámerül, és nem is tör föl vissza a felszínre.

Tom Carter hírhedt rabló: 9 év, 11 kisvárosi bank, 9 millió $... és egyszer sem ült vagy gyilkolt. De most tiszta lappal akarja indítani a közös életét barátnőjével, Annie-vel, ezért feladja magát az FBI-nak. Azaz: csak feladná: a két ügynökről, akikkel a feltételeket akarja megbeszélni, kiderül, hogy korruptak, és főnökük kinyírását is Tom nyakába varrják. Ugyan ki hinne pont egy renegát pandúrnak...?

A Téboly után újabb unott sémaművel gazdagodhattam, ahol az alapötlet a sárban hever, és 1 sztár menti a menthetőt a lapos színészbrancs élén – Tom néven. Azontúl, hogy a szerelmi románc Neeson Tom-ja és Kate Walsh Annie-je között végig hamisnak hatott, tele banális elgondolásokkal már az egész bonyodalom felvezetése: 

1. Nem létezik, hogy egy tapasztalt bankrabló ilyen égbekiáltó naivitással egyezkedik a Szövetségi Nyomozó Irodával. 
2. Nincs az az Isten, hogy Tom a zsákmányból sose vett el 1 centet sem – ha másra nem, felszerelésre a rablásokhoz.
3. És be ne akarják nekem bemesélni, hogy még a rejtekhely címet és kulcsát is csakúgy megadja a 2 ügynöknek, de nem tart velük. Nem tudhatja, hogy azok ketten – miután végre fölfogták, hogy ez nemcsak kamu – nem fogják-e becsapni!

Rühellem, mikor a háttérsztori komoly, életszagú problémakört érint, és a film tojik rá, hogy körül is járja. Pl. hogy mennyire lehet "új életet kezdeni" egy profi tolvajnak, akármilyen megbocsátó is a szíve hölgye, hogy eddig ezt eltitkolta. Vagy Tom apja, a kizsákmányolt kisember tipikus esete (nyugdíját elsikkasztották). A saját zsebre dolgozó hivatali alkalmazottak erkölcsi menleveléről nem is beszélve. Amikor akció, dráma, tónus, látvány és karakterrajzok, vagyis kb. minden téren pang a film, legalább amiről szó esik, annak kellene valami kis gyökeret, színt adni. A lezárás is éppoly gyermeteg, mint az eleje az összeismerkedéssel.

Minden a Becsületes Tolvajban sivár vagy gúnyos mosolyra késztet, vagy mindkettő, de eredetiséget kiskanállal se találni benne. Drámát még a feszültségnél is kevésbé bír csiholni, bármennyit magyarázzák a helyzetet a szereplők. Még Neeson miatt se tudom azt mondani, hogy legalább az "egynek elmegy"-kategóriába besiklik: csak másfél óra semmilyenséget kaptam itt, amiből a főszereplő színész arcán túl semmi se derengett 3 perccel a vége után.

Öld meg a hírnököt (Jobb, ha hallgatsz)

Jeremy Renner: "Csak akkor elszámoltatható a kormányzat, ha etikus, szabad sajtó működik.” 

Ismét egy igaz történet alapján készült konspirációs thriller. Gary Webb, a San Jose Mercury News nyomozóriportere élete sztorijára bukkan, mikor egy helyi drogdíler nője titkos dokumentumot ad át neki. Ez nem kisebb dolgot bizonyít, mint hogy a CIA és a kormány sok éve crack kokaint csempészett be az Államokba, hogy aztán a kereskedelemből befolyó pénzen egy nicaraguai felkelést támogathasson, az ottani kommunista rezsim ellenében.

Régi turista vagyok az összeesküvések világában, de ez a film vajmi kevéssé nyitotta fel a szememet bármilyen vonatkozásban. Túlságosan modorosan tálaltak valamit, amit már száz másik mozi- és dokumentumfilmből megtanulhattunk: hogy az amerikai kormány és a titkosszolgálat állig sáros köpönyegforgatók, tele véres titkokkal, amiket emberek eltüntetése és tönkretétele árán is készek véka alá rejteni.
Komoly hangvételt üt meg a produkció egésze, a helyzetek hihetőek és az alakítások is rendben voltak. De az egésznek valahogy nem volt éle, hiányzott a merészség és célirányosság a rendezésből, és a szereplők közti dráma is igencsak langyos maradt. Tónusában a giccset sikerült elkerülni, ám sajnos az igazán intenzív feszültséget is.

Eleve sablon, hogy egy helyi kis újság családos, erélyes munkatársa kinyitja Pandora szelencéjét, és persze mikor megírja a sztorit, lejárató hadjárat indul ellene. A kormányzat által felügyelt állami médiumok szabályosan felégetik az utat, amit Webb bejárt a nyomozása során: nem találni a megkeresett tanúkat, nincsenek cáfolhatatlan bizonyítékok az egyes állításaira. Még Webbék saját házában is ügynökök kutatják át a holmijait, kihasználva az alkalmat, mikor Webb kihívta a rendőrséget.
Ebben az egészben az a legérdekesebb - bár naiv emberre vall -, ahogy Webb ráeszmél, hogy egyedül marad. Először a média fősodra vádolja, aztán az újsága hátrál ki, majd önként hátrahagyja a családját, hogy egyedül tudja folytatni a szálak felgöngyölítését. Idegi mélypontra kerül, mikor a motorja eltűnik, bezúzva a parkolóban egy autó üvegét.

A családi képsorok átlagosak, de így is érezni belőlük, hogy ez egy összetartó család. Gary felesége Susan tudja, hogy férje minek teszi ki magát az ügy további bolygatásával, gyerekeikkel együtt mégis kitartanak mellette. Át lehet érezni, hogy Webb félti a családját a kormányzati körök esetleges megtorlásától. Ezenkívül viszont semmi lényeges dolog nem kapcsolódik hozzájuk, a költözés Kaliforniába és Webb egykori félrelépése cérnavékony szócséplések.

A befejezés, ami aztán megint egy erős jelentsor. A díjátadó ünnepségen nemcsak Webb családja, de a szerkesztői is ott vannak. A férfi ekkorra már lelkileg megtört, de még mindig hiszi és vallja, hogy helyesen cselekedett. Ha egy újságíró a rendszer egészét érintő igazságot tár fel, kiteregetve befolyásos szervek és személyek szennyesét, azzal a karrierjét, életét és hozzátartozóit is veszélynek fogja kitenni. Ez evidens következménye, ha valaki tényleg a dolgok mélyére akar leásni.



Igazán kár, hogy a filmadaptációból nem derül ki számomra, hogy Webb története mitől annyira figyelemvonzó. Bátran kiállt az igaza mellett, az újságírás szakmájának igazi értelmét követte, dacára az ijesztő következményeknek, amik várhatnak rá. De hogy végigcsinálja a dolgot, arra végig egy nyomatékos indoka marad: feltárni a nagy sztorit. Ez így nagyon sablonos motiváció, mégha őszinte is. Végül pedig a film úgy köszön el Jeremy Renner karakterétől, hogy Webb egy mozgólépcsőn siklik fölfele, mintha a Mennybe tartana, jutalomként a hőstettéért.

A családi videó az eredeti Gary S. Webb-ről igazán hatásos záróklip lett. Engem viszont a film egészénél inkább gondolkodtatott el egy apróság, amit a magyarázó feliratból tudtam meg. Mikor Webb 2004-ben meghalt, holttestén 2 fejlövés nyoma volt található. Maradjunk annyiban, hogy ha egy "öngyilkosnak" elkönyvelt halott politikasúroló ügyben végzett tényfeltáró munkát, 90%, hogy szőnyeg alá söpört gyilkosság történt.

Közepeset adok a produkcióra - és nem arra, aminek a tiszteletéből készítették.

Az utolsó akcióhős

Csak mert egy movie kimondottan klisékből gyűjti és építi fel a sztoriját, még lehet szórakoztató. Ezt Arnold Schwarzenegger munkásságából tanultam meg, bár nem sok példát ismerek rá. Legmaradandóbb filmjeinek a Predátort, a Total Recallt és az első két Terminátor tekintem. Emellett viszont tökéletesen illik olyan művekbe, amik az "old-school"-akciófilmes zsánert direkt koptatják, lejáratják, idejétmúlt(abb)nak láttatják a szemünkben. Ezek mégsem paródiák vagy vígjátékok, inkább akciószatírák.

1. Kommandó: lánya elrablása ürügyén a protagonista változatos kunsztokkal és tusakodással lép fel a vásznon, miközben ellenfelei hullanak, mint a muslincák ősszel. Zsenge sztori, de a maga primitív módján élvezetes.
2. True Lies: átlagos családi kémtörténet, mégis úgy kivitelezve, hogy az események bevonnak.  Érdekes az, ahogy a szuperkém addig titkos életébe egyre jobban beletanul a hétköznapi feleség is.
3. Az utolsó akcióhős...

...bosszantó.

Nem is kevéssé. John McTiernannak ez az egyik legrosszabb hírű alkotása, és nem alaptalanul. Elsőre okosnak tűnhet, amiért begyűjti a zsáner ismert kliséit, és elosztja őket 2 órás időhosszúságban. Közben felkarolja a 14 év körüli srácok egyik álmát, hogy kedvenc sztárhősük világába csöppennek, vagy akár a tanítványává, társává is válhatnak.
Nem tagadom, van benne 1-2 provokatív konfliktuslehetőség. Ahogy idővel a mesevilág hőse elkíséri a gyereket vissza a valóságba, szembesül saját valódi mivoltával: hogy nem több egy fiktív celluloidlénynél, aki valami groteszk csoda folytán most hús-vér.


Az utolsó akcióhős kicsit olyan, mint egy rossz sci-fi:  egy izgalmasan, sőt elmésen hangzó alapötlet, amit egy enervált, szikkadt és többnyire dögunalmas cselekménnyel sikerül elföldelni. Alig működik valamely aspektusa. Biztosra veszem, hogy a hard-core Arnold-rajongóknak nosztalgiát hoz valamilyen szinten. Nekem speciel érdektelennek hatott; sosem vont be egészen, és nem tudok tetten érni benne semmilyen tanulságot vagy jellemfejlődést. Csak nem lehetek annyira egyedül ezzel, minthogy a movie saját hazájában megbukott, és a totalfilm.com ma a mainstream-kínálat 30 legnagyobb sikeres szemete közé sorolja.

A történet egy olyan fantasy kulcselemmel hozza létre az alapszituációt, ami inkább a korhatár nélküli családfilmekbe illik: egy mágikus mozijegy. A főszereplő gyerek, Danny ennek segítségével egy napon a moziteremből áttranszportálódik kedvenc akcióhőse, Jack Slater nyomozó világába. Ez a világ aztán tartalmaz mindent, ami egy 80-as évekbeli akciómoziról eszünkbe jut:

• a hőbörgő felettes;
• elrabolt gyerekek;
• a hibbant pszichós;
• vad autósüldözések és robbanások;
• a nagyzoló fő-rosszfiú;
• a kigyúrt, öntörvényű zsaru;
• aki bármilyen rosszfiút leszerel;
• feszt egysorosokat süt el még akció közben is;
• öklével és pisztolyával remekül bánik;
• és semmi sem tudja tartósan megsebezni;

stb.

A színészi játék nem annyira rossz, de nem sok esélye van érvényesülni. Színtelen, egydimenziós karaktereket kapunk (kivéve talán Slatert), gépies és száraz párbeszédekkel. Hiába látszik világosan, hogy mi volt itt az alkotók célkitűzése: ha egy sztori sablon-téglákból épül föl, piszok sokat kell dolgozni vele, hogy ne zülljön sablonná maga a mű. Ugyanígy karikatúra-szereplők is lehetnek üres pozőrök, a frappánsnak szánt dumájukból forszírozott faviccek. (Ezt érezni ki nagyon erősen Quentin Tarantino Kill Bill-jéből is.)

Ismétlődő fogyaték az Arnold-moziknál, hogy a rendezők sosem hoznak létre normális kölyökkaraktert. Danny se nem jópofa, se nem szimpatikus, egyszerűen csak... ügybuzgó. Dacára annak, hogy a hátterét még tűrhetően vázolják föl. Anyja egyedül neveli egy new york-i szegénynegyedben, gyér közbiztonsággal, és ezért ő a mozi világába menekül. Mindezzel könnyű azonosulni! Én magam túl jól ismerem az érzést, mikor a mindennapok egyhangú problémái elől a mozgókép, a szabadon választható valóságélmények közé költözik a lelkünk.
De nincs személyisége. Sosem érik meg, vagy tanul bármi fontosat. Ellenben be nem áll a szája. Találkozik a nagy hősével szemtől szemben, sőt az rábólint, hogy besegítsen neki. És mi erre Danny reakciója? Mindenáron és esetlenül bizonygatja, hogy ez az egész egy Schwarzenegger-film saját realitása. Nem tudom, hogy a reakció idegensége, vagy Danny ráakaszkodó győzködése zavar-e jobban ebben. Alapjáraton kínos, ahogy egyfolytában okoskodik, fecseg, sőt egyszer (szándékon kívül) még majdnem meg is öleti magát a nyomozó előtt. Miért is kéne együtt éreznem vele?


Pedig Schwarzenegger tud ütős párost alkotni gyerekszínészekkel. A Terminátor 2.-ben John Connor is egy átlagéletet élő, nyughatatlan srác volt, mint Danny, vagy mint Jamie a Hull a pelyhes-ből. De úgy vélem, ott a gyerekszínészt jobban látták el instrukcióval, a történetben a fiúnak bőven oka és lehetősége nőni, mint egyén. Talpraesettebb volt. És lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, de Edward Furlong szerintem valamicskével többféle érzelmet tudott mutatni az arcával, mint Austin O'Brien.

Úgy sejtem, a fő ok, amiért Az utolsó akcióhős még zsánergúnyolóként sem állja meg a helyét, az a mértéktelenség. Mármint nem úgy mértéktelen, hogy egy dologból túl sokat használna. Túl sokféle eszközzel akar élni, csak azért, hogy görbe tükröt állítson a 80-as évek akciófilmjei elé. Egyrészt megteremti a tökéletes gyűjtőmedencét akciókliséknek, belejuttat egy valós fiút, majd kijuttat belőle egy helyi legendát, és végül ki-ki a maga világában marad. Idáig oké.

Aztán több olyan kifejezőeszközt is begyömöszöl, amik már túlbonyolítják a képletet, és a gyenge szkript nem bírja megtartani őket. Ugye sok az áthallásos pillanat vagy jellegzetes alak konkrét alkotásokból, mint A zöldfülű, Beverly Hills-i zsaru, Halálos fegyver, vagy McTiernan saját klasszikusa, a Die Hard (pl. a szakállas főbűnöző alakja).

De mindezek mellé mi szükség van pl. egy rajzfilm-macskát beemelni a rendőrőrs munkatársai közé? Ez egy alternatív valóság, nem az elképzelhető valóságok Mekkája. Ahol a hús-vér mellé rajzfilm-figurák, esetleg (ha nagyon meglódult volna a készítők fantáziája) pálcika-, gyurma-, rajzfilm- és videójáték-figurák is keveredhetnek a tömegbe. Ha egy kartún-macsek a cselekmény részese lehet (megmenti Slatert az áruló extársától), akár ott teremhetne a Gyurmadimenzióból Wallace és Gromit!

Oké, hogy megjelennek típusfigurák Slater világában, és eredeti hollywood-i sztárok a tetőpontnál a mi világunk gálaestjén. Köztük Chevy Chase, Jean-Claude Van Damme, vagy az önmagaként érkező Arnold Schwarzenegger.

De mi a kifigurázó jellegű abban, ahogy Danny Slater kapitányságán belebotlik kultmozik ikonszereplőibe, pontos kulcsjelenet-béli külsejükkel és viselkedésükkel?

1. Sharon Stone, hajszálra, ahogy az Elemi ösztön kihallgatásos jelenetében kinézett.
2. Robert Patrick, mint a rendőrruhás T-1000.

"Te is láttad ezt?!" Igen, Danny: láttuk. Még Ray Charles is látná.

Azért sem értem a dolgot, mert Az utolsó akcióhős írói között szerepel Shane Black, akinek új filmje, a Vasember 3. épp most mutatkozik be a magyar mozikban. Nem értem, mi a szerepe olyan random, behajított ötleteknek, mint hogy a varázsjegy magáé Houdinéé volt hajdanán, vagy hogy Slater világában mindenki telenfonszáma 555-el kezdődik.

Néhány pillanatot alighanem önironikusnak szánhatott vagy Black, vagy Arnold. Mint az ébren álmodás jelenete, ahol Danny osztálya Shakespeare-darabot néz a suli tévéjén, ő meg Slatert képzeli Hamlet helyébe. És még egy furcsaság: Slater világában a jelek szerint nem létezik Arnold Schwarzenegger a színész. Helyette Sylvester Stallone arcát látjuk a Terminátor 2. plakátján. Ez elmés irónia: amilyen elcsépelt sorozattermék lehet egy akciófilm, olyan könnyen beszerezhető hozzá egyik neves hollywood-i akciósztár a másik helyett.

A végére hagytam Schwarzenegger alakítását. Ez a legjobb dolog az egészben. Az osztrák színész ekkor állt karrierje csúcsán (nem ismétlem el, melyik filmje révén), pár vígjátékkal is a háta mögött. Nagyon jó arányérzékkel keveri ki Slater humoros keménységét. Úgy ironizálja a Slaterhez hasonló, menő imidzsű akcióhősöket - köztük magát -, hogy az nem fordul át nevetségbe. Egyedül a röpke flashback a kisebbik gyereke haláláról nem illik a hátterébe. Ez azért még az agyatlan actionmovie-k világában is nyomot hagyna egy rendőrön, akár van másik gyereke, akár nem (egy felnőtt, babás szőke, aki rózsaszín bicajt tart otthon??).

Az egyik legtetszetősebb szcéna az, mikor a való világban Danny az otthonába invitálja Jack-et, és bemutatja neki anyukáját. A szituáció és a színészi játék is passzol. Slater egyértelműen idegennek érzi magát "ideát", és Danny a kapaszkodója. Ez nem az extravagáns Kalifornia, hanem New York; ráadásul egy másik dimenzió Amerikájában, ami jóval kevésbé idealizált ahhoz képest, amelyet ő ismer.

A leszámolás a rosszfiúkkal a gálaesten nemhogy nem izgalmas, de ritka bénán lett elővezetve. Kacagnom kellett azon, ahogy a gonosz szereplők tudatára ébrednek, miféle világba is keveredtek. A terv ugye az, hogyha megölik Arnold Schwarzeneggert a gálán, az általa megformált Slater szintén elenyészik. Pont úgy, mintha az időben utaztak volna vissza, és a múltbéli énnel a jövőbeli énje is vele együtt meghal.

És a helyzet úgy rendeződik, hogy Slater rálő a rosszfiúra, amitől az szó szerint szétrobban. Majd! A varázs-mozijegy révén a Kaszás elevenedik meg egy műsorból, hogy a súlyosan meglőtt Slatert visszajuttassa saját világába, ahol sokkal könnyebben begyógyulhat a sebe. Mr. Black, nem tudom, mire gondolt, mikor ezt a forgatókönyvet megírta, de nyilván nem egyedül dolgozott vele. Legalábbis szeretném ezt hinni.

Saját törekvésének áldozata Az utolsó akcióhős. Besorolhatjuk bármilyen kategóriába (akció, szatíra, "film a filmben", paródia, stb.), attól még szétesik, miközben nézzük. Úgy kell felfogni, mint egy vegyes kosár, tele jó és rossz ötletekkel, amik zsúfoltságuk miatt nem tudnak progresszív sémába elrendeződni. Izgalom helyett pedig csak szokványos, untató és légből kapott percek váltakozása jut a nézőnek osztályrészül.

Sztriptíz

Sztriptíz egy olyan film címe, ami nem tudja eldönteni, mi a célja. Legyen vicces, vagy megható. Nem ismerem Carl Hiaasen best-sellerét, ami alapján készült; annyi jutott a fülembe róla, hogy az a humort tartja előtérben. 

Mozgóképes inkarnációja inkább olyan, mint a kötélhúzta ember: 2 karjára csomózva a köteleket 2 csoport további ember húzza. És végül egyik irányba se mozdul el igazán, csak az alany lesz rosszabb és megviseltebb tőle. Ugyanígy húzzák az alkotók két külön irányba ezt a produkciót: dráma és humor.

Nem a kettő elegyítése zavar. Minkettő terén kevés volt a jól eltalált alkalom. Az a kevés sem hibátlan. Ami elsősorban zavar, hogy ez a 2 alkotórész, dráma és humor sokszor akadályozza egymást. Ami drámai lenne, azt többnyire béna szexista megjegyzésekkel leszázalékolják. Ami pedig humoros lehetne, azt Erin Grant hátrányos helyzete, nos, "nem vicces"-é teszi.

Barbara Cramer kritikus szerint Moore karaktere túl komolyra lett megírva és eljátszva. Sajnálom, hogy ez a vélemény terjedt el a hivatásos filmesztéták körében, ugyanis engem érdekelt, hogy hova lyukad ki a kalamajkából, ő és a kislánya, Angela. Erin az FBI-nál dolgozott, de exférje miatt 2-3 hónapja kirúgták, és a bíró a pasasnak ítélte Angelát. És ugye a sztriptíz gyors pénzszerzési esély a fellebbezéshez.

Erin karakterét annyi problémával pakolták tele, ami valamelyest ugyan részvétkeltő, másrészt viszont szokványos. A karakterben az a pláne, hogy anya gondokkal. Hátteréről csak annyit tudunk, ami elszánt anyaként láttatja: az exe egy, már-már rajzfilmszabású, piti bűnöző. Állandóan költözteti a kislányukat, direkt rájátszva, hogy Erin kimaradjon az életéből. És mindez a film kezdetén. Emellé jön majd, mikor Erin életveszélybe kerül egy politikasúroló ügyben, plusz a lelkifurdalás, hogy Angelát elrabolta, így az meglátta fellépés közben.
Pofonegyszerű elképzelés, hogy egy sztriptízes egy éjjeli bárban, morálisan fölötte áll egy ügy másik érintettjének, aki kedvezőbben járt. Ez drámai oldalról a legtöbb, amit képes kiküzdeni magából a Sztriptíz. A meghatónak szánt anya-lánya pillanatok (az "elrablás", fürdés a strandon) szabvány szerintiek. Ugyanakkor nem találtam visszatetszőnek sem őket. Erin Angelával odafigyeléssel bánik, és a gyerek is elnyerte a szimpátiámat: értelmes és nem idegesítő. Ennyi. Személyisége egyiküknek sincs igazán, az anya pedig akkor kedvelhető, amikor a gyerekével látjuk.

A többi karakter kongott, akár a templomi harang! Többen közülük direkt agy-gyenge mamlaszként lett beállítva, akik versenyt hülyülnek egymással. Ők képviselik a film humoros oldalát. Ehhez képest 1-2 hahotás helyzet köthető 1-1 figurához. Önmagukban nézve szánalmas, idétlen, vagy szürke személyiségek -némelyiknek mindez egyszerre is összejött, hogy legyenek.

• A döglött piton körüli felhajtás;
• a Cunci-Mókus bár tulaja bármelyik jelenetben;
• a kidobó joghurt-dilemmája;

etc.

ezek ingerszegény poénpróbálkozások, amik csak foglalták a műsoridőt. A rendező szörnyen nehézkesen tudja összehozni ezt a sok szereplőt 1 jelenetbe, illetve eldönteni, hogy az a jelenet érzelmes vagy viccvadász törekedjen lenni. Rajta nevettem, nem vele vagy általa.

Megdöbbenve láttam a stáblistán, hogy a topis ex-férjet Robert Patrick játszotta. Ő az utolsó fél órában egy rakás szerencsétlenségként tapossa fölösen ugyanazt a környéket, ahol épp a felesége menti az életét. "Hé!Ez az a pasas a Szerencskerékből...!"

Dilbeck a leginkább humoraktív szereplő: a legtöbbször ezen a krapeken tudtam röhögni. Dilbeck első látásra belezúg Erinbe, megszállottam fel akarja kutatni. Az ő lényege, hogy élvhajhász, teljesen felelőtlen képviselő. Maffiózó jobb keze, Moldovsky nyírja ki zsarolóját, Jerryt, aki épp azért zsarolta volna, hogy Erin személyes ügyét előmozdítsa, akinek Jerry szintén rajongója volt. Szóval igen: van okuk aggódni, hogy a nő idővel "túl sokat tudhat" a kompromitáló éjszakázásról. A dramaturgia a sok poénkodástól teljesen elsorvad: lapos és hihetetlenül ostoba az, ahogy végül letartóztatják Moldowskyt és társait - szó szerint porig alázva.

Visszatérve a humorra: Dilbeck nem aljas, inkább kéjsóvár. Nem trágárkodik, de tartása jóformán semmi nincs neki. Amikor cowboy-ruhában van tetőtől talpig vazelinosan, birkatürelmű titkára sem bírja már tovább elviselni, és felmond. Mikor pedig Erin külön lap-dance-t ad neki a hajón... talán jobb, ha inkább írok egy részletet abból a dialógusból:

"D-Dilbeck kép-vizelő, ö-ö, képviselő...!"

(...)

"Egy bugyit?!"

"Friss, meleg, bugyit!"

"És mit csinált azzal a "friss, meleg, bugyival"?"
"Alighanem szeretkeztem vele..."

Van még néhány, a maga módján aranyos pillanat, mint Angela társasjátékozik a többi táncoslánnyal, vagy hogy a kidobó, Garcia nyomozó és páran a bárból Erin mentésére sietnek. (A kidobónak is az ottani szereplése lesz a legbénább.)
A tény, hogy Angelát is magukkal viszik oda, ahol Moldowsky épp tisztogatni készül, kiverte a biztosítékot! A Richi Richnél ez még lenyelhető, mert több talpraesett, leleményes gyerek vág neki jól ismert terepnek, sima biztonságiak között. Itt egy védtelen gyereket hurcol a sok tyúkeszű felnőtt a fegyveresek közelébe! És ezt még csak megbocsátanám egy kidobónak, meg néhány táncosnőnek. De egy zsarunak a gyilkosságiaktól?!

És utoljára: a vetkőzések. Demi Moore elmondása szerint klubokat látogatott több különböző városban, olvasta az eredeti írást, készült a táncjelenetekre. Valódi táncosnőket is behívtak a forgatásra; Moore első színpadi jelenése akkora hatással volt egy-egy nézőre, hogy csúszott a forgatás. A színésznőnek ez önbizalmat adott, és nem is érződik a mozdulatain, hogy visszafogná magát. Mégis: a táncában van valami ridegség, elidegenítő hatás. Néhol bizony mind neki, mind kollegináinak a műsorszámait untam. Említettem már, hogy a kígyós csajt majdnem szám közben megfojtja a kicserélt vadiúj piton?




Azt hiszem, minden elmondtam, amit akartam. A Sztriptíznek roncs történet, szimpla és kiszámítható eseménymenet jutott. Legalább az elmondható, hogy van sorrendje a fontosabb eseményeknek - valahol a töltelékpillanatok között. Mindent összevetve gyenge munka, megértem a Málna-esőt.
Nekem valahogy mégsem volt annyira katasztrofális, mint sok neves kritikusnak a tengerentúlon. Ha gondolatban összegereblyézem a kevés tényleg nevettető, a kevés megkapó, és a kevés normálisan megírt részletet belőle, akkor kiad egy primitív kikapcsolódást. Selejt, de egy időnként szórakoztató selejt.

Charlie angyalai 2. - Teljesen gáz

Egy fontos vívmánnyal talán büszkélkedhet a Charlie Angyalai 2.. A század hollywood-i akciómozijai közül ez a produkció jutott a legközelebb ahhoz, hogy életnagyságú Barbie-baba-kollekciót varázsoljon női főszereplőiből, közvetlen utalás nélkül a márkanévre. A 2000-es Charlie angyalaihoz hasonlóan sequel-ja sem erőlteti meg magát, hogy tényleg bemutassa a maszek ügynöknők világát, az "Angyalok" extravagáns életének árnyoldalait. 

 

Tekintve, hogy mennyire nincs megírva semmi benne, ezt a mostani filmet lineárisan, élménybeszámolóként fogom leírni és kiértékelni. Hogy mely részleteket, kisebb-nagyobb klipeket hozom fel, az az adott rész nyomatékától függ; mennyi figyelmet kapott a dialógusoktól és/vagy a látványtervezőktől.

Tehát ez most nem analízis lesz, mert a film elemei menetközben lettek egymásra halmozva, a köztük lévő összefüggés kereséséhez elég leírni, mikor épp mit látunk. Előre is elnézést kérek, ha az olvasó szerint túl közönséges hangszínt ütnék meg.

Expozíció: Miután a Columbia Pictures fáklyatüzére visszaközelít a kamera, egy lerobbant kocsmát látunk, mindenféle szakadt, grimaszoló figura között. Egy szűk láda fedeléből 2 másodperc alatt kicsavarozódnak a szögek, és Lucy Liu kisminkelt alakja hajtogatódik ki belőle.

Miután Drew Barrymore-t is mutatták, megérkezik Cameron Diaz vigyorogva. "Döbbent csend 1", még a karvalymadár is megbámulja, amint akcentussal köszön. Ezután párhuzamosan: Diaz örömsikítások közepette rodeózik a műbikán, Barrymore egy részeg őrt próbál felállítani, Liu pedig tökön rúgással és falon körbefutással lefegyverzi Robert Patrick fogva tartóit. De a karvalymadár leleplezi őket, így  "döbbent csönd 2" támad.

Miután végre Diaz is abbahagyja a sipítozást, mindhárom Angyal lassítva (1) felröppen. Cameron pörög egyet a székkel, felsikoltanak, "döbbent csend 3", majd bejön egy fickó és gépfegyverrel ordítva lő rájuk. A lányok lassítva (2) felrepülnek, és kitörnek az ablaküvegen Patrick "marsallal". Elcsakliznak egy teherautót a gáton.

Közelről mutatnak 2 rakétatöltetet: a gonosz parancsnok kezében és egy tank csövének belsejében. A teherkocsi kitér, így az egyszerre elsütött 2 töltet épp egymást találja el. Patrick és az Angyalok lezuhannak a gátról, de még idejében fel tudnak mind a 4-en kapaszkodni a zuhanó teherkocsitól immár külön zuhanó helikopterre - ketten a szárnyra, ketten az utastérbe. Mivel semmi bajuk nincs, a gonosz parancsnok telefonál egy félmeztelen pasinak, aki egy másik alakhoz megy, és gyanúsan Charlie angyalai-s pózban állva beszél vele a kandallótűz hátterében.

A TV-sorozat nyitóképsorainak utánzatából megtudjuk, hogy Alex, Dylen és Natalie még mindig "3 nagyon különböző kislány voltak". Nemcsak, hogy valamelyikük 

• téglát tört a homlokával,
• két keréken tanult vezetni,
• kemény drogot szívott,
• börtönben verte be felettese fejét,
• lovagolt és
• űrhajós volt;
• koncertezett

de egyszersmind

• A Hódok csapatának pomponlányai közt hódjelmezben hangosan röhögve beszakított egy szurkolói zászlót,
• gimnasztikai versenyen vett részt, miközben apja akkor is "Keményebben!"-t kiabált neki, amikor lassítva (3) pördült 8×10-es eredménnyel,
• pankrátorként lassítva (4) hátrapördülve győzött le egy vékony testalkatú pankrátort,
• középiskolai diáklányként a világ veretlen, általános iskolás sakkmesterének mattot adott,
• terepjáró-versenyen kocsikon ugratott át és pörgött,
• egy farmon egy állat méhébe két karral nyúlt be, hogy kivegye onnan az immár újszülött kicsinyét,
• CGI-szilikonruhában ellopott egy ékszerkardot valami múzeumból,
• és az utcán lasszózott meg egy menekülő férfit.

Kezdetét veszi a bonyodalom: Bruce Willis teljes katonai védőőrizete a földön hever, és őtőle is elveszik a fegyvere helyett a gyűrűjét. Közben látjuk, amint az Angyalok táncolva pakolnak lakásukba a strand mellett. Kiderül, hogy az új Bosley a régi Bosley féltestvére - bár ő harsány, sörtehajú néger és egyetlen hasonló vonásuk sincs. Az FBI igazgatója elmondja az Angyaloknak, hogy egy titkos tanúvédelmi program személyi listája két titánium gyűrűn van tárolva, melyeket elloptak.

Nyomozásuk során a lányokat simán beengedi egy rendőr egy bűnügy helyszínére. "De ti jók vagytok." Miután a rikító fényes piros szobában megvizsgálták Bruce Willis holttestét, otthon Lucy Liu vendéget kap, a rég nem látott édesapját. A következő jelenetben látjuk, amint közelről mutatják Cameron Diaz idomait bikiniben. Aztán megismerjük Demi Moore ex-Angyalt, amint közelről mutatják az idomait bikiniben, Diaz-éval együtt. Közben Drew Barrymoore ls Lucy Liu egy kocsi alól bámulják, amint egy fiatal férfi egy szál törülközőben letolja a gatyáját.

És most új helyszín: az Angyalok egy punk-motorversenyen vesznek részt, ahol 30 métereseket ugranak, pördülnek motoraikkal lassítva (5), mutatványokat adnak elő. A célszemély 30 méteresre felugrik, csak, hogy közben lassítva (6) lövöldözzön 5 méterről a lányokra, és mind a 12-szer elvétse. Amikor ugyanezt egy másik figurában próbálják megismételni lassítva (7), az egyik Angyal leteríti őt egy csavart rúgással.

Apropó csavar: az akció során az Angyalok birtokába kerül egy fotó Drew Barrymoore-ról. Később Barrymoore elmondja, hogy ő is a tanúvédelmi program tagja volt, mielőtt Angyal lett, csak egy Seamus nevű maffiózó megzsarolta.

Drew Barrymoore Lucy Liu és Cameron Diaz elmennek egy apácazárdába. Egy flashback-ből kiderül, hogy egy kisfiú képes volt hörögve hátraszaltózva felugrani és kitépni egy hajtincset egy apáca hajából, aki a kisfiú frizuráját vágta. Közben Lucy Liu apja meglepődve látja, hogy lánya fiúja, Jason táncolva hallgatja a zenét.

Új helyszín megint: az Angyalok nyomozásuk következő állomásaként a Rózsaszín Párduc nyitódalára adnak elő erotikus show-műsort, hogy megszerezzenek egy igazolványt. Egy másik jelenetben megtudjuk, hogya két titánium gyűrűt nemcsak aránylag lazán őrzik, de hogy a különlegesen szakképzett Angyalok nem tudják megkülönböztetni a platinát a titántól.

Újabb harcjelenet: feltűnik a korábban börtönéből kiszabadított Seamus, örökké csupasz felsőtesttel, egyfolytában köröző kameraállásokkal megszakítva. Miután felbukkant egy rakás agyatlan verőlegény gépfegyverrel. Seamus ráförmed Barrymoore-ra, hogy adja oda a két gyűrűt, az pedig szó nélkül megteszi. Csak ezután hajlandók kirúgni a biztosítékot, kitérni a gépfegyverek golyói elől és leharcolni a bandát, időnként kicsit megint belelasstíva (8) rúgásaikba és pörgéseikbe. És a jelenet csúcsán Saemus T-1000-t leutánozva átgyalogol egy lángoszlopon, ami még be is robbant. Aztán, miután az Angyaloknak elég időt hagyott, hogy meglépjenek, visszamegy a tűzbe.

Szabadidő-képsorok következnek: Lucy Liu azt találja, hogy apját a lány pasija oktatja ki, hogy mi a titkos hivatása Charlie-nál. Liu ezért bocsánatot kér "apucitól": "Most megyek és lezuhanyzom, mert be vagyok borítva... nos, eltudod képzelni, mivel, haha...!"  Cameron Diaz az első részből megismert pincérfiúval randizik, miután kiderült, hogy ő is a Hódok csapatában volt.

Barrymoore elhagyja az Angyalokat, hogy ne legyenek veszélyben – kis milliomodszor is. Egy kocsmában megjelenik neki Kelly Gerrett a kocsma közepén a fénysugárban, és ez meggyőzi, hogy menjen vissza hozzájuk. A többiek kispekulálják, hogy valójában Robert Patrick akarta mindkét gyűrűt.

Követik, ő kitárt karral a nyílt téren üdvözli a partnerét, az meg lelöveti. Demi Moore az, 2 aranypisztollyal! Ő üdvözlésképpen lassítva (9) átpörög egy korláton, és térdhajlítás nélkül landol vagy 30÷2 méterrel lejjebb. Megjön Barrymoore és Moore lassítva áthajítja maga fölött, hogy még éppen elég közel legyen őhozzá, hogy hátba rúghassa. A kamera a 4 Angyal arca között rángatózik, aszerint, hogy mikor ki beszél. Moore lehurrogja a lányokat, hogy "1 napig se bírják ki egyedül", és egy "hangszórótól fogadnak el parancsokat". Aztán a 3 Angyalok lassítva (10) felröppennek, hogy Demi Moore hátba lőhesse őket.

Otthonukban Moore üdvözli a hangszóróba köszönő Charlie-t. "Madison, mit tettél?" "Ne tedd ezt, Madison." "Nem ez a válasz." Tehát az ügynökségnél tradíció Angyal-csapatok előállítása? A párbeszéd végén Demi Moore szétlövi végre a hangszórót, drámai zenei aláfestéssel, mintha magát Charlie-t lőtte volna meg.

Közben kiderül, hogy az Angyalokon kevlár-mellény volt, mert - meglepődésük ellenére - gondoltak rá, hogy éppen most és ennél az ügynél kellhet kevlár-mellény. Kiokoskodják, hogy Demi Moore Jason filmjének a bemutatóját bombákkal akarja felrobbantani. A kocsijukhoz mennének, de az felrobban, amitől lassítva (11) hátraesnek.

Katarzis: Hollywood-ban Bosley és szintén teljesen néger anyja várakoznak a tömegben. Közben Demi Moore több rövid montázsnál bundában rúzsozza magát az eseményre. Bandáját, akik a lifttel mennek fel, a porondon letartóztatja az FBI. Kiderül, hogy az Angyalok megint férfiálruhában és maszkokban voltak, és ott állnak Demi Moore mögött a tetőn. Lassítva (12) látjuk, ahogy Moore megpróbálja lelőni őket, de azok kicselezik és helyben szétszedik az aranypisztolyait.
Megjelenik a fegyveres banda a végre ruhában levő Saemusszal, és lekezd lövöldözni. Megjelenik a néma nyársaló ember - akiről a flashback szólt -, lassítva (13) lelöki Saemust. Aztán fojtogatja Barrymoore, majd csókolóznak, és 1-1 tincset tépnek le a másik hajából, ahogy a fickó tette kisfiúként azzal az apácával. Ettől vonzónak találják egymást. Hirtelen visszajön Saemus, beleállítja saját nyársát a fickóba, Barrymoore pedig dühös lesz.


Diaz verekszik Moore-ral, Lucy Liu pedig rövid szoknyában verekszik Saemus bandájával. Saemus öngyújtóval kekeckedik a nagy E-táblabetűn kapaszkodó Barrymoore-ral, de aztán kiveri a lámpákat. Itt 2 mozdulatsor zajlik párhuzamosan:

1.    Barrymoore lassítva (14) hátracsavarva a testét fel tud röppenni álló testtartásba a táblabetű felületére;

2.    Közben Saemus lassítva (15) lezuhan, éppen ugyanarra a nyársra, ami áldozata holttestéből áll ki. De ettől még nem halt meg: a táblabetű rázuhan Saemus-ra (de mi az a röpke, vékony gyíkszerű hang, ami abban az 1 másodpercben hallható volt?).

Demi Moore berobbantja a bombákat, de ő és a 3 Angyal lassítva (16) leugranak, de közben mind a négyen magukkal rántanak kábeleket, amiket liánként használva tudnak repülni. Repülés közben Demi Moore egy tartalék-bombát dob a vörös szőnyegre. De Bosley megragad egy vékony aranyozott állványt, és baseball-ütőként használva visszaüti a bombát a levegőbe. A közönség ujjongva megtapsolja a tűzgolyót.


Demi Moore lassítva (17) beugrik a kocsijába, miközben a lányok - legalább 100 méternyi ívelt átlendülés után - földet érnek. Diaz-nak még sikerül is éppen Moore kocsijába beleugrania. Barrymoore és Liu csak a csomagtartót érik el. A kacsázó kocsiban Demi Moore még mindig a volánnál, és Diaz-zal verekszik.
Aztán Moore behúz egy nagyot Diaz-nak és vicsorogva rátapos a gázra. Nekimegy egy reflektorlámpának, és lassítva (18) látjuk, amint a kocsi megpördülése közben Diaz üt egyet, Barrymoore egy mozgólépcsőn köt ki, Liu egy kirakatüvegen át a kirakati babák közé. A kocsi spárgázva vetődik az úttesten, be egy színházba. Liu és Barrymoore némán merednek a semmibe, amivel az írók megpróbálják azt érzékeltetni, hogy talán meghaltak. Diaz a hasából kivesz egy üvegszilánkot: most először a 2 film során sebe van, és 1-2 másodpercig még fáj is neki.


Végső harc: Diaz és Moore lassítva (19) pörögnek, deszkát rúgnak a másiknak, majd Moore egy tartalék aranypisztolyt szegez Diaz fejének. Puszilja és lenyalja Diaz arcát, amíg Liu és Barrymoore ott nem terem. Ők hárman lassítva (20) lerugdossák a gonosz Demi Moore-t, aki a színpadot beszakítva ordítozni kezd, leveri az egyik gázcsövet és lassítva (?)belelő  a gázba, hogy az biztosan felrobbanjon. És kiderül, hogy nála voltak a titángyűrűk, amik kiestek épp a zuhanás kezdeti pillanatában a zsebeiből.

Befejezés: Liu, Barrymoore és Diaz ott találja Bosleyt a megnyitó ünnepségen, aztán Liu apját is. Utolsó fricskaként Liu még tudjátok-hogyan átfordítja az őt csak üdvözölni akaró Jasont a hátára, majd csókolóznak. Diazt a pincérfiú az 1. részből eljegyzi, és mindannyian örömködnek, hogy milyen jó barátnők.
The End.
Azután záró képsorok, amint az Angyalok a 2. rész forgatása során néha nevettek.

Annak ellenére, hogy a fentiekből lényegében egy Mátrix-szerű pornóreklám képe rajzolódik ki... valahol szórakoztatja az embert a film őszinte hamissága, az összeillőséget kerülő bohózat sokszínűsége. Amíg csak a látványorgiára figyelünk, addig talán el lehet viselni, elképzelve, hogy mi mindenre lehetnénk képesek az itt látott gravitációs viszonyok között. Az Angyalokat játszó színésznők helyében pedig komolyan elgondolkoznék rajta: "vajon nekem való pályát választottam-e?".

Die Hard 2. - Die Harder

Az első Die Hard érdekes alaphelyzetével és ütős hangulatával elnyerte a tetszésemet, de azért mégsem vett le a lábamról. Helyenként ki-kizökkentett az illúzióból a hatóságok inkompetenciája és a humor túlerőltetése, amik szerintem nem a stílust erősítették, hanem a konfliktus éléből faragtak le. 



A Die Harder számomra a komolyabb megújhodása az 1. résznek. Sikerül annak leglényegesebb hibáit kiküszöbölnie, miközben fő erényeit megtartja, esetenként fokozza is. Nem ugyanazt a meccset játssza le más helyszínen és rosszfiúkkal: a vészhelyzet most kiterjedtebb és bonyolultabb. Ráadásul ez egy új, független konfliktus, ami magasról tesz rá, mi történt 2 éve a Nakatomi-toronyházban.
Sejtem, miért tartja sok akciófan gyengébbnek a 2. részt az 1.-től, sőt nem ritkán a 3.-tól. A Die Hard 2. kevésbé ügyel a westernszerű stílusjegyekre, mint elődje és utódja: a magányos strapabíró hős, az inkompetens rendőrfőnök, az edzett lelkű széphölgy, számító gonosz stb. Számomra éppen ettől komolyan vehetőbb, feszültebb, nagyobb ütőerejű a 2. Die Hard-mozi.

Stuart ezredes kevésbé stílusos és színpadias főgonosz, mint Hans Gruber, de pont emiatt félelmetesebb: rideg, részvét és részrehajlás nélküli katona, végsőkig szolgálja az ügyét, és puszta elrettentésképp se habozik emberéletek feláldozásával. Főnöke, Esperanza tábornok is kellően határozott egyéniség volt, hogy elhiggyem őt a rosszfiúk vezetőjének. Meglepődtem, mikor a Stuart embereit játszó színészek között ráismertem Robert Patrickra, aki rövidesen T-1000-es játszotta a Terminátor 2.-ben. 
Tetszett, ahogy Stuart terve lépésről lépésre megvalósul. Egy repülőtéri hálózatot ellenőrzés alá vonni, levédeni, majd a repülőgépeket félrevezetni és a légtérben tartani. Ilyen helyzetet kézben tartani mégiscsak problémásabb, mint átverni néhány dilettáns rendőrtisztet. Régebben még kifogásoltam volna, hogy a gépek miért nem próbálnak más állomásokat vagy tornyokat elérni. Nem vagyok fizikus, de megpróbálok magyarázatot adni erre. A térségben hóvihar tombol, nagy a távolság, és az ottani torony rendszerbénulása elvileg a gépek egyes műszereire is kihathatnak. Ilyen körülmények között pedig nem sok választása maradhat egy pilótának: köröz tovább, amíg nem okvetlenül szükséges leszállnia - ha más nem, üzemanyag-hiány miatt.

John McClane helyzete nagyjából megegyezik a Nakatomi-esettel: véletlenül rossz helyen van karácsonykor, egy liftaknán kell keresztül jutnia, egy fantáziaszegény parancsnokkal vitázni, és a csatatéren egyedül helytállnia. Belebotlik később egy emberbe, akiről leesik, hogy a rosszakarója. Kevesebb beszólás, több sérülés, keményebb tűzharcok. John-nak itt küszködnie kell, többet kell gondolkodnia. 

Imádom a jelenetsort, ahol Stuart büntetésből becsapja az egyik gép kapitányát, hogy leszállhat. Semmi John Wayne, semmi Rambo: itt nincs mire lőni, nincs mit lekapcsolni. Egy rendőr teszi azt, amit csak tud, hogy elkerüljön egy tömegkatasztrófát, de elbukik, és a gép szakaszokban felrobban előtte. Talán többnek látom a filmet, mint ami, de ez az én szememben már dráma, méghozzá súlyos. A Nakatomi-házban John kb. 30 túsz oroszlánrészét megmentette, csupán állva a sarat. Most viszont tehetetlenül nézi végig, ahogy ennek a többszöröse elevenen elhamvad. 
A játék baba, amit a géproncs törmelékéből kiemel, alighanem saját kislányát juttatja eszébe - bár ezt az összefüggést hál'Istennek nem akarják a szánkba rágni. Nem a bűnbánáson van itt a hangsúly, hanem hogy hatással van rá a mészárlásnak ez az alattomosabb változata. Amikor a végén berobbantja Esperanzáék gépét, azt bosszúnak szánja. Ám valami még jobb kerekedik belőle: egy hathatósabb jelzés a gépeknek, hogy ne akarjanak oda landolni.

Nem furcsálltam, hogy Holly gépén utazik Dick Thornburg is, a riporter, aki az 1. részben TV-adásba hozta a McClane-házat, kockáztatva az életüket. Holly szerepe itt se nagyobb, mint a Die Hard-ban, de a szövegsorai jobbak voltak. "Maga az embereket akkor látná," (Thornburgre értve), "ha körülnézne, min tapos a lába az előrejutásért." Nagyon tetszik ez a sor, mert utal is a cselekményre. Stuart fizikai értelemben is "végigtiport" egy gép utasain, majd ugyanazt szenvedte el cinkosaival, mikor John felrobbantotta az ő gépüket. 
A hatóságok dölyffel kevert balféksége itt mindössze egy személyre korlátozódik, Lorenzo kapitányra. Róla először azt hittem, hogy a Die Hard dilettáns zsaruinak szerepörököse lesz a filmben. Tetszett, ahogy a film ezen csavart egyet: itt most a hős tisztet és a dilettáns tisztet egyformán felültetik. Ahogy John Lorenzo-ról belátja, hogy mégse menthetetlenül barom, úgy kell csalódnia a jófejnek hitt Grant őrnagyban. A kiküldött különleges egység parancsnokáról kiderül, hogy Stuarték cinkosa. Argyle, avagy az izgága limuzinsofőr helyett pedig egy reptéri gondnok közreműködik Johnnak, amikor már a katarzishoz közeledünk. 

A Die Hard 2. sem tökéletes alkotás, de számomra mégis keményebb és emberközelibb nemcsak a széria, de a zsáner többi tagjától is. Az alaphelyzet okozta feszültséget végig sikerül fenntartani. Még a részmegoldások megtalálása is nehezebb feladat, semmint egyetlen bepörgött hekus lezárhatná az egészet, akármilyen menőn néz ki. Osztom Gene Siskel chicago-i kriritikus véleményét, aki 1990 egyik legélvezetesebb darabjának titulálta.

Terminátor 2. - Az Ítélet Napja

James Cameronra jellemző, hogy esetenként sokéves kihagyást is megenged magának a rendezései között. Ezesetben megérte: a Terminátor 2. minden idők 5 legjobb folytatása, sőt: 5 legjobb filmje között szerepel nálam. A feszültségskála és kíméletlenség mindegyik lépcsőfokát meglépi a film, nem spórolva a vérrel és a halálosan realista kidolgozású horrorral.

A film első képkockája 2029-et egy dermedt, minden mozgás nélküli, hangtalan temetőként ábrázolja. Sarah Connor narrációja adja hírül, hogy milliárdok haltak meg, augusztus 29-én (ez a magyar történelemben is biblikus dátum a mohácsi katasztrófa kapcsán), az 1997-es évben. Nukleáris katasztrófa történt, amit a Skynet lázadása követett. Ez a komputerszisztéma egy "AI" (="mesterséges intelligencia"), amely a kíméletlen, de kreatív gondolkodásra képes gépzsoldosokat teremtett.

Remek fricska, ahogy a film az elején elkendőzi a két masina-főszereplő szerepét. A prequel felállásában Arnold a kíméletlen gyilkológép volt, ellene egy szelídebb arcú ellenfél, Kyle Reese. A T-800-as gyártótípus 101-es modellje külsőre nem különbözik a régitől - leszámítva a picit rövidebb haját. Ugyanúgy kerül a földre, meztelenül, csak itt nem punkoktól, hanem motorosoktól veszi a ruháit és a szállítási eszközét. Ez a jelenet most gyorsabban zajlik le, nyilván az 1. rész tapasztalataira támaszkodva - például, hogy a Terminátornak jól áll a napszemüveg.

És bár a Terminátor tényleg nem tartja prioritásnak, hogy kímélje az emberéletet, neki legalább John idővel parancsolni tudja, hogy változtasson ezen. De ezúttal Arnold a kevésbé veszélyes figura, hisz kimondottan védeni küldték, testőrnek a kisfiú Connor mellé. A szelíd vonású ellenfél ezúttal maga is gyilkos gép. Viszont először még nem tudjuk: védő vagy ártó programot követve veszi el egy rendőrtől az ő pisztolyát, az ő járművét és az ő ruháit. T-800 is így tett a film elején.

Vágás és a jelenetek kapcsolódása tekintetében is felülmúlja a 2. rész az 1.-t. Rögtön rátérnek a lényegre: a T-1000-es azonnal megtalálja John Connor adatait, gyámjait, lakcímét. És ezeket az adatokat problémás hétköznapok formájában tárják elénk. A nevelőszülők, Voight-ék tipikus amerikai átlagpár, léha apával és intő szavú háziasszonnyal. Meg kell dicsérnem a filmet, hogy a gyerek John karakterét gyakorlatias, találékony gyerekként ábrázolták. Lázongó természete nincs túljátszva, ért a számítógépek megbabrálásához, problémás viszonya szüleivel se túlmagyarázott.

Cameron mindig megelőzi a néző várható gondolatait. Amint felmerülne bennünk, hogy hová lett az igazi anyja, Sarah, az elmegyógyintézet következik. Connor itt már edzett, okos, indulataiból erőt merítő nő. Fiát és szabadságát elvették tőle. De tudja, hogy a 84-es borzalomnak még lesz folytatása. Éppen az első részben megismert rendőrségi orvosszakértő, Silberman ismerteti egy csoportnak Sarah pszichiátriai kóresetét - a kívülállók szemszögéből.

Dr. Silberman karaktere valóban "rohadék", ahogy Sarah is ráförmed. Elbagatellizálja, hogy Sarah egyszer térden szúrta, rendszeresen gyógyszerezi a nőt, és feltett szándéka, hogy élete végéig bent tartsa őt. Kicsinyes, közönyös alak, aki valószínűleg félti a reputációját. Mi van, ha a nő képtelen történetében mégis van igazság? Ezt a nyomozók kihallgatása is sejteti a néző számára. Ez egy hihető okot ad rá, miért sokkal erősebb Sarah itt, mint az 1. részben: éveken át edzette testét és lelkét, hogy túlélje a szanatóriumot. 

Jómagam a folytatást láttam előbb, de akik sorban haladtak az epizódokkal, azoknak nyilvánvaló lehetett, hogy a társadalom felelősségre fog vonni valakit az első Terminátor tetteiért, és Sarah maradt az egyetlen, akit megtalálhattak. S mint kiderült: már akkor kereste a jövő megváltoztatásának lehetőségét, mikor egy komputergyárat próbált felrobbantani. Ha azt vesszük, hogy John dilisnek nevezi egy barátja előtt, úgy ezért is neheztelhet rá: ezen tettéért nem lehetnek együtt.

A T-1000-gyártósor prototípusa az abszolút mészáros. Folyékony fém teste a film legjellegzetesebb ütőkártyája az izgalom fokozása terén. Bármivé képes átalakulni, amivel érintkezett, és gyakorlatilag bármekkora sérülésből regenerálja magát. Hogy ruházatával együtt regenerálódik, az kicsit talán praktikus, hisz így lehetősége van eljátszani a rendőrt, mikor épp nem ölti fel másvalaminek az alakját. Képessége és valódi szerepe nem derül 26 percig a film műsoridejéből, és ezt jónak tartom: először John se tudja, melyik jövevény jó és rossz, csak az események tükrében esik le neki és nekünk is.

Ami T-1000 személyiségét illeti, természetesen nincs neki. De nemcsak hangot tud imitálni, mint a T-800, illetve külsejét felölteni másoknak. Robert Patrick gépkaraktere álca nélkül is megtévesztő. Rendőrként átlagos benyomást kelt, beszédstílusa és arca egyáltalán semmi bizarr vagy szokatlan jelet nem mutat. T-800 stílusával kirí az utca tömegéből, ő viszont nem. Egyenruhájának rejtett üzenete a filmben, hogy csak az őrület határáig lázadó egyéniség tud életben maradni egy ilyen könyörtelen hajszában, mint ez. Rejtett hatásnövelő eszköz.

John nevelőszüleinek halála teljes egészében a jeges, ragadozó-érzetet keltő atmoszférát szolgálja. A T-1000-es találkozik velük, információt kér, és anélkül ment John után, hogy bántotta volna őket. Utolsó jelenetükben először mi is azt hisszük, hogy továbbra is épek. Árnyalatról árnyalatra van sejtetve, hogy nincs így: mi magunk is sejtjük, aztán T-800 mondja ki valószínű taktikai lépésként. Janelle Voight "túl kedves" hangján is hallatszik, majd a beugratós kérdés a kutyával. A felhasított Todd Voight arca és az átalakulás igazából márcsak a bizonyíték, hogy tényleg halottak.

A karakterek kellő gyorsasággal reagálnak és következtetnek. A nevelőszülők halála gondolatként viszi rá Johnt, hogy megszervezze anyja mentőakcióját. Nemcsak, mert rájön, hogy régen igaza volt a Terminátor-mesével. Ő is veszélyben van, mert kiderül, hogy amit T-1000 lemásol, szolgai módon meg is öli.

T-1000 metamorfózisai közül a kedvencem, amikor a sakktábla-padlómintázatából az intézet egyik őrének alakjává alakul. Mialatt Sarah Houdiniéhez hasonló szökése zajlik, beigazolódik, hogy Sarah valóban célpont, mivel potenciális eszköz és információforrás. Ebben a produkcióban bárnemű kapcsolat vagy érintettség keresett személlyé tehet valakit, akárcsak a rendőrségnél, melynek egyenruháját T-1000 hordja.

A mentőakció egybeesik Sarah szökési kísérletével, de ez sem véletlen: előzőleg rendőrük kérdezték ki a Terminátorra hasonlító új rendbontó ellen. Saraht gyógyszerezték, kegyetlen körülmények között kell védeni magát, hogy kijusson Silberman karmai közül. De aztán - be nem tervezett akadályként- saját rémképén is túl kell lépjen, amikor T-800-at meglátja. A "Jöjjön velem, ha élni akar!" mondat éppolyan közismert szállóige a mozitörténelemben, mint Arnold híres spanyol köszönése.

Sarah, John és T-800 a kórházból szökés után lényegében bandaként funkcionálnak a filmben. A liftaknánál mindhárman láthatták, mi mindenre képes a T-1000-es neoterminátor. Továbbra is a T-800 szállítja a háttérinformációkat: mikor Sarah felhozza a Skynetet, kiderül, hogy egy Dyson nevű ember a kulcs. Technikai áttörése a közeljövőben megváltoztatja majd a hadiipart. Ezek után nem meglepő az orosz rakéták említése: ha egy mechanikus elme atomháborút akar szítani, oda kell kilőni az amerikai milícia nukleáris rakétáit.

John révén a Terminátor kissé idegen intelmeket kap róla, "hogyan legyen emberibb." De ezt leszámítva kedvelhető karakter marad végig a film során. Elsőre úgy tűnik, hogy csak a Johntól kapott parancs miatt nem gyilkol többet, ahogy a fájdalmat is csak érzékeli, de nem érzi. Hogy egy kibernetikus agynak hol kezdődik a határvonal adat és érzet között, azt nem lehet megmondani. Embereknél sem: egyik a tudásnak finomabb megfelelője, mint a másik.

Mikor Sarah Miles Dysont indul megölni a jövő - és így saját maguk - biztonságáért, egyetért vele. John mégis anyja után megy, nem aggodalomból, hanem mert így látja helyesnek. A nő látja Dyson családját, és visszatántorodik a céljától, mindamellett, hogy bűnösnek tartja a tudóst a jövő eseményeiben. Tágabb értelemben ez azt jelenti: figyelj a jövőre, de azt ne a jelen rovására tedd. Ahogy az később a Star Wars első epizódjában is elhangzik.

Sarah döntése előtt újfent nyomatékot kap, hogy ő látja és át is érzi a jövőt. Ez nagyon fontos azért, hogy ne csak a prológusban legyünk tanúi az atomháború megtörténtének, ne csak a támaszték legyen az események alá. Más, ha beszélnek róla, és más magát az eseményt látni. Linda Hamillton alakítása pedig emberi és anyai vonatkozásban is hiteles. Az atomcsapás Oroszországból egyik pillanatról a másikra következik be, figyelmeztető jel vagy felhívás nélkül. A napsütötte játszótér mögött a villanás talán a legdrámaibb ábrázolása a kezdeti pillanatnak. Hiroshimában is így nézett ki az atomrobbanás legelső pillanata. 5-50 szekundum múlva a város tűztengerré fog válni, és semmi nem marad meg benne.

T-1000 testmódosulásai is imádtam: amikor lépkedés közben megfagy és széttörik; a szabályosan kettéhasad, mikor a sikoltva a fémolvadékba zuhan: ezek egytől egyig szenzációs jelenetek! Nagyon ügyesen használták fantáziájukat a készítők, hogy milyen aspektusai vannak egy bármilyen formát felölteni képes humanoidnak. Még a végén Sarah lemásolásával is próbálkozik. A végén, a katarzisnál található a három talán legbrutálisabb látványadalék:

1. T-800 keresztülszúrása;
2. a fémpenge Sarah vállában;
3. a szuperterminátor haláltusája, 
4. és hogy a végén a korábbi áldozatai alakját is egy-egy pillanatra felölti.

A legsokkolóbb jelenetet rögtön a legdrámaibb követi. T-800 rámutat: neki is meg kell halnia, hiszen a Skynet teremtménye. Ez a jelenet nem egyszerű önfeláldozás, nemcsak a cselekmény és a logika szerint illeszkedik az eseménysorba. Itt válik képessé a robotember a könnyek, az emberi érzelmek megértésére. Megtagadja a parancsot, és annak ellenére ereszteti magát a katlanba, hogy a közvetlen veszélyforrásnak vége. Minden létező módon védte őket, ami az életben maradás biológiai határain belül még lehetséges, megtanult emberien viselkedni: mindezt saját sorsára nézve semmiért.

Cameron példásan megtagadta, hogy a kímélet vagy feloldozás bármilyen formáját biztosítsa Sarahnak vagy Johnnak. Élnek, és szó szerint egy darabban vannak, ennyi. Nem tudunk meg semmit az utóéletükről, csak újfent Sarah narrációja hangzik el. T-800 Sarah számára intő példaként marad meg, hogy lehet javulni és javítani a dolgok menetén. És mivel a film ezzel a jelenettel zárul, ezt a gondolatot a nézőközönségben is rögzíti. Nem mintha mást szűrtünk volna le a tetteiből: mi a géppel ellentétben tudunk sírni, és a történet kivitelezését tekintve ez cseppet sem szégyellnivaló itt.

Nem sok olyan szinematikus munka készült, ami ennyire törekedett minden téren a maximumot kihozni egy eleve sokat ígérő témából. Számos pontján lehet legjobb pillanatot megnevezni, T-1000 pedig a leghatékonyabb gyilkos humanoid, amit valaha is láttam tudományos fantasztikus filmben. Mozigyémánt.