Richard Fleischer rendező legismertebb munkájaként talán a Conan, a pusztító, a '82-es Conan, a barbár sequel-ját lehetne megnevezni. 1 évvel később rendezte meg a '85-ös Vörös Sonját, mely - akárcsak Conan, a pusztító - Arnold Scharzeneggerrel, a casting oszlopos tagjának nevével reklámozta a produkciót, és ahhoz hasonlóan el is hasalt a box-office-nél.
A jelek szerint a kigyúrt kalandorok misztikus utazásai divatos történetformulának számítottak már a 80-as években. A movie vérszegény kivitelezéséből ítélve az alkotók úgy gondolhatták, hogy az impozáns díszletek, hangzatos instant mitológiák és csipetnyi sztárerő elég, hogy egy egész világot varázsolhassanak a közönség szeme elé. Hajmeresztően rossz, rozsdafalta fantasy-produkcióról beszélünk, amely nemhogy a legendás Gyűrűk Ura trilógia, de még az eredeti Conan színvonalát sem éri el!
Nem ugranék át a helyi mondavilág ismertetésén csak azért, mert személyesen nem vagyok oda a fantasy-műfajért általánosságban. De ennél a filmnél még ahhoz sem vették a fáradtságot a készítők, hogy terebélyesebb világot álmodjanak meg. Néhány random kitalált földrajzi név elhangzása, valamint egy-két tucat "barbári" ruházatba bújtatott "harcos" ténfergése jelzi, mekkora lehet itt a lakott világ. Kb. 5-6 királyság létezhet, az 5 percnél nagyobb műsoridejű szereplők száma alig egy tucat.
Tudom, hogy a film ilyesmiket még gondolat szintjén sem érint, de ordító, mennyire trehány mind külső, mind belső tulajdonságait mércére téve a Vörös Sonja. Semmi energia vagy mozgatóerő nincs benne, sem a történet értelme, sem a karaktertervezés, sem a cselekmény logikai összefüggései terén.
Arnold Schwarzenegger itt elvileg mellékszereplő Kalidurként, de karizmája itt meg sem közelíti Brigitte Nielsenét, aki Vörös Sonját játssza. Sonja és Kalidur külön utakon, de elindulnak, hogy elpusztítsanak egy nemrég ellopott talizmánt, ami elvileg képes vihart kavarni, és egész világokat teremteni. Egy papnő-csoport is erre készült, mikor levágták őket. És a gonosz Gedren királynő révén tudjuk meg: minél több fényt kap az objektum, annál inkább növekszik a hatásfoka.
Gedren királynő azonnal eszembe jut, amikor a logikátlanságokról esik szó. Grandiózus terve dióhéjban: elloptam ezt az ereklyét, melyet csak nők érinthetnek! Mivel minél több fényre van szüksége - és az én országomban valamiért soha nem lehet nappal -, minél több gyertyát kell hozni a gömbnek! Az így nyert teljhatalommal lerombolom egyenként a királyságokat - bár magát a rombolást sose látjuk - , és az egész világot uralni fogom! Nem számít, hogy a gömb ereje egyértelműen szétrepesztik a saját hazámat is közben, mert akkor is én leszek minden romhalmazok úrnője!
Múltjának kapcsolódása Sonjához szintén annyira behajigált, ami véleményem szerint köpnivaló: Egyszer felégettem a szüleit meg az öccsét - akiket nem is látunk -, őt magát pedig életben hagytam, ki tudja, miért. Évek múltán lemészároltattam a papnőket, kik közül egyik Sonja nővére volt. Sonja kitanulta a vívást, és úton van felém, de én simán hagyom neki, mert magam mellé akarom állítani, valamiért. Bűvös óriástükröm képernyőjén pedig 24 órában figyelem az útját.
Végül mikor jön, hogy megküzdjön velem, előbb hadonászok előtte a kardommal, aztán megkérem a varázslómat, hogy az orra előtt ide-oda teleportáltasson engem. Majd ahelyett, hogy elmenekülnék a(z amúgy is miattam) beomló palotából, tovább hadonászok előtte, hogy előbb-utóbb biztosan kinyírjon vagy a bosszúszomjas harcosnő, vagy a vad földrengés miatti omlás.
Feminista hangélt vélek kihallani néhány történetelemből, mint:
- a talizmánhoz érve csak a nők nem tűnnek el egy nanoszekundum alatt;
- női főszereplő, és olyan női főgonosz, aki egyszersmind despota;
- Sonja harcos amazon, aki állandóan szóvá teszi, hogy nem szorul férfisegítségre;
- útban Gedren királysága felé leöl egy vezért, majd Kalidurral együtt a katonáit is, bár nem látom, hogy élelmet és pénzt is vittek volna onnan;
- kijelentésére, hogy csak olyan férfinak adja magát, aki legyőzte harcban, azonnal belemegy egy magánpárbajba Kalidurral;
Mindez azért kap ilyen sok szóbeli nyomatékot, mert főként női nézőknek szánták a movie-t? És ha így van, akkor miért visel Brigette Nielsen olyan feltűnően hiányos "barbár harcosi" ruhát szinte összes jelenetében? Mert a helyszínek klímája szintén kevésszer határozható meg pontosan.
Más blogokon olvastam, hogy a produkció eredetileg a Conan-dilógia spin-off-jának volt szánva, hasonlóan, mint a 90-es években a Xena TV-sorozat a Kevin Sorbo-féle Hercules-nek. Nincsenek pontos adataim róla, hogy valóban így lett volna-e. Viszont Schwarzenegger alakítása láttán értem, hogy sokan ezt feltételezik: Conanként és itt Kalidurként teljesen ugyanolyan színtelenül játszik, az emberek ruházata a két filmben is gyanúsan hasonló.
És akkor még ott van a 2. menetközben felszedett útitárs: Tarn, a kis herceg, és hűséges szolgája, Falkon. Tarnról annyit, hogy a legidegesítőbb hollywood-i gyerekkarakterek top-10-es listáján helyet bérelt nálam. Egyfolytában fennhéjázó, lekezelő és finnyáskodó hangon beszél, fölöslegesen óbégat, kiabál, villog a rangjával, holott az egész bolygón márcsak egyetlen szolgája maradt mellette. Ez a gyerek egyértelműen elkényesztetett.
És elvileg azzal párhuzamosan kellene megkedvelnünk őt, hogy Sonja modora kicsit józanabb viselkedésforma felé tereli. Ahogy az ő hercegi attitűdjei, úgy Falkon lojalitása is rajzfilm-szerű, nevetség határát túllépő sallangok, a fő hősalak kötelező barátait jelképezik, és ezzel ki is fújt velük kapcsolatban minden érdekesség vagy megkülönböztethetőség. Semmi okunk nincs szorítani azért, hogy mikor milyen szorult helyzetből megmeneküljenek: Falkonnak több önbecsülés, Tarnnak pedig átfogó szülői nevelésprogram (plusz egy üveg nyugtató) kellene, hogy végre normálisakká váljanak.
Látványelemek közül egy impozáns és két stílusosan nevettető kelléket említenék meg. Az egyszarvú állat csontváza, amit Sonja előbb gyalog letesztel, hogy járható-e, nagyon tetszetős díszletkellék. Sokkal jobban tetszett, mint mondjuk Gedren palotája, Sonja tanítójának otthona, vagy a nagy szoborrész, amit Sonja Falkon helyett megfordított. Vagy a low-budget-kísértet, aki a prológusban Sonja helyett mondta el őneki mindazt a szüleiről, amit ő maga is átélt.
A 2 határozottan, de valahogy mégis stílusosan nevetséges kellék pedig:
- Maga a talizmán: még a tárgy fényaktivitása alapján se következtethető ki, milyen módon okoz destrukciót, vagy generál egész természeti katasztrófákat. Arról meg ne is beszéljünk, hogy bármi "teremtő képessége" lenne.
- A mechanikus Mosasaurus. Őneki csak annyi a szerepe, hogy egy elárasztott barlangban Kalidurral a hátán végigszánkózik a vízen, mielőtt leállítanák: "Nem tudom megölni! Ez egy gép!"
A csatajelenetek nemcsak teljesen koreográfia nélküliek, de néhol egészen röhejes beállításúak. Értem ezalatt úgy Sonja és Kalidur veszekedésnek is lagymatag párbaját az erdőben, akár a végső kardozást Gedren és Sonja között. Némi karizma azért érezhető Nielsen tekintetéből, bár alakításának szintje nem lép túl Schwarzeneggerén.
A templomi csata Gedren emberei és a papnők között a leginkább megjátszott és finomkodó; az egyik hasba szúrt papnő szó szerint olyan pózban görnyed össze tátott szájjal, mint akit tökönrúgtak. Ezek után nehezemre esett megrökönyödni a kivégzésükön, amit csak az egyik papnő kényszerű leugrása elejéig láthattunk csak. Ötletem nincs, mi történhetett a projekt-tel, hogy ennyire félvállról vették.
A Vörös Sonjára egy Elégtelent adok. Fantáziátlan fantasy.
Legvégül: tessék egy kép a mechanikus víziszörnyről:
Legvégül: tessék egy kép a mechanikus víziszörnyről:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése