Aviátor

Martin Scorsese Aviátora furcsa alkotás hollywood-i viszonyok közt szemlélve. Egyáltalán nem akciófilm, mégis remekül illeszkedik az a kevés akció, ami fellelhető benne. Kinézete olykor megtréfálja a néző szemét, de nem a megszokott indokok miatt (pénzhiány, figyelmetlenség, hatásvadászat). Leo DiCaprio arca sem igen emlékeztet az általa játszott karakterére, mégis hihető Howard Hughes-ként. Sokak Scorsese zsenialitását, mások a lezsengesedését látják bizonyítva, miután végig látták a film 2 és 3/4 óráját.

Képtelenség ezt megúsznom, úgyhogy jellemzem a címszereplőt. Howard Hughes egy múlt századi amerikai polihisztor volt: egy személyben filmkészítő, pilóta, mérnök és iparmágnás. Igazi látnok, fogékony a tudásra és az új ötletekre. Azt mondják, a zsenit az őrülttől 1 lépés választja el: árnyoldala ennek a fokozott szellemi kapacitásnak a munkamánia, gyakori excentricitás, és paranoia. Baktériafób volt, betegesen tisztaságmániás. 
Másik nagy keresztje, hogy egyes időszakaiban üldözési mánia vett erőt rajta: fojtogatta a nyilvánosság és rivaldafény, ruhátlanul remetemagányba temetkezett egy stúdiószobában, illetve poloskákat helyezett el valakinek a szobáiban és telefonjában.

Szóval a téma ígéretes. Életrajzi műről van szó, tehát gyakori dátumugrásokra lehet számítani. A történelmi hitelesség Scorsese-nak mindig fontos: a jelmezek és helyszínek korhűek, ahogy a korabeli dalok és az emberek modora is. Engem speciel a mulatozós jelenetek eléggé bosszantottak, cseppet se rajongok a 20-as vagy a 40-es évek közéleti atmoszférájáért. Szerencsére nem akad sok belőlük.

Ha valaki véleményt ír egy filmről, a háttérinfó gyűjtésekor bátorító, ha egy nagyon népszerű filmről értelmes elmarasztaló írást talál. (Így voltam én például a Harry Potter-franchise-zal.) Az Aviátornál viszont kevés hatható ellenérvet találtam; inkább olyan egyszavas jelzőket, hogy "Oscar-hajhász", "pénzherdáló", "ál-művészfilm". Mások csak DiCaprio újabb próbálkozásának tartják, hogy megkapja a megérdemelt Oscar-díjazását.

Az alakításával biztos, hogy nincs baj, nem játssza túl a szerepét. Valójában épp a fordítottja a bajom a nem a szereposztással, hanem a karaktertárral. Leo Hughes-a az egyetlen "ász". Rajta kívül még ketten: Cate Blanchett Kate Hepburnként és még talán Alec Baldwin figurája tudott megfogni. A többiek teljesen szokványosak. Egyre többektől hallani, hogy DiCaprio skatulyaközelbe sodródott, meg hogy mindig komoly, frusztrált, krimikbe illő személyiséget alakít. Ezzel csak részben értek egyet: egy dolog ráállni egy karaktertípusra, és más minden filmben ugyanazt a játékot előadni, küszködve, hogy másik valakinek tűnjön (erre hamarabb jutna eszembe mondjuk Shia LaBeuf vagy Chris Tucker.)

Ellentétben a J. Edgarral, ezt a filmet ingergazdag és egész tempós alkotásnak értem meg. És nemcsak "a színek" miatt. Scorsese stábja picit játszik a képi világgal. Számomra nem volt különösebben feltűnő, de stílusos elképzelés, hogy ahogy Hughes élete során fejlődött a technika, úgy élesedik a látvány. Elképzelem, mennyi fantázia és tervezés álhatott mögötte. Csakhát a sztori jobb elmesélését ez annyira azért nem segíti: ahhoz Hughes filmes karrierje a legfontosabb vonulat kellene legyen szerelmi élete, pszichés bajai és pilóta mivolta fölött.  
Az Aviátor nem hatott "könyvszagúnak". Nemcsak a történelemleckét mondja fel stréberen. Howard Hughes pályáját úgy tudtam nyomon követni, mint akinek a sorsa ténylegesen a szemem előtt dől el többször is. Ebben az is közrejátszhatott, hogy (kicsit szégyellem bevallani) nem is ismertem Hughes nevét, míg pár éve elém nem került Scorsese produkciója.

Hughes életének több aspektusát is bemutatja a film, próbálva az érdekesebb, jellegzetesebb vonásokat és történéseket kiragadni is. Repülésszenvedélye mellett nőügyei is rengeteg figyelmet kapnak. Főleg kapcsolata Kate-tel, aki hozzá hasonlóan energikus és intelligens személyiség, csak arrogánsabb is Howardtól. Későbbi szakításokat nem indokolja rendesen meg Howardnak, de kijelentése egy másik ismerősének sejteti: "Howard Hughes-ban túl sok a howard-hughes". Vagyis a sajátsága, a különc vonásai.

Filmes karrierje viszont inkább az első órában kap nagyobb hangsúlyt. A Hell's Angel c. film kötéltáncos mutatvány volt Hughes részéről: nemcsak hatalmas vagyont ölt flottányi repülőgépébe, de olykor hónapokat kellett várni a kedvező időjárásra: Howardnak felhős közegre volt szüksége, hogy a gépek mozgását megfelelően érzékeltetése a nagyvásznon. Már ezeknél a jeleneteknél megkedveltem a magát is aviátorként nevező különcöt:

• éles eszű szervező,
• vállalkozó szellemű fiatalember, 
• kerüli a képmutatást, 
• elítéli az üzleti monopóliumokat,
• a csatát odafönt forgatja tartalék kamerával,
• a korabeli 1-2 kamerás forgatás helyett 1-2 kamerát kér a 24 eddigi mellé.

Bolondulok érte, ha egy film antagonistája valami módon tükörképet állít a "főhős" elé. Alec Baldwin Trippe-je nem egy mély gondolkodású valaki, de szintén nem egydimenziós. Ő is vagyonos üzletember, ám különcségek nélkül, kedveli a nyilvánosságot, cinikus és sunyi. Nincs más vágya, mint a repülőgép-gyártást monopolizálni, bekebelezve Hughes cégét, a TWA-t. Tudja, hogy Hughes tele van más-más természetű problémákkal, és nem röstell Howard-ra uszítani az FBI-t, vagy szenátorokat pénzelni a neki tetsző törvény elfogadtatására.

1 alkalommal láttam, hogy mintha részvétet tanúsítana Hughes felé. A férfi egy vetítőteremben szinte ősemberré rongyolódva él, Trippe pedig tudja, hogy sebezhető. Nemsokára kongresszusi meghallgatáson kell részt vegyen, és ott épp Trippe "embere", Owen szenátor lesz az elnök. Owen szinte rajzfilm-szerűen kisformátumú ember; hozzá képest Trippe még egy "normálisan kegyetlen" valakinek tűnik.

Ami dráma Hughes életútjában itt előfordul, az leginkább a repüléshez kapcsolódik. Korábban a sebességhatár áttörésekor egy nagy zöldségesben kötött ki, de meglett a rekord, és még humorizált is az esettel. Ezzel szemben Beverly Hills-nél csaknem tömegkatasztrófát okozott, ledarálva több ház tetejét, berobbantva a gépet, és csaknem megölve magát.

Talán a film legizgalmasabb pillanata, ahogy Howard idegesen próbál kijutni a gépéből, miközben körülölelik a lángok. Az esetkor általános szervezeti összeomlás érte: szervei mozdultak el, több tucat csontja teljesen széttört, stb. Hatalmas mulasztásnak éreztem, hogy a gyógyulását nem részletezik jobban. A legizgalmasabb jelenet után a legijesztőbb kép, a megnyomorodott Hughes a kórházban. És gyakorlatilag egyik jelenetről a másikra már bottal tud járni.

Ehhez kapcsolva említenék meg valamit. Először csak azt találtam kivetnivalónak, hogy mindössze 2 színész karaktere emelkedik ki igazán, és időnként túl hosszúra nyúlnak kevésbé sokatmondó pillanatok. Magát a műsoridőt igenis le lehetett volna szorítani 150 percre, s a hatás ugyanakkora marad.
Nemcsak ez zavart. Az Aviátor szerkezete elég egységtelen, egybefolyó, nem nagyon tartja magát a klasszikus hármas tagoláshoz. Sokat meditáltam rajta, hogy ez most konkrétan hibának róható-e föl egy életrajzi műnél. Hisz a sztori jól lett megírva, a nézőnek van oka végig figyelni az eseményekre és a főhős ügyeire, bajaira. Általában azért informatív, sőt olykor fölöttébb izgalmas jelenetekkel büszkélkedhet. Az írói munkán nem vettem észre benézést vagy hiányosságokat.

Aztán a kényszerleszállásos résznél jöttem rá, mi lehet a gond: a dramaturgia. A drámai események (Howard anyagi gondjai, gépbalesete, később {talán pont emiatt} szellemi lerongyolódása) egyes jeleneteken belül, esetleg 2-3 jelenetig terjedően érezni a hatásukat. A műsoridő egészén át nem. Nem látom bizonyosan, hogy  Howard tanulna a hibáiból vagy problémáiból. A 165 perc alatt talán csak a tisztaságmániája marad meg végig; ezt leszámítva zavaros, hogy melyik különc szokása honnan ered. Szerettem volna látni, hogy tudatosan sorra veszi őket, legalább mikor a végén a meghallgatásra készül.
Tudom, az élete egy egész nagyobb szeletét kell végigvenni a cselekménynek. Igazság szerint nehéz ezt objektívebben kifejezni annál, minthogy nekem, az x.-edik nézőnek milyen átfogó élményt adott az Aviátor.

2  csúcsszeletet tudnék megnevezni a filmből: a másik az, amikor Howard már szinte teljesen elszakadt a külvilágtól, szakálla és haja ápolatlan, lakása karanténszalagokkal van tele. Egyik barátnője, Ava Gardner mintegy mentőangyalként keresi fel. Korábban láttuk, hogy a hölgy nemcsak csinos, de elvekhez tartja magát: Howard ékszerajándéka helyett csak ebéd-/vacsorameghívást fogad el tőle, nyomatékosítva, hogy nem veheti meg drága holmikkal. Kiborítja, mikor rájön, hogy Howard poloskákkal lehallgatja még a hívásait is.

Erre most váratlanul benyit, komoly, de segítő szándékkal. Rendbe hozza a férfi külsejét, lelkileg talpraállítja a nyilvános megmérettetésre. Howardnak annyira szürreálisnak tűnik mindez, ami a nézőt is elgondolkodtatja: mi van, ha ez csak Howard képzeletének a játéka? Odaképzeli azt a nőt, akitől a legtöbb figyelmet kapta a filmben Kate mellett. 

Ez a része a filmnek nagyon megfogott: Hughes-on - ahogy várni lehetett - a fél világ előtt számonkérik, amiért évekig tízmilliós támogatásokat kapott a kormánytól óriásgépe, a Hercules építésére, de a gép sose készült el. Aztán látjuk a tesztrepülést, és ahogy Howardnak sikerül nemcsak megvédeni az igazát, de még meg is tudja fordítani a szerepeket vádló és vádlott között. Ez is egy olyan pszichikai fordulat, amit kevés filmben láttam jól kivitelezni.

Megjegyzés: Kate  utolsó jelenete, ahogy zárt ajtók mögül búcsúzkodnak Howarddal, egész meghatóra sikeredett.

Nagylelkű gesztus Scorsese-tól, hogy Hughes életének utolsó 3 évtizedéről hallgat, amikor is már magányosan élt egy szállodaszobában, onnan intézve üzleti ügyeit. Akárcsak arról, hogy a Hercules 1. repülése egyben az utolsó is volt. Így azzal, hogy a meghallgatásán kínos helyzetbe hozta az őt vádló szenátort, erkölcsi elégtétellel távozhatott.

A film zárása viszont semmitmondó, szerintem csak emlékeztetni akarta a történelmet ismerőket, hogy azért nem happy end a vége. Hughes hajlamos leblokkolni, ilyenkor ugyanazt a mondatot ismételgeti görcsösen... de nem világos, mit jelent az utolsó perc, ahogy arcára mered a tükörben, közben emlékek visszhangzanak a fejében.

A film valóban elismerést hozott alkotóinak, 5 Oscarral és 3 Glóbusszal, melyből egyet DiCaprio kapott alakításáért. A Brit Filmakadémia az év legjobbjának értékelte. Jogosan tartják Scorsese egyik legjobb munkájának, nagyszerű és érdekes életutat tár a néző elé.