Ha a 2003-as S.W.A.T.-nak találunk is leolvasható tanulságát, akkor ez lehetne: mit jelent hibázni. Emberi, mégis megengedhetetlen. Van, hogy szándékosan hibázunk, hogy egy nagyobbnak vélt hibát elkerüljünk.
Hibáznak az elején a rendőrségi kommandósok, amikor egyikük úgy lövi le egy túsz gyilkosjelöltjét, hogy a túsz maga szintén sérül - különben gyilkosság történik.
Hibáznak azok a swat-osok, akik elárulják a társaikat, nehogy lemaradjanak a maffiózó 100 milliós jutalompénzéről.
Hibázik a forgatókönyv írója, amiért nem tud egyéni jelleget vagy legalább pár okos ötletet csepegtetni a sztoriba.
És bármennyire figyelek, velem is többször előfordult már, hogy hibásan írtam le bizonyos információkat egy adott filmről (bár én abban szerencsésebbnek számítok, hogy módom van korrigálni az esetleges hibapontokat).
Más kérdés, milyen szituációban lehet szabályt megszegni, és ha nem, mi a következménye, ha mégis megteszed. Ha valamely életmentésre törekvő terepszakmáról szól egy movie (sebész, kommandós, hibaelhárító, tűzoltó stb.), ha ennek kapcsán várható majd a sok "ütős akció", akkor mi, a nézők rendszerint örülünk, hogy betekintést nyerünk a szereplők hivatásába. A különféle problémákba, amikkel szembesülnek. Jobban lehet azonosulni velük.
Amire főleg kíváncsiak lennénk, mégis pont az, amit ez a movie teljesen elsinkófál: hogyan viseli mindezt a célkeresztben lévő személy. Hogy egyezteti életmódját és egyéniségét ezzel az extrém hivatással? Milyen embernél hol pattan el a húr, ahogy mindennap ránehezedik a felkészült gyilkosok, a hálátlan közvélemény, és az aktakukac főnökök gáncsoskodása?
"Egyéniséget" ebben a filmben hiába keresnénk. Ilyen egyszerűen nincs. Megint egy olyan kétórás műről van szó, ami lábhoz tett fegyverrel harcol az unalom és az érdektelenség ellen. Semmi színezete, ötletessége nincs a S.W.A.T.-nak, akár a technikai, akár a történetírási oldalát veszem, sőt még szimpla akciófilmként is szokványos.
A sztori sokadjára bíbelődik az ismerős formulával: egy kemény fickó elit csapatot toboroz, köztük egy önfejű, de rendes főhőssel, akinek ez a "nagy esélyt" jelentheti. Kiképzés, rutinesetek, mulatozás, éles bevetés. Természetesen akad egy "fő szemétláda", és a főhős olyasvalakivel is szembe kerül, akit régi barátja volt - látszólag.
A sztori sokadjára bíbelődik az ismerős formulával: egy kemény fickó elit csapatot toboroz, köztük egy önfejű, de rendes főhőssel, akinek ez a "nagy esélyt" jelentheti. Kiképzés, rutinesetek, mulatozás, éles bevetés. Természetesen akad egy "fő szemétláda", és a főhős olyasvalakivel is szembe kerül, akit régi barátja volt - látszólag.
Őszinte leszek: nem láttam egy részét sem a 70-es évekbeli TV-sorozatból, ami alapján a film készült. Nem tudhatom, hogy Clark Johnson rendező vajon hányat látott belőle. Nyilván arra törekedett, hogy minél fiatalosabb és adrenalinban gazdagabb mozialkotás készüljön. Ha bevetett sablonokból építkeznek, olyan hírességeket szerződtetve, mint Colin Farrell vagy Michelle Rodriguez, akkor a pár nagy név úgyis becsalogatja majd a nézőket.
És ha már Samuel L. Jacksont is sikerült megnyerni a gárdába, legyen ő a csapat teremtője, a tapasztalt elnökvédő veterán, Hondo. Most már értem, hogy évekkel később Nick Fury karakterét miért Jacksonra osztották, jóllehet az eredeti Fury fehér férfiként volt ismert. Hondo hívja őket, ha meló van. És mivel Jackson a legnagyobb húzónév, Hondo kell legyen az a csapatból, aki sosem veszíti el a hidegvérét és lazaságát. És ha ő azt mondja, hogy: "Még 12 óráig nem vagyunk szolgálatban.", akkor bizony a páncélkocsiban pihi van... kevesebb, mint 12 másodpercig.
4 nevet érdemes megjegyezni aszerint, hogy nemcsak bevetésen, hanem a cselekményben is számít-e az ottlétük. Jim Street a jófiú; Hondo a csapat feje; Chris a kötelező kemény nő; Gamble az aljas áruló. A legjobb karakter-interakció, mikor Jimet és Gamble-t kirúgják, és Jim ráeszmél, mennyire kétszínű alak Gamble: hűségről beszél, érzelmeire hatva zsarolja, majd azzal vádolja, hogy feldobta őt a felettesüknél. Sokkal érdekfeszítőbb, mint a zsenge vonzalmi szál Chris és Jim között, és hogy Chris egyedül neveli kislányát.
Ez a néhány futó pillanat a magánéletükből nem elég, hogy érdekelni tudja a nézőt a csapat. Kellene látnunk a gondolkodásukat, a munkán kívüli lelki beállítottságukat, bármit, ami saját vonás. Nem lehetne bonyolultabb a személyes konfliktus, minthogy a S.W.A.T.-nál a kötelesség az első? Úgy értem... mi tudjuk már ezt egy tucat másik, hasonló műből. Mi tartsa ébren a figyelmünket, mikor épp nincs akció, a cselekmény lapos, és abszolút hiányoznak a finomabb érzelmek a szócséplések és hőbörgések mögött? Így az egész egy gépies, lazítunk-bevetés-lazítunk-bevetés libikókává degradálja magát.
Ahogy a szavaimból nyilván ki lehet találni, átlagos és monoton akciófilmnek könyveltem el a S.W.A.T.-ot. Azaz, könyveltem volna, ha nem lenne néhány teljesen kilógó részlet az eseményláncban. Kezdve a fiatal francia maffiózóval, akinek elszállítását Hondóék felügyelik. Akcentusa minden, csak nem természetes, továbbá semmi nincs benne, ami tekintélyt parancsolna, ami alapján bármi többnek látszódna egy gazdag börtöntölteléknél.
Nem a TV-ben bekiáltott ajánlatát, mint inkább a válaszreakciót találtam nevetségesnek. Megemlíti egy ötös lottó nyeremény összegét, és rá pár órára szabad. Honnan tudja egy normális bűnbanda, hogy ez a önelégült képű taknyos - aki a történet szerint épphogy keresztapává avanzsált - nemcsak lódít a családja rejtett vagyonáról? Ha mégis igaz, mi a biztosíték, hogy nem veri át őket? Nem beszélve arról, hogy egy ilyen kaliberű szöktetőakció nem pár óra, hanem min. pár nap, míg rendesen megszervezik. Ezek után képtelen voltam komolyan kezelni a produkciót.
Az akciójelenetek (éppolyan elcsépelt, mint ahogy hangzik) némelyike kifejezetten tetszetős: a film eleji hosszas bevetés Street-tel és Gamble-lel remek kameraszögekből látható, mintha egy híradórészletet látnánk. Pontosan észrevehető, ahogy Jim és társa kivitelezik a parancsszegő behatolást a bankba, majd a lövést, mely során megsérül a túsz, akit pár pillanat múltán úgyis lelőtt volna az egyik bankrabló.
Összegzés: ez egy tempós, de feledhető, kimondottan felszínes lelkű kliséjárat. Abszolút nem úgy áll hozzá saját témájához, mintha hús-vér emberekről lenne szó, nem pedig csak különleges eszköztárral ellátott verőlegényekről és -csajról. Ha ez egy Top Gunhoz hasonló propagandamozi akart lenni, ezúttal vadászpilóták helyett a S.W.A.T.-csoportról, annak minden bizonnyal megfelelt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése