A Bosszúállók 3. - Végtelen Háború

Ha célközönségét visszhangozva én is új mérföldkőnek tartanám a Végtelen Háborút, ezerféle reklámfrázissal felkonferálhatnám. Minden idők legtarkább, legambiciózusabb, legtöbb szuperhőst fölvonultató Marvel-epizódja, melyre már kereken 10 éve és 20 film óta vártak a keménykötésű rajongók.

Minden addiginál több hősfigura küzdelmét és haláltusáját ámulhatják végig egyetlen, mindent eldöntő összecsapásban, amely a fél Univerzum túléléséért fog folyni. És mindezt visszafogottnak tekinthető 2 és 1/4 órás futamidő alatt, melynek végén a franchise eddigi legmeglepőbb cliffhanger-e várható, hogy megágyazza a Bosszúállók következő látványos, legendagyanús epizódját... phuh! 

Ha egy kedvenc TV-sorozat évadzáró epizódjáról volna szó, még hajlanék is a konszenzusos vélemény felé. Szerintem a Marvel-szuperhősuniverzum tökéletesen beillene minden idők legdrágább gigabüdzsés TV-show-jának, melyen hétköznap délutánonként kikapcsolódhat az ember. Nekem viszont örök vesszőparipám, hogy külön "látványfilmek" nem léteznek, bármennyire is divat így felfogni őket.

Nem hatódok meg pusztán attól, hogy egyetlen, nagy mozis univerzumon belül melyik hősikon melyik (és hány!) másik hősikon filmjébe kukucskál be, vagy hol milyen utalásmorzsákat hintenek el bennük. Animéknél pl. eleget láttam már ugyanezt a nézőcsalogató trükköt.

És amíg levegőt pumpál a tüdőm, szidom azt a lélektelen, matekképletre gyártott üzleti gyakorlatot, amely során kicentizi a stúdió, melyik epizód mennyire lehet mély, önálló vagy a szokottnál eltérő tartalmilag. Az Infinity War a szereplői számán kívül pedig SEMMIBEN nem tesz túl a 2 korábbi Bosszúállókon: a megszokott megalomán látványzúzdán legeltethetjük a szemünket, melynek élvezetéhez a szokott igényleszívás igényeltetik.  

Isten hozott Fanservice-Land-ben!

Thanos, a Titánról származó űrzsarnok eltökélte, hogy megszerzi az Univerzum 6 alapelemét hordozó 6 Végtelen Követ: Tér, Idő, Hatalom, Valóság, Lélek és Elme. Vesszőparipája, hogy a világegyetem túlnépesedett, ezért minden bolygón kiirtja a helyi lakosság felét. Két kő már az övé, mire az asgardiak seregét legyőzte, és végzett Lokival. 

Mindössze ketten menekülnek meg a csatából: az egyik a Földre küldött, "Hulk-nélküli" Bruce Banner, és csakhamar figyelmezteti Doctor Strange-t, majd Tony Starkot is a közelgő apokalipszisre.

A másik Thor, aki a kozmoszban hányódva botlik ŰrLord kis csapatába - melynek történetesen tagja Thanos mostohalánya, Gamora is.  

Ne áltassuk magunkat: aki nem legalább 4 éve rajongója az MCU-nak, azt a Végtelen háború a járdaszegélyen fogja hagyni. Nincs igazi expozíció; Joe és Anthony Russo rendezők voltaképp egy (legalább) 30 harcifigurából álló szettel játszanak, elosztogatva az előző részek csoportjait és azok tagjait, hogy 2 csatahelyszínre terelve kigolyózhassák őket. 

Nem vagyok se dühös, se olyan nagyon csalódott; tudtam, mire számítsak a Bosszúállók fenenagy tűzpróbájától, és azt a (baromi) keveset meg is kaptam. Az elvileg minden korábbinál nagyobb tét miatti agóniából, az egész szitu sürgősségérzetéből még át is szűrődött néha egy kevés; visszafogták a poénokat, a fontosabb döntéseket hozó szereplők - elsősorban Tony és Strange - között tűrhető az interakció.

De ettől még nem tűnnek el a zsáner tudatosan vállalt korlátai. A divatmodell trükkharcosok készülődése és bunyója hiába mutat extravagánsan, a ki- és hollétük érdektelen, s az elhullásuk miatti félelmet úgy dramatizálják, mint egy telenovellában az Izaura TV-n.

Vízió vagy kedvese, Skarlát boszorkány halála - vagy ha már itt tartunk, az összes többi harcosé - közel sem fogtak meg annyira, mint Gamoráé. Nem úgy csapódott le bennem az összkép, hogy a nagybetűs VILÁGVÉGE bármelyik hősünk életét elragadhatja, hanem csak hogy bármelyik bábut lesöpörhetik a polcról a film utolsó harmadában. A szövegmagyarázatok, hogy mi történt velük csupán alibik, hogy az Infinity War úgy nagyjából egy "film" - ne pedig egy háborúzós társasjáték - benyomását keltse.

Ha már olyan fontosak itt a rajongóknak tett kikacsintások, akkor leírom, melyik kettő tetszett, a maga felszínes módján.

1. Az egyik, mikor Steve Rogers és szakadár ex-Bosszúállói Wakandában vannak, és T'Challa király kéri, hogy hozzanak egy pajzsot Rogers-nek. Helyben vagyunk, kapitány: itt aztán bőven van vibránium!
2. A másik a "Vas-Pókruha" bemutatója, amikor Peter Parker izgágaságában Tonyékkal ragad Thanos űrhajóján. Tetszetős, ahogy a ruha fém pókkarjai önvédelmi célból csapnak ki, nehogy Peter is kirepüljön a sérült űrhajó repedésén.

A film egyetlen tényleg értékálló sztoriszála Gamora tragédiája. Már meglett A Galaxis Őrzői között a saját élete, ám most, hogy Thanos visszatért - immár az Univerzumot fenyegetve -, a múlt visszarántja a nőt a sötétségbe. Ennek folyamata az, amivel az Infinity War végre úgy tudott bánni, ahogy egy "jó film" szokott - és nem úgy, mint egy "jó kis képregényfilm".

Gamora személyes gyűlölete és fájó emlékei csak a lejtő startpontja: kiderül, hogy tudja az egyik Végtelen Kő hollétét, Thanos elragadja őt, sőt mostohanővérét, Nebulát kínozva kizsarolja, hogy mégiscsak asszisztáljon neki a világvégéhez.

Valahogy ökölbe szorul a néző keze attól az önámítástól, ahogy Thanos apaként viselkedik Gamorával, és úgy műveli vele talán a legrosszabbat minden áldozata közül. Mert nemcsak immár másodszor ragadja ki őt addigi életéből, elvéve tőle szeretteit és szabadságát, de új, isteni hatalmával még azt a választást sem hagyja meg neki, hogy végezhessen magával.

Gamora kimondottan Thanos nemes célja érdekében, áldozati felajánlásként KÖTELES elpusztulni, mivel - pechére -  épp ő volt az egyetlen kedves személy Thanos számára. És új szerettei végül éppúgy Thanos áldozataiként végzik, mint annak idején Gamora anyja. Ez a szál adta nekem a történet tengelyét, és sajnáltam, hogy vége szakadt. (És nem számítom ide StarLord fafejű dührohamát, amivel elcseszi az esélyüket, hogy Thanos-t az elméjén át állítsák meg.)  




Váratlan helyett én inkább csak bedobott kavicsnak éreztem a Russo-k "cliffhanger-es" zárását Thanos csendes diadalával. Miután a Titánon Tonyék elbuktak, a Bosszúállók és az Őrzők oroszlánrésze egyszerűen eltünedezik 

(Peter meghatónak szánt halálsopánkodása valami szánalmasra sikerült), jön a stáblista, és a rajongók kedvükre spekulálhatnak a folytatásig. Némi drámaszag ugyan körüllengte, ahogy hőseink másodpercek alatt végignézik saját szétfoszlásukat.

De ettől még a legtöbbjük töltelékfigura maradt, nem éreztem a feltételezhető elmúlásuk súlyát, ahogy a készítők a bűvös tollukkal véletlenszerűen kihúzogatják őket. Nyilván majd "a következő rész tartalmából" derül ki, visszahozhatók-e még hőseink, és hogy Strange mégis mire gondolt, mikor Tony életéért átadta az Idő Kövét Thanos-nak.

Hát EZ mutatja meg a maga leplezetlen valójában, mi is a Marvel Stúdió felfogása a filmkészítésről: egy tévésorozat évadzáró részét láthattuk, csak itt az évad egy évtizedet jelent, és minden részt a nagy-, nem pedig a kisvásznon kísérhettünk végig, hogy tudjuk, egyáltalán kikről van szó! Szórakoztató program az egész családnak!

Az első Bosszúállók potyára hitegettek a nemzet- és világ biztonságának témájával a SHIELD és a csapat összehozása kapcsán, míg az Ultron Kora már egy közhelyes szinten össze tudott hordani valamit a mesterséges intelligencia és az emberi pusztító hajlam kérdéséről. A Végtelen Háború már kerek perec egy nagystílű üsd-vágd!, sallangok és fékek nélkül, ellenben ismét kazalnyi utalással volt és leendő Marvel-filmekre. Önmagában nézve viszont gyökértelen, száraz tucatmű: olyan, mint egy mumifikált fáraó, akinek eltávolították a belső szerveit, az agyát meg kidobták, mielőtt visszarakosgatták a bőrére az ékszereit. A rajongók nyilván megkapták az Álomgyártól, amiről álmodtak; nekem ez csak több volt a szokásosból.

A Bosszúállók Végtelen Háborúra szégyenérzet nélkül sütök rá egy 2/5-ös értékelést. Semmivel nem nyújt többet, mint a sokat fújolt DCEU ligafilmje(i), legfeljebb a szuperhősök számát és kinyiffanási rátáját tekintve.  

A Burok

Egy konok tinilányt, aki gyerekkora óta tanúja 2 népfaj szembenállásának,
megérint egy nem evilági fény, és többé már nem ugyanaz, aki volt.
Ettől kezdve egy hang fog visszatérően beszélni hozzá, hogy mit csináljon;
emiatt majd rosszakarói megvetéssel és vádlóan bánnak vele. 
Miután a helyieknek szentbeszédet tart egy magasabb jóakaratról, 
hozzásegíti őket a háború kimenetelének megfordításához.

És bár soha nem ontotta senki vérét,
vagy árulta el azok bizalmát, kik őbenne bíztak, 

ráeszmél, hogy saját életét kell majd feláldoznia azért, amiben hisz. 

És amiben a lány fajtáját is újra megtanította hinni.

Nagyjából ilyesmiről próbálna szólni A Burok c. regényadaptáció.

 

Megtoldanám a korábbi álláspontomat Stephenie Meyer munkásságával kapcsolatban. Az Alkonyat-széria teremtőanyját immár nem pusztán tehetségtelen írónak tartom. Mégha meg is alkotja egy bíztató történet csíráját, utána a jobb eladhatóság okán lepuhítja azt, a valódi érzelmek helyét népszerű vágyálmokkal helyettesíti, miközben parlagon hagyja a megfaragott világ szabályrendszerét. Röviden: saját teremtményei fő ellensége.


Legújabb, hónapokig bestseller-ként jegyzett regénye, A Burok formailag tudományos-fantasztikus mű, holott tartalmilag alig van bármi köze a műfajhoz. Nem véletlenül nevezik sokan "Twilight 6."-nak a moziverziót: Meyer itt a tinirománc-formulát szakasztott úgy ülteti át a sci-fi-disztópiák "gazdaműfajába", miként a filmbéli "Hajtó" ülteti az idegent a főhősnő gazdatestébe. A különbség annyi, hogy utóbbi esetben működött is a szimbiózis.

 

Premissza:

Idegen fényentitások, a magukat "Lelkeknek" nevező faj szállták meg majd' minden ember testét a Földön. Helyettük élik az életüket, abban a hitben, hogy a béke ideális, uniformizált világát hozzák létre. Vagyis megint olyan jövőképet láthatunk, amilyet a Sziget c. film Cool Tv-s reklámja foglal össze a legtömörebben:

"Egy tökéletes világ...

Egy tökéletes élet...

Ami tökéletes hazugság."

A film úgy kezdődik, hogy Melanie Strydert, a kevés ellenálló egyikét öngyilkossági kísérlete után asszimilálják. A legújabb szimbióta, "Vándor" Melanie emlékeit kezdi kutatni, információkért a bujkáló társairól. Ám Melanie tudata feléled, és attól kezdve 2 lélek osztozik egyazon testen. 
Hogy sikerül összeszokniuk? Úgy, hogy a helyi csoportvezető, "Hajtó" közli velük az a békés megoldást, mely elméletlen "a közjót szolgálja": "Humánus módon öljük meg." Így a lény-lány duó megegyezik, hogy jobb lesz megszökniük a városból.

Gyermeteg, üres és agyonhigított. Ez a legközvetlenebb lenyomata a produkciónak, amit bennem hagyott. Andrew Niccol, a Lopott idő rendezője most másodjára  hoz létre úgy egy merev, utópisztikus jövő-világot, hogy magasról tesz annak kidolgozására. Végig úgy tűnik, mintha tudatosan gyomlálná ki a szívet és az ötleteket saját művéből, hogy kiszolgálja Meyer elképzeléseit. Ez a movie lényegében eszköz arra, hogy az Alkonyat állandó tömegbázisát (a romantikus és fantasy-regények hölgyolvasóit) megpróbálja kiszélesíteni - hozzájuk adva a zsengébb sci-fi-k kedvelőit. 

Nos a módszer nem vált be: az új adaptáció világszerte is éppcsak visszaköhögte 40 millió $-os büdzséjét a kasszáknál, megosztva még a Twilight-rajongókat is. A "keménymag" (az elkötelezett Meyer-olvasók) élménybeszámolóit olvasva pedig kísérteties hangnem-egyezést vélek látni a filmbéli idegenekkel: ők is kb. úgy áradoznak írásaikban A Burokról, miként a Lelkek áradoznak a saját ideális, teljes harmóniában létező világukról. Nem csoda hát, ha Meyer egyik tavalyi nyilatkozata szerint trilógiává kívánja bővíteni az eredeti regényt.

Művészet, hogy a cselekményben mennyire nem történik semmi, 2 teljes óra leforgása alatt. Főleg ahhoz képest, hogy milyen sok lehetőség kínálkozik a forgatókönyv felépítésére. Rögtön az elején egy igen kiélezett konfliktus feszül: a Melanie-Vándor szembenállás egyazon elmén belül, miközben utóbbit a Hajtó sürgeti az elme teljes átkutatásával. E faj szemében az "érzés" vagy "szabad akarat" képességei csak csökevények a Föld destruktív őslakóinak természetéből. Melanie tudja ezt, és lényének minden morzsájával küzd az eltünedezés ellen.

Ezt az izgalmas, érdekfeszítő ötletet maga alá temeti a szerelmi szál, melynek színterére az első fél óra után "végre" sikerül elvezetnie Niccolnak a főszereplőt. A szökevény lányra rábukkannak ellenálló-társai a sivatagban, és elviszik a földalatti kolóniájukhoz. Itt is rögtön lebutítanak egy megragadó konfliktushelyzetet: az emberlétet éppcsak megtapasztalni kezdő Vándor gyűlölt és kirekesztett fogoly, hisz a helyiek még sose látták, hogy emberi tudat "túlélheti" a testbirtoklást. Jól hangzik a papíron, de a kivitelezés alapjaiban elhibázott.

Utcai kisszínházak bábjátékára hasonlít, ahogy a minden személyiséget nélkülöző figurák ténferegnek a barlangban. Vándor - akit a helyiek Vandának keresztelnek el - megismeri Melanie ismerőseit:

• Jamie-t, a kisöccsét, aki közülük elsőként fogja fel agyilag, hogy nővére tudatilag még mindig él; 
• Jebediah-t, a puskával járkáló nagybácsiját, aki amolyan farmerszerű főnökként teremti rendre a bajkeverőket ("Ez nem demokrácia. Hanem diktatúra.");
• Jaredet, Melanie-nak a hozzá hasonlóan indulatos pasiját, akit dühít, hogy szerelme elásva létezik a saját testében;
• Kyle-t, aki úgy hívogatja majd, mint valami kóbor macskát, mielőtt meg akarná gyilkolni - fegyver, ész és motiváció nélkül;
• És a kolónia egy másik fiatalemberét, Iant, akibe Vanda beleszeret, pusztán a hozzá hasonló szelíd természete miatt.

Gyakorlatilag a film maga mutatja meg, mi minden hiányzik belőle - és nemcsak a tudományos-fantasztikus kérdésekre gondolok. Niccolt abszolút nem érdekli a hiteles ábrázolás, sem érzelmek, sem a közösségek egészére nézve. 2 lecsupaszított település-vázlatot kapunk, amikhez 1-1 tucat statisztával imitáltatja a tömeget:

1. A "Lelkek" egyáltalán nem úgy szerveződnek, mint egy fejlett, organizált makrotársadalom. A Hajtó alárendeltjei a sterilfehér köpenyükkel, a kékesfehér világító szemükkel és a kábítószpréjükkel egyszerűen nevetséges látványt nyújtanak. Milyen csoport tagjai ők? Ők felelnek a maradék emberiség betagoztatásáért? Semmi válasz, és igazából jelentősége sincs: mindegyik "Lélek" teljesen agymosottan viselkedik, a civilek pedig egyáltalán nem is gondolkoznak (egy járókelő csak úgy átadja a kérlelő Vándornak a frissen tankolt kocsiját?!).
2. Az ellenállók tábora pedig kb. egy szedett-vetett kis putri, falusi sihederek és öregek, akik szintén szórványban téblábolnak fel-alá, és a szabadidejükben szántással vagy sétálással foglalkoznak. Az ő fegyvertáruk ha jól számolom 2 pisztoly és 1 puska, plusz néhány bunkósbot a fiatalok kezében.

Szavamra: A remény rabjai több életet és nyüzsgést ábrázolt a shawshank-i fegyházban, mint ez a produkció - csaknem 20 évvel később!

Az elfuserált dramaturgia egyik nagy vesztese a Hajtó karaktere. Külsőre a magas, szőke nő leginkább Kristanna Lokent jutatta eszembe a Terminátor 3.-ból: mereven meredő, gépiesen mozgó, agresszíven céltudatos alak, akinek teljesen zárt világkép él elméjében rúlunk és saját fajtájáról. Kártékony, egymást a múltban számtalanszor öldöklő fajnak tartja az emberiséget, akiknek helyét teljesen joggal vette át a fajuk. Destruktívak és önmagukra veszélyesek.

Oké.

De Melanie öngyilkossági kísérletéből meg azt szűri le: a lány vágyja a halált. Nem: csak azt hiszi, a testbitorlás az eredeti egyén pusztulását jelenti. "Nevezd, aminek akarod. De ez gyilkosság." 

És mikor Jaredéket üldözteti, pisztolyt ragad, de véletlenül egy társa agyából lövi ki a vért. Értem én, hogy megretten ettől (sőt talán még az emberi énje is megmoccant benne), de ez akkor is egy kisgyerek reakciója, nem egy ki tudja hány éves űrlényé! Megint nincs fogódzónk arra, hogy mi miért történik. Talán a Hajtó azzal áltatja magát, hogy tette újabb csökevény az emberi énjétől? És akkor Vándorról is ezért hiszi, hogy meg akarja ölni? Mert az is teret hagy az emberi gazdatudatnak az emberi közösségben? 

Innentől inkább arra a pár morzsára szánnék szót, ami elkerülte Niccol holokauszttal felérő rendezését, és még úgy tűrhetően valósult meg a filmben.



Először is: tetszett a Lelkek buroknélküli külseje. Fénylő, roppant sérülékeny, de emberi mércével nagyságrendekkel hosszabb élettartalmú teremtmények, akik már más bolygókat is - mondjuk így: - kolonizáltak maguknak.



Saoirse Ronan az egyetlen a színészek közül, aki fel is mutat valamit az alakításában. Bár nem kap tisztességes anyagot, amivel dolgozhatna, sikerül 2 ellentétes jellegű archetípust megjelenítenie anélkül, hogy az hamisnak vagy megjátszottnak tűnne. Nem Ronan tehet róla, hogy a dialógusok legtöbbször teljesen élettelenek, vagy hogy a film egyetlen jellemváltozása is csak egy frigid zárdaszűz szintjére tornázza fel a fontosabbik karakterét - márhogy lelki érettség terén. Amit lehet, azt kihozza a szerepéből.



Érdekfeszítőnek találom, hogy a dupla tudatállapot idővel érzelmi kettőződést is okoz Ian feltűnésével. Vanda és Melanie eddig a teljesen szellemi és a teljesen emberi tudat párosát alkotta. Ám Vanda lassan maga is kezd emberi mentalitásra szert tenni - részben feltehetően azért, mert egy igen erős akaratú embertudattal osztozik annak testén(Melanie olykor még 1-1 röpke mozdulatot is ki tud erőszakolni). Én ebből azt olvasom ki, hogy a szerelmi kötődése Ian-nel csak meglódítja a folyamatot, de nem a kiváltóoka annak. Ennek pedig örültem.
A sok jelentéktelen történés egyikéről én úgy sejtem, hogy szintén a duplaelme következménye akart volna lenni. Vanda egy ponton szóvá teszi, hogy elveszítette a tudati kapcsolatot Melanie-val. A dolog persze csak átmeneti, de ebből is izgalmas dilemma kerekedhetne: mi van, ha az eddig bevált tudatosztozás kezd visszaütni, és Melanie Stryder elkezdett sorvadni odabent? Akkor Vanda azzal kellene, hogy szembesüljön, hogy a legjobb indulattal is árt Melanie-nak, és közvetlen oka lenne azon döntésére, amit a film vége felé meghoz.



Arra kéri a helyi orvost, hogy távolítsa el őt Melanie testéből: "Meg akarok halni." Magát operációt természetesen nem látjuk (nehogy felzaklassák a célközönséget), ám az operáció előtti percek nem volnának rosszak. Az önmagában még megható lenne, hogy épp Melanie győzködi a testében Vándort, hogy ne akarjon meghalni. Főleg ne úgy, hogy előzőleg megmutatta nekik a módszert, amivel egy Lelket el lehet távolítani úgy, hogy mindkét fél sértetlen maradhasson.
Mindez rendben volna, de az életszerűtlen dialógus, a tónusba belerondító cukormáz ("Nővérem...!", "Húgom...") és az indokolatlanság kiöli az önfeláldozás drámai erejét a cselekményben. Persze, hogy örvendes a doki mentőötlete, hogy Vandát átültessék olyan lány testébe, ami nem volt képes életben maradni szimbiózis nélkül (az új színésznő arca még kellően szelíd is a szituáció eljátszához). De ez nem megint egy olyan kézenfekvő gondolat, ami már jóval előbb eszükbe juthatott volna? Fejfájdítóan fejletlen a szereplők probléma-felismerő képessége.

Mi van még...?

Kapitális röhej, de a hírhedt "szerelmi négyszögről" én nem is ismertem rá konkrétan az Alkonyatra. Igaz, hogy éppolyan színtelen kapcsolat jön létre a főszereplők között, mint ott. Viszont nem annyira álszent és kihasználó jellegű. Itt nem a főhősnő tetü és az egyik fiú a súlytalan "nem emberi párja". Pont fordítva: Jared tökéletes seggfej, a szerelme testében élő Vanda pedig lézeng és időnként rásomolyog 1-1 triviális dologra, amit megismer (pl. a kézimunka vagy a sivatagi csillagos ég).

Mint mondtam, az Ian-Vanda + Jared-Mel párosítás nem az Edward-Bella + Jacob-Renesmée párost juttatta eszembe. Valahogy inkább a 2. Flintstone-család mozifilm szerelmi négyszögére hasonlított (persze jóval szentimentálisabb hangvételben). Ez pedig valahol kárörömöt keltett bennem, ahogy a romantikusnak szánt jelenetek váltották egymást. Lehet, hogy az a Stephenie Meyer, aki a vámpírmítoszt oly nagystílűen lelopta és lecsupaszította, most a saját régebbi műveiből nem tud rendesen átlopni sztoripaneleket?

Amellett, hogy

• sosem érezzük a világok közti konfliktus nagyságrendjét,
• sosem ismerjük meg az invázió kiindulását és eszkalációját,

A Burok azt a mondanivalót üzeni nekünk: minden baj oka a kommunikációhiány. Az idegenek vonakodnak jobban megismerni minket, mi meg iszonyodunk őtőlük. És miért ne lenne így: ellenvélemény fogalmi szinten se létezik a "világos oldalon", míg a... másik oldalon mindenki primitív mamlasz, akik a legigénytelenebb tanyasi emberek szintjén élnek és gondolkodnak. Olyan ez a produkció, mint egy pszichiátriai gyógykúra: garantáltan eloszlatja a legnaivabb ábrándokat az ideális világ, A Világbéke megvalósíthatóságáról.

10-ből 2 pontot vagy csillagot tudok megszavazni A Buroknak: a Lelkek testetlen külseje, Saiorse Ronan színészi erőfeszítései és a Melanie-Vanda szimbiotikus kapcsolat az egyedüli tényleges pozitívumai. Minden más benne hulladék.

A Hihetetlen Hulk

A Hihetetlen Hulk három fő törekvés megvalósítására teremtetett. Egyrészt az evidens ok: egy könnyű, nyári block-buster-t bedobni a kínálatba, extravagáns CGI-effektusokkal. Másrészt újrakezdeni Hulk mozis szerepeltetését, miután Ang Lee 2003-as Hulk-ja anyagi bukásnak bizonyult. Harmadrészt pedig: hogy a Marvel Comics egy újabb oszlopos tagja állóképes legyen a tervezett Bosszúállók-projektben való részvételhez - mint ahogy a szintén ezévben érkezett Vasember.

Magyarként nem hiszek abban a divatos hollywood-i közfelfogásban (sem), hogy létezik "képregényes", illetve "nem-képregényes" szuperhősfilm, vagy hogy az utóbbi tartalmi korlátot jelent. Egy képregény látványstílusának jellegzetességeit lehet ötvözni egy jó érzékkel elképzelt, okosan megírt és erős színészgárdával eljátszott történettel. Mint pl. Zack Snyder 300-a, vagy a nem szuperhősökkel operáló Sin City. Ez azonban sosem jár együtt klisé, tisztán rutinból vázolt történetvonulatokkal. Ezeket mindig a készítők igénye/igényhiánya teszi a film jellemzőjévé, nem a műfaj vagy a forrásanyag.

Mielőtt első nagyszabású bemutatkozásukra sor került a mozikban, Bruce Banner ismertsége kb. Tony Stark és Peter Parker közé volt tehető. Banner egy tudós, a Marvel-világ Dr. Jekyllje, akinek frusztrációit és rejtett indulatait testesíti meg másik énje, a Hulk. Mint sok másik szuperhős, radioaktív sugárzásnak köszönheti robosztus mutáns alteregóját, melyként agresszíven rombol szinte mindent maga körül.

Nem a Marvel használta először a sémát, miszerint a radioaktivitás abnormális erővel és/vagy mérettel ruházhat fel egy élőlényt. A retro szörnyfilmeknél (pl. a Godzilla-filmek) gyakori eset, hogy felsőbb körök nukleáris kísérletezés közben olyan élő monstrumokat teremtenek, amiket azután képtelenek megfékezni. A Marvel-képregények finomítottak ezen, szupererő kiváltóokává téve az atomsugárzást, ami sokszor akarat szerint lehet aktiválni..
Mindük közül a Hulk az, akinek az esete a legkevésbé szépített, akármelyik formátumban. Bruce Banner nem ura a mutáns alakjának. Épphogy a sugárfertőzés ellenszerét kutatta, önelégült módon saját magán tesztelve azt. Rég megölte volna őt a raioaktivitás, ha a sejtjei nem válnak képessé a káros sugarakat elnyelni.

Nálam idáig húzódik a hihetőség és a logika határa az eredetben. A film 1-2 perc alatt, már rögtön az elején túllendül Hulk kialakulásának percein; minden más vagy klisé vagy eltékozolt lehetőség. Messze a legintelligensebb az Bannerrel kapcsolatban, ahogy a magányosságát ábrázolják - szerencsére nem túl sok dialógussal. Többször lefektetik, hogy Banner utálattal tekint másik alakjára. Lábon járó időzített bomba: valahányszor erős ingerültség és agresszió éri, nagyon könnyen átváltozhat, és vad melákként a kifáradásig tombol.
Bannert a film ügyesen indítja útnak a magány pozíciójából: feladta régi életét és szerelmét, Latin-Amerikában bújkál az amerikai hadsereg elől, nehogy őt kísérleti nyúlnak használva kinyerjék testéből a szörnnyé tevő anyagot. Digitális óráján kell pulzusát figyelnie napi 24 órában, hogy ne alakuljon át megint. Egyszerre retteghet az őt üldöző katonságtól és önmagától.

Volt egy kivágott nyitójelenet, ahol a sarkvidéken majdnem lelövi magát, de egyik átváltozása miatt a tenyere alkalmatlan lett markolni az elővett pisztolyt (Banner ezt a 2012-es Bosszúállókban meg is említi). Megint a szokott indok: mert túl durva a jelenet egy nyári "pattogatott-kukoricás-mozihoz". Énszerintem fontosabb lett volna arra figyelni Louis Leterrier rendezőnek, hogy Banner motivációját ez kiegészíti: ha annyira nem akarja, hogy a Hulk rossz kezekbe kerüljön, hogy egy életen át bújkálni akar, akkor végső megoldásként az öngyilkosság is felmerülhet.





A szokványos szupererő-sablonból ered, hogy Banner átváltozásai nem elég valószerűek. Mindig hirtelen, maximum 1 perc alatt következnek be. Az ezt ábrázoló effektus túlontúl rajzfilm-szerű ahhoz képest, hogy mennyire próbálják tudományosan kimagyarázni, rengeteg csúcstechnikájú berendezéssel és tudományos szöveggel.
A Hulk 4-5 méteres termete, testfelépítése és feje tényleg gondos kivitelűek, anatómiailag rendben találtam. Ellenben transzformációja és mozgása - akár rombol, akár nem - távolról sem "hihetetlen". Tulajdonképpen a 2. megjelenésekor, kb. háromnegyed óra után jelenik először teljes valójában; előtte a nyitójelenet flashback-jeiben, illetve egy gyárépület árnyai között, villanásnyi időre tünedezett elő. A régi szörnyfilmek tradíciója ez: nem mutatják rögtön a kész kinézetét a lénynek, hanem a rombolását, a hangját, a jelenlétét érzékeltetik, hogy annál hatásosabb legyen a belépője. Hatásos lett! De csak az akció szempontjából.

Címkézetten átlagos produkció A Hihetetlen Hulk, számológépre való történettel és éppoly kiszámítható ál-drámaisággal: Banner utálja a Hulkot, egy ismerőse sikeresen kikúrálja, jön a főgonosz, visszavágyik, küzd, és lelép. Szereplői archetípusok, amiket a színészi játék jó esetben is épp annyira tornáz fel értékében, hogy megjegyezzük a nevüket.

Az igényes szerepválasztásairól ismert William Hurt az utóbbi évek leglaposabb katonakarakterei közül kapott magának egyet Thaddeus Ross tábornokkal. Egyedüli motivációja, hogy szuperkatonákat gyártson a hadsereg számára, és ehhez kell Banner teste. Bármi áron.

Lánya, Betty Ross Banner volt barátnője és kolleginája. Liv Tylert kísértetszínésznek láttam ebben a produkcióban: annyira alélt és jellegtelen alakítást nyújt, amibe nem tudom belelátni a karaktere gyengédségét és odaadását Bruce iránt. Semmi egyéb ő, mint az aktuális bajba-jutott-hölgyike.

Még az sem ruházza fel némi kis tettrekészséggel, hogy - miután több év után viszontlátta - kedvese a szeme előtt szörnyemberré válik, apja pedig a legkorszerűbb fegyverarzenálját zúdítja a férfira, nyílt területen! Odafut, párszor kérleli apját, hogy álljon le, és ennyi. Ez a legtöbb, amire késztetést érez, ott és abban a helyzetben?
Ettől érdekfeszítőbb volt az, ahogy jelenlegi pasija, egy Samson nevű pszichiáter (különös allegória) reagál a történtekre, miután Hulk elmenekült Bettyvel. Nemcsak nem gondol ellenségesen a férfira - jóllehet Betty habozás nélkül visszament Bruce-hoz a felbukkanásakor -, de a tábornok szemébe mondja: a hulk-Banner óvta meg a lányát, míg az apa és parancsnok a megmentőjére lövöldözött. Olyannak hatott, mintha a saját véleményem hangzott volna el a pszichiáter szájából.


Hosszas perceken át látjuk kettesben őket, pl. mikor egy barlangban Betty és Hulk együtt ücsörögnek, vagy amikor intim pillanatban a karóra figyelmezteti Bannert, hogy megint átváltozás veszélye áll fenn. Ezt és még ki tudja, hány szcénát nem sok választana el, hogy valódi érzelmességet keltsen. Edward Norton kihozza szerepéből, amit tud, de nem működik a párosítás Tylerrel: nem látok mást, mint az ősrégi drámaklisét, hogy az aktuális széplány megszereti a szörnyű külsejű főszereplőt (Szépség és a Szörnyeteg, King Kong, Darkman, stb. stb.).
Nem tudom, mit hiszek el kevésbé: a szerelmi tüzet Betty és Bruce között, vagy Thaddeus pökhendi és lekezelő ostobaságát, hogy lánya meghal a tűzharc miatt, ha a Hulk meg nem védi egy lángoló roncstól. És mint Blonsky karaktere elmondja nekünk: Ross senkinek nem szólt a Hulk létezéséről, csak ő és a lánya tudták. Hogy nem függesztik fel hadbíróság előtt azt, aki ilyen egomán, pazarló és közveszélyes módon bánik több milliárdba kerülő felszereléssel? Még a karaktervázlatnak is ellentmond: Thaddeus elvileg elég okos, hogy ne figyeltesse a lányát, hisz Banner sose keresné azt, akinél legelőször keresnék.

A többi szereplő közül még a főgonosz az, aki még említésre méltó. Tim Roth Blonsky-ja elszánt katona, akit lenyűgöz a Hulk ereje, mikor először szembesül vele a gyárépületben. Szert akar tenni erre az erőre, és mikor később már rendelkeznek a szérummal, Ross beadat neki egy kezdőadagot. Idővel viszont Blonsky jóval nagyobb dózishoz jut, és így lesz ő az Abomination (="Förtelem"). Hulk még erőszakosabb kiadása, aki egyáltalán nem is törődik az élettel.
Vele kapcsolatban van egy kérdésem, amire sehogy nem találom a választ. Hulk az első jelenetében azt hörgi a katonákra: "Hagyjatok békén." A film hátralevő részében miért nem beszél, mikor a Förtelem gond nélkül és visszatérően beszél hozzá?

Ami talán a leginkább hiányérzetet kelt bennem, az a szálak sehová sem vezető, inkonklúzív elvarrása. Mikor Banner úgy dönt, hogy vissza akar változni, megfékezendő a Förtelmet, a 2 szörny párbaja legalább egy városrészt romba dönt. Ennek utóhatása sem magánéleti, sem közösségi szinten nem tetten érhető - legalábbis nem annyira, mint kéne. Az utolsó, amit tudunk Bruce-ról, hogy 1-2 nappal később fényképet küld Bettynek, és hogy légzésgyakorlatok révén sikerül irányítottan megidéznie a Hulkot. Melyiknek kellene örülnöm? Sem külön-külön, sem együtt nem ragad meg a 2 fiatal, így nem tud bizakodást kelteni bennem ez a lezárás.
Tipikus látványfilm-szindróma a konzekvenciák hiánya. A filmesek immár sokadszor nem hajlandóak emberek katasztrófájaként kezelni a szörny-párbajt, amire sor került. Ahelyett, hogy zárásként a belváros lakói valamiképp kommentálnák azt az őrületes pusztítást, aminek tanúi voltak, a Marvel-rajongók megkapják Robert Downey jr. cameo-ját Tony Stark-ként. Reklámjellegű és haszontalan csere, ugyanakkor maximálisan árulkodó arról, milyen helyet is foglal el a TIH a tervezett Marvel-mozicsokorban. Újabb tartópillér az Avengers-mozinak.

Még gyorsan az akciójelenetekről: bőségesen jut belőlük, mindig szerepeltetve Bannert, Blonskyt vagy mindkettejüket. Az egész produkció kettejük összecsapásával nyeri el betetőzését, de jobbára csak formailag. Némely mozdulatuk valóban feszültséget kelt, csakhát  A két kedvenc látványötletem az alábbiak voltak.

1. Ross egyik eszköze, egy nehézpáncélú jármű, amely hatalmas erejű hanghullámokat bocsát ki;
2. illetve mikor Hulk a Förtelem ellenében széttör egy rendőrkocsit, hogy azokat bokszkesztyűként használhassa.

A Hihetetlen Hulkra egy Elégségest adok. Átlagos effektek, talán tűrhető sztori, ingadozó tempó, változóan alakított, ám mindig kiszárított és unalmas karakterek.