Az atya

Fogalmam sincs, mi lehetett a célja Jonathan Sobol rendezőnek ezzel a szösszenettel. A Padre az a fajta feledhető délutáni műsor, amire félszemmel pislogva elalszunk a fotelünkben. Léha, vontatott, sablonjának is erőtlen bosszúfilm, mely tónusában két szék közt esik pad alá a Ponyvaregény és egy kivénhedt spagettiwestern átmeneteként.

„Az Atya” egy rovott múltú piti csaló, akit a volt rendőrbíró apósa, Randall Nemes ki akar nyírni, mert őt okolja lánya haláláért. Az szökevény ál-papot ráveszi egy akaratos, 16 éves árvalány, Lena, hogy csempéssze őt ki Kolumbiából, hogy megtalálhassa a testvérét. A páros jól összeszokik, de ezt üldözőjük is felismeri.

Nagyon szép helyszíneken forgatták ezt a produkciót, ami a hangulatot mindenképp felszínen tartja. De a felszín alatt nincs jóformán semmi. Az egészet belengi egyfajta nemtörődömség, a zavaros motivációktól és

kába színészi játékoktól a céltalan dialógusokon át a Jackass-részek szintjét hozó forgatókönyvig. Egyszerűen erőtlen az, ahogy itt bármiféle történetet próbálnak előadni: komolyabban van beállítva, mint azt a cérnavékony háttérsztorik indokolttá tennék. 

Tim Roth körül egyszerűen nem alakul ki a hitelesség aurája. Nem tudom vézna sablonnál többnek látni sem a nyűgöt kerülő stílusát, sem a "fájó" múltját, hogy túl részeg volt épp szülni készülő nejét a messzi kórházba vinni (kiegészítve a máig viselt jegygyűrű kliséjével),   

sem pedig a sebtében létrejövő apa-lánya-szerű kapocsot közte és Valeria Henriquez Lénája között. Egyértelmű, hogy Lena a végzettől kapott második esély, hogy jóvátegye hajdani hibáját, mely miatt Nemes most a fejét akarja. És ahogy lenni szokott: az elvakult üldöző és a megigazult üldözött is meghal - ki-ki a maga számára fontos lányalakra gondolva. 

Lena szintén semmivel nem válik többé a talpraesett árvatini archetípusánál. Még az újratalálkozás a testvérrel is olyan álmatagul van rendezve, hogy az semmit nem térít meg a filmnek szentelt időből és figyelemből.

Unalmas, szétszórt és gyönge film tehát Az atya; külcsínére és női főszereplőjére kellemes ránézni, de más erőssége nemigen hozható föl.

Aljas Nyolcas

Tarantino érdekes eset. Egyfelől példás bátorsággal tud fifikás párbeszédeket írni és feszült atmoszférát teremteni. Másrészt elítélem nála, hogy a stílus sokszor rátelepszik a filmjeire, és pont a lényeg vész el mögüle: a jó történet, a szereplők emberi vonásai. Főleg ez az ellentmondás az oka, hogy ilyen széles skálán mozog a véleményem az egyes rendezéseiről. Imádom a Ponyvaregényt, miközben ki nem állhatom a Kill Billt.

Az Aljas Nyolcas Quentin Tarantino szerelmeslevele a 60-as évek spagetti westernjeihez, thrillerköntösbe csomagolva,  némi horrorbeütéssel fűszerezve. Gyakorlatilag egy vadnyugati Fűrész sémáját követi az egész: egy helységre bezárt archetípusok próbálnak életben maradni, rájönni a gyilkos(ok) kilétére és trükkjei(k)re. A vége pedig az, hogy ebben az ide-oda tologatós játékban egyesével elhullanak, ki-ki milyen csapda által. Ez a kirakó adná az egésznek a sava-borsát: ha ez nem jön be a nézőnek, veszett a filmélmény.

Nyolc sötét figura a wyoming-i Red Rock-tól nem messze, egy kis faházban húzzák meg magukat a hóvihar elől. A törvény embere, törvényen kívüli és szabadúszó is akad közöttük. Minnie, a tulajdonos épp nincs otthon. Az összezártság hatására egyre újabb disznóságok derülnek ki a szereplőkről: az igazi lakókat egy banda megölte, hogy kiszabadítsák főnöknőjüket, a gyilkos Daisy Domergue-t, majd a többieket is kivégezzék. Kérdés: kik hagyják el végül élve a házat?

Annak idején a Ponyvaregény ellen a kritikusi kisebbség az alábbi érveket hangoztatta:

1. Túlzottan csak az erőszakra van kihegyezve.
2. Semmi morális középpontja.
3. Emberi torzókat állít be "érdekes antihősöknek".
4. Variálással takargat egy gelyvás kis sztorit.

Pontosan ezek fogalmazódtak meg bennem, miután láttam az Aljas Nyolcast. 

Hadd tisztázzam, hogy sok részelem tetszik a produkcióból. A díszletek és a táj hangulatosak. A rejtvényfejtés izgalma, a leleplező monológok és hogy nem spóroltak a vérrel, feszültséget teremtenek. Szívbe markoló az a közönyös kegyetlenség, amivel a filmbéli banda az expozícióban lemészárolta az őket vendégül látó Minnie-éket. Tényleg könnyű volna egy tökös R-kategóriás hiánypótlónak felfognom a filmet, ahogy a méltatói is hangoztatják. 

Hogy ez mégsem sikerül, annak nemcsak az előbbi felsorolás az oka. Folyton kizökkent, mennyire önismétlő ez az amerikai korkép, a "vad nyugat" mítosza. Hiányzik belőle a lelke, az élhetősége. Ez az örökös problémám a műfaj egészével, úgy, ahogy van: mesterkélt, beállításszagú. Innéttől kezdve pedig nem működnek számomra az olyan ráakasztott stílusjegyek, mint a lassú tempó, a karakterek szüntelen fecsegése, a pózoló testtartás és hanghordozás.

Ennek a mozinak közel sincs akkora és olyan csiszolt tartalma, mint ahogy azt csavargatja előttünk. Annyi történik, hogy ezek az anyaszomorítók bent rekednek, hosszan hergelik, majd kinyírják egymást. Az egyes darabkák, amikből a puzzle összeállna, vagy túl sablonosak, vagy túl abszurdak. Sakktábla a tábornok előtt az asztalon: hát aki szerint Az Acélember Jézus-szimbolikája gyenge és nyilvánvaló, annak ezt ajánlom figyelmébe!

Sablonos pölö a narráció: az a kevés, de szájbarágós mesélőkommentár, és a fejezetcímek kiírása. Igen, tudom, hogy ezek csak díszek, de ha mondjuk a Sin City-ben látnám őket, akkor is gyermetegnek tartanám. Abszurd pedig pölö a szereplők viselkedése. Nem érdekel, hogy Tarantino vagy a western milyen stílussal operál: nem tudok komolyan venni idiótán vigyorgó nőket és az eszüket agyonjátszó mészárosokat.

Minden karakter ebben a felállásban a puszta aljasság kedvéért aljas. Nem kedvelek senkit, ezért nem érdekel, ki mit tesz. Az egyetlen dolog, ami érdekli őket, az a pénz. Daisy Domergue a pénz középpontja: 10 ezret ér a feje élve vagy holtan, mint a rablóbanda fejének testvére.

Daisy a 2 olyan figura egyike, akiket érdekesnek találtam: egy szakadt, hibbant cafkának tűnik, de a szemében csillogó fény egy tudatosabb, ravaszabb észjárású szellemet takar. Ettől hat még bilincsben is olyan fenyegetőnek a figura. Fényes pillanatok, amikor fogva tartóját, John Ruth-ot szívatja. Először csak szemétkedik, majd a gitárénekkel már kifinomultabban tipor a lelkébe, végül a film talán legjobbra sikerült mozzanata: amikor tárgyilagosan közli vele, hogy vége; a kávéval együtt méreg kering a szervezetében. 

Egy világban, ahol ennyire bizonytalan, ki marad életben, szükségünk volna egy emberi karakterre, akivel azonosulni tudunk. Samuel L. Jackson figurája a másik valaki, akivel tényleg ügyesen bánik a forgatókönyv: Marquis Warren ex-őrnagy fejvadász lett, de mivel szökésekor felgyújtotta börtönét - északi és déli áldozatokat is szedve -, hazátlan szökevénnyé vált. Őnála már tényleg érez eleinte egy bizonyos fokú szimpátiát az ember, és súlya van, ahogy kiderülnek a disznóságai: Lincoln-levele ócska trükk az ingyen fuvarért, hajdanán pedig gyomorforgatóan kínzott meg egy férfit az apja bűneiért.

Vele kapcsolatban csak annyi zavart, mekkora véletlen kapcsolja a nem-bandita szereplőkhöz: pont azt a tábornokot találja ott, aki megadás után agyonlövette a katonáit. És mit ad Isten: az egyik hülye, aki a fejpénzéért felkutatta, a tábornok eltűnt fia. Ja! Az elején is pont az a fejvadász kollégája veszi fel a postakocsijába, akivel egyszer együtt ebédelt. Kicsi a vadnyugati világ. Jackson és Jennifer Jason Leigh játéka végig erőteljes maradt, de a közös szóváltásaik valahogy félrecsúsztak. A vérrel borított Domergue egy Gollam-szerű, gyűlölködő manóra emlékeztetett. Warren meséjéből is ez a leszopatós rész inkább légből kapott kicsinyességet jelez nekem a karakterről, mint észt vagy kíméletlenséget.

 

Elismerem, hogy rengeteg munka van ebben a műben, aminek külön megvan a története: Tarantino szkriptjét valaki kiszivárogtatta, és végül jelentős átírás után került a nagy vászonra. Mindenesetre kötve hiszem, hogy az eredeti változat jobban mert volna új utakat keresni, mint amit a moziban láttam. Egy buzgón variált, de túl sok pózőrködéssel felvezetett gyilkosságmatiné az Aljas Nyolcas, olyan bábszereplőkkel, akik valóban aljasok, de semmi másból nem áll a személyiségük.

3/5-öt adok erre. Majdnem sikerült, Quentin! De csak majdnem.

Ponyvaregény

.

Quentin Jerome Tarantino olyasvalamit demonstrált a Pulp Fiction-nel, amit azóta tenyérnyi alkotás tudott egyáltalán jól utánozni. Fogta a városi alvilág démonizálatlan képét, kiragadott belőle néhány durva, de hihető példázatot, és egy érzelgősségtől mentes, poéndús bűndrámát varázsolt belőle. Megszelídítette és a forgatókönyv szerves részévé integrálta "a véletlent", "az előre nem láthatót". A történet fordulataiban úgy, mint a szereplők szövegeiben végig a friss kiszámíthatatlanság vibrál, hangulat és stílus tökéletesen egybeolvad a movie szerkezetével és mondanivalójával.

A gengszter Marcellus Wallace cserfes bérgyilkosai, Jules és Vincent egy aktatáska visszavételére + a tolvajok likvidálására indul. Mikor egyik célpontjuk fatálisan elvéti őket fegyverével, Jules ezt isteni jelnek betudva megfogadja, hogy kilép a hivatásából. Egy véres baklövés után esélyt is kapnak a Sorstól bizonyítani - főleg persze, hogy a saját nyakukat mentsék:

1. Jules meghiúsít egy éttermi rablást, mikor a támadók a táskát akarják,
2. Vincent pedig Wallace nejét, Miát "menti meg" a véletlen droghaláltól.

Ám hogy végülis melyikük okult a "csodából", azt egy Butch nevű bokszoló fejezete fogja tisztázni.

Magasiskolája ez a mozifilm-készítésnek! A Ponyavaregény a felszínén egy állati szórakoztató, színes és lüktető movie, melyet érdekes nézni és élvezet hallgatni. Aki pedig igényli, annak könnyű belesüppednie az alant megbúvó összefüggésekbe is. A történések, tárgyak, szavak és gondolatok közti kapocsok egyáltalán nem feltűnőek, és nem is csak egyféle olvasatuk lehet. Csatlakozom tehát azokhoz, akik Tarantino főművét tisztelik a Pulp Fiction-ben: baromi izgalmas, bátran játszik a tartalmával, sosem bújik a klisék szoknyája mögé. Ellenben végig mintha gúnyolódna a Hollywood-ra oly jellemző cukormázon és hatásvadászaton.

Annak ellenére, hogy több benne a párbeszéd, mint '94 bármely más művében - és az is főleg csak duma -, a karaktereket nagyonis jellemzi a beszédjük. Minden percben elhangzik 1-1 négybetűs trágár szó (pl. "fuck", "damn", "shit"), de sehol nem ostobák a dialógusok, épp ellenkezőleg. Végig kíváncsi voltam arra, hogy mi fog történni Vincenttel, Jules-szal, Miával és a többi figurával ebben a hihetően vad és veszélyes környezetben. Ennek részben az időrendi sorrend felrúgása az oka: ahogy a több különálló, de azonos közegű kisnovella végül egybefonódik, így megtréfálva az én figyelmemet is.

Ismerősnek tűnt ez a kronológiai technika egy másik kedvenc filmemből. A Ponyvaregény egyik legismertebb, kritikusok által leg-szétcincáltabb vonása, hogy teljes hosszában megbontja az időrendet, nemcsak pár flashback erejéig. Mint később a Sin Citynél, itt is több, önállóan is kerek nagyegység rakja ki a történetet, ahol a legelső kettébontott, és a film 2 végére helyezve fogja keretbe a nagy egészet. Ez a keret egyrészt időfölöttivé teszi a szereplőket, másrészt a movie üzenetére is reflektál (erről majd később).
Még ami szerintem hasonlóság a Sin Cityvel: maga a város, a los-angeles-i alvilág is mintha önálló szereplő lenne. Vizuálisan persze nem annyira stilizált, és talán csak a hangulatvilág miatt gondolom ezt. Nagyon egyetértek vele, hogy nincs éles választófal fő- és mellékszereplők "fontossága" között, még a névtelen alakok a háttérben is a film atmoszféráját erősítik. Még valami: a Ponyvaregényben nemcsak a főszereplők fedik át a részsztorikat, mint a Sin Cityben, hanem a szálak is jobban egymásba sodródnak. Ha egy részfejezet valami fontosat elmulaszt tisztázni, arra egy másik törtrészben kereshetünk választ - a fő kivétel talán Wallace kódzáras táskája (|6|6|6|), melynek tartalmát a képzeletünkre bízták.

 

A Ponyvaregény témája az erőszak, és ráépült életből való szabadulás. Minden nagyfejezet végén egy fő karakter elnyeri a megmenekülést, a megváltást, és az idősík-variálás segít, hogy ez ne váljon egy idő után elcsépeltté. Üdítő szkepticizmussal áll hozzá, hogy mit jelent hivatásból ölni: közvetlenül semmit! Semmi pátosz, erkölcsi határ-átlépés érzete vagy bármilyen szentimentális púder. Ez egy másik dolog, amivel belopta magát a szívembe: bámulatos, ahogy Tarantino elhumorizálgat az emberi élet kiolthatóságával. Mennyire rutinszerűen, de léhán lehet ezt felfogni - mint mikor Vincent véletlenül lövi szét az utasuk fejét -, vagy hogy mennyire túl lehet pózolni - ahogy Jules is önmagát konferálja föl a félig tákolt Ezékiel Biblia-szónoklatával.

A humor egyik fő forrása, hogy a szereplők mennyire unásig ismerik világukat, mégis mekkora slamasztikába kerülnek. Ha tudod mit csinálsz, ha senkinek nem úgymond "baszod át a búráját", nyugtod lehet... amíg valami váratlan dolog be nem kavar. Hihetetlen, hogy egy bűndráma így dúskál véletlen fordulatokban, mégis jól körülfogható a története. A való élet is ilyen. Bármilyen jól kiismered magad az erőszak világában - légy akár kiégett sportoló, gengszterfeleség vagy likvidátor -, bármikor beüthet olyan pech/baki, amitől elveszted az irányítást, és akkor kapálózhatsz kifelé a következmények örvényéből.

• Miután Vincent elvitte Mia Wallace-t vacsorára, a nő kokónak hitt heroinnal kiüti magát, a pasi meg pánikolhat, mitévő legyen.
• Butch épp pucol a városból, mikor a zebrán pont Wallace-ba botlik, akinek bérgyilkosát nemrég szitává lőtte.
• Ami mellesleg dettó véletlen: Vincent hülye fejjel kint hagyta a fegyverét vécézéskor, mialatt a célpontra várt.

És a többi.

Szóval mihez kezdjünk, ha már a kezünkhöz vér tapad, és mentenünk kell az irhánkat? Hogyan szakítsuk meg ezt az öngerjesztő spirált, anélkül, hogy feladnánk a túlélés esélyét? A Ponyvaregény fejtetőre állítja az ősrégi akcióklisét, miszerint ha brutálisan vetsz véget egy konfliktusnak, az onnéttől lezárt ügy. Minden tettnek szerteágazó következményei vannak, és az erőszak korántsem biztos, hogy olyan erőszakot szül, amire te számítottál. A cselekmény körkörösen haladva ugyanahhoz az éttermi rabláshoz ér vissza, ahol elkezdődött, ezzel kifejezve, hogy az erőszak is ördögi kör, amiből nem lehet a fegyverek nyelvén kiszállni. Véglegesen legalábbis nem. 





Jules és Vincent az egyik legszórakoztatóbb bűnöződuó, akiket valaha is láttam. És kivételesen cseppet se bántam, hogy a szereplők szóváltásai ennyire terjengősek. Én ugyan kimondottan a feszes beszélgetések híve vagyok, de az sem jó, ha azok csak kicentizve tolják a cselekményt előre. Itt a látszólag halandzsaszövegsorok között ironikus átcsengéseket találtam itt-ott, amik eszméletlenül szórakoztattak. Pl. mikor Jules Brettet, a táskalopó bagázs "eszét" vallatja:

"Does he, look like, a BITCH?!"
"NOOO...!" 
"Then why'd you try to fuck him like a bitch, Brett?" 
És mit ad Isten: ez "szegény" Marsellusszal később tényleg meg fog történni.




Samuel L. Jackson karaktere egyszerre értelmesebb és teátrálisabb, míg John Travolta Vincentje fásultabb, szétszórt, szimplaeszűbb pasas. Ők ketten profi, gyakorlatias takarítóbrigádot alkotnak, akik véres hivatásukat tökéletesen elfogadták rutinmunkaként. Ahogy az új gyilkosságuk helyszínére tartanak, úgy beszélgetnek mindenféléről, mintha egy átlagos irodai munkahelyre mennének be.  

Sokszor látom, hogy a rendezők annyira erőlködnek valami szimbolizmust beletömni a művükbe, ami meg végül nevetségesen lóg rajta a szereplőkön (akárcsak a későbbi Face Off, szintén John Travoltával). Jules ismertetőjegye a bibliai ál-idézet, míg Vincenté, hogy többször a mellékhelységben látjuk őt. Nem valami vonzó jelképek, de erősen kötődnek a Ponyvaregény üzenetéhez: újrakezdés, a mocsok és salak hátrahagyása, az ürítés. Megfigyeltem, hogy többször felbukkan valamiképp a 3-as szám:

• Brett bandájából 3.-ként ölik meg azt, akinek mellélövöldözését Jules csodának könyveli el,
• Jules háromszor mondja el idézetét, és Vincentet is háromszor látjuk a mellékhelységnél.
• A 3. alkalom pedig megpecsételi, melyiküknek hogyan ér véget a hóhérkarrierje.

Hihetetlenül kijózanító, hogy mikor az éttermet kifosztja egy pár - akik egymást Nyuszimuszinak meg Tökfejnek becézik -, éppen Jules, egy sorozatgyilkos szolgál béketeremtőként. Az elcsépelt passzus, amit gyilkosságai előtt elszaval áldozatainak, valódi érveléssé válik. Feszült helyzet, 3 fegyver mered egymásra: ha egyikük bekattan, gyors vérfürdő fog lezajlani. Azon vettem észre magam, hogy drukkolok Jules-nak, nemcsak mert a legértelmesebb négyük közül, de mert a véres tettei ellenére igaza van. Isten valóban lesújt - ilyen-olyan okozatok útján - az erőszaktevőkre, ha megérdemlik, de itt már tényleg nincs értelme megdögleniük. "Nobody is going to hurt anybody!" "We're gonna be cool."

Nem először látom, hogy egy rendező úgy próbálja nyomatékosítani a mondandóját, hogy a gyilkolás mennyire triviális, csak-úgy megtörténő momentum. Tarantino-nak ez végig sikerült a Ponyvaregényben: például annál a résznél is, ahol ő maga játszotta Jules barátját, Jimmyt. A Vincent által szétlőtt "nigger" miatt Marcellusnak egy profi nyom-eltüntetőt kell küldenie Jimmy házához, hogy kihúzza Jules-ékat a szarból. Abszurd, ahogy Tarantino még ebből is képes humort kifacsarni, és mégis: piszkosul mulatságos. Mintha az egész egy sima kocsimosás lenne, pedig vért és agyvelőt pucolnak ki belőle. Kölcsönkapott tiszta ruháikba bújva pedig úgy festenek, mint 2 taknyos kölyök.

A legsötétebb színezetű humor szerintem Butch fejezetét kíséri: a főszereplők élete közül az övé tűnik a legsivárabbnak, és a legdurvább dolgok is körülötte történnek. A kamerakezelésre nem találok jobb szót a zseniálisnál: ahogy Butch visszaoson a házba az aranyórájáért, hosszan látjuk, amint a szinte mozdulatlan, hangtalan környéken közel kerül "a veszélyzónához", ahol várhatóan már vár rá egy férfi - és egy kis fémgolyó. És lehetetlen nem látni a tanulságot abból, ahogy meglepi és szitává lövi Vincentet. Látszólag csak rajtaütött egy kontárként hibázó sorozatgyilkoson, de egyúttal igazolta is Jules korábbi döntését, hogy kiszálljon, és kezdjen tiszta lapot az életével - legyen az bármilyen "egyszerű".

Egyszerűen imádom a jelenetet, ahogy a zálogboltban Butch elszórakozik a polcokon talált holmikkal. Ez a pár perc újradefiniálja a becsületkódex fogalmát: ő és Wallace-t pár perce még Tom & Jerryt játszottak az utcán, most meg 2 szadista őket akarja megdolgozni. Bejött nekem a katana választása, és a sportolómúlt miatt hihető Butch döntése, hogy visszaforduljon: hiába szarik az etikára, nem kellemes hallani és tudni, mi történik odalent. Amúgy meg: nagy muri lesz eljátszani a modern szamurájt...
Minden mozzanat meglepetésként ért abban a bugyorszerű raktárpincében, és abszolút elhittem, ahogyan Wallace végülis eláll Butch kinyírásától. Nemcsak a feltételei és a hangsúlya miatt, hanem mert - énszerintem - Butch úgy tette fel a kulcskérdést, hogy az Marcellus-t a rajta vett erőszakra emlékeztette. "Megmondom én, "mi lesz most én meg teközted". Nincs semmi "én meg te"." Bizarr egy módja ez a tartozás visszaadásának.

 

Minden díj és szakmai elismerésnél beszédesebb szerintem azok a népes nézői visszajelzések, miszerint inkább töltenék el a hetüket az itt megismert sötét figurákkal, semmint a "hétköznapok embereivel". Ők - csakúgy mint a film maga - frissek, ruganyosak, rengeteg a merszük, valódi kikapcsolódást nyújt figyelni, hallgatni őket.

És ahogy a film zsonglőrködik a szókinccsel, az erőszakkal és a váratlanság elemével, eszmélünk csak rá, hogy ez nemcsak egy stílusos történet a jobb útra térésről. A Ponyvaregény maga egyetlen szabados üzenet Hollywood filmcsinálóihoz: Pokolba az előírásokkal!

Merjétek lehúzni a WC-n az elnyűtt formulákat, és ne térdeljetek le a stúdiók pénzcsapja elé, mely szinte biztos alkotói pórázzal jár.

Kezdjetek valami újba.

Alkossatok valami egyedit, ami tényleg a ti szellemetek produktuma.

A Ponyvaregény az én olvasatomban: elsőrangú mozifilm.

A Hihetetlen Hulk

A Hihetetlen Hulk három fő törekvés megvalósítására teremtetett. Egyrészt az evidens ok: egy könnyű, nyári block-buster-t bedobni a kínálatba, extravagáns CGI-effektusokkal. Másrészt újrakezdeni Hulk mozis szerepeltetését, miután Ang Lee 2003-as Hulk-ja anyagi bukásnak bizonyult. Harmadrészt pedig: hogy a Marvel Comics egy újabb oszlopos tagja állóképes legyen a tervezett Bosszúállók-projektben való részvételhez - mint ahogy a szintén ezévben érkezett Vasember.

Magyarként nem hiszek abban a divatos hollywood-i közfelfogásban (sem), hogy létezik "képregényes", illetve "nem-képregényes" szuperhősfilm, vagy hogy az utóbbi tartalmi korlátot jelent. Egy képregény látványstílusának jellegzetességeit lehet ötvözni egy jó érzékkel elképzelt, okosan megírt és erős színészgárdával eljátszott történettel. Mint pl. Zack Snyder 300-a, vagy a nem szuperhősökkel operáló Sin City. Ez azonban sosem jár együtt klisé, tisztán rutinból vázolt történetvonulatokkal. Ezeket mindig a készítők igénye/igényhiánya teszi a film jellemzőjévé, nem a műfaj vagy a forrásanyag.

Mielőtt első nagyszabású bemutatkozásukra sor került a mozikban, Bruce Banner ismertsége kb. Tony Stark és Peter Parker közé volt tehető. Banner egy tudós, a Marvel-világ Dr. Jekyllje, akinek frusztrációit és rejtett indulatait testesíti meg másik énje, a Hulk. Mint sok másik szuperhős, radioaktív sugárzásnak köszönheti robosztus mutáns alteregóját, melyként agresszíven rombol szinte mindent maga körül.

Nem a Marvel használta először a sémát, miszerint a radioaktivitás abnormális erővel és/vagy mérettel ruházhat fel egy élőlényt. A retro szörnyfilmeknél (pl. a Godzilla-filmek) gyakori eset, hogy felsőbb körök nukleáris kísérletezés közben olyan élő monstrumokat teremtenek, amiket azután képtelenek megfékezni. A Marvel-képregények finomítottak ezen, szupererő kiváltóokává téve az atomsugárzást, ami sokszor akarat szerint lehet aktiválni..
Mindük közül a Hulk az, akinek az esete a legkevésbé szépített, akármelyik formátumban. Bruce Banner nem ura a mutáns alakjának. Épphogy a sugárfertőzés ellenszerét kutatta, önelégült módon saját magán tesztelve azt. Rég megölte volna őt a raioaktivitás, ha a sejtjei nem válnak képessé a káros sugarakat elnyelni.

Nálam idáig húzódik a hihetőség és a logika határa az eredetben. A film 1-2 perc alatt, már rögtön az elején túllendül Hulk kialakulásának percein; minden más vagy klisé vagy eltékozolt lehetőség. Messze a legintelligensebb az Bannerrel kapcsolatban, ahogy a magányosságát ábrázolják - szerencsére nem túl sok dialógussal. Többször lefektetik, hogy Banner utálattal tekint másik alakjára. Lábon járó időzített bomba: valahányszor erős ingerültség és agresszió éri, nagyon könnyen átváltozhat, és vad melákként a kifáradásig tombol.
Bannert a film ügyesen indítja útnak a magány pozíciójából: feladta régi életét és szerelmét, Latin-Amerikában bújkál az amerikai hadsereg elől, nehogy őt kísérleti nyúlnak használva kinyerjék testéből a szörnnyé tevő anyagot. Digitális óráján kell pulzusát figyelnie napi 24 órában, hogy ne alakuljon át megint. Egyszerre retteghet az őt üldöző katonságtól és önmagától.

Volt egy kivágott nyitójelenet, ahol a sarkvidéken majdnem lelövi magát, de egyik átváltozása miatt a tenyere alkalmatlan lett markolni az elővett pisztolyt (Banner ezt a 2012-es Bosszúállókban meg is említi). Megint a szokott indok: mert túl durva a jelenet egy nyári "pattogatott-kukoricás-mozihoz". Énszerintem fontosabb lett volna arra figyelni Louis Leterrier rendezőnek, hogy Banner motivációját ez kiegészíti: ha annyira nem akarja, hogy a Hulk rossz kezekbe kerüljön, hogy egy életen át bújkálni akar, akkor végső megoldásként az öngyilkosság is felmerülhet.





A szokványos szupererő-sablonból ered, hogy Banner átváltozásai nem elég valószerűek. Mindig hirtelen, maximum 1 perc alatt következnek be. Az ezt ábrázoló effektus túlontúl rajzfilm-szerű ahhoz képest, hogy mennyire próbálják tudományosan kimagyarázni, rengeteg csúcstechnikájú berendezéssel és tudományos szöveggel.
A Hulk 4-5 méteres termete, testfelépítése és feje tényleg gondos kivitelűek, anatómiailag rendben találtam. Ellenben transzformációja és mozgása - akár rombol, akár nem - távolról sem "hihetetlen". Tulajdonképpen a 2. megjelenésekor, kb. háromnegyed óra után jelenik először teljes valójában; előtte a nyitójelenet flashback-jeiben, illetve egy gyárépület árnyai között, villanásnyi időre tünedezett elő. A régi szörnyfilmek tradíciója ez: nem mutatják rögtön a kész kinézetét a lénynek, hanem a rombolását, a hangját, a jelenlétét érzékeltetik, hogy annál hatásosabb legyen a belépője. Hatásos lett! De csak az akció szempontjából.

Címkézetten átlagos produkció A Hihetetlen Hulk, számológépre való történettel és éppoly kiszámítható ál-drámaisággal: Banner utálja a Hulkot, egy ismerőse sikeresen kikúrálja, jön a főgonosz, visszavágyik, küzd, és lelép. Szereplői archetípusok, amiket a színészi játék jó esetben is épp annyira tornáz fel értékében, hogy megjegyezzük a nevüket.

Az igényes szerepválasztásairól ismert William Hurt az utóbbi évek leglaposabb katonakarakterei közül kapott magának egyet Thaddeus Ross tábornokkal. Egyedüli motivációja, hogy szuperkatonákat gyártson a hadsereg számára, és ehhez kell Banner teste. Bármi áron.

Lánya, Betty Ross Banner volt barátnője és kolleginája. Liv Tylert kísértetszínésznek láttam ebben a produkcióban: annyira alélt és jellegtelen alakítást nyújt, amibe nem tudom belelátni a karaktere gyengédségét és odaadását Bruce iránt. Semmi egyéb ő, mint az aktuális bajba-jutott-hölgyike.

Még az sem ruházza fel némi kis tettrekészséggel, hogy - miután több év után viszontlátta - kedvese a szeme előtt szörnyemberré válik, apja pedig a legkorszerűbb fegyverarzenálját zúdítja a férfira, nyílt területen! Odafut, párszor kérleli apját, hogy álljon le, és ennyi. Ez a legtöbb, amire késztetést érez, ott és abban a helyzetben?
Ettől érdekfeszítőbb volt az, ahogy jelenlegi pasija, egy Samson nevű pszichiáter (különös allegória) reagál a történtekre, miután Hulk elmenekült Bettyvel. Nemcsak nem gondol ellenségesen a férfira - jóllehet Betty habozás nélkül visszament Bruce-hoz a felbukkanásakor -, de a tábornok szemébe mondja: a hulk-Banner óvta meg a lányát, míg az apa és parancsnok a megmentőjére lövöldözött. Olyannak hatott, mintha a saját véleményem hangzott volna el a pszichiáter szájából.


Hosszas perceken át látjuk kettesben őket, pl. mikor egy barlangban Betty és Hulk együtt ücsörögnek, vagy amikor intim pillanatban a karóra figyelmezteti Bannert, hogy megint átváltozás veszélye áll fenn. Ezt és még ki tudja, hány szcénát nem sok választana el, hogy valódi érzelmességet keltsen. Edward Norton kihozza szerepéből, amit tud, de nem működik a párosítás Tylerrel: nem látok mást, mint az ősrégi drámaklisét, hogy az aktuális széplány megszereti a szörnyű külsejű főszereplőt (Szépség és a Szörnyeteg, King Kong, Darkman, stb. stb.).
Nem tudom, mit hiszek el kevésbé: a szerelmi tüzet Betty és Bruce között, vagy Thaddeus pökhendi és lekezelő ostobaságát, hogy lánya meghal a tűzharc miatt, ha a Hulk meg nem védi egy lángoló roncstól. És mint Blonsky karaktere elmondja nekünk: Ross senkinek nem szólt a Hulk létezéséről, csak ő és a lánya tudták. Hogy nem függesztik fel hadbíróság előtt azt, aki ilyen egomán, pazarló és közveszélyes módon bánik több milliárdba kerülő felszereléssel? Még a karaktervázlatnak is ellentmond: Thaddeus elvileg elég okos, hogy ne figyeltesse a lányát, hisz Banner sose keresné azt, akinél legelőször keresnék.

A többi szereplő közül még a főgonosz az, aki még említésre méltó. Tim Roth Blonsky-ja elszánt katona, akit lenyűgöz a Hulk ereje, mikor először szembesül vele a gyárépületben. Szert akar tenni erre az erőre, és mikor később már rendelkeznek a szérummal, Ross beadat neki egy kezdőadagot. Idővel viszont Blonsky jóval nagyobb dózishoz jut, és így lesz ő az Abomination (="Förtelem"). Hulk még erőszakosabb kiadása, aki egyáltalán nem is törődik az élettel.
Vele kapcsolatban van egy kérdésem, amire sehogy nem találom a választ. Hulk az első jelenetében azt hörgi a katonákra: "Hagyjatok békén." A film hátralevő részében miért nem beszél, mikor a Förtelem gond nélkül és visszatérően beszél hozzá?

Ami talán a leginkább hiányérzetet kelt bennem, az a szálak sehová sem vezető, inkonklúzív elvarrása. Mikor Banner úgy dönt, hogy vissza akar változni, megfékezendő a Förtelmet, a 2 szörny párbaja legalább egy városrészt romba dönt. Ennek utóhatása sem magánéleti, sem közösségi szinten nem tetten érhető - legalábbis nem annyira, mint kéne. Az utolsó, amit tudunk Bruce-ról, hogy 1-2 nappal később fényképet küld Bettynek, és hogy légzésgyakorlatok révén sikerül irányítottan megidéznie a Hulkot. Melyiknek kellene örülnöm? Sem külön-külön, sem együtt nem ragad meg a 2 fiatal, így nem tud bizakodást kelteni bennem ez a lezárás.
Tipikus látványfilm-szindróma a konzekvenciák hiánya. A filmesek immár sokadszor nem hajlandóak emberek katasztrófájaként kezelni a szörny-párbajt, amire sor került. Ahelyett, hogy zárásként a belváros lakói valamiképp kommentálnák azt az őrületes pusztítást, aminek tanúi voltak, a Marvel-rajongók megkapják Robert Downey jr. cameo-ját Tony Stark-ként. Reklámjellegű és haszontalan csere, ugyanakkor maximálisan árulkodó arról, milyen helyet is foglal el a TIH a tervezett Marvel-mozicsokorban. Újabb tartópillér az Avengers-mozinak.

Még gyorsan az akciójelenetekről: bőségesen jut belőlük, mindig szerepeltetve Bannert, Blonskyt vagy mindkettejüket. Az egész produkció kettejük összecsapásával nyeri el betetőzését, de jobbára csak formailag. Némely mozdulatuk valóban feszültséget kelt, csakhát  A két kedvenc látványötletem az alábbiak voltak.

1. Ross egyik eszköze, egy nehézpáncélú jármű, amely hatalmas erejű hanghullámokat bocsát ki;
2. illetve mikor Hulk a Förtelem ellenében széttör egy rendőrkocsit, hogy azokat bokszkesztyűként használhassa.

A Hihetetlen Hulkra egy Elégségest adok. Átlagos effektek, talán tűrhető sztori, ingadozó tempó, változóan alakított, ám mindig kiszárított és unalmas karakterek.