2012. szeptember 20., csütörtök

Fantasztikus Négyes

Bárki, aki kicsit is ismeri a Marvel Comics moziadaptációit, az alábbi két filmet nevezi meg a legnagyobb hatásúnak: az első X-men Bryan Singertől, illetve a 2002-es Pókember Sam Raimitől. Akárcsak a DC hajdani 2 éllovas-adaptációja 1978-ból és '89-ből, a Marvel említett két filmje is sok másik darabnak szolgált mintául a képregényfilmek zsánerében.

Annyira, hogy szinte a 2 teljes összemosása lett a Fantasztikus Négyes 2005-ben: 


Van egy mutáns csapat, mindegyik teljesen más-más képességekkel. Csúcstechnológiájú eszközök állnak a rendelkezésükre, ugyanakkor számkivetettként élnek, akikre torzszülöttként néz az egyszerű városi társadalom. Legalábbis egyikükre. És hamarosan negatív példát is láthatnak a szupererő önző, megalomán használatára.
Ugyanakkor rendszeres a humor és a legzsengébb fajta romantika. Menő dumák és kunsztok dettó. A fő protagonista egy stréber tudóslélek, aki jóindulata ellenére is bátortalan, képtelen bánni a nőkkel. Vele szemben a fő antagonista egy nagy tudományos beruházás sikerre vágyó cégvezető. Tőle üzlettársai elfordulnak, szupergonosszá változik, majd  fellengzős dumákat szórva elkezd leszámolni ellenségeivel -  köztük esetleges szuperhősökkel is. A női főszereplő pedig 2 olyan férfi vágyának tárgya, akik már régről ismerik mind őt, mind egymást.

A szereplők: Victor Von Doom egy gazdag, de nem túl elmés üzletember; Reed egy brilliáns, de anyagilag leégett zseni; Sue Storm Victor csinos kiszemeltje és alkalmazottja; Johnny Sue felelőtlen élvhajhász bátyja, Ben pedig, nos, Reed barátja.
Az álsztori: egy több milliárdos űrállomáson a kozmikus sugárzás telibe kapja ezt az öt embert, ettől idővel szupererőre tesznek szert, és próbálnak együttélni vele.



2 fő hiba van Tim Story szóban forgó munkájával: hiányzik egy jó erős sztori, a karakterek pedig kétdimenziós rajzfilm-figurák. Nincs logika, drámaiság, tét, semmi ilyen bonyolultabb "cuccok". Színes látványparádét kapunk, amely már megint a lerágott "szuperhősök a szupergonosz ellen" formulát követi, sorra elvicceskedve a valóságban kritikus következményekkel járó konfliktusokat.





Storyt elkönyveltem bérrendezőnek; könnyű úgy hozzáállni, hogy "én csak egy könnyed pop-corn-mozit szeretnék a tinédzser korosztálynak". Legyen! Ám ha a poénos szórakoztatás a cél, minek szentel a forgatókönyv annyi figyelmet az űrküldetés felvezetésére? 

Miért kap annyi műsoridőt egy kínkeservvel  döcögő kapcsolat Reed és Sue között, mikor az egyik egy nőkkel bánni képtelen tudós, a másik meg egy cinikus, anyáskodó tudósnő?

Nevettető talán, hogy Benre a fél világ szörnyszülöttként tekint megkeményedett, fél tonnás teste miatt, vagy hogy saját mennyasszonya sikítozva menekül tőle, a férfi kérlelése ellenére? Nem; ez súlyos lelki teher, dráma, amit a forgatókönyv nem is törekszik mélységeiben ecsetelni.  


Minek mindez a humor mellé, illetve miért nem lehet a humor maga elmésebb? 


A Fantasztikus Négyes az a tipikus "két szék közt a pad alá esik" eset: nem bánik elég ügyesen a humorral, hogy komédiaként működjön. Komoly alkotómunka terméke meg épp a komolytalansága miatt nem lehet.
És tudom, hogy ilyenkor sokan azok közül, akiknek nagyon is tetszett a 2005-ös adaptáció, a képregényekkel szoktak érvelni. Mi tagadás, a forrásanyag se nagyon törekedett hihető eredettörténetet köríteni a szuperhősöknek. Megintcsak ismételni tudom magamat: bármilyen téma előadható jól, ha a készítőkben megvan hozzá az ambíció és intelligencia.

Innentől azt teszem szóvá, ami komoly alkotásként hiányzik a produkcióból.



Ahhoz képest, hogy miről szól a film, nevetségesen praktikus, ahogy a dolgok elrendeződnek benne. Kezdjük az űrbalesettel: ultramodern űrállomást a Föld közelében telibekapja a kozmikus sugárzás, és ők mind kapnak szupererőt, makkegészségesek, sőt a média ünnepli őket. Mindezt hihetővé munkálni önmagában kitehetne egy egész filmet, mégha nem is teljes 2 órát. Akkor viszont alighanem lemaradnánk a legújabb világuralmi tervről Doom kapcsán.

A XXI. században ki hiszi el, hogy a telibe kapott kozmikus sugárzás szupererőt ad? Csak így nyersen? Persze, érdekes látni, hogy különböző jellemeket különböző csapás/áldás éri ugyanattól az eseménytől, és hogy ki-ki hogyan próbál együttélni az új önmagával. De ami mindezt összekapcsolná, az érzelmekre hatni képes sztori, nincs ott. Így, ahogy prezentálják, az egy átmásolt képlet, egy 4 évtizeddel korábbi képregényből.

Olyan sokan időzünk a Négyes mindennapi életében, és mégis csak a legvégére mennek át arasznyi karakterfejlődésen! Mert miről is lenne szó? Adott 5 ember, akiknek élete, életük munkája, az őket támogató multicég munkája hajszál híján odalett. Mutánsok lettek, nem tudván, mekkora veszélyt jelentene erejük az emberiségre. És ezt a Négyes tagjai direkt többször szóvá teszik: párbeszédeikből kiderül, hogy még növekszik is az erejük, Bennél ráadásul permanens az alakváltozás.


Túl sok a töltelékpillanat, pont azért, mert valódi történet helyett sablonvázlatot követ a rendező. Vannak karaktertípusok, karaktermotivációk, sőt, 1-1 baromi szimpla karakterfejlődés is - majd a legvégén. De ezek egyike se kapcsolódik egy központi sztorigerinchez. Egy csomó jelenetet felcserélhetnénk sorrendben, és pont ugyanaz lenne az eredmény.
Az egyetlen kivétel talán a visszaalakító gép, amit Reednek sikerül viszonylag gyorsan feltalálni. Megint a következetlenség: nemcsak hogy vélhetően rekordrövid alatt építi ezt meg, anyagilag leégve, de a masina léte jóformán kívánságműsort csinál a személyes drámáikból. 5-ből 3-an vissza akarnak változni, 2-en nem. Majd mikor a főgonosz bevadul, a másik 4 gondolkodás nélkül a szupererőt mellett dönt.

Ben esete a legordítóbb példa erre: egészen addig a pillanatig csak 1 jelenet fordult elő, ahol nem szenvedett a mutáns teste miatti kirekesztettsége miatt. Majd mikor a masinát Victor segítségével kipróbálja, végre emberré válhatott, de Doom megállítása ürügyén visszaváltoztatja magát mutánssá. Szóval ez innentől fogva gombnyomásra működő folyamat? Ez olyan, mintha valaki eljátszaná, hogy nem tud felállni, majd mikor valaki felsegíti a földről, bevakkantja: "Csak vicceltem.", és visszafekszik.



Részben tényleg mulatságos viszont Johnny Storm, alias Fáklya folyamatos gegparádéja. Kerülget a gyanú, hogy Chris O'Donnell Robinjáról mintázhatták a karakter mozis átiratát, kigyomlálva persze minden tragikumot. Johnny egy nőcsábász, forrófejű pasas; ehhez passzolóan élő lángnyelvvé tudja változtatni bármely testrészét. Sőt - akár a képregényekben - ez a képessége a repülésre is alkalmassá teszi, valami ismeretlen módon.
Egészen addig nem mutatja jelét, hogy törődik mással is magán kívül, amíg rá nem kényszerül használni az erejét Doom ellen, illetve előbb még megállítani egy hőérzékelő rakétát, amit Doom kilőtt a laboratóriumuk épületére. De mi tartaná vissza attól, hogy továbbra is az a felelőtlen, paprikajancsi szájhős majom legyen, aki addig volt? A nővére, Sue biztosan nem.


A szereposztást nem tartom mérvadó tényezőnek ennél a filmnél, viszont 2 szereplőről színészről szeretnék külön szót ejteni. Csatlakozom azokhoz, akik szerint hiba volt Jessica Albának adni a női főszerepet. Egyszínű alakítása és fotómodell külseje messzi nyüszítés csupán a női részecskefizikus karakterétől. Nem mintha egy kutatónő nem lehetne attraktív. De a tény, hogy épp Alba kapta a szerepet, az a húzónévre tervezést sejteti a Fox stúdió részéről, illetve lehetséges magyarázat, miért tölt a film annyi időt Reed és Sue escargot-lassú kapcsolatépítésével. Ha már itt tartunk: az utcán vetkőzős jelenete szánalmas poén.
A másik kimondottan rossz színész szerintem a Doom-ot alakító Julian McMahon. A Bűbájos boszorkák Cole-ja ismét egy sötét, több mint gyanús alakot játszik, akiről előre tudhatjuk, mi mindent fog csinálni. Kitalálható nemcsak, hogy ő "a gonosz", hogy szupererőre tesz szert, hogy megpróbál hazudozni a főhősöknek. Hanem az is, hogy egy szerencsétlenül levezényelt akciójelenetben elbukik, és a sok a kínálkozó alkalom ellenére senkit nem öl meg - na jó: az űrprojekt-ből korábban kilépett üzlettársát kivéve.



Több elkülönült konfliktuspéldát látunk, de ezek egyike se úgy jön létre, hogy az alaphelyzet keltette bonyodalom természetes úton eredményezné őket. Így aztán a sztori egyik konfliktussal sem mer elég messzire menni: papírforma szerint a karakterek gyakran egymás ellentétpárjai. De mindegyik ellentétpárosítás merev és árnyalatlan, a folytonos kihangsúlyozásuk egy idő után fárasztó. (pl. Johnny sose gondolkodik, mielőtt cselekedne, Reed viszont sose cselekszik a sok agyalás közepette).



Akcióból elég keveset kapunk, és logikailag az is támolygó. Az 5 szupererő minden viszonyítási alapot nélkülöz. Nem tudhatjuk, mikor mennyire nagy ki-ki képessége, mennyire tudják kihasználni, mik a korlátaik. A kiszámíthatóság, a szereplők felszínessége, és az elnagyolt effektek együtt torpedózzák meg az izgalomfaktort.
Doom terve teljes esztelenség, istenként tekint magára, aki a világot akarja uralni. Sokkal érdekesebb lett volna, ahogy próbálja felkelteni Johnny becsvágyát, meghódítani Sue-t; ahogy Bent kihasználja... ez alkalmas lett volna fő szálnak, és több odafigyeléssel a karakterfejlődésük egyik katalizátora lehetett volna. Na most nem várom én el, hogy olyan szintű manipulátor legyen, mint mondjuk Palpatine császár. De ez a lecsupaszított hataloméhes cégelnök Doom minden, csak nem érdemi ellenség, az összes erejével együtt. Nincs esze hozzá.



Valahol a sok fényes lángcsóva és üvegtörgélés mögött ott pislákol valami üzenetféleség: a bajtársiasság, a számkivetettség terhének közös viselése. Hogy az emberekből mit vált ki a másság közvetlen látványa, akár ha ők az alanyai, akár a tömeg részeként kell hozzászokniuk.
Véletlenül pont idevág az ötlet, hogy Ben találkozik egy vak nővel, aki megérti őt. Szemben az élettársával, aki látván őt, egy rövid hisztérikus roham után elfutott előle, és mikor újra látta Bent a hídon, eldobta a jegygyűrűjét is. Ez azért már sértő sugalmazás a nők irányában.


A maga kétdimenziós miliőjén mindez kiad egy "elmegy"-kategóriás matinét. Néhány csúcsra járatott effekt, poénos interakció, és videójáték-szerű zúzás, ennyi a pozitívuma. Ám ha kicsit is elkezdünk belegondolni, a tartalom egy banalitásában tobzódó összevisszaságként tudatosul bennünk.



2 megjegyzés:

Slater4 írta...

Nagyrészben teljesen igazad van.Doctor Doom itt tényleg olyan mint a Pókember filmben a Zöld Kobold.De ott legalább jobban próbálta befolyásolni a embereket, ez meg csak egy őrült....De ezzel egy kicsit túloztál.:"Ben példája a legordítóbb példa erre: egészen addig a pillanatig 1 jelenetben nem szenvedett a mutáns teste miatti kirekesztettsége miatt. Majd mikor a masinát Victor segítségével kipróbálja, végre emberré válhatott, de Doom megállítása ürügyén visszaváltoztatja magát mutánssá. Szóval ez innentől fogva gombnyomásra működő folyamat? Ez olyan, mintha valaki eljátszaná, hogy nem tud felállni, majd mikor valaki felsegíti a földről, bevakkantja: "Csak vicceltem.", és visszafekszik. "
HIsz te magad írtad, hogy "Mitől kellene akkor megrázzon minket, hogy Benre a fél világ szörnyszülöttként tekint megkeményedett, fél tonnás teste miatt, vagy hogy saját mennyasszonya sikítozva menekül tőle, a férfi kérlelése ellenére?"

Szerintem pedig elég hősies dolog volt, hogy így döntött.Hogy segíthesen barátainak, visszaváltozott szörnyeteggé.
Én Reed és Ben kapcsolatának a mélyebb kifejtését reméltem volna.Hogy Reed felelősnek érzi magát azért ami történt.Az jó lett volna, hogy segíteni akar Bennek.Ez sajnos épphogy volt csak megpendítve a film-ben.Bár mondjuk Reed még így sokkal jobban igyekezett Bennek segíteni, mint Bruce vagy Barbara Timmel a ROTJ-ben....

Jessica ALba szerintem sem volt egy jó választás erre a szerepre.Pont ahogy mondod, egy kutatónő is lehet vonzó, de a film nagyon erre helyezte a hangsúlyt.Pont mint Halley Barry a Macskanőben, csino snő, de ez kevés, hogy jó színésznőnek nevezhessük.
Bár az is igaz, hogy én láttam a TV-ben a Jessica Alba főszereplésével készítette "A Sötét angyal" című sorozatot, ott valahogy jónak találtam a játékát.

Angelus írta...

Köszönöm, hogy szóltál a Ben-es idézetnél, picit pontalanul fogalmaztam meg.

Az Alba-Barry hasonlat felvidított, de amúgy igaz: egyik se volt meggyőző.

Hősies lett volna Ben döntése, ha nem olyan kimérten következett volna: szenvedés-szenvedés-szenvedés-dühöngés-: Hurrá!visszaváltam!-hoppánézés- Visszavisszavissza!


Most ez gyermetegen hangzik, tudom, de pontosan ilyen merevnek és tettetettnek éreztem, ahogy Ben meggondolja magát, csak mert Doom megjátssza a hú-de-gonoszt. Amitől Ben korábban szenvedett, az nem múlt el, csak mert egy idióta szupergonoszt lefékeztek a társaival. Ez mégiscsak egy XXI. századi amerikai nagyváros, nem pedig Aprajafalva.