MACHETE

Álomprojektjeikbe a valódi filmesek apait-anyait beleadnak, hogy valami rendkívülit hozzanak össze. Robert Rodriguez a Machete abszolút teremtőatyja: alapötletétől a tartalmi-technikai munkálatokon át a hangig mindenből kivette a részét. John Woo művei, a western műfaja és a 70-es, 80-as évek B-mozijai által inspirálva olyan szabálytalan akcióőrületet szállított le, mely láttán a nézők maguk is latin-amerikainak képzelhetik magukat, miközben veszettül jól szórakoznak a film stilizált, látszólag teljesen öncélú világán. 

Isador Cortez, fedőnevén Machete volt Mexikó legjobb szövetségi ügynöke. Parancsnoka árulása miatt egy Torrez nevű drogbáró kivégezte feleségét és lányát. Az azóta eltelt 3 évben Machete eltűnt, és most egyszerű rakodómunkásként tengeti az életét Dél-Texas-ban.

Ez megváltozik, mikor egy Booth nevű újgazdag felbérli, hogy ölje meg John McLaughlin szenátort, az illegális bevándorlók önjelölt ellenségét. De felültetik: Booth bérgyilkosokat küld rá, miután rákente a valójában kampányfogásként kreált ál-merényletet.

Eközben Sartana Rivera a bevándorlási hivataltól épp az illegális határátlépőket segítő Hálózat után nyomoz, mikor a sors útjába tereli a mexikóit. Ketten kiderítik, hogy McLaughlint és Booth-ot nem más pénzeli, mint Machete ellensége, Rogelio Torrez.

A 2010-es Machete olyan, mint egy bikáknak felírt szíverősítő: adrenalinlöketet ad, jobban lüktet tőle a véred, vakmerőbbnek és felszabadultabbnak érzed magad a közönyös világ szarságaival szemben. Tudom, hogy a film fő vonzereje, szexepilje a stílusa: dugig van vérrel, csonkolással, pornókkal kelhetne versenyre pucér nők és fegyverfétis terén. De ezek csak stíluskellékek egy fordulatos történet és direkt sztereotip, mégis izgalmas emberalakok körül. 

Rodriguez forgatókönyve csupa kliséből és túlkapásból kotyvaszt részegítően friss, kiszámíthatatlan egyveleget. Csupa faék-egyszerű archetípust vesz elő, akik mégis életre kelnek, mint hús-vér emberkék. Minden akad itt korrupt politikustól a taco-árus népvezérig, de a cselekmény zsonglőrködik velük: mind kapnak teret és műsoridőt, még egysorosaik is frappánsak.
"Azt hittem, Machete nem pötyög." 
"Machete halad a korral."

Gyakran olyan irányba rántja sorsukat a történet, amit nem lehet előrelátni. Az egyetlen, amiben biztosak lehetünk, hogy Danny Trejo baltaarcú mexikóija maga köré vonzza az embereket, és igazságot oszt. "Ennek a patkánynak géppisztolya van, és mindenkit kinyír, aki az útjába kerül, bazd meg!" 

Helyben vagyunk a bevándorlás témájával, ami kitágítja Machete vendettájának a horizontját! Mikor McLaughlin kampánybeszédet tart az illegális bevándorlás ellen, nem mindig mond ám hülyeségeket. Hosszútávon nemcsak arról van szó, hogy évente tucatnyi határsértő áthágja a törvényt. 

McLaughlin azzal a lehetőséggel riogatja szavazóit, hogy Texas szép lassan Mexikó részévé változik, miközben a növekvő idegen tömeg eltartása a helyi lakosságot terheli. "Addig csinálják ezt, amíg városként, megyeként, államként, nemzetként meg nem szűnünk létezni!" 

Ennek válságtünetéül szolgálna, hogy merénylőjének Machetét hiszik, egy latin-amerikai vendégmunkást, aki maga is feketén jött be az USA-ba. Lám: a "ragály" már itt van köztünk, már csak McLaughlin szenátor úr radikális módszerei működhetnek...!


Szinte biztos, hogy a rendező nem fogta föl, miféle tűzzel játszik. Ugyanis ami ebben a produkcióban csak kampányduma, az ma Európában valós etnikai-kulturális probléma. Ha nálunk valaki, aki nem rajong az amcsi filmekért megnézné a Machetét, nem is lenne olyan nehéz propagandahirdetésnek vennie: 

a kegyetlen nacionalisták öldösik szegény családos menekülteket, míg Luz, a főhős társa és a Hálózat feje a beszivárgásukon serénykedik. Hiába tudom én, hogy a 2 eset más tőről fakad: azt látni, hogy az illegális bevándorlók a jófiúk, az elnyomottak, akik joggal aprítják a nagy csatában a démonizált határvédőket, az ún. Önkénteseket. 


Ha nem nézem, hogy évekkel az EU migráns-válsága előtt járunk, még úgy is találni olyan részletet, ami miatt eltér a 2 eset:

1. Luz külön-külön rakosgatja föl búvóhelyén azok arcképét, akiket segít a Hálózat - külön táblán az eltűntekét. Így bizonyítja Sartanának, hogy nem arctalan tömegeket nyom be Texas-ba, akikre aztán szarik nagy ívben, hanem sok-sok egyént, valakiknek az ismerősét, rokonát. 
2. A prológus Mexikót tényleg egy lepusztult, sivár, reménytelenül korrupt földként festi le, ahol a Torrez-félék zsebében a hatóságok - még Machete régi felettese is. Ez nyomatékot ad annak, mikor Luz pokolnak nevezi a hazájukat, ahonnét tényleg bármi áron megéri odébbállni.

Aranykezű írás, ahol a forgatókönyv rendre meg tudja tréfálni a nézőt, anélkül, hogy az becsapva érezné magát. Miután a McLaughlint kompromittáló lemezeket Sartana lejátszatja a TV-ben, az személyesen megy a csatatérre a mexikóiak ellen. "Beszállok még egy utolsó vadászatra." 

Egyszerre hibbant, vicces és izgalmas húzás ez a részéről. Nem túl eszes krapek, így nem tudhatja, hogy Machete vajon mennyire tartja őt, Booth cinkosát is bűnösnek. És ha belegondolunk: hiába nyakig sáros, amit az illegális bevándorlásról prédikált, az részben még most is megállja a helyét. Ha az Önkéntesekkel kifüstölik a mexikóiakat, máris kedvezőbb színben tünteti fel magát. 

Sőt egy ponton mexikóiként játssza a cowboy-t, hogy mentse az irháját. Szórakoztató és tanulságos számomra, hogy egy állam képviselője ennyire ragaszkodik a pozíciójához, miközben a csillagos eget lehazudja a pórnép előtt. "Nem is itt születtem. Rühellem Texast, ezt a hőséget..."

A másik téma, amivel kezd is, meg nem is valamit a Machete, az a család. Luz tágabb rokonságként beszél a többi mexikói menekültről, akik Texas-szerte segítik egymást (pl. a csupa mexikóiból álló kórházi személyzet, akik Machetét próbálják bújtatni). 

Érdekesnek találtam, ahogy Machete és Booth egymást próbálják megleckéztetni. Machete pap fivére templomába viszi Booth nejét és ribanc lányát, Aprilt, 

Booth pedig keresztre feszítteti a Padrét, mikor egyikük hollétét se tudja meg. Baromira tetszett, ahogyan Machete később megtorolja a testvére halálát: nem tesz semmit. Éppen ő, a nagy aprítógép! Kinyírni akarta Booth-t, csak az ügy kaliberét látva elhalasztja, és végül, mikor rátalál a haldokló férfire, inkább hagyja, hogy elvérezzen - abban a tudatban, hogy családja halott. 

Booth-nak köze nem volt Machete felesége és lánya hajdani halálához, de a fivére megölésével rászolgált ugyanarra a kínra, mint főnöke, Torrez. Tudni, hogy a szeretteidet lemészárolták, rosszabb a fizikai kínnál, és jóval hosszadalmasabb is, mintha csak simán megdögölsz. "Rossz... mexikói fát... hugyoztál le."

Az pedig már tényleg a meggy a tortahabon, hogy épp drogos webpornós szajha April lövi le apácaruhában a szenátort, bosszúból az apjáért. Tapsolok Rodriguez fantáziájának, amiért ezt így kitalálta! A szenátor ugyan csak később, megérdemeltebb módon nyiffan ki, de a szálak ilyen kuszálódása egyszerűen frenetikus...!

Danny Trejo nem egy nagy színész, de Macheteként igazi retinamágnes. Irgalmatlan profi, aki a rosszakat gyümölcsként aprítja fel. Mint a 80-as-90-es akciósztárok többsége, ő is túlél minden robbanást vagy sérülést, a nők pedig izomból buknak a vad mexikói csődörre. 

De az sem igaz, hogy csak egy tompa agyú hentes egysorosokkal, mint sok Stallone- vagy Schwarzenegger-karakter. Leleményes fickó, akinek megvannak a maga elvei, szabályai, tudja, mit érdemes miért megkockáztatni, és eláll a szándékától, ha nyomós okát látja. Mikor Luz-nak kilövi a szemét az Önkéntes-vezér Von Jackson, a nő személyesen Machetére hagyja a saját önkénteseinek vezetését, és a férfi ezt végig fel is vállalja. 

Még azután is, hogy "A Nő" visszatér, és szétloccsantja Jackson agyát. 

Sztárparádéfaktort kipipálhatjuk. Robert de Nirótól az első ízben negatív figurát játszó Steven Segalig mindenki valahogy a részévé olvad ennek a szürreális, felturbózott világnak. 

Jessica Alba Arany-Málnáját enyhe túlzásnak tartom. Szerintem azt a szintet hozta, mint pl. Michelle Rodriguez, vagy amit ő maga mutatott föl mindkét Sin City-ben. Trejo-val ugyan kissé zsenge párost alkotnak, de ezen gyorsan a lendületes forgatókönyvnek hála nem akadtam fenn.

Az akció, a vadregényes helyszínek, a szándékos hatásvadászat és stiláris túlkapások tényleg olyan összképet adnak, mintha egy pazarul megcsinált B-filmet, vagy egy több millió dolláros trashmovie-t néznénk. 

Pont ezért voltak olyan pillanatok a harcjeleneteknél, amik már a film tónusához képest is hamisak lettek. Pl. hogy Luz teste a lelövésekor szembeötlően mocorog, vagy hogy Torrez átdöfése után még sétafikál és locsog, és csak ide-oda mozgatva magában a pengét purcant ki végre. Ez nekem illúzióromboló volt, trash-paródiáktól várom, hogy ilyesmit megengednek maguknak.

  

Azt érte el nálam a Machete, amivel westernek és B-mozik tömkelege sült már fel: vonzóvá és mulattatóvá varázsolt előttem egy tőlem létidegen világot, egy vesztőhelyet, ahol nincs korlátja a szabad életnek, de a vérnek és kapzsiságnak sem. Címkaraktere pedig egy vonzó szélsőség, egyszemélyes hadsereg, aki a legpikánsabb módokon bánik el ellenlábasaival.  "Miért lennék valódi személy, mikor már mítosz lettem?"

10-ből 8 pontot adnék rá. Danny Trejo legjobb filmje.

Városlakó Gonosz 5. (A kaptár 5.) - Megtorlás

 

Tanulságos trend, hogy a legtöbb mozifilm-csokornak az 5. epizódja szokott a mélypontjává válni.

Die Hard 5.
Star Trek 5.
Hegylakó 5.
Horrorra akadva 5.

És még egy közös vonását látom ezeknek az eseteknek: mindegyikben érezni egyfajta unalmat, menetrend-érzetet. Evidens, hogy amíg az alkotók kicsit is megalkuvóak, addig a profit szabja meg, lesz-e még egy folytatás. De az az érdekes, hogy ezek az 5. sorszámú sequel-ok annyira egyező sémát mutatnak, mintha a filmért felelős emberek ezzel adnák a szakma tudtára, hogy kell a munka, de nem vágnak hozzá jó képet.   

Biztosra veszem, hogy akaratán kívül kelti ezt a benyomást P. Anderson és M. Jovovich. Mert interjúik és DVD_kommentárjaik alapján kitűnik: ha rajtuk múlna, Star Trek-hosszúságúra nyúlna majd el a "Rezidens Gonosz"-széria.
Persze: korábbi részei is szenvedtek az effektomán akcióflipperek szindrómáiban. Értve ezalatt az alulírtságot, az ötletigény hiányát, a selejtes forgatási tervezetet, a félérzéssel játszott maséfigurákat, valamint a forrásanyagot lekicsinylő, CG-trükkökkel teledrogozott panorámát. Nem viccelek: eljutottunk oda, hogy több lassított felvétel fordul elő a filmcsokorban összesen, mint a Mátrix-trilógiában!

Mindez a Megtorlásnak is sajátja, megfejelve egy teljesen új problémával. Már nemcsak más szériák felismerhető elemeit másolja. Hanem főként a saját korábbi kiadásait. Szó szerint majmolja magát; mintha a sikeres elődökre hivatkozna koldulna. Ugyan tegyük már a pénzükkel ezt is sikeressé, csak úgy jótékonyságból. Ezt bizonyítja többek közt a hosszas, érdektelen bevezető narráció, ahol Alice összefoglalja a korábbi 4 epizód főbb történéseit. Nem zavar egy kis szóbeli összefoglaló, de az többről kell, hogy szóljon, mint egész filmek átismétlése.
És nem egyszerűen a saját sztori- illetve látványelemeit hasznosítja újra, hanem gyakorlatilag véletlenszerűen társítja azokat különféle akciójelenetek mellé (pl. lézerrács az első részből, bárdhajítás a Túlvilágból). Minden a komputeranimációról szól, nem egy cselekmény történik konkrét időben, helyen és személyekkel. Akik mellesleg - mint egy játékvakond - hol felbukkannak, hol eltűnnek, mindig érdemi magyarázat nélkül.



Paul Andersont a század eddigi legrosszabb rendezői, Milla Jovovich-ot pedig a legmegalkuvóbb női főszereplői közé sorolom, mivel egyértelműen a parasztvakításra játszanak, a RE-fanok igény(t el)engedő belátására, illetve a 3D-kiadás miatti jegyár-növekedésre. Csak ennek tudható be a széria erőltetése az egyre növekvő negatív visszhang ellenére. És nemcsak általánosan, de még a videójáték rajongóitól is.
Elmondásuk szerint 6 filmet terveztek, de én nem hiszek nekik. Két okból kifolyólag is:

1. Michael Bay is esküdözött, hogy a Transformerst trilógiának akarja, ellenben már készül egy 4. film forgatására.
2. Minthogy 30 év múltán a legendás Star Wars is megkapja VII. epizódját, kétséges, hogy lesz elég tartás egy ilyen rozsdabizsu-franchise főnökében, mint Anderson.

Gyűjtögetni a legpikánsabb elemeket saját korábbi terméseiből jó móka lehetett Andersonnak. Ismételten üdvözlhetjük azt a Vörös Királynőt, aki újfent egy szupertitkos Védernyő-létesítményt ural és tart lezárva. A számítógépes rendszert - higított horrormovie-hoz illően - megint egy kislány holoképe és hangja jelenít meg. Ugye Alice legutóbbi mentőakciója során elveszti a harcot, és idehozzák őt. Az indok elvileg az, hogy Jill Valentine - akinek időközben átmosták az agyát - kivallassa őt. Így persze elodázódik a megölése, amíg - micsoda véletlen! - éppen odaérkezik egy mentőcsapat, és elmenekíti őt abból a szobából.

Katyvasz, ahogy a túlélőkről elfeledkezik a movie, hogy aztán behozzon minél több korábbi szereplőt. Olykor egyenest a halálból. Itt lészen rögtön Jill Valentine az Apokalipszisből, vagy Rain az indítórészből, ezúttal szintén a negatív oldal katonájaként. Semmi súlyuk se a történetre, se magára Alice-re. Ez nem a hidegvérét bizonyítja. Ha nem láttam volna az előző részeket, vadidegennek tartanám ezeket a figurákat, akiknek a neveit nem érdemes megjegyezni.

Unott fel-alá rohangálás és pisztolyozás az egész. Nem éreztem át azt a klausztrofóbia-érzetet, amit ettől jobb filmalkotások meg tudtak teremteni. Mint amilyen a Burried, a Die Hard, vagy akár az első Resident Evil. És ha az odavezető útnak (átívelve Washingtonon, Moszkván, etc.) nem volt semmi súlya, akkor a bunkerlabor titkainak feltárása sem váltja be azt a drámai hatást, amit betölteni hivatott volna.

Direkt nem használtam a zombi szót, mivel ezt Anderson és Jovovich filmporontyaira inkább illik, mint a bennük masírozó fertőzöttekre. Nem kétlem, hogy egy 6. is összejön majd nekik, akit elküldhetnek a mozikba. Viszont ha egy esetleges bukta okaként a közönség ízlésváltozását neveznék meg, nem fogok restellni, hogy vandalizmusra szólítsam fel ellenük a csalódott rajongókat.

S.W.A.T.

Ha a 2003-as S.W.A.T.-nak találunk is leolvasható tanulságát, akkor ez lehetne: mit jelent hibázni. Emberi, mégis megengedhetetlen. Van, hogy szándékosan hibázunk, hogy egy nagyobbnak vélt hibát elkerüljünk. 

Hibáznak az elején a rendőrségi  kommandósok, amikor egyikük úgy lövi le egy túsz gyilkosjelöltjét, hogy a túsz maga szintén sérül - különben gyilkosság történik. 

Hibáznak azok a swat-osok, akik elárulják a társaikat, nehogy lemaradjanak a maffiózó 100 milliós jutalompénzéről.

Hibázik a forgatókönyv írója, amiért nem tud egyéni jelleget vagy legalább pár okos ötletet csepegtetni a sztoriba.

És bármennyire figyelek, velem is többször előfordult már, hogy hibásan írtam le bizonyos információkat egy adott filmről (bár én abban szerencsésebbnek számítok, hogy módom van korrigálni az esetleges hibapontokat).

Más kérdés, milyen szituációban lehet szabályt megszegni, és ha nem, mi a következménye, ha mégis megteszed. Ha valamely életmentésre törekvő terepszakmáról szól egy movie (sebész, kommandós, hibaelhárító, tűzoltó stb.), ha ennek kapcsán várható majd a sok "ütős akció", akkor mi, a nézők rendszerint örülünk, hogy betekintést nyerünk a szereplők hivatásába. A különféle problémákba, amikkel szembesülnek. Jobban lehet azonosulni velük. 

Amire főleg kíváncsiak lennénk, mégis pont az, amit ez a movie teljesen elsinkófál: hogyan viseli mindezt a célkeresztben lévő személy. Hogy egyezteti életmódját és egyéniségét ezzel az extrém hivatással? Milyen embernél hol pattan el a húr, ahogy mindennap ránehezedik a felkészült gyilkosok, a hálátlan közvélemény, és az aktakukac főnökök gáncsoskodása?  

"Egyéniséget" ebben a filmben hiába keresnénk. Ilyen egyszerűen nincs. Megint egy olyan kétórás műről van szó, ami lábhoz tett fegyverrel harcol az unalom és az érdektelenség ellen. Semmi színezete, ötletessége nincs a S.W.A.T.-nak, akár a technikai, akár a történetírási oldalát veszem, sőt még szimpla akciófilmként is szokványos.
A sztori sokadjára bíbelődik az ismerős formulával: egy kemény fickó elit csapatot toboroz, köztük egy önfejű, de rendes főhőssel, akinek ez a "nagy esélyt" jelentheti. Kiképzés, rutinesetek, mulatozás, éles bevetés. Természetesen akad egy "fő szemétláda", és a főhős olyasvalakivel is szembe kerül, akit régi barátja volt - látszólag.

Őszinte leszek: nem láttam egy részét sem a 70-es évekbeli TV-sorozatból, ami alapján a film készült. Nem tudhatom, hogy Clark Johnson rendező vajon hányat látott belőle. Nyilván arra törekedett, hogy minél fiatalosabb és adrenalinban gazdagabb mozialkotás készüljön. Ha bevetett sablonokból építkeznek, olyan hírességeket szerződtetve, mint Colin Farrell vagy Michelle Rodriguez, akkor a pár nagy név úgyis becsalogatja majd a nézőket.

És ha már Samuel L. Jacksont is sikerült megnyerni a gárdába, legyen ő a csapat teremtője, a tapasztalt elnökvédő veterán, Hondo. Most már értem, hogy évekkel később Nick Fury karakterét miért Jacksonra osztották, jóllehet az eredeti Fury fehér férfiként volt ismert. Hondo hívja őket, ha meló van. És mivel Jackson a legnagyobb húzónév, Hondo kell legyen az a csapatból, aki sosem veszíti el a hidegvérét és lazaságát. És ha ő azt mondja, hogy: "Még 12 óráig nem vagyunk szolgálatban.", akkor bizony a páncélkocsiban pihi van... kevesebb, mint 12 másodpercig.

4 nevet érdemes megjegyezni aszerint, hogy nemcsak bevetésen, hanem a cselekményben is számít-e az ottlétük. Jim Street a jófiú; Hondo a csapat feje; Chris a kötelező kemény nő; Gamble az aljas áruló. A legjobb karakter-interakció, mikor Jimet és Gamble-t kirúgják, és Jim ráeszmél, mennyire kétszínű alak Gamble: hűségről beszél, érzelmeire hatva zsarolja, majd azzal vádolja, hogy feldobta őt a felettesüknél. Sokkal érdekfeszítőbb, mint a zsenge vonzalmi szál Chris és Jim között, és hogy Chris egyedül neveli kislányát.

Ez a néhány futó pillanat a magánéletükből nem elég, hogy érdekelni tudja a nézőt a csapat. Kellene látnunk a gondolkodásukat, a munkán kívüli lelki beállítottságukat, bármit, ami saját vonás. Nem lehetne bonyolultabb a személyes konfliktus, minthogy a S.W.A.T.-nál a kötelesség az első? Úgy értem... mi tudjuk már ezt egy tucat másik, hasonló műből. Mi tartsa ébren a figyelmünket, mikor épp nincs akció, a cselekmény lapos, és abszolút hiányoznak a finomabb érzelmek a szócséplések és hőbörgések mögött? Így az egész egy gépies, lazítunk-bevetés-lazítunk-bevetés libikókává degradálja magát.

Ahogy a szavaimból nyilván ki lehet találni, átlagos és monoton akciófilmnek könyveltem el a S.W.A.T.-ot. Azaz, könyveltem volna, ha nem lenne néhány teljesen kilógó részlet az eseményláncban. Kezdve a fiatal francia maffiózóval, akinek elszállítását Hondóék felügyelik. Akcentusa minden, csak nem természetes, továbbá semmi nincs benne, ami tekintélyt parancsolna, ami alapján bármi többnek látszódna egy gazdag börtöntölteléknél.

Nem a TV-ben bekiáltott ajánlatát, mint inkább a válaszreakciót találtam nevetségesnek. Megemlíti egy ötös lottó nyeremény összegét, és rá pár órára szabad. Honnan tudja egy normális bűnbanda, hogy ez a önelégült képű taknyos - aki a történet szerint épphogy keresztapává avanzsált - nemcsak lódít a családja rejtett vagyonáról? Ha mégis igaz, mi a biztosíték, hogy nem veri át őket? Nem beszélve arról, hogy egy ilyen kaliberű szöktetőakció nem pár óra, hanem min. pár nap, míg rendesen megszervezik. Ezek után képtelen voltam komolyan kezelni a produkciót.

Az akciójelenetek (éppolyan elcsépelt, mint ahogy hangzik) némelyike kifejezetten tetszetős: a film eleji hosszas bevetés Street-tel és Gamble-lel remek kameraszögekből látható, mintha egy híradórészletet látnánk. Pontosan észrevehető, ahogy Jim és társa kivitelezik a parancsszegő behatolást a bankba, majd a lövést, mely során megsérül a túsz, akit pár pillanat múltán úgyis lelőtt volna az egyik bankrabló.

Összegzés: ez egy tempós, de feledhető, kimondottan felszínes lelkű kliséjárat. Abszolút nem úgy áll hozzá saját témájához, mintha hús-vér emberekről lenne szó, nem pedig csak különleges eszköztárral ellátott verőlegényekről és -csajról. Ha ez egy Top Gunhoz hasonló propagandamozi akart lenni, ezúttal vadászpilóták helyett a S.W.A.T.-csoportról, annak minden bizonnyal megfelelt.

Városlakó-Gonosz (A kaptár)

Mortal Kombat volt a címe annak a filmnek, ami talán a legtöbbet tett a videójátékon alapuló filmek sikerességéért. Bizonyos fokig ugyanolyan zsánerindítónak számított, mint mondjuk Richard Donner Superman-e a szuperhős-filmek territóriumában: bizonyította a témakör profitképességét a nagyvásznon, Paul W. S. Andersont pedig voltaképp feltette a térképre Hollywood rendezői között.

Anderson felesége, Milla Jovovich szintén nem számított új arcnak a Resident Evil forgatása idején. Korábban már bizonyíthatott Bruce Willis partnereként Az ötödik elemben, vagy mondjuk Jeanne d'Arc megformálójaként. A kaptár a Tomb Raidert követő évben mutatkozott be, és a legtöbben akkor még azt hiszem, nemigen gondolhatták, hogy túlszárnyalja majd annak a mozifranchise-nak a sikerességét.

Az első negyedórában a játék posztapokaliptikus víziójának kezdeteit építik fel: a Védernyő megavállalat egy föld alatti, ultramodern kutatóközpontot tartott fenn Raccoon City alatt. Egy T-vírus nevű szer elszabadul, végez az összes dolgozóval, és egy kommandót küldenek a helyszínre, akiket egy környezetvédő és egy biztonsági őr is elkísér. A film két, egymástól független ellenséges erőt állít szembe a főszereplőkkel. Egyik a kaptárat irányító számítógép, a Vörös Királynő; a másik pedig a fertőzött dolgozók, akik most primitív, gyilkos zombikként élőkre támadnak táplálékért.

Komoly fenntartásaim vannak mindkét bajforrással szemben. A Vörös Királynő Hihetőbbé teszi ugyan a gép szándékait, hogy nem akarja kiirtani őket, csak a saját épségét védi, illetve a T-vírus fertőzöttjeit próbálja elzárva tartani. De őszintén szólva furcsállom, hogy a védelmi mechanizmusait az egység nem ismeri. Igazán valószerű és horrorisztikus effektek, ahol az egység felét egy folyosón szétvagdalják a lézernyalábok különböző formációi. Nem számít, hogy a cég vezetői titkolóztak túl sokat, vagy ők kérdeztek túl keveset: valamire való akciócsoport nem harcol egy csúcstechnikájú arénában, anélkül, hogy pontosan tudná, mivel áll szemben. Még annyit a gépről: az ellenanyag eltitkolása - függetlenül attól, milyen sikerrel hathat - illogikus cselekedet, hiszen ezzel is redukálható lehet a zombik jelentette veszélyfaktor. 

Miért van az, hogy a zombikat mindig agyatlan hörgőmasinákként ábrázolják ezek a filmek? Ez ennek a horror-ágnak az egyik legnagyobb csökevénye, amit máig szándékosan nem küszöbölt ki Hollywood! "Vörös Királynő" szerint a T-vírus a még friss hullák alap-életfunkcióit és -igényeit éleszti újjá. Biofizikai ismereteim nem számottevőek. De mégha el is hinném, hogy a legalapvetőbb szükségletek közé csak az evés és a légzés tartoznának, ez akkor is erőltetett egyszerűsítés. Az aktív élő állapot épüléssel jár. Ha huzamosabban működnek a legalapvetőbb életfunkciók, semmi nem zárja ki, hogy a szervezet 1-2 másik mechanizmusa is beindulhat - teszem azt az emlékezet, vagy az eszközhasználat. Nem beszélve az itt elhangzó részletről, hogy az agy még hónapokig elektroaktív!
Egymást miért nem támadják meg "táplálékért"?
A dobermannokból ltt zombik miért vannak megnyúzva?
És miféle "korai kísérlet" eredménye az a vad húslény, akit a végén legyőznek, csak hogy legyen egy kiemelten nehéz akadály a film végén? Nem érdekel, milyen a játék: a zombik nem földönkívüli szörnyfigurák, mint Alien és Predator!



A női főszereplő, Alice sem túl részletezett karakter. Annyi derül ki az életéről, hogy a kaptár biztonsági őre, aki egy kiszabadult ideggáz-adagtól emlékezetkiesést kapott. Van egy flashback-sor, miszerint a vírust próbálta kicsempészni az állomásról egy női dolgozóval, akiről kiderül, hogy a környezetvédőnek, Mattnek a húga volt. Tetszik a rejtély, hogy Alice-szel együtt kell összeraknunk az emléktöredékeket, mint egy Fűrész-moziban. Nagyjából tudja, kicsoda, csak a kritikus rész, a közelmúltja homályos. Lehet, hogy neki is része van abban, hogy a vírus elszabadult.
Ez pedig közvetlenül motiválja, hogy egy megharapott katonát, Raint meg akarjon gyógyítani, mielőtt átalakul zombivá. És bár a végén kudarcot vall, még idejében kiderül, hogy nem Alice-é volt a kéz, ami összetörte a vírus kézitartályát.

Van egy mozzanat, ami szerintem feltűnő cselekményhézag. Alice végignézte, ahogy az egység fele feldarabolódik a lézertől. A technikus-katona rettegve az ottmaradt csomag után megy, erre Alice nyugodtan besétál mellé és kimennek. Honnan tudta, hogy már biztonságos belépniük, amikor ugyanezt hitték a kaszabolás előtt is?

A többiek nem különösebben fontos szereplők. Spencer volt közülük az, akivel mindenképp többet kellett volna kezdeni az íróknak. Ő is emlékhiányban szenved egy ideig, aztán feldereng, hogy Alice szeretője, tettestársa és a T-vírus szabadon engedője volt. És mit tesz, mikor erre rájön? Alice-szel éppen egyidőben pisztolyért nyúl, vigyorogva pózol egy sort, és kicsit odébb elkapja a szörnyzombi. A piti kapzsi bűnöző tipikus büntetése a sorstól.

A film zárása erősen emlékeztet a 2007-es Legenda vagyok városképére: teljesen kihalt tág utcák, tele járművekkel és szeméttel. Nagyon valószínű, hogy annak dacára, amit mind Alice-ék, mind a Vörös Királynő el akart érni, a T-vírus kiszabadult: Alice járkáló halottakról olvas egy nem olyan régi újság címlapján. A film tehát az utolsó szcénáig megőrzi a feszült, thrilleri hangulatot, a film végi csavar pedig sokat ígér egy folytatás történetére. 
Egyedül azt sajnálom, hogy a zárást és Alice megtalálását kivéve az egész film a kutatóközpontban játszódik. Tudom, hogy ez szándékosan volt így megírva a hangulat fokozására, és hogy nem lehet minden akciófilm szociális esettanulmány. Mégis valahogy szűknek, egyszeri menetnek érződik. Szívesen láttam volna, miként szabja meg a Védernyő a mindennapi életet, és ez milyen visszhangot kelt a társadalomban. Hogy csak a kijutásról szól az egész, azt a benyomást kelti, hogy a kezdőnarráció a cégről csak kifogás, hogy mihamarabb lássuk a lövöldözést az akadálypályán.





Látványtrükkjeit és feszült hangulatát is szinten tartja, és a flashback-ek alapján kirakni az ügy részleteit is ügyes megoldás. De az esztelen vadzombi ötlete lerágott csont, és a karakterekben Milla Jovovics idomai a legfigyelemfelkeltőbb dolgok. Közepes darab.

Avatar

Az Avatar... hatalmas méretű. Vizuális térhatásában, költségvetésében, sőt: bevételeiben - mindhárom téren azonnal világelső lett.

James Cameron, a Star Wars egyik nagy rajongója saját sci-fi-fantáziauniverzumról álmodott, és egy dekáddal a Titanic sikere után hozzá is látott a megvalósításához. CGI-efektusok egész hadseregével töltötte fel egy fiktív bolygó, "Pandora" óriási ökoszisztémáját, ami Lucas fiktív bolygói közül leginkább a Kashyyyk és a Naboo kombinációjához hasonlítható. 
További párhuzam, hogy George Lucas is több mint 10 évet várt A Jedi visszatér után, míg elővette régi tervét, az előzmény-trilógiát. És a kör bezárulásaként, az Avatar által indított divatot, a Három Dimenziós látványhatást George Lucas is átveszi a Star Wars-filmek 3D-s újrakiadásával.

 

Nekem nincsenek űrtérképészeti ismereteim. Nem tudom, a Proxima Centaury körül tényleg kering-e belakható bolygó vagy hold, vagy hogy az emberiség túlnépesedési rátája mekkora. De mint a Star Trek régi nézője, nem akadtam fent a humanoid bennszülöttek ötletén. Ha az evolúciót mérnöki fejjel fogjuk fel, akkor az emberi/emberszerű test tekinthető a mi fejlettségi szintünk legcélszerűbb formájának. A na'vik a Pandora emberei, bár nem kapnak egyenlő bánásmódot a homo sapiens-szel.

Ironikusnak tartom Cameron névválasztását. A mesterségesen létrehozott, génkombinált testeket avatárnak nevezi, ami eredetileg egy felsőbbrendű halhatatlan szellemi lénynek a megjelölése. A párhuzam az, hogy az avatar - mint az okkultisták szerint minden más lélek - időről időre új testbe költözik. A produkcióban műszaki eljárás létezik rá, hogy egy ember tudatát egy na'vi testébe költöztessék. Egy misztikus rajzfilmsorozat címéül is ez szolgált: annak filmváltozatából - vicces módon - ki kellett venni az Avatar szót Cameron filmjének publicitása miatt.

Pandora szelencéje pedig közismert metafora az olyan titkok, csodák vagy borzalmak tárházára, amelyekről álmodni sem mert volna a mondat alanya - ezesetben a földi emberiség. 

Mielőtt részletezném a film tartalmát, leszögezném, hogy nem számítok Avatar-rajongónak. Nem arról van szó, hogy mennyire fogékony valaki egy divatos fantasy-ra, vagy az azt övező hype-ra. Irdatlan kasszasikere sem annyira a kész mű stabilitására vezethető vissza, hanem inkább az "extrákhoz":

• marketing,
• látványorgia,
• 3D, 
• befogadhatóság,
• kimondottan "cenzorbarát" köntös.

Rendben: eddig tudtam mentegetni a művet önmagam elől.

A film átlagos. Alapfelállása közismert problémák tákolmánya, akiből bármelyik józan eszű felnőtt ember kirakhatott volna egy szinapszist. Cameron teremtménye arra fókuszál, mi mindennek tűnhet, mi mindent adhat egy "még szűz Föld" a jövő - valójában a ma - emberének: erő, szabadság, élettér, egzotikum és haszon. 

De ha megtesszük azt a - hollywood-i fejjel - rémisztő dolgot, hogy félretesszük a látványt, "lefejtve a héját", azalatt nem sok mindent találunk. Persze, rengeteg szereplő, esemény, érzelem és dilemma mozgatása zajlik. Ezek viszont nem egyszerűen átlagosak, nemcsak híján vannak az eredetiségnek vagy többoldalú beállításnak. Az egyes események, karakterek és érzelmi reakcióik alig-alig különböztethetőek meg, különíthetők el egymástól. Függetlenül, hogy épp hol tartunk: az expozíció vagy a bonyodalom, vagy  épp a befejezésnél. 

A formula: a Föld túlnépesedett, kell az űrutazás és az új világ. Egy üzleti kör (RDA) és katonai alszerve () gyarmatosítani akarja Pandora élővilágát, hogy egy sokmilliót érő ásványt harácsoljanak ki. Közéjük küldenek egy álcázott katonát, aki viszont átáll, ahogy megtapasztalja a vidék szépségét, beleszeret a helyi törzsfőnök lányába, megismeri a bennszülött törzs szokásait, stb. Később felettesei, majd a törzs is felelősségre vonják a hőseies, de ártatlan fickót. Gyakorlatilag a Pocahontas történetét mesélik el újra, csak a dolgok színtere nagyobb, a díszletek váltak még díszítettebbekké.

Ez a film majdnem 3 óra hosszú, akárcsak "évfolyamtársa", a Watchmen. De míg az a film egy alternatív közelmúltban törekedett szereplőit és az életüket érintő feszítőerőket, a jövőről regélő Avatar megelégszik a Rorshach-teszt funkciójával. Mindent mutat, de semminek nem akar igazán látszani. Nem közvetít konkrét érveket és értékeket a felületes pragmatizmuson és a természet óvásán túl.

Az unobtánium mindenáron való megszerzése a "véres gyémánt" pandorai megfelelője. Örültem neki, hogy anyagi értéke a felbecsülhető ipari hasznát is elmagyarázza a film. Csak hát: semmivel nem hihetőbbek az anyag tulajdonságai, mint az egész gyarmatosítási láz. Nem volt könnyű elhinnem, hogy létezhet itt egy olyan szupravezető anyag, ami 1500 fokig tud veszteség nélkül elektromosságot vezetni.

Lehet vitatkozni róla, hogy mennyire meghatóak a film drámai elemei:

• Jake Sully testi fogyatékossága és elhunyt ikertestvére említése;
• az Avatar-program kínálta új esély és ámokfutása az első napján avatarként;
• Eywa istennő és a spiritizmus tisztelete a falusiak körében;
• Jake, Grace és a kutatók na'vi-pártolása feletteseikkel szemben, később a labor katonai lefoglalása;

A harc Otthonfa és az életük védelméért: én elhiszem, hogy mindenkit mozgósítani kell a gyarmatosító emberek ellen, tekintve, hogy mi a tét. De így vázlatában szemlélve nem túl egyszerű lefutású ez az egész? A hadmozdulatok, készletek, stratégia, inventórium stb. terén? Elméletileg 2 bolygó civilizációi és látásmódja csapna össze, hiszen a világháborúk is a már körbegyarmatosított Föld újrafelosztásáért folyt. Azonban a találás itt egyértelmű fekete-fehér, azaz inkább: fekete-opálkék. Régen ezt propagandának volt szokás nevezni.





Sok időt fordítanak arra, hogy Jake-nek és a többi avatárnak, mennyi élvezetet - vagy veszedelmet - nyújt az új, több mint 3 méteres teste és a Pandora klímája. Arckifejezéseik és testmimikájuk is érzelmeket fejez ki, mint a többi na'vinál. A színkavalkádon felül zenével és mesés tájakkal is megtámasztják a megható(nak szánt) pillanatokat:

Szóval, ha a karakterek az érzékenység, a törődés jeleit mutatják, együttérezhetünk velük és sorsukkal? NEM! Akkor nem, ha az összes karakter valójában ugyanazt a jellemrajzot követi, vagyis egyetlen szabványkarakter másolatai! Nem elég a fejlettebb CG kínálta kifejezőkészség, hanem komplex egyéni értékrenddel kell bírniuk, ami idomulhat egy közösségéhez, de nem asszimilálódik benne. Attól pedig nem lesz egyedibb valaki, hogy harcol, buzdító beszédet tart vagy éppen csókolózik és - feltételezhetően - szerelmeskedik.


Dr. Grace Augustine és kutatógárdája szorgalmas és - a film első felében mindenképp - fölöttébb szolgalelkű igenemberek. Rájuk is igaz, ami a katonákra: az intézmény, amihez tartoznak, ki is meríti a nézőnek, mit gondolnak, mikor mi motiválja őket, és miket tesznek meg. Például Jake biztosíték nélkül elhiszi Quaritch ígéretét, hogy gerincműtétet tesz lehetővé, miután elég ideig hozott információt a na'vi törzsről nekik. Őszintén: ennél egy veterán zsoldos, aki tolókocsihoz van kötve, ettől kicsit dörzsöltebb is lehetne.

Grace, Norm Spellman és a többiek megkülönböztethetetlenek a na'viktól, ha épp avatárként vannak jelen. Amikor végül Jake pártjára állnak, akkor elméletileg tudjuk, miért döntenek így, de ettől még a gondolkodásuk sekélyes és következetlen. Már a legelején tisztában kellett volna lenniük vele, hogy pénzügyi és katonai érdekek önmagukban sosem szolgálnak szaktudományos vagy emberjogi kérdéseket. Mit hittek, amikor elfogadták a kísérletek financiális keretét? Hogy majd kint szaladgáljanak, sportoljanak és játszanak, mint a gyerekek a játszótéren?

És ugyanez áll a jelenetekre. A ráérős vágás, az aránytalanul sok fölös tapasztalatszerzés még jobban szétnyújtja a cselekményt, amelyben egyébként sem számít fordulatosnak.  Ahol fordulat fordul elő, ott kiszámítható és érdektelen. Nincsenek valódi súlypontok, feszültséggócok, a film szerkezete pedig aránytalanul osztja el a harci és az átvezető jeleneteket. Legalább fél órával hosszabb a film, mintha a cselekményt tömören, sallangpillanatok nélkül vezették volna végig.

Quaritch ezredes a legunalmasabb papírvágat a szereplőgárdából. Egydimenziós sztereotípiája a mogorva, kíméletet nem tűrő parancsnok figurájának. Parker Selfridge pedig egy ugyanennyire sablonos szereplő: a kolóniát felügyeli, önhitten kioktat másokat, elrendeli az offenzívát Eytukan és Neytiri faluja ellen: ezeket bárki megtehetné az ő posztján!
Embereik betanított, kreatív gondolkodásra képtelen ólomkatonák, akik még helyeslik is az RDA-Corporation nyerészkedését, ami a na'vik győzelme után elnyeri méltó büntetését. A közömbös hatalmi és üzleti érdekek érvényesülése, a természet kifosztása egyértelmű reklám, mint A bolygó kapitánya epizódjainak végén a környezetvédelmi felhívások, a főszereplők tolmácsolásával.

Az egyik legfájóbb hiányosság számomra, hogy a szereplők nem ütköznek meg jóformán semmin. A milícia döntéseiről már szó esett. A na'vik szokásaira legfeljebb rácsodálkoznak, vagy futólag visszagondolnak rá, és az akciójeleneteknél lelkesen felvonulnak.
Grace és a baráti köre többi tagja rendszeresen szem előtt kellene tartsa, hogy a tudatátvitel eljárása mekkora kockázati faktort rejt magában. Veszélyérzetük nincs, nem aggódnak vagy mérik fel a konfliktust, amíg valami hatalmas veszélyforrás nem közeleg. Ez lényegében ugyanaz a felállás, mint mikor valaki azért ténfereg a sztrádán, mert épp nincs szembejövő forgalom. 


Gyakran felemlegetik, hogy Cameron mennyire részletgazdagon dolgozta ki, építette fel az élővilágot, a mezozoikumi (jura kor talán) tájképtől a na'vi faji jegyekig. Mindez igaz is (bár azt máig nem értem, mi tart időnként egész földtömböket a levegőben). De ezek közül talán egynek vagy kettőnek van bármilyen relevanciája a cselekmény főbb szálaival. Az ikran szárnyas hüllők a vadászhelikopterek primitív megfelelői, ütközetben; és a direhorse, mely a nagy csatában hátasként szolgál a szárazföldi harcosoknak. A na'vik szokásait inkább nem részletezem, bár elég összezavaró, hogy mely lényekről miként vélekednek. Az egyetlen növény, melyről ez határozottan kiderül, az a Lelkek fája, ami a környék legszentebb élő ereklyéje. Az a fa fantasztikusan elütött a táj többi részétől.

Összefoglalva: Ez egy látványfilm, az emberfigurák benne csak forgatókönyvi eszközök. Alig fér el benne több történet és egyéni sorsvonal, mint a National Georgraphic Channel sokezredik dokumentumfilmjében. Cameron eposza elveszett a látvány részleteiben: annyi információval látta el ezt a hatalmas méretekkel bíró paradicsomot, hogy a mozifilm többi összetevője másodlagos lett. A rengeteg CGI egy idő után bántó a szemnek, és kibillenti a nézőt a paradicsomi illúziójából. Ha lesz folytatás, nagyon remélem, hogy nagyobb hangsúlyt fektet a szereplők motivációira, a konfliktusok súlyára, és az egymással való viszonyrendszerüket nemcsak computer-trükkök fogják kifejezni.