A kábelbarát

Evidens, hogy a legtöbbünk úgy gondol Jim Carrey-re, a színészre, mint a gumiarcú humoristára. Ez a szereptípus állt neki a legjobban, ebben tudta igazán kiélni virtuóz arcjátékait. Mikor 1994-ben az Ace Ventura, Dumb & Dumber és A Maszk taroltak a mozikban, úgy tűnt, örökre skatulyába kerül a csúcsra járatottan viccmotor szerepekre.

Carrey megérezhetett ebből valamit, mert rögtön utána kezdett el más műfajokkal is kísérletezni. Azóta tudjuk, hogy nemcsak a gügye tréfálkozót tudja megjeleníteni. Drámai színészként aratta első Golden Globe-díját a Truman show-ért. Önző karrieristát formált meg a Hantaboy és a Minden6ó sztorijában. Félárnyas ösvényen a thrillerekkel is cimborált: bár a Mindörökké Batmanben először játszhatott gonosztevőt, az a szerep inkább volt nyers bohóckodás, semmint ijesztő vagy félelmetes antagonista.

Ben Stiller filmje egy nagy üzenet a színésztől a rajongótábornak, és lehetséges, hogy a szakmának is: "Azt hittétek, csak egy gyerekbarát humorgép vagyok? Rendicsek! Hát most ámuljatok, amint kedvenc tréfamesteretek egyszeriben gonosz pszichóvá vedlik át!" Avatatlan szemnek először A kábelbarát is amolyan előemésztett komédiának tűnhet. Talán - mint pl. a Minden6óban - most is egy kedvesen flúgos fickóként látjuk majd, akivel valami rendhagyó dolog történik, és ez elindítja a kibontakozás útján, munkában, magánéletben és persze poénok terén.

A kábelbarát nem ilyesfajta alkotás. Ernie "Chip" Douglas tényleg flúgos, de antiszociális mértékig. Barátságot akar kötni egy átlagos fickóval, Steven-nel, de intolerancia és indulat bújik meg a természetében. A film előbb elhiteti a nézővel, hogy vígjátékot néz, aztán apránként áthajlik groteszk rémmesévé. Ugyanaz a műfaji párosítás, mint a Truman show-nál. A különbség, hogy itt nem az eltorzult környezete akarja Carrey figuráját mintegy magába szívni, hanem pont fordítva: az eltorzult egyén próbálja kivetíteni szociális igényét a környezetére.

"Chip" Douglas nekem 2 karaktert juttatott eszembe, ahogy figyeltem kiépülő műbarátságát Stevennel. Az egyik  - bármilyen furcsán hangozzon - Jack Nicholson Jokere: egy fele időben normális hangon, fele időben affektálva beszélő mókamester, aki érzelmileg igen labilis. Chipnek viszont vele ellentétben nincs hajlama a tényleges gyilkosságra.

Joker egyik képregénybeli mondata tökéletesen ráillik itt a címszereplőre: "Hol így emlékszem rá, hol másként. Ha már kell, hogy legyen múltam, jobb szeretném, hogy több választási lehetőségem legyen." Douglas TV-szereplők neveit használja anagrammaként. Identitástudata látszólag teljesen elmosódott az évek alatt. Egy flashback árulkodik a gyerekkoráról: anyja nem figyelt a nevelésére, nem volt apja, nem vigyázott rá otthon senki. A TV a 2. anyja lett: ebből tanult mindent az életről, ennek működését tanulta ki szakmának. Tetszett a gondolatmenet, ami kiolvasható ebből. Chipnek viszont eleve nincs megfogható személyisége, hogy ez a deviancia igazán szépen látszódjon. Túl sokat idétlenkedik, .

A másik, akire emlékeztet, az D-Fens az Összeomlásból. Ez inkább aszerint, hogy mi módon mutatja be őt a film, és a végén mi lesz a sorsa. Találunk egy átlagosnak tűnő fickót, útban munkába. Nem tömeggyilkos-alkat, de semmiképp nem biztonságos a közelében lenni. Egyre jobban belelovalja magát olyan hétköznapi jelenetekbe, amikből rajta kívül senki civilizált személy nem csinál nagy ügyet. Mind bizarrabbá válik viselkedése, csúszik le az abnormalitás lejtőjén.

Közben kiderül, hogy realitásérzéke eltompult: már rég nincs meg a munkája, a családi támasza, csak ezt a tényállást ő mentálisan nem tudja feldolgozni. Szó szerint megállt számára az idő. Mire a rendőrség is megjön, a fim másik főszereplője igyekszik megmenteni és a lelkére beszélni, de az a halálba zuhanást választja, hiszve, hogy legalább így hasznára lehet valakinek.

  

Mindezt persze szigorúan "dzsimkerrizálva" kell most elképzelni: állandóan csűri-csavarja a viselkedését, mások agyára megy, idétlen műkéjelgést is gyakran lead. És a legfőbb különbség a felhozott példától: nem hal meg a végén. Igaz, hogy megsebesül, ahogy hátasozik az óriás-antennatányérba. De  életben marad, harag nélkül válik el a másik főszereplőtől.

A film legsajátosabb vonása egyben a legrokonszenvesebb is számomra. Thrillertől még soha azelőtt nem láttam, hogy a lelepleződött pszichopata nemcsak nem lesz tipikus kaszaboló, hanem a célpontjai meg is bocsátanak neki. Nem tudják meg a valódi nevét (a Rikardo név nyilván újabb kitaláció), de Steven itt már bizonyosan látja "Chip" valódi személyiségét. Mindkét megjátszott verzióját utálta: utálta a túl barátkozni igyekvő hiperhavert, és utálta utána az aljas, élete tönkretételén mesterkedő "görényt". Most viszont beteg embernek látja, aki segítségre szorul. Frissítőnek hat ez a happy-end-csavar a végén, miután megannyi thrillerben a fő "pszcihós" mást se tud leleplezése után, csak vérengzeni.

Mindezek ellenére nem tudom nyugodt szívvel javasolni a produkciót. Gyakran idegesítő és még gyakrabban lapos. Elméletileg a cselekmény 2, tökéletes átmenettel egymásba folyó részből tevődik össze: a haver-kábelpasas, és a pszicho-kábelpasas. Külön-külön azonban a 2 egyike sincs atmoszférájában felépítve: a humoros beállítású 1. órában egy csattanón se tudtam nevetni, a 2. órában pedig épp Carrey játéka gyomlál ki minden feszültséget. Egyedül a nagy "leszámolás" a szatellitnél az, aminek végre igazi lendületet adott sztorinak... kevesebb, mint 10 percre. 

A karakterekről szintén nem tudok jót mondani, nagyon egysíkúra szabták őket. Matthew Broderick egyáltalán nem ad elő tisztességes színészi játékot; nem kedveltem már a Godzillában sem, de itt még rosszabb. Stevent jellemtelen, fatökű balfácánnak ismertem meg, aki képtelen ráérezni a mások felől érkező, apró jelzésekre. Ebben még hasonlít a kábelszerelőre, annyi különbséggel, hogy ő szem előtt tartja az etikai normákat.

Általában mentőöv egy kevésbé mulattató komédiában, ha akad romantikus szál. Steven kapcsolata barátnőjével Robinnal elemi szinten se tudja meghatni vagy érdekelni a nézőt. Még akkor se, mikor Chip sötét utalásokat tesz rá, hogy kisajátítja a lányt, illetve megmutatja neki a házibulin készült fotót Stevenről és egy prostituáltról. Carrey szatirikus képet fest a legtöbb thriller kliséiről, pl. a bűnöző tanulmányozza a gyanútlan célszemélyt; bejáratos lesz az otthonába, börtönbe juttatja, vagy ahogy egy sötét épületrészben üldözi.
Értem én, mire szolgálna mindez! De a forgatókönyv nem bánik jól Carreyvel, mint komponenssel. Steven pedig a Jim Carrey-filmek jófiúihoz képest is nagyon gyenge udvarló. Stanley Ipkiss karaktere A Maszkban szintén frusztrált és önbizalomhiányos férfi, ha nőkkel kellett szót érteni. Viszont hobbijai, fantáziája, előzékeny és frusztrált kettőssége érdekesebbé tette őt, és mikor az ő szíve hölgye volt veszélyben, a maga miliőjén megtanult a sarkára állni. Steven és Robin közt soha nem jön létre vonzalom; sótlan bábuk hangulathintája az, amit ők "kapcsolatnak" neveznek.

Teljesen megértem, ha mások ezt a filmet, sokkal jobban élvezték, mint én. Számomra egyvalami jutalmazta utólag, hogy végignéztem. Mikor Chip a szatellit szélén lóg, hangzik el tőle: "Hát nem érted, Steven? Meg kell ölnöm a babysittert!" Azaz: meg kell ölnie a kábelszolgáltatót, ami őt is felnevelte, ami szociálisan érzéketlenné, "rossz baráttá" tette. Nem keveset lehet meditálni Chip dilemmáján: vajon vagyunk mi is annyira TV-függők, mint ő? Törődünk eleget kapcsolatainkkal? Mennyi időt lopunk el saját és egymás életétől, ha "tisztán vehető az adás"?
Eredetileg ez akarhatott lenni a produkció fő témája: hogy túl nagy szerepet tölt be a televízió a mindennapjainkban. Ám az üzenet csak a katarzisjelenetben tükröződik ki; a film többi része időhúzás, míg elérünk Douglas komplett bezsongásáig. A gyerekkori flashback nélkül semmi nem uralna rá, hogy a srácnak mi volt a valódi célja. Így mikor a befejezéskor kiderült, azt gondoltam: klassz, de túl későn jött.

Jim Carrey bizonyosan elérte, amit akart A kábelbaráttal: a film vegyes fogadtatást kapott a kritikusoktól, a nézőközönség pedig értékelte a váltást az efféle bizarr, fekete humorra. "Fekete humor" vagy sem; a két szó egyike sem igaz. Ha legalább az megborzongtató lett volna, ahogy Chip kisakkozza Steven letartóztatását, illetve ahogy kirúgatja az állásából... ez már elviselhetővé tette volna a személyiségtelen, jelentéktelen események halmazát, ami a "barátkozás" folyamata volt. Egy hétköznapi debilt láttam, aki egy lehangolóan nagy marhát bepalizva szórakozhat a saját ügyködésein. Nem vicces, nem érdekes, nem megható, nem okos, nem kreatív.