Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag

"De én láttalak meghalni..."
"Ó, sok formája létezik a halhatatlanságnak."

(A sötét lovag - Felemelkedés)

Indiana Jones egy szakma álomképe: az eszes kalandor archeológus, aki minden csapdából ki tud jutni, és a legkülönfélébb ereklyékre talál rá a világban. Számtalan hasonló régész-kalandfilm főhősére próbálták rászabni több-kevésbé ugyanezt a leírást.
Nekem az Indiana Jones-filmek nem tartoznak hozzá a gyerekkoromhoz (sokkal inkább viszont az apáméhoz), így nosztalgiafaktor nem segít pozitívabb fényben látnom a tetralógia darabjait. Elismerem, mint alkotást, mint Steven Spielberg egyik leghíresebb munkáját, és mozgókép-élményt, mégha nem is olyan magas fokon, mint a legtöbb filmkedvelő.

Persze mi tudjuk, hogy egy régész terepmunkája nem jár állandó látványosságokkal és rendszeres utazásokkal. Mint azt maga a címhős is szóvá teszi egyetemi óráján. "Nem kutatjuk a térképet elásott kincsek miatt, és az "X" soha, de soha nem jelöli a Helyet." Nyílt irónia, hiszen Jones minden ízében cáfolata ennek a kijelentésnek: szenvedélye a ritka ereklyék keresése, atletikus, gyorsan vág az esze, és megveti a pusztán elméleti, akadémikus szaktudást. Egy csoport túl lelkes diákja elől az ablakon át oson ki, ami aligha normális viselkedés egy oktatótól.

"Az utolsó keresztes lovag" sorrendben már a 3. IJ-mozifilm, és a legfeszesebb tempót diktálja közülük. A nyitó nagyjelenet még úgy néz ki, mint egy régi western: a sivatagos vidéken a 12 éves Indiana szemtanúja, amint kincskeresők egy bányában megtalálják Colorado keresztjét. Ellopja, amazok egy száguldó vonat kocsijain - és állatain - át üldözik, és a rengeteg kínlódás után törvényesen veszik el tőle, saját apja házából.

Mindig örülök neki, ha feszes a cselekmény, és jól összetákoltak egymással a jelenetek. Indiana első "kalandja" kemény lecke a fiúnak, mennyire könnyen gazdát cserél egy ilyen értékes ritkaság. Először arra számítanánk, hogy Jones majd a film közepén viszontlátja azokat, akik elvették tőle ezt a rejtélyes fémkeresztet. Ehelyett már rögtön a következő jelenetben szállítják a leszámolást, és kiderül, hogy a kereszt mégcsak a kiindulópont egy nem kisebb fontosságú tárgy, mint a Szent Grál megtalálásához.

Szintén jól összecsomózott ezzel Indy személyes indítéka, hogy elfogadja egy Donovan nevű műgyűjtő invitálását a Grál megtalálására. Ez volt apja, idősebb Henry Jones legfőbb kutatása 4 évtizeden át, ezért rabolták el őt, és  - mint azt idővel megtudjuk - ez vezetett oda, hogy elhidegült a fiától. Miután Indiana Bécsben rátalál édesapjára, és Berlinben visszaszerzik Henry kutatási naplóját, már társakként folytatják hajszájukat a Grálért.

Kettejük viszonya érthető és gyakorta látni hasonlót. Egymásra bíznák az életüket, bármiben is tér el a véleményük.  A hitük mélysége a nézetkülönbségük oka: egy régi hiedelem szerint aki Krisztus kelyhéből iszik, halhatatlanná válik. Indy ezt a rögeszmét hibáztatja, amiért az idősebb Jones sosem szentelt rá elég figyelmet a családjára. Nemcsak a tipikus megfontolt idős-hevesebb fiatal generációs ellentétről van tehát szó, kellő súlyt és színezetet kapott. Helyénvaló és emberi továbbá, hogy a két főszereplő sosem gáncsoskodik a másikon, hogy így bizonyítsa az igazát. Henry csupán "fiatalúrnak" cikizi Indyt, aki utálja a megszólítást.

Ez már a 3. Indiana Jones-movie, ezért aztán több érdekes, fan-service-nek is tekinthető információ derül ki az ifjú Jones múltjáról:

• Miért hívják "Indianának";
• Mitől keletkezett állán egy durva forradás;
• Említésre kerül az anyja, mikor apjával a náci motorosok elől menekülnek;
• Honnan ered viszolygása a kígyóktól, annak dacára, hogy rendszeresen jár egzotikus tájakon.

Speilberg gyakran finomít a veszélyhelyzeteken, hogy Jonesban az örök kalandort, ne az üldözött tudóst lássuk. Rengeteg a komédia itt, szinte szakadatlanul van valami feszültségoldó szövegsor vagy tárgyi poén. És bár nagyrészt szellemes poénok, a mennyiségük szerintem meghaladja a célszerűt. Tudom, hogy ez egy kincsvadász-kalandtúra, ami kifejezetten erre a tónusra hajt; rengeteg izgalmas üldözéssel, a főhőssel szemező széphölggyel, a jelmezes rosszfiúkkal és vadregényes tájak jelentette panorámával törekszik levenni a nézőt a lábáról.
Megpróbálok nem közhelyekkel jönni, de a tartalmi megvalósítás számomra kissé túlpuhított. Mind a légkör, mind az akciójelenetek intenzitása miatt. Ha az egészet nézzük, éppcsak nem kezdi ki a sztori komolyan vehetőségét. Ez és még a Grál körüli misztérium felnagyítása is kissé felemás érzetet hagyott hátra bennem.

Sean Connery és Harrison Ford fantasztikus párost alkotnak, ezt kár tagadni. Egyformán remekül jelenítik meg az apa-fia viszonyt, és a 2, eltérő beállítottságú tudósembert. A többiek nem igazán emlékezetesek vagy eredetiek, inkább archetipikus személyiségek.
"És te mit találtál?" Ami a leginkább érdekfeszítő énnekem a karakterskálán, hogy mindegyikük más-más céllal keresi a Grált:

• Henry Jones meggyőződése, hogy a kehely náci kezekbe kerülve sötétséget hozhat a világra.
• Indiana célja a tudományos világ elé tárni, és kiállíttatni.
• Marcus, a múzeumtulajdonos és a Jones-család barátja szintén ezt szeretné, bár az ő elhivatottságuk híján.
• Elsáról, a szőke kutatónőről kiderül, hogy lepaktált a nácikkal, de mert a Grál legendája mögött kincset remélt.
• Vogel, a náci parancsnok a Harmadik Birodalom számára kutatja a tárgyat. (Ma már egyre köztudottabb, hogy a nemzetiszocialista hitnek miszticizmus és a nagyfokú relikviatisztelet is a részét képezte.)
• Donovan pedig a legmegáltalkodottabb személy. Mint Elsa, ő is elárulja Indiana bizalmát. Őt azonban tisztán a kehely természetfeletti ereje vonzza. Tapintható fizikai tényként kezeli, hogy a Grál valami módon halhatatlanná tehet valakit.

Sallah karaktere pedig bár visszatérő szereplő a franchise-ban, ebbe a részbe valószínűleg csak azért írták bele, hogy teljesebb legyen a csapat a nagy fináléra. Ekkoriban még egy trilógia zárásának szánták a The Last Crusade-et, míg jóvá nem hagyták A Kristálykoponya Királyságának elkészítését.

Egyértelműen vannak kitalált túlzások a filmben, főleg a tetőpontnál. Mikor Szíriában Indiana apját lelövik a nácik, kényszerítve, hogy behatoljon a Grál rejtekére, Jones szembetalálja magát egy keresztes lovaggal! Mégegyszer: egy több száz éves, lélegző embert! Ez azért igen vad ötlet, még kalandregénybe is. Így a végén belökve ez merő látványpetárdának érződik, akármilyen izgalmas témát érint: a halhatatlanság, érdemesnek lenni a halhatatlanságra, és milyen árat kell fizetni megszerzésének akár a kísérletéért is.

Minél több szabállyal glorifikálják azt a poharat, annál kevésbé hittem el a dolog természetfeletti oldalát. A szabályok, hogy a Grált nem lehet kivinni a barlangból, mert akkor beomlik; hogy az ott lévő serlegek mind természetfeletti dolgot művelnek az emberrel meg hasonlók. Donovan annyira sztereotip műgonosz: a legdíszesebb serlegből iszik, amitől persze elszikkad, és elporlad. Nem gyanús neki, hogy a sok díszes serleg közül esetleg a kopott lehet az igazi? Mikor Indiana választ az apjának serleget - a jót -, az a Grál erejétől természetesen felgyógyul. A logika cérnáját egyedül ezeknél a perceknél éreztem, hogy elszakad.

Az időnkénti túlzásba vitt viccek mellett is feltűnő, hogy sokszor mennyire mentegetett módon kerüli el a közvetlen veszélyt Indy és az apja. Pl.

• Pl. hogy őrizet nélkül hagyják őket a kastélyszobában, pedig csak törzsük van összekötözve.
• Vogel halálzuhanása a tankkal tömény röhej, ahogy kinéz.
• Ahogy az idős Jones egy repülőgépen ügyetlenül szétlövi a farkukat, ami miatt kénytelenek leszállni. 
• És nem szégyellem bevallani: gúnyosan kinevettem azt, ahogy Indiana Jones apja egy esernyővel totyogva a levegőbe ijeszt pár tucat madarat, és azok terv szerint betörik egy ellenséges gép üvegét. 

Egy fokig valóban élvezetesebbé teszik számomra az atmoszférát ezek a könnyed poénok, de ilyen fokú romanticizálásra és feszültségoldásra semmi szükség nem volt.  

Váratlan meglepetést okozott a berlini jelenet egyik csemegepillanata: ifjabb Henry "Indiana" Jones találkozása Adolf Hitlerrel! Ugye a jelenet a hírhedt kristályéjszaka idején játszódik, mikor a károsnak ítélt irodalmat nyilvános tűzön égették. Jones épp elfele igyekszik a tömegből, mikor Hitlerrel találja szemközt magát, ő pedig szerencsére félreérti az idegességét, és aláírásával látja el a könyv nyitólapját. Egyetlen szó sem hangzik el, tisztán a két szereplő karizmája dolgozik itt. Zseniális jelenet, akármelyik régész-kalandfilmből a személyes kedvencem! Tökéletesen átérezni abból a szcénából a protagonista reakcióját, ahogy a német nép Führere odaáll elé, majd útjára engedi.

Nem tudok rosszat mondani az operatőri munkáról. A 30-as évek második fele a legjobb oldaláról elevenedik meg, változatos helyszínekkel: a velencei kikötő, az osztrák kastély titkos ajtókkal, az említett berlini könyvégetés, az óriási halványszürke léghajó vagy a jordán sivatag.

A 3 "próbatétel", amit Jones-nak ki kell állnia, okosan kigondolt csapdák, melyekhez középkori szövegsorok adnak útmutatást. Nekem különösen a láthatatlan átkelő tetszik: Indiana mikor kilép a meredek szakadék felé (még jó, hogy nem lép mellé!), akkor először hagyatkozik tisztán a hitére, a racionális érveken túli hitre. Egy csomó más műben ugyanezt ájtatos maszlagnak tartottam volna. Ám itt példásan úgy mutatták, mintha újdonsült hinni akarása az intelligencia hosszabbodása lenne. Úgy támaszkodott a hitére, mint máskor a tudására. Ennek mintájára pedig miután kijutottak a barlangból, apját is sikerül kicsit jobban megértenie.

Talán még kevésbé tűnök professzionálisnak, amiért nem tartom magamat a "saját célkitűzései és zsánere szerint ítéld meg a filmet"-konvencióhoz. De az én élményem, és igyekszem megindokolni, miért nem emelem piedesztára ezt a negyedszáz éves klasszikust. Könnyed kalandfilmhez mérten ügyesen megszerkesztett, fordulatokban gazdag, és impozáns látványvilággal bíró. A 2 Jones karaktere viszi a prímet a sokaságból. Helyenként a humor a feszültség kárára billen át, és a szürreális történetelemek a Grál körül meglehetősen esetlenek. De ennél nagyobb ellenvetésem nincs, korhatár és a műfaji érdeklődés nélkül merem ajánlani.