800. KRITIKA! - A Zöld Mérföld (Halálsoron)

Eredetibb ötlet híján 800-adik alkalomból egy olyan klasszikust veszek elő, amiről már a - szintén nem túl eredeti című - blogom kezdete óta akartam véleményt írni, csak eddig valahogy mindig kicsúszott a figyelmem alól. 

Sosem fogom megérteni a hazai filmiparnak ezt a mániáját, hogy teljesen más címeket aggatnak külföldi kultuszművekre – feltételezem: a jobb „forgalmazhatóság” okán. Miért nem hívhatjuk pl. Frank Darabont rendezéseit magyar tükörneveiken, mint pl. „A Zöld Mérföld” vagy „A Shawshank-i megváltás”? Ahhoz képest, hogy az Internet hány blogján/ portálján szerepelnek a toplistás élbolyban – nemcsak Stephen King-adaptációkból – ez már tiszteletlenség. És mulatságosnak találom, hogy míg az egyik cím optimistább csengésű az eredetijétől, a másiknál direkt „közönségcsalogatóbbnak” vélték a „Halál” szót betenni – mintha enélkül nem jönnénk rá, miről szól az egész. 

Nem lustálkodom el a leírást: a történetben a nyugdíjas Paul Edgecomb emlékszik vissza a 30-as évekre, mikor még a halálra ítélteket felügyelte egy louisiana-i fegyházban. Szokatlan esetnek vélte a 2 kislány meggyilkolásáért elítélt John Coffey esetét: a fekete óriás látszólag a légynek se tud ártani, sőt kifejezetten fél a sötéttől! 


Coffey-nak azonban van egy titka: előbb egy egér többszöri felélesztésével, majd Paul hólyagbetegségét gyógyítva bizonyítja, hogy természetfeletti erővel bír. Bonyolítja az ügyet, hogy miután egy rabtársában felismerte a két lány valódi gyilkosát, Coffey továbbra is vállalni akarja a halálos ítéletet.

Sok népszerű filmnél írtam már a konszenzussal szembemenve negatív véleményt, ezért is örülök neki, ha olykor-olykor divatmajmolás nélkül tudok egy népszerű művet a többséggel együtt méltatni. A The Green Mile igazi, szívvel-lélekkel átitatott drámamozi, felváltva megható és sokkoló, olykor egészen elsöprő erejű pillanatokkal: olyan, akár egy sötét Grimm-mese a mi valóságunkban. 

Humánuma kikerüli a sziruposság csapdáját, és a horrorrésze szintén mellőzi az olcsó ijesztgetést vagy a primitív gusztushiányt. Befejezése pedig elgondolkodtat, hogy vajon mi magunk eléggé megbecsüljük-e az élet értékét, vagy csak a körülmények gyarló játékszereiként létezünk a világban. 

Karriermérföldkőnek számít: a néhai Michael Clark Duncan az Oscar-on olyan nevekkel kerülhetett egy lapra, mint Tom Cruise vagy Sir Michael Caine. Tom Hanks-nek pedig végleg megszilárdította jóhírét drámai főszereplőként, melyet tudatosan épített föl a 90-es évek során. Az ő karaktereik a film tartóoszlopai: a többiek – kivéve talán Moores börtönigazgatót James Cromwell alakításában – elég száraz, egyvonásos szereplők maradtak. 

Tudom, hogy egyeseknek bejött pl. a protezsált szadista fegyőr, Percy Wetmore figurája, de számomra csak egy idegesítő toldalék volt, akitől mindenki teljes joggal akart mielőbb szabadulni. 

Húzása az elszabotált kivégzéssel ellenben a film legintenzívebb jelenete, és az egyik kedvenc horrorpillanatom bármelyik King-adaptációból. Mikor „Del”, a Csengettyű úr nevű egér gazdája majdnem szénné ég a villamosszékben, az nemcsak a látványa miatt elsöprően brutális. Az összegyűlt civil tanúkról is árulkodó: nem tudjuk, vajon hányan közülük látnak-e most először halált, de a „nem-tervszerű”, fölfokozott rémség láttán sokuk elfut a borzalmas valóság elől. Hánynak a tömény, fizikai rosszat maguk körül átélve, ahogy Coffey is hányás-szerűen veti ki magából egy másféle fizikai rosszat, a betegséget.
 
Szinte rögtön Joker okfejtése ugrott be nekem erről A sötét lovagból: „Senki sem pánikol, mikor minden terv szerint megy. Mégha a terv borzalmas is.” 

Habár még a II. világháború előtt járunk, ijesztő szembesülni azzal, hogy egy józan eszű emberi lény elpusztítását egy rendszer „eljárásként” értelmezi. A kérdés, amit a Halálsoron többször is fölvet: mikor, milyen esetben számít büntetésnek a halál, magunkra vagy másra nézve? Mennyire számíthat elfogadhatóvá bárki esetében? Önigazolást az ember talál erre, akár távol tartja magától a halált, akár közvetlenül a munkája részét képezi. De hogy egy halálraítélt a saját testén érzi mások kínjait, annak elképesztő iróniája van.

Nem hiszem, hogy akad jóérzésű ember, akit ne szomorítana el John mártíromsága a film végén. Ez az empatikus férfi maga a megtestesült sajnálhatóság; szavai és gesztusai könnyet csalhatnak bármilyen korú néző szemébe, és értem, miért nem is próbálja megmenteni a saját életét, habár ártatlan. Lelkileg jóval fejlettebb, de jóval sérülékenyebb is az átlagtól: annyira tapintható számára a világban állandóan meglévő rosszakarat és hibásság, hogy az szinte lebetegíti, mentális immunvédelem nélkül. "Mintha folyton üvegszilánkok volnának a fejemben...!"


Ugyanakkor túlszépítettnek érzem, ahogy egy már ilyen mértékig gyámoltalan, csupa szív óriást faragtak belőle: szerintem csakis ezért nem tudunk meg kb. semmit a hátteréről. Persze, Paul-ékkal együtt mi is érezzük, hogy John túl jó a mi korlátolt, hinni és segédkezet nyújtani képtelen világunkra. Csakhát Darabont mintha elfeledné, hogy a néző nemcsak érez, gondolkodik is. A könnyfacsaró pátosz mögött ez egy kontár rendszerhibát jelent: a helyi csőcseléket kiszolgálva a hanyag törvényszék kézenfekvő bűnbakként gyilkoltat meg egy ártatlant polgárt, aki ehhez - nem számít, miért, de akkor is - asszisztál!

Coffey egy kicsit mintha egy krisztusi hirdetőtábla lenne, hogy mindannyian bánjuk meg bűneinket, amíg még nem késő. Nagyon is lényeges és megragadó az, amit a mai világunkról elmond, és mint magánember, szívből egyetértek vele! Csak az én ízlésemnek picit már túl idealisztikusan van beállítva a jelleme ahhoz képest, mit példáz az esete. 

Érzéketlennek tűnhetek, amiért ezt írom, de Coffey képességének a mikéntje jobban fenntartotta a figyelmemet, mint a végig eleve eldöntve kezelt, megváltoztathatatlan végzete. Nagyon elmésnek tartom, ahogy a történet teljesen észrevétlenül, jelképek meg utalgatás nélkül vonja össze a gyűlölet és a betegség fogalmát. Mind a kettő alap mivoltában negatív jelenség, az össze-„gyűlő”, végül pedig „ölő” ártalom. 

Csak az egyik már önkéntelen, fizikaivá fejlődött romlás, a másik pedig "mégcsak” lelki-morális értelemben tesz valakit „megkeseredetté” vagy akár "rohadtá". 

Én legalábbis ezt az észjárást olvasom ki abból, hogy a bárkit gyógyítani hajlandó Coffey habozás nélkül megbünteti Percy-t és Vad Bill-t a gaztetteikért: előbbit ráadásul ugyanazzal az ártó kórral teszi katatónná, amit előzőleg Moores feleségéből kiszívott.

Tűrhető csavar a végén, mikor kiderül az idős Paul valódi kora – bár a bő 60 éves Csengettyű úr már erős túlzás. Könyörgöm: ez egy egéréletnek t’án a 20-szorosa is megvan! 

A szintén John erejével élő Paul eszerint vagy 1000 évig biztos ki kellene, hogy húzza a Földön! Akkor meg arányaiban nem stimmel, hogy 100 év körül máris olyan idősnek néz ki, mint amilyennek hölgybarátja, Elaine ismeri őt ma! Nem vagyok egy matekzseni, de szerintem Darabont a természetfeletti elemekre csak a misztikum és drámai felhang eszközeként tekint, de a részletek külön jelentését már nem meri bolygatni.  

Még arról röviden: osztom a gyakori ellenvetést a film kapcsán, hogy túl van nyújtva. Nem maga a 3 órás műsoridő zavar, hanem az, hogy ez nem lett egy kellően ravasz és feszes narratívával megtöltve: én legfeljebb 135 percre szorítkoztam volna a készítők helyében. Azt elismerem, hogy a hosszabbra meghagyott jelenet olykor tényleg segít, hogy jobban megmaradjon bennünk egy-egy pillanat, itt viszont sokszor éreztem ki önméltatást, öncélúságot a ráérős vágásból.

Semmivel nem látom kevesebbnek a Halálsoront, mint elhivatottsággal készített vívmányt. Tónusában észrevétlenül tud dráma és horror árnyalatai között utazni, sokatmondó és érzelmekben gazdag alkotás. Győzködés nélkül képes belehatolni a lelkünkbe, ráébresztve minket az élet megbecsülésére, amit hajlamosak vagyunk természetesnek venni, és elgondolkodtat a halál szerepéről a létezésünkben. De a szép összkép mögött több dolog nem áll össze; a szereplők tettei időnként erősen megkérdőjelezhetők, és a film kicsit jobban hangsúlyozza saját kaliberét és a fantasy-szerű tónust, mint ahogy a témáját hajlandó kibontani. Egy nagyszerű meseelőadás, ahol viszont tilos a függöny mögé benézni.

A The Green Mile-ra 4/5-öt adok. Nagyszerű alkotás, az egyik legjobbra sikerült filmadaptáció Stephen King munkásságából. 

Jurassic World 2. - Bukott birodalom

„Hányszor kell még látniuk a bizonyítékot? Hányszor kell még elmagyarázni? 

MI okozzuk a saját kihalásunkat!”

Mit mondhatnék egy klónozott látványfilmről, amit más klónozott látványfilmekről ne szajkóztam volna el már kismilliószor? A Jurassic World - Bukott birodalom az idény egyik legpofátlanabbul vacak forgatókönyvű, slendrián szériaterméke, és még finom voltam! 

Minden látvány ellenére bicskanyitó bukása egy franchise-birodalomnak, amiről az Universal azt hitte, vég nélkül képes mélység nélkül lenyűgözni (behülyítheti) a nagyérdeműt. Egyedüli vívmánya, hogy a Jurassic-sorozat sci-fi- és kalandfilmes jellege odalett, és már tényleg nem több az egész egy sematikus horrormozinál.

Nublar evakuált szigetén vulkánkitörés van készülőben, ezért az elhagyatott Jurassic World mögött álló cég ki akarja menekíteni az ott maradt dínóállományt. Ehhez azonban szükség van Claire Dearing és Owen Grad segítségére, akik hamar rábólintanak. A cég idős vezetője, Lockwood és jobbkeze, Mills befogócsapatot ad melléjük, de egyikük sem tudja, hogy Mills titokban árverésre készül küldeni az őslényeket a fekete piacon. 

Keserves irónia, hogy valahányszor az őslények megmentéséről, kihalásáról vagy eladásáról beszélnek itt a szereplők, mindig szakasztott olyan, mintha magáról a filmről beszélnének. Tudom, hogy a Jurassic World-ra is mondták, hogy a nosztalgiafaktorra hajtva másolja a franchise alapművét - mint Az ébredő Erő a Star Wars-nál. 

De az a (két) film a gyengéivel együtt is újra tudta teremteni az eredeti darab méltóságát és aktualitását, izzadságszag nélkül csomagolva újra a történetét. Továbbra is úgy gondolom, hogy a JW egy még jóra sikerült műfaji vegyestál, ahol a hüllők és emberek együtt, megosztozva a főszereplők. 

A Bukott Birodalomban viszont egyik faj sem igazán számít. Ez voltaképp egy csaknem-klón folytatásnak a totális klónja, ami megint ugyanazt nyomná le a torkunkon - egy kis vulkáni lávával leöntve -, sehol  sem továbbgondolva érdemben az alapsémát.  Az elején gyorsan bedob az elején pár sort a JW-ben történtekről, TV-adás és Ian Malcolm cameója formájában, hogy úgy tűnjön, mintha tárgyalni akarná a korábbi katasztrófák következményeit. De ne legyünk naivak: ezek csalik, amik ugyanarra a pecabotra kéne visszacsalogassák a balek nézőket - azaz minket.

Hammondot idézi egykori üzlettársa, Lockwood azzal, hogy:  "Ezeknek a lényeknek nem a védelmünk kell, hanem az, hogy ott se legyünk." Metafora lehetne ez arra a szörnyű jövőképre is, ha a dínók ne-adjisten rászabadulnának az egész civilizált világra, de sajnos az Universal producereinek is pompásan a szájába adható lenne ez a kijelentés.

Cérnavékony a teljes karakterkészlet, ember és szaurusz egyaránt! Chris Pratt és Bryce Dallas Howard rutinból visszarázódnak figuráikba az első JW-ből, de a sztori ezúttal nem tudja kipótolni a jellemük hézagosságait - pl. hogy még mindig nem fogják fel, mennyire vétkesek munkájukkal mindazért, ami most történik. Claire azért tér vissza a szigetre, mert a dínópárti lakossághoz tartozik, Owen pedig Kéket, a saját nevelésű Velociraptorát szeretné kimenteni. 

Mikor fogságba esnek, külön a képükbe mondják a felelősségüket, majd mikor kikémlelik az aukciót, a film megint úgy tesz, mintha a karakterei fejlődnének. De csak azért, hogy utána rögtön visszarántson minket az ész nélküli akció és horror magmaáradatába. 

Komolyan mondom: Kék az, aki a legjobb alakítást adja az egészben, és még a film gyermeteg kontextusában szimpatikus is lesz a végére, ahogy megvédi Owenéket az Indoraptortól!

Mills a Superman 3.-ba való semmi kis gonoszka, aki idővel még gazdáját is jeleneten kívül meggyilkolja, hogy Lockwood vagyonát úgymond "átmentse a jövőbe." 

A dinoszauruszakció is pusztán a sokkhatás kedvéért van mutatva, úgyis tudni lehet, hogy 1-2 perc, és úgyis pánikba torkollik majd a nagy esemény. Tessék, megvoltak az emberi romlottság képsorai, jöhet a következő akciójelenet! 

Mégcsak egy picit sem feszélyezte az új rendezőt és a stáb többi tagját, mikor az utómunkálatoknál visszanézték a film olyan idióta megoldásait, minthogy egy beszédhibás, brandóskodó katona kíváncsiságból bemegy az Indoraptor szuperketrecébe, csakhogy amaz széttépje a hülyéjét?! 

Sem ez, sem a nagy csavar nem érintett meg, miszerint Lockwood unokája valójában a lánya klónja. A nyilvánvaló párhuzam is csak behajított petárda: a gyerek akár a Home Alone 3.-ból is szökhetett volna, hiába kedvelhető a színész, aki játssza őt. 

Zia Rodriguez és a szemüveges Jar Jar (szándékosan hívom őt így) pedig fel se tűnt volna, ha menetközben kinyiffannak. Ziához kötődik amúgy egy olyan ötlete a filmnek, ami oltári nagy baromság, de a nagystílűsége miatt nem tudtam nem megtapsolni: 

egy T-rex vérét átömleszti egy sebesült, idomított raptor vénájába. Úgy sejtem, a produkció írói nem túlságosan szerették a biológiát tinédzserkorukban...

Már megint az emberi kapzsiság, megalománia, a technika természet kárára való  kisajtolását veszik elő, de ezt a csontot már nincs hova lerágni. Megint volt 

• expedíciószervezés,
• kötelező T-rex-cameo,
• és Mosasaurus-cameo, mivel a Jurassic World-ből azt sokan szerették,
• körséta a szigeten, 
• röhejes szintű katonai felszereléssel, 
• rábámulás az élő dinoszauruszok hihetetlenségére, 
• egy Indo- kezdőnevű szuperdínófaj genetikai elővarázslása, majd elszabadulása,
• sőt: még a nagytestű növényevő lassú haláltusáját is visszahozzák az első JW-ből. Csak itt most Owen és Claire nem azt nézhetik végig, ahogy lassan haldoklik a sebeitől, hanem ahogy a magmafolyamban eltünedezik, lassított, művészi felvételben. 

Megjegyzem: az is haláli, ahogy a magmaköd már rég utolérte a főhősöket, de sose mer rájuk zúdulni, és szénné égetni őket, ahogy a fizika alaptörvényei diktálnák.

Egyetlen dologgal büszkélkedhet a Fallen Kingdom, és ez a közvetlen helyzetek feszültsége, mikor a dínók a vásznon vannak. Legtöbbször nem tudhatod, mikor honnét csapnak le, vagy hogyan reagálnak a közelségre. Persze, ezzel is van gond: a készítők nem ismerik be, hogy ez már nem sci-fi, és nem kalandfilm: nevetséges a PG-13-as besorolás örök erőltetése, mikor egyértelműen a horroraspektust használják ki legjobban a szériában. 


Belezavarodik a film abba, hogy most mit is akar üzenni nekünk a dinoszauruszok létjogosultságáról. Visszahoztuk őket az életbe, helyénvaló-e hagynunk, hogy természetes úton újra kihaljanak? A film tolókocsiból mintha azt bizonygatná, hogy nem, izolált élőhelyen még megtarthatók a mi világunk végpusztulása nélkül (mit mást is sugallna, mikor a stúdió újabb folytatást tervez). De hogy egy ilyen élőhely mennyire elszigetelhető a mai világtól, mennyire nőtt/nem nőtt föl az emberiség egy ilyen irdatlan felelősségű feladathoz, arra a komplett Jurassic-széria egyszavas válasszal szolgál: SEMENNYIRE.  

Kegyelemkettessel intek búcsút az ötödik Jurassic Park-mozinak, mert horrorfilmként még tudott izgalmas perceket okozni. Amúgy viszont szánnivaló, hanyagul megírt, önismétlő klónozási reklám, ami buzgón dübörög és ijesztget, de a saját gondolatfelvetéseit otthagyja a raptorok martalékául.

Kitörlő (Végképp eltörölni)

Tipikus Arnold Schwarzenegger-féle kukoricaetető a Végképp eltörölni. Akció akció hátán, a szinte sebezhetetlen osztrák főszereplővel és olyan rosszfiúkkal, akikről mintha egy nyakukba akasztott tábla jelezné: "Genny vagyok, nyírj már ki!".  

John Kruger, a Tanúvédelmi Program ügynöke ezúttal Lee Cullent bujtatja új személyazonosság alá. A nő megtudta, hogy cége egy vadiúj technilógiájú, lézeres puskát készül illegálisan eladni külföldre, és a kritikus infókat egy diszkre mentette. Kruger közben rájön, hogy saját szervezetétől valaki szintén nyakig sáros az ügyben.

Semmi nem volt ebben a filmben, amit nem lett volna unalomig ismert más művekből, vagy rosszabbul használva, mint amazokban a művekben.  A színészi játék éppenhogy elmegy, az akciójelenetek pedig kontár rendezésűek.
Kezdve a fegyver-prototípussal: a világító zöld sugárnyaláb - amely először a nő expasiját égeti szét a lakásukon - inkább az Alien 4.-ben hatott volna odaillőnek. Ezt a fegyvert képtelenség volna akárhol a földgolyón nem kiszúrni: bárhová adnák el, bármely térségben veti be egy katonai vagy félkatonai szerv, azonnal nemzetközi veszélyforrásnak nyilvánítanák.


Az akció az egyedüli dolog, ami előrehajtja ezt a rozoga kémtörténetet. Annak is mindig az a lényege, hogy Arnold megússza valahogy. A Kommandó és Terminátor során ismertté vált pózzal tartja a puskákat, mikor hozzákerülnek - nyilván, mert ez a Schwarzenegger-póz, ezzel lehet eladni az akciófilmjei többségét.
Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint a szökése a repülőgépről. Itt ugye egyik kollegája felfedte magát John előtt, hogy tégla és a konspiráció egyik fő láncszeme. Krugert elkábítják, de meg nem ölik. Később egy késdobással fegyverzi le pisztolyos ellenfelét, kifelé lóg a gép nyitott ajtaján, és a robbanó motor süvítő lángjai közepette is sértetlen marad. Támadója egy repülőt hajt neki az ejtőernyőjének, hogy megölje. És ha idáig nem lett volna kellően eszetlen a jelenet: zuhanás után Kruger csak néhány 10 méter magasan nyíló ejtőernyővel nekivágódik egy kocsitetőnek, és kutya baja.


A figurák jobb esetben csak megjegyezhetetlenek, ha ugyan nem végzetesen ostobák. Lee, az aktuális "bajbajutott hölgyike" rémesen elővigyázatlan: nem képes leplezni főnöke előtt, hogy mindenről tud, egy riporter barátnőjével osztja meg a bűneset titkát. Minden egyes alkalommal Johnnak kell megmenteni valamitől. Átlagos és kicsit irritáló modorú is.
A negatív oldal irányító koponyái elvileg csupa főnöki beosztású valaki, akik egy magas szintű összeesküvést hátterében állnak. Őket a végén John egymaga csapdába ejti a saját autójukban, a vasúti sorompónál, épp a robogó vonat előtt a síneken. Willy Coyote-tal szoktak ilyen szinten gügye balesetek történni.

Egyszer nézős, abszolút feledhető üldözéses mozi.

Star Trek 8. - Kapcsolatfelvétel

Horrorfilmnek is beillene az első Star Trek-rész, mely már teljes egészében Jean-Luc Picard generációjáról szól, és az ő küzdelmükről az Enterprise-ért és a B. E. Föderációjáért. A Borg V'Ger mellett a kedvenc Star Trek-nemezisfigurám, sőt a valaha létezett 10 legjobb gonosz/ellenséges lény egyike. Így aztán persze alapból előnyösebb rajttal indul nálam a film a "pontszerzésben". Továbbá örömmel fogadtam, hogy a legtöbben - nézők és kritikusok is - ezt tartják "A nem ismert tartomány" mellett a saga legjobbjának.

Akiknek nem ismerős a borg: ez egy feltáratlan űrbéli tartományban élő, ismeretlen faj.
Illetve: faji gyűjtőmassza.

Nem tudni, hogyan, mikor és miből indult ki. Gép és szerves élőlény 100%-ban gépi jellegű egysége, összeforrva léteznek a hajóikkal, mint az élő alkatrészek. A legfélelmetesebb viszont eszközük a tökéletesülésre: minél több világ humanoid lakóit asszimilálni, és a borg teljesen külön-nem-álló új egységeivé gépesíteni. Minden világ újabb asszimilálandó borg-nyersanyag, akárcsak kultúráik tudása és adatai.
Röviden: egy óriási mechanikus parazita.

Az ismertető: A borg előreküldi kockahajóját a föderációs felségűrbe, hogy asszimilálják az anyabolygót. Minket. Az akciót súlyos harcok után az Enterprise meghiúsítja, de 2 utólépéssel tovább folyik a borg terve: egyrészt egy asszimilációs gépeket hordozó gömb menekül ki a felrobbanó kockából. Másrészt, mert a súlyos vereségük után ún. temporális, azaz időfizikai örvényt keltenek. Így a múlt egyik idősíkjába, 2063. áprilisára jutnak vissza, a 3. világháború utánra, hogy ott asszimilálják a még gyanútlan emberiséget.

Időutazás... Később a 2009-es preboot (=prequel-nak is betudható reboot) is használta ezt a sztorielemet, és nem tartom kizártnak, hogy innen jöhetett az ötlet. Valaki a fő idősíkból visszajutott egy korábbiba, és onnan mintegy újrakezdődik a történelem íródása. Ez egymaga kitölthet egy egész filmet, de rengeteg odafigyelést igényel logikailag. A Vissza a jövőbe trilógia pl. egészében arról szólt, hogy mikor, ki, milyen régre utazott vissza, hol babrálta meg a múltat, hogy a jövő neki tetszővé váljon.

A Star Trek 8.-ban azonnal ezeket a kérdéseket tettem fel az időutazás szó hallatán:

1. Miért nem használta már korábban a borg?
2. Miért nem utaznak egy még korábbi idősíkba?

1. Mert tökéletesen éntelenül, számítások szerint, kollektívaként cselekszenek. Mostanra számították ki, hogy indítaniuk érdemes inváziójukat. Nem tudni, mióta képesek erre, de eddig nem volt szükség időutazniuk (legalábbis olyan térségben, ami kihathat a föderációs történelemre). Ez csak egy 2. alternatíva volt, melynek használatát a kocka pusztulása tette indokolttá. Könnyebb lett volna mindjárt ezzel kezdeni, ezt emberi fejjel beláthatjuk. Azonban "gépi fejjel" nem indokolt, és - feltételezem - strapásabb is lehet időörvényben utazni, mint az űrben.
2. Miért épp 2063? Véletlen nem lehet, hisz Picardék szerint kimondottan akkorra irányították az útjukat, megakadályozni az első kapcsolatfelvételt idegen látogatókkal. A Terminátor-filmekben könnyebb volt kimagyaráznom a dolgot: a XXI. században még behatárolt, mennyire régre lehet visszautazni. Ezért nem Sarah Connor szüleit, nagyszüleit, stb. ment kinyírni a Skynet. De a Borg miért nem megy '63-nál korábbra? Tipp: mert az asszimilálható népesség ekkortájt tetőzik a még nem-föderációs korszakunkban, és már vége a 3. világháborúnak, ami azért szintén nehezítené a begyűjtést.

Mindezt nem hibaként rovom föl, mert igazából nincs jelentősége. Amíg az emberiség nem ismeri az olyan "igazi" csillaghajókat, mint amilyen az Enterprise lesz egy napon, addig akármikor éppolyan sebezhetőek és kiszolgáltatottak lennének a borgnak.

Aki a sci-fikben jártas, az nagyon hamar felfedezhet más sci-fi-műsorokból vett részleteket:

• Itt van ugye a Vissza a jövőbe: itt is a legkomolyabb konzekvenciái vannak az időutazásnak. Mihelyt a múltba kerülsz, a jövőd máris változik valamennyit.
• A borg 2063-ba (a 3. világháború utáni korszakba) lyukad ki, amiről az Űrháború: 2063 sci-fi-sorozatra lehet asszociálni.
• Látunk egy cameo-jelenetet a Star Trek Voyager holodokijától: a sorozat a forgatás évében kezdte tévés pályafutását, így érdekes volt látni, hogy eredetileg dr. Crusher eszközei között szerepelt a program.
• A Deep Space Nine-ból a Defiant csillaghajó, fedélzetén Worffal, aki egy ideje már nem az Enterprise-on teljesít szolgálatot.
• És - bár ez csak halovány hasonlóság - a saját űrhajójukon rájuk vadászó szörnyalak veszélye az Alient juttatta eszembe.

A 8. darab önmagában nézve kielégítően megállja a helyét. Nem feltétlenül kell ismernünk a TNG (Az új nemzedék) sorozatot, hogy kiigazodjunk rajta, kik a szereplők. Picit talán kopik emiatt az egyéniségük színe, hisz emberközelibbé tenné a Star Trek-et nem ismerőnek, ha kicsit többet tud a harcoló tisztekről. De ez egyiküknél se zavaró mértékű. Worfról kisebb utalásokból ki lehet találni: korábban az Enterprise-on szolgált.

A Star Trek Voyagert pedig talán jobb is, ha nem ismerjük, mivel őszintén szólva: több értelme van úgy. Itt a sztori abból indul ki, ami az első borgos TNG-epizód nyújtott: az akkor, 6 éve megismert borg, egyetlen gigászi kockahajó. Több kocka nincs, legalábbis így állítja be a Star Trek 8. cselekménye. Csak egy gömb alakú tartalékhajó létezik, aztán már az se. Az ügy fricskája kapcsán mégis ekkortól válik Picardék helyzete kiemelten veszedelmessé.

Ronald Moore és Brannon Naga nevére ezentúl figyelni fogok, mert fantasztikusan  szőtték a szálakat. A konfliktus természete nemcsak egyre kiélezettebbé, de személyesebbé is válik Picard számára, aki a movie egyértelmű protagonistája. 6 éve a Borg asszimilálta, legénysége azonban megmentette, és visszaadták régi önmagát. Ez máig kísérti. Először még úgy tűnik, hogy a kocka után a gömb pusztulása révén lezárhatja ezt a régi konfliktust.

A legrosszabb viszont az lesz, amikor maga az Enterprise, és Picard legénysége kezd lassan borgizálódni, így Jean-Luc és emberei gerillaharcba kell kezdjenek. Nemcsak, hogy jóformán szüntelen a feszültség a hajón játszódó jelenetekben, de a felállás is változik. Jean-Luc egy darabon a gyengélkedőre felhozott Lilyvel menekül. Ő annak a Cochrane-nek a segédje, aki a kapcsolatfelvételt és az ahhoz vezető pilótautat végrehajtja majd.



Újfent az írókat kell dicsérnem, mert miközben többször változik az ő és Picard közti nézetkülönbség az egész ügyről, a változás nem érződik légből kapottnak. A nő, akivel az elején még nem lehetett szót érteni, végül magát Picardot ébreszti rá, hogy elfogult lett. A borg lehet, hogy sátánian kegyetlen, és a kapitány nem akar az Enterprise-ról lemondani, mint sok asszimilált kollegájáról. Saját esetét nyilván kivételes mázlinak tudja be.
De a bosszú még a XXIV. századi, fejlett éntudatú embernél is természetes vonás, és igenis motiválhat egy jó parancsnokot. Első megtekintéskor aggódtam, hogy fogja Picard a filmben leírni saját korukat a XXI. századi Lilynek. Nem akartam, hogy közhelyes legyen a magyarázata. Ha elfogult szöveg kerül is a magyarázatba, annak szerepe lesz, mikor vitába kerül Lilyvel a hajó feláldozhatóságát illetően. Az is nagyon tetszik, hogy Jean-Luc nem hirtelen hasonlik meg, vagy hőköl hátra saját magától. Szavaiban és viselkedésében is lassan fogadja el: a félig borgizált hajóra csak az önmegsemmisítés várhat. És hogy végül mégse kerül rá sor, sokadik csavarként cseppet sem hatott erőltetettnek.

A borg királynő ötlete némileg súg arról, miként kezdődhetett a borg létezése. Ő is "A Borg", de másképp, mint a többiek. Ugyanaz a szerveződési forma ez, mint a hangyáknál, és a királynő épp ezért fejlettebb, kifinomultabb fogalmakkal rendelkezik. Nem annyira parancsol, mint inkább mobilizál, amikor utasítást ad egy asszimiláltnak. Önmagát így jellemzi: "Én hozok rendszert a káoszba." Tulajdonképpen az emberi tudásvágy és alkotókészség célja is részben ez. Még akkor is, ha - ahogy Kirk kapitány mondta a Star Trek - The Motion Picture-ben - az emberi tényező túlmutat a logikán.


A királynő kapcsán egyetlen dolog miatt ráncoltam egy ideig a homlokom. Ahogy Data csábítását kifejezi, az talán kissé túlzottan provokatív. Rendben: világos, hogy Datát nem szimplán asszimilálni akarja - mivel eleve android, nem is nagyon tudná -, hanem egyenrangúvá tenni magával. Tudja, hogy amannak az emberivé válás a célja, fejlettsége pedig alkalmasnak láttatja. Nagyszerű csavar, mikor kiderül, hogy Picard nem véletlenül hívta magát Locultusnak a borg kötelékében: ő volt az eredeti jelölt Data mostani szerepére:
"Az asszimilációm nem volt elég." "Többet akartál egyszerű borgnál! Egy emberi lényt, önálló tudattal. Hogy áthidalja a szakadékot az emberiség és a borg között. Társat akartál."

 

A legtöbb ellenvetést a mű kapcsán azokról a jelenetekről olvastam, amik a XXI. századi Földön játszódnak. Cochrane-nel kapcsolatban sokan túlzásnak tartják, hogy a Trek-történelem szerint nagy történelmi személy, hogy La Forge milyen lelkesen magyarázza neki, mivé válik majd, hogy emlékeznek meg róla, ő meg az elején szinte részeges hippiként ábrázolják.

Ez engem is zavarna így, ha nem illeszkedne egy hihető koncepcióba. Először is: az Elsődleges Irányelv, a be nem avatkozás elve eleve kiesik az ottlétükkel a múltban. Nem rémlik, hogy ezt említette volna bármelyikük, de a tetteik alapján igenis látszik, hogy mérlegelték a temporális örvény megnyílásakor. Ezután is minimalizálni kell a változást, de a fő szempont a borg legyőzése.

A másik: Cochraine ekkor még nem vitte véghez a nagy tettét. Egyszerű észjárású ember, aki nem ismeri a Rikerék által lefestett "hőst". De épp Riker maga hozza szinkronba a 2 hozzáállást egy közmondással: "ítéljen a történelem". A legtöbb igazán nagyformátumú ember a kollektív emlékezet révén lett hősalak, nem mert predesztinálva/programozva volt rá. Mikor a legénységbúcsút vesz Lilytől és Cochrane-től - felhasználva a legyőzött borg időutazásos technikáját - Cochrane a maga módján, de tisztességesen fogadja az első földönkívüli lényt... a Vulkán bolygóról.
:-)

"Emberibbé tett, mint azt lehetségesnek tartottam..."

Csodaszámba megy, hogy Johnathan Frakes, aki korábban egyetlen mozifilmet se rendezett (csak TNG-, DSN- és Voyager-sorozatrészeket), ilyen jó eredménnyel rendezte meg ezt a felvonást. Nem mindig sül jó ki belőle, ha egy főszereplő egyben rendező is: William Shatner Star Trek 5.-je katasztrofálisan rossz produktum lett, majdnem lejegelve az egész franchise-t. De Frakes jól boldogult: a vágói, írói, szövegírói és operatőri munka pedig kiegészíti azt a rengeteg odafigyelést, amit a sokadik Star Trek-movie megkapott.
Nem állítom, hogy még jobb nem lehetett volna. A film jórésze az Enterprise-on játszódik, és a Föderáció adásai is csak egy alkalommal hallhatjuk. Ha bármelyik komponens hibádzott volna, alighanem csak egy hosszú, folytatásos TNG-epizódnak éreztem volna a Nemzedékek közvetlen folytatását. Szerencsére nem így történt: a film 3 Szaturnusz-díjat nyert Legjobb Jelmez, Legjobb Férfi- és Női mellékszereplő kategóriában. Jerry Goldsmith-t is joggal tüntették ki a témazenéért: a valaha megkomponált legjobb soundtrack-ek egyikének tartom.


 A Kapcsolatfelvételre teljes pontszámot adok.