Good Will Hunting

Az első információ, ami eljutott hozzám a Good Will Hunting-ról, az Robin Williams Oscar-díja volt. A film többszöri megtekintése után jogosnak is tudom ezt mondani, még inkább, mint Matt Damon és Ben Affleck közös Oscarját a forgatókönyvért. Ez egy mindenképpen értelmes movie, olyan dialógusokkal, melyeket a hasonló laza srácokról szóló produkciók általában ledózerolnak olcsó poénkodás kedvéért.

Will Hunting alkalmi munkákból élő fiatal, rendkívüli lappangó tehetséggel a matematikához. Titokban több hipernehéz matematikai egyenletet oldott meg, holott a Harvard elit docensei is küszködtek azokkal. Akaratán kívül felkínálja magát, mikor verekedésért lecsukják, és Lambeau kihozza, azon feltételekkel, hogy látogassa őt, plusz egy pszichiátert.
Elsőre ez a karakter csak egy tipikus meg nem értett zseninek tűnhet, aki persze nem tudja, mihez kezdjen a jövőjével. Ezt feltételezi Lambeau professzor és kollegahada is, miután felfedezik őt, és megpróbálnak "sikeres zsenit" faragni belőle - bármit is jelentsen ez.

Nagyon tetszik, ahogy a film sorra veszi, milyen klisé okokra fogják rá a hollywood-i művek egy különleges tehetség átlagosan "szar" életvitelét: 

• Még nem kapta meg a "nagy esélyt" a bizonyításra,
• Anyagilag és/vagy etnikailag hátrányos helyzetű,
• Árván nőtt föl és nagyon frusztrált,
• Nevelőszülei közül az egyik verte.

A felállás persze azért ettől bonyolultabb. Szemtelen és lényegretörő dialógusok sorozatát hallhatjuk a szereplőktől, amik egyrészt alaposan kitárgyalják Will esetét, másrészt érdekessé teszik a szituációkat, és ébren tartja a figyelmet. Főleg Williams és Damon karaktere között.

Hunting egy olyan álláspontot képvisel, amit a mai oktatási rendszer máig nem tud érdemben kezelni. A közfelfogást, a karrierizmust ő mókuskeréknek látja. Olyan géniusz, aki egyszerűen nem kér kivételes elméje "kamatoztatásából". Will  környezetéből senki nem érti, miért nem vágyik többre az életben: látszólag egy okos, mégis arrogáns kölyök, semmiközeli élettapasztalattal. Inkább egy építkezésen gürcölne évtizedeken át, minthogy kockáztasson, akár emberi kapcsolatok, akár álláskeresés területén.

Aki nem ismeri a filmet, azt ez a hozzáállás először taszíthatja. Érdemes egy ilyen főszereplő sorsáért szorítanunk? Vagy csak egy beképzelt bunkó, akinek gondolkodni se kell, hogy agytröszt legyen?

Sean McGuire képében jön el a lassú áttörés, miután Will tucatnyi pszichiátert kiborított cinikus magatartásával. A movie főleg erre a kialakuló barátságra fókuszál. Ahogy a "kezelés" előrehalad, úgy kap Sean - és vele a néző - egyre pontosabb képet a fiú gondolkodásáról, amit a szemébe is mond neki egy parkban. Will tengernyi dolgot tud könyvekből, de saját bőrén alig-alig élt át valamit. Életútja szabadon stagnál.

Ez a kirekesztés és cinizmus, ha belegondolkodunk, teljesen érthető Will részéről. Itt egy fiú, a világ 100 legpengébb koponyája közül, de sose akadt szellemileg egyenrangú beszédpartnere, és topis haverjain kívül - mint Chuckie - senki nem fogadta el az egyéniségét. Sean azt szeretné, hogy bízzon benne, hisz - mint bemutatkozó jelenetében oktatja - az minden emberi kapcsolat alapja, akár agyturkászról, akár egy frissiben megismert egyetemista csajról van szó. (Róla lentebb.)

A filmben látott "szupertudás" működését hihetőnek találom: Willből fényképszerűen, szinte automatikusan "tör elő" az épp szükséges ismeretanyag - valószínűleg úgy, hogy ráállítja az agyát egy bizonyos probléma megoldására. Messzemenően következtet, mikor egy hivatal munkaajánlatát elemzi: mi lenne az ő melója, és annak külső következményei. Emellett viszont modorosan beszél, ötletesen rögtönöz valami "süket dumát" a pszichiátereinek.
Tehát nemcsak okos, hanem valamilyen szinten intelligensnek is kell lennie. Épp emiatt szerintem Hunting nem nevezhető "öntudatlan zseninek". Nemcsak sejti, de pontosan tudja, hogy van különleges tehetsége. Logikus is, hisz mégegy okot hozzáad lezser nemtörődömségéhez, ha tudja, hogy a kisujjából kiráz egy olyan egyenletmegoldást. A végén Lambeau-nak is azt vágja a fejéhez: sajnálja, hogy kínlódnak egy olyan egyenlettel, ami neki pedig könnyű.

Ehhez kapcsolódóan van egy apróság, ami zavaró a számomra. Sajnáltam, hogy cselekmény nem érintette Willt, mint egykori diákot. Erős oktatáspolitikai kritika érződik ki a Good Will Huntingból, ám ennek nem képezik részét Will tanulóévei. Pedig fontos lett volna, hogy nyomósabb okot adjanak Will ambíciótalanságára. Mégiscsak róla szól a film, az ő sorsát követjük nyomon. Miért nem látta soha értelmét próbálkozni? Miért nem hagyja egy okos + intelligens srác, hogy már gimiben - akármilyen vacak intézményben! - felfedezzék, mikor tudja, mi minden rejlik benne? Mikor saját bevallása szerint komálja a kombinatorikát?
Tudom, hogy az írók nem feszegetik ennyire a témát, de a címszereplő bizonyosan kevésbé izgatja az embert, ha nyomós ok nélkül érdektelen, "szarik a világra", és/vagy "fél bárkit közel engedni". Érdekesebbé tenné Willt, ha csak úgy tűnne, mintha nem érdekelné a kiemelt figyelem a tanároktól, mert az nem érdemi segítség. Közhely, hogy az oktatási tanrend egyfajta mókuskerékbe fogja a diákságot, ahol csak az a "honorálandó tudás", ami szolgaian kitűnő osztályzatokat szállít. Az elit tanárok akadémikus észjárása bármelyik diákkal megutáltathatja az egész rendszert, és azt mondja: "fütyülök rá, csak ne vágjanak meg!"

Na jó, vissza a szereplőkhöz.

Szóba kerül a férfi-nő-kapcsolat: ez szerintem túl átlagosra sikeredett. Skylar tipikus fiatal városi nő, továbbtanulni akar, karriert, és lehetőleg még húszas éveik során családot. Utóbbi terve nem hangzik el, de ezt olvasom ki abból, ahogy Willt a családjáról faggatja. Az persze letagadja árvaságát (12 bátyj??), míg azt nem véli látni, hogy a lány csak szórakozik vele, nem veszi komolyan. A vége felé persze kibékülnek, de nekem úgy tűnik, ez a szál inkább csak dísznek van ott a cselekményben. Csak hogy demonstrálja, hogy Will még nem tanulta meg, mi fán terem a tartós kapcsolat.



"Hát azt hiszed, hogy én tudom, milyen nehéz lehetett az életed? Hogyan érzel, ki vagy? Csak azért, mert olvastam a Twist Olivért? Megmagyarázna az téged?"

A legnagyobb erősség egyértelműen Sean és Will párbeszédei, az interakció köztük, illetve az, ahogy lassan mind többet megtudnak a másikról. Hasonló észjárásúak: mindketten szabados szájúak ("A feleségem fingott, ha ideges volt."), csak Sean ezzel együtt is toleráns mások felé. Mindketten dél-bostoniak, mindkettejük életére az mondható: lehetett volna jobb, nagyratörőbb, ha őket is hajtja valaki.

Lambeau jobbára Sean ellentétpárjának felel meg. Seannal ellentétben ő hatalmas szakmai elismerésnek örvend, Sean pedig cinikus fráternek tartja, aki csak saját észjárását tartja célszerűnek. Nagyon tetszik, ahogy mind inkább összemosódik számukra a két tárgy: a véleménykülönbség, miként kell Willt "segíteni", és hogy egymás életútjáról mit gondolnak. Ezt a veszekedést a végén Will is látja, és részben ez is tudatosítja benne, hogy valóban érdekli másokat, hogy mire viszi.

Chuckie, aki eddig jobbára egy sima léha legjobb havernak láttunk, az építkezésen megadja neki a "kegyelemdöfést". A filmben szüntelenül ott lebeg a kérdés: megéri-e? Megéri-e teljes erővel időt és energiát ölni karrierbe és egy kapcsolatba, tudván, hogy mindkettőben kiszolgáltatott vagy, és a kettő egymástól is időt von el?
Nos, itt Chuckie szolgáltatja a végső érvet a bevállalás mellett: akik szeretik, támogatják, mert akármekkora reményt fektettek bele, azoknak törleszt Will, ha sikeres lesz. Ez azért nem csekély tétel: ha valaki vár valamit a másiktól, azt nem biztos, hogy érdekből teszi. Lehet, hogy egyszerűen azt akarja, legyen több esélyed, mint őneki bármikor.



Mindezek mellett a cselekmény menete elég egykedvűen fut le. Váratlan fordulatból jó, ha egy fél tucatnyi összegyűlik, és Seanon kívül nincs egyetlen igazán megragadó + érett személyiség se. Elég kiszámítható továbbá a jellemfejlődés, ami Will végigjár: elmegy az állásinterjúkra, vállalja a kapcsolatot Skylarral, végül újdonsült kocsijával lelép a városból.
Tovább nem panaszkodom: Affleck és Damon közös Oscarja a forgatókönyv eredetiségének szólt elsősorban, nem a komplexitásának. Állítólag Robin Williams saját díja átvételekor alig tudott megszólalni az örömtől, ez is jogos. Amit ez a film bevállal, azt remekül kivitelezi, ezért nem érzem középvonal-beli alkotásnak. A komoly hangvételt időnként humor is kiegészíti, ami ennek a műnek szintén előnyére válik.
Jót derültem Sean utolsó anekdotáján, mikor Will búcsúlevelét olvassa: "Utolsó szemét; lenyúlta a poénomat."


Tetszetős, hangulatos dráma a Good Will Hunting, néhány telitalálat életbölcsességgel. Kimondottan megkapó és tanulságos történet, mégha - mint a két főszereplő - nem is különösebben bonyolult vagy ambiciózus. Robin Williams-nek pedig alighanem itt játszhatta élete szerepét.