Marslakó a mostohám

Kim Basinger egy földönkívüli látogatót játszik, akinek feladata megkeresni egy flúgos csillagászt, aki segíthet a szülőbolygójának, egy különleges rádiósugár eljuttatásával. Dan Aykroyd Steven Mills-e amolyan átmenet a szórakozott professzor és az egyik Szellemirtó között, aki belezúg a szőke ciklonba, feleségül veszi, és ezután a szerelem is nagyjából kialakul. Hogy ketten megtartják-e a sztorit vagy legalább a humort? Valamennyire biztos.

A Marslakó a mostohám egy hol mókás, hol bágyadt, de mindent összevetve bájos komédia. Visszatérően képes nevettetni, vannak megható pillanatai, és a szereplők alapból nem taszítóak. Stílusa számomra afféle átmenetet képez a 1984-es Szellemirtók és Az ötödik elem között. Utóbbit különösen az idegen űrhajó kinézete idézte elém. Komédiáról lévén szó, először majd a poénkészletéről írok a filmnek, mert hát, az benne a lényeg.

A helyzetkomikum abból fakad, hogy Basinger karaktere, Celeste mennyire elsietve és kétballábasan szerez tudomást a földi szokásokról:

• a nők öltözködése,
• a beszélgetési stílus,
• a csók,
• a szex,
• a házasság,

etc.
Vagy hogy nem esszük meg a használt cigarettacsikkeket a hamutartóból.

Basinger szerintem egész ügyesen oldja meg, hogy egyszerre legyen vicces, elbűvölő, ugyanakkor küszködő. Van úgy, hogy járni is úgy jár, mintha dróton rángatnák. Celeste karaktere abszolút középpontjában van a cselekménynek, ő a leginkább cselekvőkész szereplő, ő vonja le a Mills-ek családanyájaként a fontos tanulságokat a movie-ban.
A casting többi tagjából Aykroyd és a lányát alakító lány amolyan "megteszi" kategóriát ütnek meg. Aykroyd sokoldalú színész, ezt percig se tagadom. De a szerepe hamar egy sziporkázó lángelméből, aki lehetetlen tudományos bravúrt visz végbe, leredukálódik a reakcióember szerepkörére. Lényegében azért van ott, hogy reagáljon a női partnere által szállított vicceire. Illetve hogy a szituációk felállásához asszisztáljon.
A tudós élvhajhász bátyját és munkatársát Jon Lovitz alakítja, akit én eddig főként komédiákban láttam eddig (Haláli fegyver, Osztály vigyázz!, Sátánka, Eltanácsolt tanácsadó, illetve egy dupla-epizódban a Married with children-ből). Nincs igazából jelentősége a történetben, de szimplán mint humorizáló fickó, nem lóg ki a többiek közül.

Maga a történet sem igen ragadta meg a képzeletemet. A humorból egyformán jutottak szellemes és kényelmetlen pillanatok is. A történetében szereplő sci-fis elemeken érezni, hogy csak az alapfelállás kedvéért vannak ott: egy nő az űrből érkezik az űrkutató életébe. (Azt azért elismerem, hogy a földönkívüli tanács 3 tagjának kinézete még egész tetszetősen nézett ki.)

A földönkívüli csoportot amolyan klisé utópiaként vázolja fel Celeste, miután lelepleződött. Például kémiailag szaporodnak; primitívnek tartják a testiséget és az evést; 50 évszázad múlva érik utol őket; blablabla...

A lelepleződés egyébként az egészben legdrámaibb is lehetett volna, ha Richard Benjamin rendezőnek igénye lett volna azzá tenni. Ez már az előző produkciójának, A pénznyelőnek sem volt erőssége, de ott kevésbé volt zavaró.
Steven lánya ugyebár rájön Celeste valódi mivoltára, elmenekül, mikor nem tudja meggyőzni apját, és Celeste megmenteti az úttesten, mielőtt elgázolnák. "Elárultad magad, hogy megmentsél!" Az egész vígjáték töményen árasztja magából az átlagosságot, úgyhogy az érzelmesség igenis dobott volna rajta.

Nem lehet pontozni a filmet anélkül, hogy ne beszélnénk a bonyodalom legbizarrabb eleméről: a táska. Celeste táskájában egy egyszerű, óriásgiliszta-szerű lény található, aki a felvilágosításokat adja, szinte bármilyen tárgyat képes azonnal előállítani a táskán belül, és némi természetfeletti erőt is tartalmaz. Amit Celest-nek is csak utólag említ, hogy küldetésük végeztével kinyírja a családot és az egész bolygót. Apró részletkérdés.

Mikor gyerekkoromban először láttam ezt a movie-t, halálra rémültem azon a jeleneten, mikor a gaz gilisztalény óriásszemmé duzzadt. Családi vígjátékhoz mérten ez nem vicces, hanem öncélúan ijesztő. Az újra beindított generátor, mellyel a megismételt sugárküldést próbálják Mills-ék elérni, sugárzásával véletlenül a táska lakóját is - minek szebb szót keresni rá - felturbózza. Végül az óriási szemgolyó kidurran, a sugár átvitele sok-sok fényéves távolságra megtörténik, és Celeste népe megmenekül a... pusztulástól, feltételezem.

A vége szintén átlagos, meghatónak szánt tanúságtétel a földi élet szépségei mellett. Celeste meggyőzi a feljebbvalóit, hogy a földiek nem olyan semmirekellő népség, mint aminek odahaza tartják őket. "Háborúznak és pusztítják egymást." "Igen, de: tudnak szvingezni!" "Szving?" Ezen a szövegsoron mondjuk jót derültem.
A beszélgetés tipikus boldog befejeződéssel zárul, minden családtagnak aszerint, amire vágyott. Steven bizonyságot szerez a földönkívüli élet létezéséről, Celeste emberként maradhat mellette, sógorát az ufók elviszik tanácsadónak (megfelelő számú hölgykísérővel ellátva). Mostohalánya pedig - némi rásegítéssel - javul kicsit a kosárlabda-tudásában.
"Az összes képességed a táskádban volt?"

"Igen. Azt hiszem."

A Marslakó a mostohám tehát szokványos komédia, de azért könnyed kikapcsolódás céljára megfelel.